43. I. ULÁSZLÓ, a „csatában halt” király

Ulászló 1424-ben született, apja II. (Jagelló) Ulászló lengyel-litván király (az ő első felesége volt Nagy Lajos lánya, Hedvig), anyja pedig Zsófia (Sonka), Andrej Holszanszki fejedelem leánya. Anyja tehát nem volt Anjou-házbeli, így Ulászló nem állt semmilyen rokonságban a magyarokkal.

A lengyel trónt tízévesen, 1434-ben örökölte, III. Ulászló néven koronázták meg. Ulászló a nevelésben elsősorban a lovagi harcmodorból, a fegyverforgatásból kapott jó felkészítést. Habsburg Albert magyar király (uralkodott: 1437-1439) október 27-én bekövetkezett halála után a magyar uralkodó elit két nagy pártra szakadt. A Cillei Ulrik és Garai László vezette csoportosulás azt vallotta, meg kell várni, hogy a terhes Erzsébet királyné fiút szül-e. Ha igen, ő örökölje a trónt. A másik liga – ide tartozott többek mellett Hunyadi János és Újlaki Miklós – abból indult ki, hogy ha fiút is szülne a királyné, egy csecsemőre nem lehet rábízni a töröktől fenyegetett ország védelmét. Ők az ifjú, 16 éves III. Ulászló lengyel királyt akarták megválasztani magyar királlyá, s így perszonáluniót létrehozva bíztak abban, hogy lengyel haderő is támogatni fogja a törökellenes harcokat. A királyné jóváhagyásával küldöttség utazott 1440. tél végén Lengyelországba, ahol Ulászló elfogadta a felkérést, így 1440. március 8-án a felhatalmazással rendelkező magyar delegáció Ulászlót Krakkóban magyar királlyá választotta. Ulászló megígérte, hogy nőül veszi a nála tizenöt esztendővel idősebb özvegy Erzsébet királynét, tiszteletben tartja Magyarország alkotmányát, és másik királysága erőivel is segíti a török elleni küzdelmeket. Ulászló megindult a magyar trón elfoglalására, de Erzsébet időközben 1440. február 22-én fiúgyermeket szült, Lászlót. Erzsébet meggondolta magát, s az előzetes megállapodást felrúgta. A Szent Koronát udvarhölgye, Kottaner Ilona ellopta a visegrádi várból, és azzal a csecsemőt V. László néven Székesfehérvárott május 15-én királlyá koronázták.

A királyné nyilván azt remélte, hogy a koronázással kész helyzet elé állítja ellenfeleit, reményei azonban nem teljesültek. A többségben levő főúri csoport 1440. június 29-én érvénytelenítette a csecsemő V. (Utószülött) László megkoronázását és július 17-én Székesfehérvárott I. Ulászlót magyar királlyá koronázták. Mivel a Szent Korona Erzsébet hatalmában volt, helyette a Szent István fejereklyetartójáról levett koronát használták, és azt ebből az alkalomból ünnepélyesen felruházták mindazzal a „misztériummal és erővel”, amely a Szent Koronához fűződött, arra az időre, amíg nem képesek azt visszaszerezni.

A két király hívei között 1440 nyarán valóságos polgárháború bontakozott ki. Erzsébet a csecsemő V. Lászlóval I. Ulászló hívei elől rokonához, III. Frigyes német királyhoz Bécsbe menekült. Ulászló támogatói fokozatosan tért nyertek, 1441. január elején a Tolna megyei Bátaszéknél Hunyadi János Szörényi bán és Újlaki Miklós macsói bán nagy győzelmet arattak az Erzsébet-pártiak felett. A győztesek „bejárták az országot, és a lakosságot Ulászló király engedelmességére szorították” – írta krónikájában Thuróczy János. Erzsébet kezén Nyugat-Magyarország és Északkelet-Magyarország maradt. Ulászlónak 1442. december 13-án, a győri szerződésben sikerült békekötésre kényszerítenie a szívós Erzsébetet. A királyné ebben – fenntartva fia trónigényét – elismerte I. Ulászló királyságát, de a birtokában levő várakat továbbra is megtartotta. Néhány nap múlva azonban Erzsébet meghalt, s pártja vezető nélkül maradt: a csecsemő király gyámjához, III. Frigyes bécsi udvarába került.

Ebben az időszakban emelkedett I. Ulászló mellett a bárók közé Hunyadi János: erdélyi vajda, temesi ispán, nándorfehérvári főkapitány lett, s fokozatosan hatalmas birtokokat kapott és szerzett. 1442-ben Szebennél és a Jalomica-folyónál európai hírű győzelmeket aratott a törökök felett.

IV. Jenő pápa a Hunyadi-győzelmek hatására a Balkán török alóli felszabadítását hirdette meg. 1442-ben Magyarországra küldte Cesarini Julián bíborost, hogy I. Ulászlót támogatva teremtsen békét az egymással hadakozó pártok között, és az ország erejét a törökök elleni támadó háborúra mozgósítsa. A legátus sikerrel teljesítette feladatát, V. László hívei – bár távol maradtak a készülő hadjárattól – nem gördítettek akadályt a török elleni keresztes hadjárat elé. Így Ulászló minden erejét a balkáni háborúra összpontosíthatta.

A török ellen induló sereg magyar és lengyel királyi csapatokból, bandériumokból – nehéz- és könnyűlovasokból -, 10 ezer havasalföldi katonából; cseh és német gyalogos, valamint lovas zsoldosokból állt. A létszám 35 ezer főt tett ki; az élelmet, a fegyvereket és a szükséges eszközöket 3 ezer szekér szállította. A sereg Budáról 1443. július 22-én indult el az ún. „hosszú hadjárat”-ra, amely 1444. január végéig tartott. A katonák a Morava völgyében két csoportban vonultak dél felé. A 12 ezer fős válogatott csapatokból álló elővédet Hunyadi János és Újlaki Miklós, a mögötte mintegy kétnapi járóföldre haladó fősereget Ulászló király vezette.

Az első nagyobb csata Krusevác mellett zajlott le, ahol Hunyadi nagyobb török sereget vert szét, s elfoglalta a várat. Ekkorra már három újabb török had közeledett a keresztesek felé, hogy közösen támadjanak ellenük. Hunyadi azonban gyors hadmozdulatokkal megakadályozta az egyesülést, külön-külön győzte le a török egységeket. Kászim ruméliai beglerbég ezután a mintegy 20-30 ezer főnyi hadával – amely felvette az előzőleg szétvert seregek maradványait is – megkerülte az előhadat, hogy a fősereget támadja meg. Hunyadi 1443. november 2-án észlelte a bajt, visszafordult és megtámadta a kétszeres túlerőben levő ellenséget. November 3-án a hadjárat legnagyobb ütközetében, a Morava mezején az Ulászló vezette fősereg és Hunyadi előhada együttes támadása megsemmisítő vereséget mért a török seregre. „Kétezer harcosunk vértanúvá lőn” – írta szomorúan az oszmán krónikás, azt viszont nem tette hozzá, hogy négyezer pedig fogságba esett. (E csatában szökött át a keresztényekhez a gyermekkora óta a török Portán nevelkedett Kastrióta György, aki később Szkander bég néven az albánok törökellenes harcának legendás hőse lett.)

A győzelem után folytatódott az előrenyomulás, 1443. december első napjaiban Szófiából űzték el a török helyőrséget. A hirtelen beköszöntött, szokatlanul erős tél ellenére is volt remény Drinápoly elfoglalására. Murád szultán azonban az ázsiai török főerőkkel a Balkán-hegység túloldalán táborozott, ugyanis a keresztény flotta nem akadályozta meg a Boszporuszon való átkelésüket. Ulászlót és a sereget ez sem rettentette meg, elsősorban Hunyadi volt az, aki rávette a magyar és lengyel vezetőket a hadjárat folytatására. A törökök Halil pasa nagyvezér irányításával megkerülték a keresztes sereget, hogy hátulról támadjanak. Halil december 12-én a Szlatica-hágó mellett támadott, de Hunyadiék kiszámítva a várható támadást, kelepcét állítottak és újra győzelmet arattak. A siker ellenére világossá vált, hogy a kemény tél, a hegyi terep, az élelem fogyása nem teszik lehetővé a kitűzött cél – a török kiűzése Európából – megvalósítását. A haditanács úgy döntött, hogy tovább nem folytatható a hadjárat. Visszavonulásra adtak parancsot. Murád szultán a seregének nagy részét a keresztesek után küldte, hogy semmisítsék meg az ellenséget. Kászim beglerbég hadai december 24-én értek az utóvéd nyomába. Hunyadi, az utóvéd parancsnoka felvette az üldözőkkel a harcot. Újabb elkeseredett csata bontakozott ki, ismét magyar győzelemmel. Hunyadi a török had szétverése után felzárkózott a főerőkhöz.

A törökök azonban egyesítették erőiket. 1444. január 2-án a Kunovica-hágónál Turahán bég az egész keresztes had megsemmisítésével próbálkozott. Hunyadi és Ulászló felkészülten várta a támadást, ismét lest vetettek az üldözőknek. Az óvatlanul előrenyomuló törököket több oldalról meglepték, és szétverték a győzelemben bizakodó török erőket, sokakat foglyul ejtettek. Most már semmi sem gátolta a keresztes sereg további visszavonulását. 1444. január 25-én megérkeztek Nándorfehérvár alá.

A győztes csaták ellenére az 1443-44. évi „hosszú hadjárat” nem érte el célját. Murád szultán az utolsó pillanatban átkelt Európába, és megakadályozta Drinápoly elfoglalását. Mégis jelentős volt az eredmény: a keresztesek hat nagy csatában győztek, Szerbia és Bulgária nagy részét felszabadították a török megszállás alól.

A pápa szorgalmazta a keresztes hadjárat folytatását, illetve új indítását. Az 1444. áprilisi budai országgyűlésen I. Ulászló király és a rendek megesküdtek Cesarini legátus előtt, hogy a nyár folyamán ismét háborút indítanak a török ellen. A szultán Ázsiában is háborúzott, ezért kedvező békeajánlatot tett. A közvetítő Brankovics Györgynek megígérte, hogy visszaadja neki Szerbiát, Brankovics pedig felajánlotta Hunyadinak a magyarországi birtokait. Hunyadi ezért április 25-én megbízólevelet szerzett Ulászlótól, így a küldöttek június 21-én Ulászló nevében 10 évre békét kötöttek a törökkel. Végül augusztus 15-én Nagyváradon Brankovics és Hunyadi szentesítette esküvel a békekötést. Augusztus elején a királyi tanács a békét Szegeden elfogadta, ezért „szegedi békeként” is emlegetik.

Eközben folyt Magyarországon az újabb hadjárat előkészítése. Cesarini és Ulászló mindenképpen a támadás mellett volt, Hunyadit a legátus feloldotta „a pogánynak tett esküje” alól, Ulászló pedig Bulgária királyságát ígérte oda neki, ha a hadjáratban győznek.

1444. szeptember 22-én Ulászló és Hunyadi a korábbinál kisebb mintegy 20 ezer fős seregükkel átlépték a török határt, és a Duna mentén benyomultak az Oszmán Birodalomba. A cél az volt, hogy mielőbb a Fekete-tengerig hatoljanak, hogy még Murád szultán Ázsiából való átkelése előtt az európai török erőket legyőzzék. Bíztak a Boszporuszt és a Dardanellákat elzáró szövetséges flottában, de az nem tudta a török átkelést megakadályozni. Így – bár Várnát elfoglalták – a magyar sereg visszavonulási útját elvágta a kétszeres túlerőben levő szultáni had. 1444. november 10-én ezért kénytelenek voltak Várnánál csatát vállalni. Az ütközet biztatóan indult: Hunyadi páncélos lovassága legyőzte a török szárnyakat és éppen üldözte a menekülő szpáhikat, amikor Ulászló király a centrum és a lengyel tartalék élén megrohanta a török derékhadat alkotó janicsárokat. A meggondolatlan támadás nem sikerült, Ulászló elesett, a janicsárok a fejét vették és lándzsára tűzték. A király halála elbizonytalanította a keresztény sereget, a törökök általános támadást indítottak, s így a csata elveszett. A helyzeten a harctérre visszaérkező Hunyadi sem tudott változtatni. Közel 4 ezer keresztény harcos – köztük a király, a pápai legátus, Cesarini, számos főpap és főúr – maradt a csatatéren. Hunyadi és a lovasság nagy része megmenekült. Hosszú volt a győztesek veszteséglistája is. „A török szultán a győzelem láttán inkább szomorkodott, mint örült, mondván: ilyen áron nem szívesen nyerne még egy ütközetet.” (Török Krónika)

I. Ulászló király húszévesen esett el a várnai csatában. Rövid uralkodása alatt – a hatalmának magyarországi megszilárdítását követően – a török elleni harcra összpontosított. Az 1444. évi őszi hadjáratot elhamarkodottan, a külföldi segítségre számítva indította. Ha nincs ez a hadjárat, vagy ha életben marad, a lengyel és magyar erők összefogásával további sikereket érhetett volna el.

Így Ulászló halálával – mivel házasságot nem kötött és gyermeke nem született – megszűnt a lengyel-magyar perszonálunió.