9. I. GÉZA, a „Magnus”

Géza a későbbi I. Béla király és felesége, a lengyel Richeza hercegnő első gyermekeként 1040 táján született Lengyelországban, ahol az Árpád-házi Béla herceg száműzetésben volt. Ugyancsak Lengyelországban látta meg a napvilágot öccse, László herceg is. Géza keresztelésekor Szent István apja, Géza fejedelem nevét kapta, keresztény névként még lengyel földön – az Európa-szerte divatos – Magnus (nagy) nevet kapta. A magyar és a latin mellett megtanulta lengyel édesanyja nyelvét is. A kor szokásának megfelelően mint fiúgyermeket főleg fegyverforgatásra, vadászatra és imádkozásra tanították. Apjával és az egész családdal együtt 1048 körül I. András király hívására tértek vissza Magyarországra. Apja megkapta az ország egyharmadát kitevő dukátust (hercegséget), amelynek központja Nyitrán és Biharban volt. A hercegi udvarban Géza tovább mélyíthette „férfias” ismereteit, vadászhatott a nyitrai és bihari erdőkben. Olyan légkörben nevelkedett, amelyben az uralkodócsalád egyes tagjai hol fegyveres harcot vívtak, hol kompromisszumokat kötöttek egymással, s ez is hozzájárulhatott ahhoz, hogy Géza fiatal korától meglepő érettséggel vett részt az országos politikában. Már ekkor kitűnt bölcs megfontoltságával és mértéktartásával.

A felserdült Gézával a forrásokban először 1057-1058-ban, a gyermek Salamon megkoronázásakor lehet találkozni. A krónika szerint „Béla hercegnek, és fiainak, ti. Gézának és Lászlónak, valamint a királyság valamennyi főemberének beleegyezésével kenték fel Salamont királlyá.” Arra lehet következtetni, hogy Béla herceg, majd király később is rendre kikérte és figyelembe vette érett ifjúvá lett fiai, főként Géza véleményét. Tudták ezt külföldön, még Németországban is, s ezért Béla mellett Géza tetteit külön számon tartották. Így például Salamon és Judit 1058-as eljegyzéséről szóló leírásban a szertartásról való elmaradását hiányolják Bélának és Gézának.

Géza később is minden döntő esetben apja oldalán volt található, vagy mint bátor katona, vagy mint befolyásos tanácsadó, s mindvégig Béla hű támaszának bizonyult. 1060-ban apjával együtt menekült lengyel földre, s vele együtt tért vissza lengyel segélyhaddal, hogy András királytól megszerezzék az országot. A fegyveres harcokban Géza kitüntette magát, s amikor a sebesült András király meghalt, apja mellett állt 1060 decemberének első napjaiban, amikor őt I. Béla néven királlyá koronázták.

Történelmi tény, hogy apja, I. Béla a viszonylag rövid királysága alatt gyakran kikérte Géza fia véleményét. Az ifjú herceg nem törekedett önálló hatalmi terület – a hercegség – birtoklására, ami nyilván tovább növelte fiúi tekintélyét I. Béla király szemében.

Béla és Géza tehát szinte csaknem együtt intézték az ország ügyeit. Ezt a kormányzást zavarta meg és rombolta szét 1063 őszén a Salamon érdekében indított német támadás. Miután Béla békítő javaslatait – miszerint megegyezés esetén Géza túszként kerüljön IV. Henrik udvarába -, a német vezetők elutasították, az ellenséges hadak betörtek az országba, és megkezdték Moson ostromát. Az ország védelmét ténylegesen Géza herceg irányította, hiszen Béla királyt akkoriban érte a súlyos baleset Dömösön. Béla hamarosan bekövetkezett halála után a békés megegyezés érdekében Géza felajánlotta, hogy a hercegség fejében elismeri Salamont királynak. Ajánlatát elutasították, így Géza a testvéreivel és anyjával Lengyelországba menekült.

A németek Magyarországról való távozása után Géza erős lengyel segélyhaddal tért vissza. Hosszú tárgyalások után 1064-ben Győrben megegyezett Salamonnal: Géza megkapta az ország egyharmadát jelentő dukátust, s ezért cserébe elismerte Salamont királynak. A hatalom és az ország megosztása egy időre mindkét felet kielégítette. 1064 húsvétján Pécsett maga Géza herceg helyezte Salamon fejére a koronát. A zavaros évek után ezzel viszonylag hosszú időre biztosították a békét. Géza a hercegség irányításába bevonta öccsét, Lászlót is.

Ettől kezdve több mint hét éven át a király és a herceg, valamint a körülöttük csoportosuló előkelők egyeztették érdekeiket, egyetértésben kormányozták az országot. Közösen értek el jelentős külpolitikai sikereket: Salamon, Géza és László együtt harcolt Velence ellen Dalmáciában, sikerrel küzdöttek a csehekkel szemben, s nagy győzelmet arattak 1068-ban Cserhalomnál (Kerlésnél) a Magyarország ellen támadó besenyő-úz sereg felett. A Képes Krónika leírja Géza vitézségét is: „Géza herceg... a menedékesebb lejtőn hatolt fel (ti. az ellenségre), nyilakat szórt a kunokra.”

Géza az 1060-as évek közepén kötött házasságot egy közelebbről nem ismert Zsófia nevű külföldi hercegnővel. Házasságukból legalább hat gyermek született, közülük, a későbbi király, Kálmán és Álmos herceg neve ismert.

Az 1071-1072-es bizánci háborúk során megbomlott az összhang Salamon és Géza között: egyrészről összekülönböztek a hadizsákmányon, másrészről Géza már kezdett királyként viselkedni, szinte magának követelte az első helyet. Tehát mondhatjuk, hogy Géza már nem érte be a dukátusi hatalommal, hanem a királyi koronát áhította. Ezt Salamon is megérezte, ezért Gézát meg akarta fosztani a hatalmat jelentő hercegségtől, s meg akarta vakíttatni, hogy alkalmatlanná tegye az uralkodásra.

1074 februárjában a Tiszánál, Szolnok mellett Salamon német segélyhaddal megtámadta Gézát, seregét szétverte, s kis híján Géza is fogságba került. Géza Vác felé menekült, ahol László öccse várta jelentős cseh fegyveres erővel. Az elbizakodottan és óvatlanul előrenyomuló Salamont 1074. március 14-én a hercegek Mogyoródnál tönkreverték. Salamon a nyugati határszélre vonult vissza, amelyet Pozsony és Moson központtal sikerült megtartania. Géza lett az uralkodó. A krónika szerint: „Ekkor Magnus herceg, Géza, a magyarok ösztönzésére elfogadta az ország koronáját.” Valójában azonban Salamon számított törvényesen megkoronázott királynak (nála voltak a koronázási jelvények is). Géza királyságának törvényességét a császár, illetve a pápa elismerése biztosíthatta volna. Csakhogy IV. Henrik német király Salamont támogatta (aki a sógora volt), VII. Gergely pápa pedig feltételhez kötötte esetleges elismerését, hogy a magyar király vállalja a pápai hűbéres állapotot.

Géza ilyen körülmények közepette a bizánci császárhoz fordult, aki korona küldésével ismerte el Gézát Magyarország királyának. A politikai kapcsolatot a kor szokásainak megfelelően házasságkötés tette szilárdabbá: az özvegy Géza második felesége egy bizánci hercegnő, Szünadéné lett. A magyar Szent Korona alsó része, az ún. görög korona ennek a magyar-bizánci szövetségnek a tárgyi emléke. Zománcképein Dukász Mihály bizánci császár mellett ott látható „Géza, Magyarország hű királya” is. A felirat feltételezhetően szándékosan hagyta homályban, hogy Géza hűsége vajon Krisztust vagy a bizánci császárt illeti-e. A kérdés nem dönthető el, de Gézának sikerült kitörnie az elszigeteltségből és külpolitikailag elismertetnie királyságát.

Salamon támogatására IV. Henrik 1074-ben támadást intézett Géza ellen, s egészen Vácig hatoltak, végül mégis meghátrálásra kényszerültek. Géza ugyanis a felperzselt föld régi, jól bevált taktikáját alkalmazva – miként apja, Béla – súlyos éhínséget idézett elő a birodalmi seregben. A katonák lázadoztak, s a Géza által megvesztegetett német főemberek is visszavonulást sürgettek, mire IV. Henrik valóban kénytelen volt félbeszakítani a hadjáratát és visszatért Németországba.

Géza tehát a győzelmek után 1075 tavaszán lett az ország megkoronázott királya. Ezzel voltaképpen Magyarországnak két koronás királya – Salamon és I. Géza – volt, s közülük a régebben megkoronázott Salamonnal szemben Gézát, az új királyt valójában ellenkirálynak lehet tekinteni. Géza mindenképpen szerette volna Salamont véglegesen legyőzni, de a katonai támadásai kudarcot szenvedtek, s a tárgyalási kezdeményezések sem hoztak megegyezést.

Géza rövid uralkodásának jelentős részét lekötötte a Salamonnal folytatott harc, azonban az ország fejlődését segítő intézkedéseket is hozott: maximálta az árakat, saját képmásával ellátott pénzt veretett, a vásárok és piacok időpontját vasárnapról szombatra tette át, hogy mindenki eljuthasson a templomba.

Géza meggyőződéses keresztény ember volt, aki gyűjtötte az ereklyéket, támogatta az egyház gazdagodását és ideológiai befolyásának kiterjesztését is. Megalapította a Felvidéken a garamszentbenedeki apátságot, s befejezte a váci székesegyház építését, amely talán még I. István korában kezdődött el. Egyes feltételezések szerint I. László úgynevezett III. törvénykönyve, amely szigorúan védte a magántulajdont, még Géza idejében íródott. 1076-ban újra kezdte – nyilván főemberei és az egyház ösztönzésére – a Salamonnal való tárgyalásokat, a felek azonban nem tudtak egyezségre jutni. Ez azzal magyarázható, hogy Salamon nem volt hajlandó lemondani a királyságról, Géza pedig a hatalom birtokában nem kívánta beérni a riválisa által ismét felajánlott hercegséggel (egyébként ezt ekkor már László herceg birtokolta).

A tárgyalások 1077. április 25-én I. Géza hirtelen halálával megszakadtak, s a váci székesegyházban temették el. Gézát pedig öccse, László követte a trónon, ő is tulajdonképpen a törvényesen megkoronázott Salamon ellenkirályaként vette át az ország irányítását.