86. DAMJANICH JÁNOS és még 12 aradi vértanú

Damjanich János 1804. december 8-án született a Temes vármegyei Stazán, szerb határőr családban. Apja őrnagy volt és fiát is a katonai pályára irányította. Temesváron tanult a katonai nevelőintézetben, itt lett 1820-ban a 61. gyalogezredben hadapród. Ezt követően Itáliában teljesített katonai szolgálatot, 1846-ban századosi rendfokozatban helyezték újra Temesvárra. Itt kötött házasságot Csernovics Emíliával.

1848 tavaszán ismét Itáliába vezényelték. Még részt vett az osztrák győzelemmel végződött Verona előtti santaluciai csatában, majd Mészáros Lázár magyar hadügyminiszter hívására (aki korábban tiszttársa volt Itáliában), visszatért Magyarországra.

1848. június végén őrnagyi rangban a szegedi 3. honvédzászlóalj élére került. Egykorú leírás szerint Damjanich a következőképpen nézett ki: „Ezt a férfias arcot sűrű fekete bajusz és terjedelmes szakáll környezte, mely a második gombig eltakarta a mellét. Magassága meghaladta az egy ölet (kb. 190 centiméter), de minden tagja kellő arányban állott egymással. Ha még magunk elé képzeljük, amint nagy pej paripáján csendben ül, hátán fehér köpönyegével, oldalán lapos fringiájával (széles pengéjű szablya) öklét szokásaként csípőjére támasztva, s merően nézve a csata fejleményeibe s dörgő hangon osztogatva parancsait: előttünk áll az impozáns alak...”

Damjanich a Délvidéken szolgált zászlóaljával. Első jelentős győzelmét 1848. október 13-án aratta, amikor a szerb támadás alól felmentette Törökbecsét. A mintegy 3000 fős szerb egységet részben lekaszabolta csapataival, részben megfutamította. E haditettéért alezredesi kinevezést kapott, s egy hadosztályt (5 zászlóalj, 3 huszárszázad, 30 ágyú) bíztak rá. November 9-én Damjanich a hadosztály egy részével (itt szolgált Rózsa Sándor szabadcsapata is) elszánt rohammal bevette a strázsai szerb tábort, amelyet megsemmisített; az 1200 fős szerb egység nagyrészt elesett a csatában. A győzelem meghozta Damjanich ezredesi kinevezését. December 12-én előbb a Károlyfalvánál, majd onnan menetből támadva az Alibunárnál lévő szerb táborokat számolta fel. December 15-én Jarkovácnál az ellene éjszaka leple alatt támadó 6000 fős szerb csapatot verte tönkre. Damjanich e győzelem után megkapta a tábornoki rangot, majd hamarosan ő lett a bánáti hadtest parancsnoka.

1849. január végén parancsot kapott arra, hogy hadtestét a Közép-Tiszához vezesse, ahol a kormány a magyar hadak összevonását rendelte el Debrecen védelme és egy ellentámadás céljából.

1849. március elején Szolnok elfoglalását tűzték ki számára feladatul. Damjanich a hadosztályával március 4-éről 5-ére virradó éjjel Cibakházánál átkelt a Tiszán és délről támadta meg Szolnokot, míg Vécsey Károly egysége Törökszentmiklós felől támadott. A várost március 5-én sikerült elfoglalni, a csatát az döntötte el, hogy Damjanich a 3. honvédzászlóalj, a híres „vörössipkások” élére állt és rohamuknak az osztrák védők nem tudtak ellenállni. A Szolnoknál aratott győzelemért megkapta a Magyar Katonai Érdemrend 2. osztályát. Az ő és Vécsey tábornok hadosztályaiból alakult III. hadtest parancsnokának nevezték ki, s rövidesen a fővezérséggel megbízott Görgei Artúr tábornok alá rendelték.

A sok dicsőséget hozó tavaszi hadjárat legjelentősebb csatái az ő nevéhez kapcsolódnak. 1849. április 4-én Tápióbicskénél az ő csapatai fordították meg az ütközet kimenetelét és vívták ki a győzelmet. Április 6-án Isaszegnél csapott össze a Görgei irányította magyar fősereg a Windischgrätz vezette osztrák haderővel. Az erők közel azonos nagyságúak voltak. A csatában Damjanich személyes bátorsága, az általa vezetett III. hadtest helytállása nagyban hozzájárult a magyar győzelemhez.

Isaszeg után a magyar fősereg északra fordult, hogy Komárom felmentésével elvágja a Pest-Budát védő osztrák csapatok visszavonulási útvonalát. Április 10-én a Klapka György tábornok vezette I. hadtest és Damjanich III. hadteste támadta meg a Vácnál védelmi állást elfoglaló osztrák hadtestet. A váci csatában ismét kitüntették magukat a „vörössipkások” szuronyrohammal törtek át az ellenséges golyózáporban a Gombás-patak hídján. A csatában az osztrák parancsnok, Götz altábornagy is elesett. Ekkorra már az osztrákok előtt nyilvánvalóvá vált, hogy a magyar fősereg északon Komárom felmentését akarja, ezért a Garam folyó mentén Wohlgemuth altábornagy vezetésével egy 17 000 fős csoportosítást hoztak létre. Mielőtt azonban az osztrákok egyesülhettek volna, április 18-án Klapka és Damjanich a hadtesteikkel – együttesen közel 20 000 katona és 64 löveg – átkelt a Garamon. 1849. április 19-én a két magyar hadtest Nagysallónál ütközött meg a gyülekező osztrák csapatokkal. A honvédek véres küzdelemben elfoglalták a falut, az ellenrohamokat visszaverték, majd támadásba mentek át. Wohlgemuth altábornagy visszavonulást rendelt el, de a Garamon átkelő VII. magyar hadtest lovassága oldalba támadta őket. A magyar támadáshoz Klapka és Damjanich lovassága is csatlakozott, aminek eredményeként szétverték az osztrák hadtestet, s így az közel 2000 fős veszteséggel volt kénytelen a Vág folyó mögé visszavonulni.

1849. április 22-én a honvédsereg a Duna bal partján felszámolta Komárom ostromzárját, majd április 25-26-án éjjel a frissen épített új talphídon átkelt a Duna jobb partjára. Április 26-án hajnalban fényes sikerrel indult a magyar támadás az osztrák haderő ellen: kivetették őket állásaikból és elfoglalták a megerősített ostromsáncokat, majd Ószőnyt és a monostori sáncokat. Ekkor a csata közben érkezett meg Komáromhoz a Budáról visszavonuló osztrák fősereg. Véres ütközet bontakozott ki. A magyar balszárnyat Klapka, a centrumot Damjanich, a jobbszárnyat Görgei vezényelte. A hullámzó harcban lassan érvényesült az osztrák létszámbeli fölény, ezért a csata délutánján Görgei Artúr fővezér visszavonta a honvédeket az ostromsáncokba. Az osztrákok nem erőltették a támadást, hanem Győr felé visszavonultak, majd április 27-én Győrön át megindultak Pozsony felé. E győzelemmel a magyar hadsereg a lehető legkisebb áldozatokkal Buda kivételével felszabadította az ország központi térségeit.

A tavaszi hadjáratban Damjanich tábornok sokszor kitüntette magát. Egy külföldi katonai író így jellemezte őt: „Kemény nyakú, vakmerő vezér, kinek lényében valami medveszerű volt, szerette az erőteljes kifejezéseket, csatában szeme villámokat szórt, csak a józan ész szavára hallgatott és gyűlölte a katonai tudálékosságot, minden katonája a pokolba is elment volna érte.”

1849. április 28-án Damjanichot ideiglenesen hadügyminiszterré nevezték ki, de még aznap este súlyos baleset érte. Pestre indult, amikor lovai megbokrosodtak, és ő kocsijáról leugorva a lábát törte; így hosszú időre harcképtelenné vált.

1849 júniusától országgyűlési képviselő volt. Július végén törött lábbal és mankóval átvette az aradi vár parancsnokságát. Betegsége miatt a harcokban már nem vett részt.

Az augusztus 13-án bekövetkezett világosi fegyverletétel után augusztus 17-én Damjanich is átadta a várat az osztrákokkal szövetséges orosz csapatoknak.

Augusztus végén a cári csapatok a fogságba került tábornokokat, tiszteket és honvédeket kiszolgáltatták az osztrákoknak. 1849. október 6-án 12 főtiszt társával együtt Damjanich János tábornokot Aradon kivégezték az osztrákok.

Damjanich szerb származása ellenére, ha kellett, a szerbek, ha kellett, az osztrákok ellen bizonyította vitézségét, a magyar forradalom és szabadságharc melletti elkötelezettségét. Valamennyi csatájában győzött. Óriási balszerencse volt, hogy igen fontos és sorsdöntő időszakban érte a baleset és egy ilyen kiváló katonát, hőst kellett nélkülöznie a honvédseregeknek a csatamezőkön. Ő írta a kivégzését megelőző éjszakán: „Oltalmazd meg, Mindenható, az én különben is szerencsétlen hazámat a további veszedelemtől!”

* * *

1848. október 6-án Damjanich János mellett a következő 11 tábornok és 1 ezredes áldozta életét Magyarországért és lettek „aradi vértanúk”:

AULICH LAJOS (1793-1849): Vagyontalan német polgári család leszármazottja. 1812-től hivatásos katona. 1848 áprilisától honvéd alezredes, zászlóaljparancsnok. Júliustól részt vett és kitűnt a délvidéki harcokban. Október 24-től honvéd ezredes, a 2. gyalogezred parancsnoka. Decembertől hadosztályparancsnok a fel-dunai hadtestben. 1849. február 25-étől tábornok, a II. hadtest parancsnoka, az isaszegi győzelem egyik hőse. Részt vett Buda visszavételében. Május végétől betegsége miatt szolgálaton kívül volt, július 14-étől a szabadságharc utolsó hadügyminisztere. Világosnál esett fogságba. Aradon kötél általi halálra ítélték és kivégezték.

DESSEWFFY ARISZTID (1802-1849): Hivatásos katona, 1839-ben századosként nyugalmazták. 1848 szeptemberében nemzetőr őrnagy Sáros megyében. Decembertől honvéd ezredes, lovasdandár-, majd hadosztályparancsnok. Harcolt az 1849. évi tavaszi hadjáratban, a váci csatában való hősiességéért 3. osztályú katonai érdemrenddel tüntették ki. Április 30-ától az I. hadtest lovashadosztályának parancsnoka, június 2-ától tábornok, a IX. hadtest parancsnoka. Július elejétől a tiszai hadsereg, a hó végétől a Szeged környékén összpontosított magyar fősereg lovasságának főparancsnoka. Augusztus 19-én Karánsebesnél az osztrákok előtt letette a fegyvert. Aradon kötél általi halálra ítélték, de „kegyelemből” a kivégzőosztag golyói végeztek vele.

KISS ERNŐ (1799-1849): Dúsgazdag családból származott, hivatásos katona. A császári hadseregben alezredes, 1848 nyarán állt át a magyarok oldalára. A 2. Hannover huszárezred parancsnoka, eredményesen harcolt a szerbek ellen, a bánsági hadtest parancsnoka. Tábornok 1848. október 11-től, altábornagy december 22-től. 1849 januárjától országos főparancsnok. Világos után osztrák fogságba került. Aradon kivégzőosztag sortüze végzett vele.

KNÉZICH KÁROLY (1808-1849): Volt császári tiszt, 1848-ban Damjanich parancsnoksága alatt harcolt a Délvidéken, 1849-ben Szolnoknál, Tápióbicskénél, Vácnál, Nagysallónál. Damjanich balesete után a III. hadtest parancsnoka, részt vett Budavár visszavételében. 1849. május elejétől tábornok, a felső-tiszai tartalék hadtest vezetője. Aradon kötél általi halálra ítélték és kivégezték.

LAHNER GYÖRGY (1795-1849): Volt császári tiszt, 1848-ban a 3. honvédzászlóalj parancsnoka, majd a hadügyminisztérium felszerelési és fegyverkezési vezetője, a szabadságharc hadiiparának irányítója. 1849 januárjától tábornok, a nagyváradi fegyvergyár vezetője. Világos után elfogták, Aradon kötél általi halálra ítélték és kivégezték.

LÁZÁR VILMOS (1815-1849): Császári tiszt volt, majd 1848. októberben honvéd főhadnagy. Jelentős szerepe volt az észak-magyarországi ütközetekben, részt vett az 1849. évi tavaszi hadjáratban. 1849 nyarán a IX. hadtest hadosztályparancsnoka, majd vezetője, ott harcolt az augusztus 9-i temesvári vesztett csatában. Hadteste maradványaival 1849. augusztus 19-én tette le a fegyvert az osztrákok előtt. Honvéd ezredesi rangot ért el, így az egyetlen nem tábornok, akit Aradon kivégeztek. Kivégzőosztag sortüze oltotta ki életét.

LEININGEN-WESTERBURG KÁROLY (1819-1849): Grófi, osztrák katonacsalád leszármazottja, aki házassága révén vált magyar honossá. Császári tiszt volt, 1848 nyarán belépett a magyar honvédseregbe. Damjanich parancsnoksága alatt részt vett a délvidéki harcokban. Az 1849. évi tavaszi hadjáratban személyes bátorságával és hősiességével tűnt ki, ott volt Budavár visszavételénél, a 2. és 3. osztályú katonai érdemrend kitüntetettje. 1849 júniusától tábornok. (Az ezredesi rangot dandárparancsnokként 1849 áprilisában kapta meg.) Görgei alárendeltjeként Világosnál tette le a fegyvert. Aradon kötél általi halálra ítélték és kivégezték.

NAGYSÁNDOR JÓZSEF (1804-1849): 1819-1847 között császári tiszt, huszárkapitányként vonult nyugdíjba. 1848 nyarán a Pest megyei lovas nemzetőrség parancsnoka őrnagyi rangban. Ősszel Kiss Ernő, majd Damjanich mellett harcolt a Délvidéken. November 1-jétől alezredes a 15. huszárezrednél. 1849. januárban ezredes, hadosztályparancsnok a III. hadtestnél. A március 5-i szolnoki csatában kitüntette magát, ott harcolt a tavaszi hadjárat ütközeteiben, az április 10-i váci csatában mutatott hősiességéért tábornokká léptették elő. Áprilistól a fel-dunai hadtest lovasságának parancsnoka, májustól az I. hadtestet vezényelte. Budavár bevételénél önkéntes csapatai élén az elsők között tört be a várba. Augusztus 2-án Debrecennél a délre vonuló Görgei-sereg utóvédjeként csatát vállalt a sokszoros túlerejű oroszokkal, de vereséget szenvedett. Világosnál tette le a fegyvert. Aradon kötél általi halálra ítélték és kivégezték.

PÖLTENBERG ERNŐ (1813-1849): Bécsi születésű császári lovastiszt volt, 1848 tavaszán kapitány a 4. huszárezrednél. 1848 nyarán ezredével áthelyezték Magyarországra, szeptemberben rész vett a Jellasics elleni harcokban, októberben ezredével csatlakozott a honvédsereghez. Novembertől őrnagy, decembertől alezredes és osztályparancsnok. Kitüntette magát a kápolnai (1849. február 26-27.) és az isaszegi (1849. április 6.) ütközetekben. 1849. április közepétől a VII. hadtest parancsnoka, ahol ezredes, majd június 7-től tábornok. Világosnál tette le a fegyvert. Aradon kötél általi halálra ítélték és kivégezték.

SCHWEIDEL JÓZSEF (1796-1849): 1825-től császári tiszt, 1845-től őrnagy a 4. Sándor-huszárezrednél, majd 1848 őszén annak parancsnoka. Részt vett a pákozdi (1848. szeptember 29.) és a schwechati (1848. október 30.) csatákban, amelyekben kitűnt bátorságával. Októbertől ezredes, november 1-jétől tábornok és hadosztályparancsnok a fel-dunai hadtestnél. Ott harcolt az 1849. évi tavaszi hadjáratban. Buda visszavétele után Pest hadparancsnoka, júliustól a kormány mindenkori székhelyének helyőrségparancsnoka. Világosnál tette le a fegyvert. Kivégzőosztag sortüze végzett vele Aradon.

TÖRÖK IGNÁC (1795-1849): A bécsi hadmérnöki akadémián végzett, 1816-tól a császári hadseregben szolgált. 1848. február 28-ától mérnökkari ezredes, a horvátországi Károlyváros erődítési igazgatója. Kérésére Komáromba helyezték, a vár őrségével együtt csatlakozott a honvédsereghez 1848 őszén. 1849. január 5-étől Komárom várának parancsnoka, január 28-ától tábornok. Áprilistól a magyar várak és erődök műszaki vezetője, júliustól a honvédsereg hadmérnöki karának főparancsnoka. Világosnál esett fogságba. Aradon kötél általi halálra ítélték és kivégezték.

VÉCSEY KÁROLY (1807-1849): Gróf, 1820-tól császári tiszt volt. 1848 tavaszán őrnagy a 2. Hannover-huszárezredben, nyártól részt vett a délvidéki harcokban. Október 12-től honvéd ezredes, a szabadságharchoz csatlakozó 2. huszárezred parancsnoka és hadosztályparancsnok a bácskai hadtestben. December 12-től tábornok, 1849. január közepétől hadtestparancsnok. 1849. március 5-én Damjanich hadosztályával együtt fényes győzelmet aratott Szolnoknál. Áprilistól az Aradot és Temesvárt ostromló V. hadtest parancsnoka. Június 27-én megadásra kényszerítette Arad várőrségét. A világosi fegyverletétel után augusztus 20-án Borosjenőnél feltétel nélkül kapitulált a cári csapatok előtt. Aradon kötél általi halálra ítélték és kivégezték.

* * *

Vécsey Károly utolsóként került a bitófára. A szemtanúk elbeszélése szerint – mivel már nem búcsúzhatott senkitől – az előtte kivégzett Damjanich János kezét csókolta meg.

Ők 13-an az aradi vértanúk. Bátrak és hősök a csatákban, bátrak a vesztőhelyen is. Tudták igazukat, hogy a hazáért és a szabadságért harcoltak, s e célokért a halált is vállalták.