85. GÖRGEI ARTÚR, a honvédsereg fővezére
Görgei (gyakori a Görgey névírás is) Artúr 1818. január 30-án született a Szepes megyei Toporcon, elszegényedett köznemesi családból. Szerény körülmények között éltek, ezért Artúr számára a katonai pálya jelenthetett kiemelkedési lehetőséget. 1832-ben utásztiszti iskolára ment, mivel vonzódott a műszaki tanulmányok és a matematika iránt, majd rövid ideig nemesi testőr volt. A kaszárnyák merev világát és hazafiatlan szellemét, s az ifjú katonatisztek szegénységét megunva 1845-ben kilépett a hadseregből, s Prágába ment az egyetemre, vegyészetet tanulni.
Görgei mint leszerelt főhadnagy 1848 májusának utolsó napjaiban jelentkezett katonai szolgálatra Pesten. Kezdetben a miniszterelnök katonai irodájában kapott beosztást, június 13-án honvéd századossá léptették elő. Volt kiképzőtiszt, majd a honvédség szervezéséből vette ki részét. Augusztus 27-én honvéd őrnaggyá nevezték ki, s az egyik országos nemzetőr kerület élére került, Szolnok székhellyel. A mintegy 700 fős egységével 1848. szeptember második felében kapta azt a feladatot, hogy a Csepel-szigetre vonuljon és ott akadályozza meg a Dunántúlon működő horvát hadaknak a Duna átlépését. A kormány akkor figyelt fel rá, amikor a Magyarországra támadó Jellasicsnak futárszolgálatot teljesítő Zichy Ödön grófot szeptember 30-án az általa felállított rögtönítélő bíróság bűnösnek találta és halálra ítélte. A grófot Görgei az ítélet után azonnal felakasztatta.
1848. október 7-én jelentős szerepet játszott dandárjával abban, hogy a Jellasics utóvédjét alkotó Róth tábornoknak 7500 fős egységét Ozoránál bekerítették és megadásra kényszerítették. E fegyvertényért Görgeit másnap ezredessé léptették elő és a Lajta mentére vonult magyar honvédsereghez osztották be. Október 30-án az osztrák sereggel Schwechatnál megütköző magyar had előretörő centrumát vezette Görgei. Csapatai megszállták a Schwechat előtti magaslatokat, majd tüzérsége elkezdte lőni a falut. Görgei már támadást akart elrendelni, amikor Móga János fővezértől azt a parancsot kapta, hogy várja be a lovasságból álló balszárnyat. Az viszont késett. Görgei csapatai nyílt terepen voltak kitéve az ágyútűznek, sőt Jellasics lovassága a magyar közép átkarolására indult. Az ágyútűz és az osztrák bekerítő támadás megtette hatását: Görgei csapatai meginogtak és megfutottak (elsősorban a kaszás nemzetőrök). Görgei megpróbálta megállítani a visszavonulást, de hiába, hamarosan a gyalogzászlóaljak is menekülni kezdtek. A seregvezér Móga általános visszavonulást rendelt el. A tüzérséggel és a huszárokkal Görgei olyan sikeresen fedezte a visszavonulást, hogy a magyar sereg jelentősebb veszteségek nélkül érte el a Lajtát.
1848. november 1-jével Kossuth Lajos, az Országos Honvédelmi Bizottmány elnöke a tábornokká előléptetett Görgei Artúrt nevezte ki a lemondott Móga altábornagy helyébe a fel-dunai hadsereg parancsnokává. Fő feladata a szétszóródott honvédsereg újjászervezése lett. Görgei másfél hónapos szervezőmunkával a rábízott sereget ütőképes reguláris haderővé fejlesztette, a katonai fegyelmet nem vállaló népfelkelőket (akiket katonaként egyébként sem sokra becsült) pedig hazaküldte.
E hadseregszervező munkát szakította meg a Windischgrätz vezette osztrák főerők december közepén bekövetkezett támadása. Görgei mintegy 30 ezer fővel és 100 ágyúval rendelkezett, a támadók létszáma meghaladta a 60 ezer főt és a 200 ágyút. A több mint kétszeres túlerő elől Görgei visszavonult, mivel tudta, hogy nyílt csatában a magyar fel-dunai hadsereg csak megsemmisülne. Kisebb támadásokkal nyugtalanította az osztrákokat, de közben folyamatosan hátrált. A kormány 1848 végén, január elején Pest-Budáról Debrecenbe költözött, hogy a Tisza vonala mögött készüljön fel egy sikeres ellentámadásra. Ennek érdekében igyekezett a honvédcsapatokat ide összevonni.
Az 1849. január 2-án Pesten tartott haditanács úgy döntött, hogy Pest-Budát fel kell adni. Úgy döntött, hogy a Görgei Artúr vezette fel-dunai hadtest Vácon keresztül vonuljon északra, mintha Bécs ellen tervezne támadást, így az osztrák főerők nem mernek Debrecen irányába támadni. E sereg néhány hetes elterelő manővert követően a bányavárosok mentén a Felső- és Közép-Tisza vidékén gyülekező honvédsereghez csatlakozzon.
A magyar csapatok január 4-én a haditerv szerint kiürítették a fővárost, ahova bevonultak Windischgrätz egységei. Görgei a fel-dunai hadtesttel – amely ekkor kapta a VII. hadtest elnevezést – Vác felé indult, ahol kibocsátotta a „váci nyilatkozatot”. Ebben leszögezte, hogy „A fel-dunai hadsereg letett esküjéhez hű marad, s Magyarországnak... alkotmánya érdekében minden küldő ellenséggel határozottan szembeszáll.” Görgei az alkotmányos monarchia intézménye mellett foglalt állást, ugyanakkor kifejezte szándékát, hogy a felelős magyar hadügyminiszter parancsainak engedelmeskedik. Görgei ezen nyilatkozata Kossuthban bizalmatlanságot keltett, és kapcsolatuk az egész szabadságharc alatt felemás volt. Kossuth többször le akarta váltani Görgeit, de a tisztek és a hadsereg ragaszkodott hozzá, így kettejük között nyílt kenyértörésre nem került sor.
Görgei 1849. január 6-án indult el Vácról csikorgó téli időben a VII. hadtesttel a február 10-ig tartó felvidéki hadjáratra. Bravúros meneteléssel kikerülte a Felvidéken állomásozó császári csapatokat, hetekre lekötötte a Pestnél állomásozó Windischgrätz figyelmét is, mivel a császáriak sokáig nem ismerték fel Görgei valódi szándékát. Az osztrákok attól tartottak, hogy Görgei Ausztria felé támad, így Pesttől nem mozdultak, s ezzel Görgei megakadályozta, hogy az osztrák főerők támadást indítsanak a Tiszántúl ellen. A VII. hadtest mintegy 14-15 ezer honvédből állt. A bányavárosok – Körmöc-, Selmec- és Besztercebánya – érintésével, kisebb csaták vállalásával a hadtest több mint 600 kilométert menetelt télvíz idején. Február 5-én a Görgei-hadtest az Eperjes feletti, megerődített Branyiszkói-hágón véres szuronyrohammal tört át és fényes győzelmet aratott. Görgei páratlan teljesítménnyel és hadvezéri irányítással épségben vezette hadtestét a Felső-Tisza vidékén gyülekező magyar főerőkhöz.
Az összevont honvédsereg főparancsnoka a lengyel Dembinsky Henrik altábornagy volt, neki rendelték alá Görgeit is. Dembinsky tétova előrenyomulása és több hibás intézkedése miatt a magyar sereg 1849. február 26-27-én a kápolnai csatában vereséget szenvedett, s újra a Tisza vonala mögé húzódott. Március 3-án a tiszafüredi főhadiszálláson zendülés történt Dembinsky ellen: a magyar parancsnokok Görgei vezetésével megtagadták neki az engedelmességet, megfosztották a fővezérségtől, s Görgei Artúr tábornokot ismerték el főparancsnoknak. Kossuth a táborba sietett, példásan meg akarta büntetni a lázadót, de a sereg hangulatát érzékelve végül jóváhagyta Görgei lépését. Ekkor azonban még nem Görgeit, hanem Vetter Antal altábornagyot nevezte ki a fősereg élére.
1849. március végén Vetter Antal megbetegedett, s így március 31-én Kossuth kinevezte Görgeit helyettes főparancsnoknak és az induló hadműveletek irányítójának. Görgei vezetésével indult meg a győzelmet győzelemre halmozó tavaszi hadjárat, melynek célja a Pest alatt állomásozó osztrák haderő bekerítése és megsemmisítése volt. Április 2-án Hatvannál, április 4-én Tápióbicskénél győztek a honvédek. 1849. április 6-án, nagypénteken, az 52 500 katonát és 184 ágyút számláló magyar sereg Görgei irányításával ütközött meg Isaszegnél a Windischgrätz altábornagy vezette, 53 000 főből álló és 222 ágyúval rendelkező osztrák fősereggel. Az isaszegi csata első szakaszában a hevesen védekező osztrákok visszaverték Klapka György tábornok támadó I. hadtestét, a frontvonalat Damjanich János tábornok III. hadteste tartotta. A csatatérre érkező Görgei és az Aulich Lajos tábornok vezette II. hadtest beavatkozása a csata második szakaszában véres harc után meghozta a győzelmet. Görgei személyesen irányította a harcoló csapatokat, a győzelemben nagy szerepe volt az ő közvetlen fellépésének. Az osztrák hadsereg nagy veszteségeket szenvedve visszavonult Pest védelmére.
1849. április 7-én a Kossuth Lajos részvételével megtartott gödöllői haditanács döntött a további hadműveletekről. Eszerint a II. hadtest Pest előtt leköti az osztrákok figyelmét és a fősereg látszatát kelti, ezenközben pedig a seregzöm észak felé törve a Duna mellett felmenti az ostromlott Komáromot, majd a Dunán átkelve elvágja a Pest-Budánál állomásozó osztrák csapatok visszavonulási útját. Kockázatos terv volt, de magában hordozta a végső győzelem lehetőségét, és majdnem sikerült. A Görgei-fősereg április 10-én Vácnál, április 19-én Nagysallónál aratott győzelmet, majd április 26-án Ács-Ószőny vonalában ütközött meg az osztrákokkal, akik időközben felismerték a kelepcét és Budától erőltetett menetben vonultak Komárom felé. Ezt a csatát is Görgei nyerte, az osztrákok a nyugati határra vonultak vissza, az addig ostromgyűrűbe fogott Komárom felszabadult. Az eredeti célt – az ellenség megsemmisítését – nem sikerült elérni, de a Görgei vezette tavaszi hadjárat eredményeként az ország középső területe Buda kivételével felszabadult.
A hadvezéri képességeit fényesen bizonyító Görgei tudta, hogy a magyar sereg utánpótlása akadozik, a császáriak viszont élelem- és hadianyagbázisuk felé hátrálnak, ezért komolyan nem is fontolgatta az osztrák területek megtámadását. A politikai vezetés egyetértésével 1849. május 4-én megkezdte Budavár ostromát, hogy az ország fővárosát is felszabadítsa. A döntő roham május 21-én eredményezte Buda elfoglalását, amelynek óriási politikai és lélektani jelentősége volt. Időközben május 7-én Görgei tábornok hadügyminiszteri kinevezést kapott a Szemere-kormányban, ezt a posztot két hónapig, július 7-ig töltötte be.
1849. június közepén – Ferenc József osztrák császár és I. Miklós orosz cár egyezménye alapján, osztrák kérésre – megkezdődött a 200 ezer fős orosz csapatok Magyarország elleni támadása. Nyugatról egy 170 ezer fős osztrák sereg is támadni készült. Az ellenséggel szemben a különböző hadszíntereken összesen 170 ezer honvéd harcolt. Június 26-án a minisztertanács Görgei javaslatára egy Komárom környéki összpontosítást fogadott el, bízva abban, hogy az orosz csapatok beérkezése előtt az osztrákokat sikerül legyőzni. Ezt megelőzően azonban a Vág mentén indított magyar hadműveletek vereségeket hoztak (Zsigórdnál és Perednél), s az észak-magyarországi honvédsereg Komáromig húzódott vissza. A komáromi összpontosítás végrehajtására nem maradt idő, de a június 29-i újabb minisztertanácsi ülés – Görgei távollétében – a korábbi tervet megváltoztatta, és most a Szegednél, a Tisza-Maros szögben történő koncentrációt határozta el. A döntést egy 3 tagú bizottság vitte Görgeinek, olyan meghatalmazással, hogy ha Görgei megtagadja a parancsot, váltsák le és a hadsereget Kiss Ernő altábornagy vezesse le Szegedre. Görgei megígérte a határozat teljesítését.
Az osztrák haderő nem sok időt hagyott a cselekvésre: 1849. július 2-án – még mielőtt Görgei összevonhatta volna az erőit – Haynau megtámadta a kétszeres túlerőben levő hadseregével a Duna jobb partján lévő komáromi sáncokban állomásozó 34 ezer honvédet. Az egész napos véres, hullámzó harcban a honvédsereg visszaverte a támadást és megőrizte pozícióit. Egy általa vezetett lovasrohamnál Görgei azonban életveszélyes fejsebet kapott. A sikeres védelmi harcban – hol volt már a támadási lehetőség! – a magyar fősereg megakadályozta Haynau szándékait: biztosította Ószőnyön keresztül a Buda felé vivő utat, másrészt megmaradt a harckészsége az osztrákokkal szemben. A csatát követően, talán Görgei sebesülése miatt sem, a fősereg nem indult meg a fővároson keresztül Szeged felé. Hosszú napok teltek el politikai intrikákkal (leváltják Görgeit vagy sem), illetve a teendők haditanácsi mérlegelésével. Végül Görgei álláspontja győzött, miszerint megkísérlik a Duna jobb partján a komáromi sáncokból támadva áttörni az osztrák hadsereg állásait. Július 11-én, a második komáromi csatában az áttörés nem sikerült, és a honvédcsapatok visszaszorultak a sánctáborba. A vesztes csata végleg lehetetlenné tette a Dunántúlon történő elvonulást az összpontosítási területre.
Másnap, július 12-én így a Duna bal partján indult el a 29 ezer főt számláló I., III. és VII. hadtest Vác felé, Görgei Artúr vezetésével; Komárom védelmére visszamaradt az összesen 17 ezer honvédből álló, Klapka György irányította II. és VIII. hadtest.
1849. július 15-én a Görgei-sereg Vácnál beleütközött a közel 120 ezer fős cári fősereg előőrseibe. A július 17-ig tartó váci harcokat követően Görgei lemondott a Gödöllő irányába tervezett áttörésről. A dél-magyarországi seregekkel való egyesülésre már csak egyetlen – bár hosszú – út nyílott: a cári sereg megkerülésével Balassagyarmaton, Losoncon és Miskolcon át a Felső-Tiszához, illetve innen Debrecenen és Aradon keresztül Szegedre. Egyik legnagyobb katonai teljesítményét hajtotta végre ismét Görgei: az alig 30 ezres seregével a nála négyszer nagyobb erejű ellenséget ügyesen kijátszva, a nagyobb összeütközéseket elkerülve ismét több száz kilométert megtéve, augusztus 9-re Aradra érkezett a seregével, éppen azon a napon, amikor Bem József altábornagy temesvári veresége miatt az alföldi magyar fősereg gyakorlatilag megsemmisült, illetve felbomlott. Így történt, hogy augusztus 10-én Görgeinek Aradnál levő serege a fősereggel való egyesülés helyett az összesen mintegy 180 ezer fős (hatszoros túlerő!) osztrák és orosz ellenséges hadseregek közé került. A kilátástalan helyzetben augusztus 11-én Kossuth átadta Görgeinek a polgári és katonai hatalmat, ő maga pedig Törökország felé menekült. Görgei, aki már korábban kapcsolatban állt az orosz hadsereg parancsnokaival, augusztus 13-án Világosnál letette a fegyvert az oroszok előtt. Görgei bízott az oroszokban, hogy a kapitulációért a sereg amnesztiában részesül. Reményeiben azonban csalatkoznia kellett, mert az orosz vezetés csak neki tudott kegyelmet kiharcolni, tiszttársaira halál vagy súlyos börtön várt az osztrákoktól.
Görgei Artúr a XIX. század legnagyobb magyar hadvezére volt, sőt egyesek szerint Hunyadi János óta hozzá fogható hadvezér nem vezetett sereget Magyarországon. És valóban: az 1849-ben csupán 31 éves tábornok maradandó haditetteket vitt végbe, úgymint a felvidéki és a tavaszi hadjáratok, s harmadikként a Komáromtól Aradig tartó sikeres visszavonulás az ellenség gyűrűjében. Hadi ténykedése az 1 évet sem érte el, mégis nagy hadvezérként emlékezhetünk rá.
Görgeit sokáig a szabadságharc árulójának aposztrofálták. Pedig tetteit értékelve egyértelmű, hogy hivatásos katonaként csak a reális erőviszonyok ismeretében vállalta a kapitulációt az értelmetlen vérontás helyett.
1849-ben az osztrákok az ausztriai Klagenfurtba száműzték, a várost nem hagyhatta el, s állandó megfigyelés alatt állt. 1867-ben, a kiegyezés után hazatért Magyarországra, és öccse házában élt Visegrádon, egészen haláláig. Állást nem kapott, a dualizmus kori kormányok – de még az 1848 emlékét ápoló honvédegyletek sem – nem mertek neki feladatokat adni.
99. életévében, 1916. május 21-én (éppen Budavár bevételének napján) Visegrádon hunyta le szemét az 1848-49-es szabadságharc honvédseregének csodálatraméltó sikereket elért fővezére.