98. NAGY IMRE, a reformer miniszterelnök

Nagy Imre 1896. június 7-én Kaposvárott született, szegényparaszti családban. Eredeti foglalkozása géplakatos volt, de már segédként kapcsolatba került a munkásmozgalommal. Az első világháború kitörése után behívták katonának, 1915-től az orosz fronton harcolt. 1916 nyarán orosz fogságba esett, és 1918-ig egy Bajkál-tó melletti hadifogolytáborban volt.

1918-tól az oroszországi polgárháborúban a Vörös Hadsereg különböző egységeiben részt vett a harcokban, amelyekben kitüntette magát. Érdemeiért 1920-ban felvették az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Pártba. Kapcsolatba került a Kommunisták Magyarországi Pártja moszkvai csoportjával is.

Nagy Imre 1921-ben hazatért Magyarországra, itt ipari munkásként dolgozott, s belépett a Magyarországi Szociáldemokrata Pártba. A kommunista eszmék mellett agitált, ezért 1925-ben kizárták az MSZDP-ből. Ettől kezdve az illegális KMP fedőpártjának, a Vági István vezette Magyarországi Szocialista Munkáspártnak a tagja, s résztvevője az illegális kommunista mozgalomnak. 1925 őszén letartóztatták, elítélték politikai szervezkedés és felforgatás vádjával, emiatt 1927-ig börtönbüntetését töltötte. Szabadulását követően újra a KMP munkájába kapcsolódott be, s mivel a hatóságok felfigyeltek rá, külföldre távozott: 1929-től Berlinben élt. Innen 1930-ban Moszkvába utazott, ahol egészen 1944-ig a nemzetközi kommunista mozgalom aktivistájaként dolgozott. 1930-1936 között a Komintern Nemzetközi Agrárintézetének munkatársa, itt szerezte széles körű elméleti és gyakorlati tudását az agrárkérdésekben. A KMP frakcióharcaiban nem vett részt, ez is hozzájárulhatott, hogy sikerült elkerülnie a sztálini megtorlásokat, koncepciós pereket. Elterjedt az a nézet is, hogy az 1930-as években a szovjet állambiztonsági szervezet, az NKVD ügynöke volt, de erre nézve nincs hiteles adat.

1940-től részt vett a Rákosi Mátyás vezetésével újjászervezett KMP külföldi bizottsága munkájában. 1940-1944 között a moszkvai Kossuth rádió szerkesztője, együtt állították össze Rákosival a Magyarországra sugárzott Rákosi-beszédeket. Nagy tevékenyen részt vállalt a KMP programjának kidolgozásában, elsősorban az agrártézisek megfogalmazásában.

1944. november 5-én az elsők között tért haza Magyarországra, a szovjet csapatok által elfoglalt keleti országrészbe. A KMP küldötteként ott volt a Debrecenben 1944. december 21-én összeült Ideiglenes Nemzetgyűlésben. Másnap, december 22-én a Dálnoki Miklós Béla vezetésével megalakuló Ideiglenes Nemzeti Kormány földművelésügyi miniszteri tárcáját kapta, mint a kommunista párt mezőgazdasági szakértője. Ebben a tisztségében az egyik irányítója volt az 1945-ös földosztásnak. Az összes nagy- és középbirtokot elkobozták, s mintegy 650 ezer földigénylő között kb. 3,3 millió hold földet – az ország területének egyötöd részét – osztották szét. Ezzel a nagy- és középbirtokos rétegek elvesztették korábbi gazdasági és politikai szerepüket; falun a saját munkán alapuló kisbirtok vált uralkodóvá.

Nagy Imrét a Magyar Kommunista Párt 1945. május 20-21-én megtartott első országos értekezletén beválasztották a 11 tagú Politikai Bizottságba, majd 1946-ban az MKP Központi Vezetősége Titkárságának tagja lett. Az 1945. novemberi választások után megalakult Tildy Zoltánés később a Nagy Ferenc-kormány belügyminisztere volt. Az 1947. évi választásokat követően egészen 1949-ig ő töltötte be az országgyűlés elnökének tisztségét. Ebben az időszakban a mezőgazdaság erőszakos kollektivizálása kérdésében szembekerült a pártvezetéssel, mivel azt a nézetet képviselte, hogy a mezőgazdaság a kollektív gazdálkodás és a kistermelés együttes erősödésével fejlődhet. E „hibás” nézeteiért az időközben megalakult Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetősége elítélte, és „önkritikára” kényszerült. Ennek ellenére 1949-ben kizárták az MDP Politikai Bizottságából. Politikai befolyását nem vesztette el, csak háttérbe került. 1950-1952-ben a Központi Vezetőség adminisztratív osztályát vezette. Rákosi és a „trojka” olyan állami posztra állította, amellyel véleményük szerint lejárathatták, a népszerűségét csökkenthették: 1950. december 16-tól 1952. november 14-ig élelmezési, majd begyűjtési miniszter. Támogatottsága miatt 1951-től ismét a párt Politikai Bizottságának és a Központi Vezetőség Titkárságának tagja lett, 1952. november 14-től a Rákosi-kormány miniszterelnök-helyettese.

1953 tavaszán – Sztálin halála után – a szovjet pártvezetés Moszkvába rendelte Rákosi Mátyás vezetésével a Magyar Dolgozók Pártja prominens személyiségeit. A delegációban ott volt Nagy Imre is. Az a döntés született, hogy a magyar párt javítsa ki az elkövetett „hibákat”, s Rákosi helyett Nagy Imre vegye át a kormányt. Így az országgyűlés 1953. július 3-4-én tartott ülésén Nagy Imrét választotta meg miniszterelnöknek. Országgyűlési beszédében kormánya programjaként ismertette az új reformpolitika fő vonalát és a legfontosabb teendőket. Az 1953. évi fordulatként vagy új szakaszként is jellemzett politika az első magyar reformkísérlet volt, amely nem korlátozódott a gazdaságra és a kultúrára, hanem kiterjedt a társadalmi-politikai élet egészére. Ez a reformkísérlet egyúttal nemzetközi jelentőségű is, mivel a szocialista építés egész sztálini felfogásának és az ezzel összefüggésben kiépített politikai intézményrendszernek a kritikájához jelentett kiindulópontot. Nagy Imre egyre inkább a maga útját járta: a szocializmus emberibbé tételének útját. 1953-tól megvalósította az „új szakasz” reformjait: az internálások és kitelepítések megszüntetését, a parasztság helyzetének javítását (a beszolgáltatások eltörlése), az erőltetett iparosítás visszafogását, leállította az erőszakos kollektivizálást, korlátozott amnesztiát hirdetett, emelte az életszínvonalat.

Rákosi Mátyás és csoportja Nagy Imre politikáját kezdettől fogva támadta. Megszerezték a szovjet vezetés támogatását, és 1955 márciusában lemondásra kényszerítették Nagy Imrét. Pártvizsgálatot indítottak ellene, s mivel nem volt hajlandó „önkritikára”, a Rákosiék által károsnak minősített nézeteinek a nyilvános visszavonására, ezért kizárták a Politikai Bizottságból, a Központi Vezetőségből, sőt 1955. december 3-án még a kommunista pártból (az MDP-ből) is. Minden egyéb tisztségét – egyetemi tanár, Magyar Tudományos Akadémia-tagság – is elvesztette. Nagy Imre ekkortól a körülötte csoportosuló ellenzék vezérének számított, s ő azt hirdette, hogy az országot a demokrácia és a nemzeti függetlenség felé kell vezetni.

A Rákosi, majd 1956 nyarától Gerő Ernő vezette MDP és a Hegedűs András-kormány nem tudott úrrá lenni a súlyos politikai, gazdasági és társadalmi válságon. 1956. október 13-án Nagy Imrét visszavették az MDP-be, hogy a körülötte összegyűlt ellenzéket megnyerjék általa. Az események azonban más irányt vettek: 1956. október 23-án tüntetés kezdődött Budapesten, este az Országháznál a csaknem 200 ezres tömeg Nagy Imrét követelte: „Gerőt a Dunába! Nagy Imrét a kormányba!”; „Ez a haza magyar haza, minden orosz menjen haza.” A békés tüntetés a késő esti órákban fegyveres harccá, forradalommá terebélyesedett (Rádió ostroma, Sztálin-szobor ledöntése).

Az MDP Központi Vezetősége 1956. október 23-i éjszakai ülésén Nagy Imrét kooptálta soraiba, s egyúttal javasolta az Elnöki Tanácsnak, hogy Hegedűs András helyett Nagy Imrét nevezze ki miniszterelnöknek. Nagy Imre október 24-én foglalta el hivatalát. Ettől kezdve a kormány összetétele szinte naponként módosult.

A joviális, derűs, kissé tanáros „Imre bácsit” 1956. október 23-án a magyar nép többségének akarata emelte újra a miniszterelnöki székbe, de még mindig Moszkva jóváhagyásával. Ekkor még úgy hitte: visszatérhet 1953-as kormányprogramjához, a reformokhoz, de rá kellett döbbennie, hogy a társadalom gyökeres változást akar. Nagy Imre október utolsó napjaira eljutott a forradalom követeléseinek vállalásáig, s élére állt a forradalomnak. Október 28-án tűzszünetet hirdetett, kiállt a szovjet csapatok kivonulása mellett, bejelentette a többpártrendszert, és október 30-án koalíciós kormányt alakított. Ugyancsak október 30-án a szovjet csapatok megkezdték a kivonulást Budapestről, megalakult a Nemzetőrség, amelynek feladata a rend helyreállítása és az esetleges provokációk elhárítása volt. Bejelentették, hogy a felkelőket bevonják az új karhatalom szervezésébe, eltörlik a parasztságot sújtó intézkedéseket, tárgyalásokat kezdenek a szovjet csapatok teljes kivonásáról, és megkezdik a szabad választások előkészítését. Nagy Imre tagja lett az ekkor az MDP helyett megalakult Magyar Szocialista Munkáspárt Intéző Bizottságának. Volt remény a kibontakozásra, de a Szovjetunió nem hagyta. Moszkvában a fegyveres beavatkozás mellett döntöttek, s Nagy Imre utódául Kádár Jánost választották ki. A szovjet hadsereg magyarországi csapatmozdulatainak hírére Nagy Imre november 1-jén bejelentette Magyarország semlegességét és a Varsói Szerződésből való kilépését. Táviratot küldött az ENSZ főtitkárának, Dag Hammarskjöldnek, és kérte, hogy a magyar kérdést az ENSZ tűzze a közgyűlés napirendjére.

1956. november 4-én hajnalban a szovjet csapatok a „Forgószél” nevű hadműveletben általános támadást indítottak Budapest és a nagyobb városok ellen. 5 óra 20 perckor Nagy Imre drámai hangú rádióbeszédben hozta az ország és a külföld tudomására: „Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar kormányt. Csapataink harcban állnak. A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével.” Ezt a beszédet többször is megismételték. A magyar forradalom azonban sehonnan nem kapott segítséget. Nagy Imre nem sokkal később elhagyta a parlamentet és munkatársainak egy csoportjával együtt a jugoszláv követségre távozott, ahol menedéket kapott. A Kádárkormány ígérete ellenére a követségről 1956. november 22-én való távozása után – azt ígérték, hogy szabadon az otthonaikba távozhatnak -, a szovjet biztonsági szervek őrizetbe vették, és a romániai Snagovba vitték őket. Nagy Imre a Kádár-kormány elismerését megtagadta, megalkudni nem akart. Szovjet ösztönzésre 1957 áprilisában Nagy Imrét és társait letartóztatták Romániában, majd Budapestre szállították őket, és megkezdték ellenük egy koncepciós per előkészítését. Moszkva többszöri halasztási kérelme után a bírósági tárgyalást 1958. június 9. és 15. között folytatták le, zárt ajtók mögött. Nagy Imre a vádakat végig tagadta, és nem ismerte el a bíróság illetékességét. A halálos ítélet elhangzása után nem kért kegyelmet: „A halálos ítéletet, amelyet rám az igen tisztelt népbírósági tanács kirótt, én a magam részéről igazságtalannak tartom, indoklását nem tartom megalapozottnak, és ezért a magam részéről – bár tudom, hogy fellebbezésnek helye nincs – elfogadni nem tudom. Egyben vigaszom ebben a helyzetben az a meggyőződésem, hogy előbb vagy utóbb a magyar nép és a nemzetközi munkásosztály majd felment azok alól a súlyos vádak alól, amelynek a súlyát most nekem kell viselnem, és amelynek következményeként nekem életemet kell áldoznom, de amelyeket nekem vállalnom kell. Úgy érzem, eljön majd az idő, amikor ezekben a kérdésekben nyugodtabb légkörben, világosabb látókörrel, a tények jobb ismerete alapján igazságot lehet szolgáltatni az én ügyemben is. Úgy érzem, súlyos tévedés, bírósági tévedés áldozata vagyok. Kegyelmet nem kérek.”

1958. június 16-án Nagy Imrét és három társát kivégezték, s jeltelen sírba temették. És eljött az ideje az általa is említett „igazság órájának”: 1989-ben rehabilitálták és a halála napjának évfordulóján, 1989. június 16-án Budapesten, a Kerepesi temető 301-es parcellájában ünnepélyesen újratemették.