8. SALAMON, az elűzött király
Salamon, az egyik legkalandosabb életű magyar király 1053-ban született. Atyja I. András király, anyja Anasztázia orosz hercegnő, s természetesen királyné.
Salamon személye hamar politikai-diplomáciai események középpontjába került. A magyar-német béke megkötésének feltételeként 1058-ban András királlyá koronáztatta és eljegyezték vele IV. Henrik német király (később német-római császár) tizenegy éves testvérét, Juditot. Salamon ekkor volt ötéves, tehát igen keveset tudhatott a világ dolgairól. Az eljegyzéssel béke jött létre – hosszú háborúskodás után – a németekkel, azonban egyúttal belpolitikai válság keletkezett. Béla herceg (András király öccse, a dukátus vezetője) nem fogadta el Salamon megkoronázását, tekintettel arra, hogy András korábban neki ígérte a koronát. 1060 őszén Béla herceg lengyel csapatokkal érkezett az országba, legyőzte András királyt, aki meghalt, így Béla királlyá koronáztatta magát, valójában ellenkirállyá Salamonnal szemben.
Salamon király és anyja, az özveggyé vált királyné az ausztriai Melk várába menekültek és ott éltek három évet. 1063-ban IV. Henrik német birodalmi sereggel sietett leendő sógora, Salamon segítségére, s megtámadta Magyarországot. I. Béla király még az összecsapás előtt meghalt, a fiai Lengyelországba menekültek, Salamont tehát 1063 szeptemberében Székesfehérvárott újólag Magyarország királyává koronázták. Az ország ugyan nem lett német hűbéres tartomány, de valójában a német birodalom politikai-hatalmi szférájába került. A befolyást csak növelte, hogy még 1063-ban a tízéves Salamon király feleségül vette a tizenhat esztendős Judit hercegnőt.
Az uralkodóváltás következtében András régi hívei jutottak ismét hatalomra, azok az előkelők, akik Béla alatt vagy elmenekültek az országból, vagy királyi intézkedés miatt kiszorultak a királyi udvarból. A fiatal Salamon helyett ténylegesen anyja, Anasztázia irányította az ügyeket. Az őket támogató főúri csoport vezetői között található Vid és Ernyei ispán, valamint Salamon legjobb vitéze, Bátor Opos. A vezető csoport kiemelkedő alakja volt a fiatal királyné, Judit, aki hamarosan szinte Salamon helyett uralkodott. Judit főként gazdasági ügyekben, a pénzverés terén játszott jelentős szerepet. Salamon és támogatói alig kezdték meg az uralkodás gyakorlását, amikor I. Béla fiai, Géza, László és Lambert hercegek a német sereg elvonulása után lengyel hadakkal tértek vissza Magyarországra. Csatlakoztak hozzájuk a hatalomból kiszorult magyar főurak is. 1064 elején Salamon tárgyalásra kényszerült a hercegekkel. Ennek eredményeként a király és Géza herceg megosztozott az országon: Salamon megtartotta a királyság területének kétharmad részét, míg Gézáé lett a dukátus, amelyet apja is irányított. A dukátus nyitrai részét Géza, a biharit László kapta, míg Lambert minden bizonnyal Salamon udvarában nyert tisztséget.
Ettől kezdve Salamon és a hercegek békében, jó együttműködésben éltek egymással egészen 1071-ig. Az erők viszonylagos egyensúlyán alapult a kompromisszum, amely gyümölcsöző volt az országnak is. A külkapcsolatokban is közös akarattal, egyetértésben léptek fel. Ezt bizonyítja a sikeres hadjárat Velence ellen 1067-ben a horvát király érdekében, vagy az ugyanezen évben a Magyarországra betörő csehek legyőzése. 1068-ban az erdélyi Doboka megyében, Kerlés mellett Salamon, Géza és László egyesített erővel verték szét a keletről betört nomádok (besenyők és úzok) seregét. A krónika szerint: „Salamon királyt heves lelkülete, bátorsága elragadta, és csapatával a legmeredekebb hegyoldalon hatolt fel a pogányokhoz, azok meg sűrűn szórták rá nyilaik záporát.” Salamon tehát mind itt, mind más csatákban kitűnt bátorságával és Gézával, Lászlóval együtt kiváló katona volt, harcosaik mindhármójukat példaképnek tekintették, vitézségük és győzelmeik híre bejárta az egész királyságot. Salamon belső intézkedései már nem mindig voltak szerencsések: gyakran pénzrontással igyekezett jövedelmét növelni, szórta a pénzt, túlságosan is hallgatott az őt körülvevő tanácsadókra.
A király és a hercegek közötti békés viszony 1071-ben szűnt meg. Amikor seregeik közösen elfoglalták a bizánciaktól Nándorfehérvárt, a vár védői nem a királynak, hanem Gézának adták meg magukat. Géza ez ellen nem tiltakozott, sőt a hadifoglyokat is váltságdíj nélkül engedte el. A zsákmány elosztásán is összekülönböztek. Az események után mindkét fél – a viszályból hasznot remélő híveiktől is bátorítva – megegyezés helyett a fegyveres összecsapásra készült. Géza erősnek érezte magát a korona megszerzéséhez is, Salamon pedig el akarta venni Gézától a jelentős katonai erőt biztosító dukátust.
1072-ben Géza még Salamonnal együtt vonult egy bizánci hadjáratra, de László herceg a bizalmatlanság miatt a csapataival a hercegségben maradt.
A két fél ezt követően az összecsapásra készült. Minthogy erőik megközelítőleg egyenlők voltak, külföldi segítség után fordultak. Először Salamonhoz érkezett meg IV. Henrik német segélycsapata, így rögtön megtámadta Géza Tiszánál táborozó hadát. 1074. február 26-án Szolnoktól keletre, a kemeji részeken vívott csatában Salamon nagy győzelmet aratott. Géza a Duna felé menekült. Salamon követte a seregével, azonban a győzelem mámorában óvatlan volt. Ugyanis Géza összetalálkozott a segítségére cseh segélyhaddal vonuló László öccsével, így 1074. március 14-én a mogyoródi csatában a hercegek kerültek fölénybe, a csatát Salamon elvesztette, seregének nagy része megsemmisült. A király a megmaradt embereivel Moson várába vonult vissza. A németek segítségével egy keskeny nyugat-magyarországi területsávot (Pozsony és Moson várait is) megtartva tartósan megvetette a lábát. Továbbra is uralkodóként viselkedett, még pénzt is veretett. Levelezett a pápával, kapcsolatban állt IV. Henrikkel.
Közben 1074-ben Gézát is királlyá koronázták, ezzel Magyarországnak két királya lett. Salamon nem kapott nagyobb német segítséget, így az ország feletti hatalmat nem tudta visszaszerezni. Magánélete szerencsétlenül alakult: felesége és anyja is elhagyta őt.
1077-ben I. Géza halála után öccse, I. László fejére került a korona. Salamon kellő fegyveres erő híján kénytelen volt 1081-ben az általa birtokolt területet és a királyi címet feladni, amiért cserébe László a rangjához méltó ellátást ígért neki. Salamon döntését meghatározta, hogy a múló évek alatt hívei elhagyták és IV. Henrik sem tudta őt segíteni a pápaság ellen folyó háborúja miatt.
A rangjáról lemondott Salamont talán még 1081-ben László összeesküvés vádjával elfogatta és Visegrádon bebörtönöztette. Innen 1083-ban, I. István szentté avatása alkalmából szabadult ki. Salamon külföldre távozott, hogy új segítséget szerezzen az elveszett trónja visszaszerzésére. Mivel sógorától nem kapott támogatást, ezért a moldvai besenyőkhöz ment, közéjük állt és szövetséget kötött velük. Felajánlotta: ha visszasegítik trónjára, akkor feleségül veszi a besenyők vezérének leányát, és jutalmul nekik adja majd Erdély földjét. A trónra helyezése érdekében indított besenyő támadás azonban 1085-ben vereséggel végződött.
Salamon a besenyőkkel maradt és részt vett hadi vállalkozásaikban. A halál is harc közben érte 1087-ben egy Bizánc elleni hadjárat alkalmával. Egy kortárs német forrás írja: „Salamon, a magyarok egykori királya... amidőn bátran küzdött a görögök királya ellen, az ellenségnek hihetetlen mérvű lemészárlása után ő maga is elesett.”
Más források tanúsága szerint Salamont tovább élt, és álruhában többször megfordult Magyarországon, még Kálmán király idejében is látni vélték. A legendák úgy tudják, hogy az isztriai Pula város vidékén halt meg, ahol később szentként tisztelték, állítólagos sírját a pulai múzeumban őrzik.
Salamon kalandos életet élt király volt. Országlása, uralma a főúri pártharcoknak, a dinasztikus belháborúknak esett áldozatul. Személyes képességei alapján tehetséges király válhatott volna belőle, de ehhez a körülmények nem kedveztek neki. Halálával férfiágon az Árpádok egyik ága kiveszett, hiszen sem neki, sem Dávid testvérének nem voltak gyermekei.