91. KÁROLYI MIHÁLY, a „vörös gróf”

Károlyi Mihály gróf 1875. március 4-én született Budapesten, régi nagybirtokos arisztokrata család gyermekeként. A középiskoláit Budapesten végezte, majd közgazdaságtant hallgatott, járt Párizsban és Londonban. Irt és beszélt németül, franciául és angolul.

Politikai pályafutását a kormánypártban, a Szabadelvű Pártban kezdte. Az 1905. évi választások után csatlakozott az új Függetlenségi és 48-as Párthoz. 1902-1912 között a nagybirtokosok érdekvédelmi szervezetének, az Országos Magyar Gazdasági Egyesületnek (OMGE) az elnöke. Az 1910. júniusi – a dualista Magyarország utolsó – országgyűlési képviselői választásán a kápolnai kerületben választották meg képviselőnek. A parlamentbe bekerült 48-as képviselők vezetője lett Károlyi, s a csoportban az ő személye és nézete vált meghatározóvá. Az első világháborút megelőző években egyre határozottabban szembefordult Tisza István miniszterelnök politikájával. 1912. június 4-én Tisza – aki ekkor a képviselőház elnöki tisztét töltötte be – összesen 31 ellenzéki képviselőt, köztük Károlyi Mihályt is, rendőrökkel vezettette ki a teremből. Ekkor az egész ellenzék kivonult az országgyűlésről. Az ellenzéki obstrukció végül is eredménytelen maradt, 1913 nyarán ismét Tisza István alakított kormányt.

Gróf Károlyi Mihály fellépett a hármas szövetség ellen, antantorientáció kialakítását szorgalmazta, a belpolitikában szociális reformokat sürgetett. 1913. június 14-én a két függetlenségi frakció fuzionált és Károlyi vezetésével az Egyesült Függetlenségi és 48-as Párt néven politizált tovább. Ez a párt a belpolitikában demokratizálódást, a külpolitikában az antanthoz való közeledést hirdetett.

Károlyi közvetlenül a háború kitörése előtt, 1914 nyarán, ellenzéki politikusok társaságában amerikai előadó körúton vett részt, ahol igyekezett politikai kapcsolatokat kiépíteni. 1914 őszén hazatért, s ettől kezdve még határozottabban lépett fel az antanttal való kapcsolatfelvétel mellett. Radikális, pacifista nézetei a háború utolsó éveiben igen népszerűvé tették. 1915. december 7-én a képviselőházban nagy feltűnést keltő beszédében békeakció lehetőségét hozta szóba, belső reformokat követelt, s javaslatot tett az általános és titkos választójogra.

1916. júliusban Károlyi Mihály lemondott az Egyesült Függetlenségi Párt elnöki tisztségéről, s mintegy 20 társával kilépett a pártból, és új pártot alapított Függetlenségi és 48-as Párt (Károlyi-párt) néven. A párt annexió nélküli békét, a területi integritás fenntartását, perszonáluniót, általános választójogot követelt. A nemzetiségi kérdésben nem adott részletes programot.

1917 januárjában Wilson elnök üzenetet küldött az amerikai szenátushoz, kimondva a „béke, győzelem nélkül” elvet, amely nagy hatást gyakorolt Károlyi Mihályra, de a központi hatalmak antantorientációjú köreire is, növelve a Wilsonhoz és a szövetségesekhez fűzött illúziókat.

1917. májusban Tisza István kormánya lemondott. Károlyi visszautasította József főherceg ajánlatát, hogy vegyen részt a megalakítandó kormányban. Helyette az ő elnökletével 1917. június 6-án megalakult a Választójogi Blokk (Károlyi-, Szociáldemokrata, Radikális és a Demokrata Pártokból). A blokk programja többek között az általános és titkos választójogot, a hódítás és kárpótlás nélküli békét követelte.

1917. szeptemberben Károlyi, Jászi Oszkár – akik a politikai harcban egyre közelebb kerültek egymáshoz – és mások részt vettek a Tartós Béke Ligája berni konferenciáján, ahol igyekeztek megerősíteni kapcsolataikat antantpolitikusokkal. Tárgyalásaik során ragaszkodtak a területi integritáshoz, ami ekkor már nem volt realitás.

1918 nyarán a piavei katasztrofális összeomlás után az Osztrák-Magyar Monarchia számára is nyilvánvalóvá kezdett válni a végső háborús vereség. A hátországban romlott az ellátás, sztrájkmozgalmak bontakoztak ki, a frontokon pedig növekedett a szökések, a parancsmegtagadások, sőt a katonai zendülések száma. IV. Károly császár és magyar király kísérletei az antanttal való különbéke megkötésére eredménytelenek maradtak. A Monarchia nemzetei sorra alakították meg a nemzeti tanácsaikat, amelyek legfőbb törekvése a birodalomtól történő elszakadás lett. Október 16-án IV. Károly manifesztumot adott ki, amelyben Ausztriát szövetséges állammá nyilvánította, hogy ezzel próbálja elejét venni a birodalom szétesésének, a nemzetiségek elszakadásának. A kísérlet azonban már elkésett.

1918. október 17-én a magyar országgyűlésben Károlyi Mihály, az ellenzék vezetője követelte, hogy Magyarország szakítson Ausztriával, és készüljön fel a béketárgyalásokra. Egyik híve odakiáltotta a kormánynak: „Vegyék tudomásul, antantbarátok vagyunk!” Tisza István – mindenki megdöbbenésére – így válaszolt: „Nem akarok játékot űzni a szavakkal. Elismerem azt, amit Károlyi Mihály gróf mondott, elismerem, hogy ezt a háborút elveszítettük.”

Október 24-én lemondott a Wekerle-kormány, de új egyelőre nem alakult. Felgyorsult a bomlás folyamata, terjedt a forradalmi hangulat a fővárosban és az országban. Október 25-én Károlyi Mihály a saját pártjából, a polgári radikális és a szociáldemokrata politikusokból megalakította Budapesten a Magyar Nemzeti Tanácsot, amely az Astoria Szállóban működött. Programjukban – amelyet Jászi Oszkár fogalmazott meg – 12 pontba foglalva követelték a független Magyarország megteremtését, az azonnali különbéke megkötését, az általános és titkos választójogot, a földreformot, a nemzetiségek jogainak elismerését. Károlyi és a Nemzeti Tanács a wilsoni elvek alapján állt, feltétlenül bízott az antanthatalmak jóindulatú támogatásában.

A forrongó budapestiek azt követelték, hogy Károlyi Mihály legyen a miniszterelnök, s a Nemzeti Tanács alakítson kormányt. A király habozott: egyik nap megígérte Károlyinak a kinevezést, másnap visszavonta ígéretét. A felháborodott sokezres tömeg október 28-án a Lánchídon át a Várba indult, hogy ott József főhercegtől, a király képviselőjétől kicsikarják Károlyi kinevezését. A Lánchíd pesti hídfőjénél rendőrkordon állta a tömeg útját, belelőttek a tömegbe, majd kardlappal támadtak a fegyvertelen emberekre. A „lánchídi csata” 4 halott és mintegy 60 sebesült áldozatot követelt.

A következő napokban kiderült, hogy a régi rendszer vezetői nem urai a helyzetnek: a rendőrök megtagadták az engedelmességet, és felesküdtek a Nemzeti Tanácsra. Forradalmi Katonatanács alakult, amelyhez a budapesti helyőrség nagy része csatlakozott. Munkások fegyvereket vittek el a Soroksár úti fegyvergyárból. Vasutasok leállították a Pestre tartó, a szerveződő mozgalmat elfojtani küldött katonai szerelvényeket. 1918. október 30-áról 31-ére virradó éjjel a Nemzeti Tanácshoz átállt munkások és katonák megszállták a középületeket, a postát, a telefonközpontot, a Keleti pályaudvarról visszahozták a frontra induló katonákat. A forradalom győzött Budapesten. A főváros katonai parancsnokát elfogták, nem volt semmiféle erő, amely felléphetett volna a tömegekkel szemben. A katonák letépték sapkájukról az uralkodó jelvényét, s a helyébe őszirózsát tűztek, a civilek a kabátjukon viselték ugyanezt. Az őszirózsa így a vér nélkül győztes forradalom, jellegét tekintve egy polgári demokratikus forradalom jelképe lett. (Egy haláleset történt, október 31-én néhány katona a házában lelőtte Tisza István grófot.)

A király október 31-én Károlyi Mihályt nevezte ki miniszterelnökké, aki a Nemzeti Tanács pártjaira támaszkodva alakította meg kormányát, bevonva néhány párton kívüli szakembert is. A Károlyi-kormány tagjai: belügyminiszter Batthyány Tivadar, aki a király személye körüli miniszter feladatait is ellátta; kereskedelem-, iparés közlekedésügyi miniszter Garami Ernő; földművelésügyi miniszter Búza Barna, aki ideiglenesen az igazságügy-miniszter tisztét is betöltötte; vallás- és közoktatásügyi miniszter Lovászy Márton; honvédelmi miniszter Linder Béla; tárca nélküli miniszterek: Nagy Ferenc (közélelmezés), Jászi Oszkár (nemzetiségi ügyek), Kunfi Zsigmond (népjóléti ügyek), Berinkey Dénes.

„Egyszerre átcsapott rajtam az esemény nagysága. Éreztem a föladat roppantságát, amelyet elvállaltam. Kiépíteni a független Magyarországot, amelynek életemet szenteltem, lerombolni a gyűlöletes intézményeket, amelyek ellen harcoltam... A város ujjongott. Fehér őszirózsát tűzött ki mindenki. Győztünk, vér nélkül. Ezt jelentette a virág” – emlékezett Károlyi a miniszterelnöki kinevezése utáni gondolataira.

Károlyi a kormány első ülésén a következőkben foglalta össze a közeljövő feladatait: az ország függetlenségéről és a választójog demokratikus reformjáról szóló törvények megalkotása, amnesztia a politikai foglyoknak, a sajtószabadság, az egyesülési és gyülekezési szabadság biztosítása, a parasztság földhöz juttatása, valamint munkaügyi és népjóléti intézkedések és a szociális törvényhozás beindítása.

A Károlyi-kormánynak sok nehézséggel kellett szembenéznie. November 12-én a kormányfő Belgrádban Magyarországra nézve kedvezőtlen fegyverszüneti szerződést volt kénytelen aláírni. Franchet d’Esperey francia tábornok Wilson nevének említésekor csak legyintett, s azt mondta: „Magyarország legyőzött ország, a háborúban a magyarok együtt mentek a németekkel és együtt fognak lakolni és fizetni.” Károlyinak először kellett csalódnia az antantban, de nem utoljára.

1918. november 16-án – tekintettel a Monarchia felbomlására – az 1918. évi I. számú néphatározattal kimondták a Népköztársaság (polgári köztársaság) létrehozását. Az államfői posztot nem töltötték be egyelőre. Hiába hozott intézkedéseket és alkotott törvényeket az új rendszer, a négyéves háború okozta sebeket nem tudta gyógyítani, az országban nőtt az elégedetlenség. 1919. január elején súlyos kormányválság bontakozott ki. Január 11-én a Nemzeti Tanács a válság megoldásaként Károlyi Mihályt ideiglenes köztársasági elnökké nevezte ki, aki január 18-án Berinkey Dénes vezetésével kinevezte az új kormányt. Károlyi és a Berinkey-kormány a vitathatatlan eredményei mellett nem tudott megbirkózni az országot sújtó gazdasági, társadalmi, politikai problémákkal.

1918-1919 telén az éhező, fázó lakosság, a munkásság elégedetlensége egyre nőtt, soraikban hatott a megalakult kommunista párt propagandája. Ezekben a hetekben a történelmi Magyarország létfontosságú területei szakadtak le, illetve szállták meg azokat a Monarchia romjain születő nemzetállamok. Nem volt ütőképes magyar hadsereg, ezért a magyar földet sem lehetett megvédeni.

1919 februárjában ugyan végre megszületett a földművelő nép földhöz juttatásáról szóló törvény, de február 23-án csak Károlyi kezdte meg saját kápolnai birtokán a földosztást, ennél több nem történt. 1919 február-márciusára a Károlyi-féle politika társadalmi bázis nélkül maradt. A munkásság és a kispolgárság a kommunisták, valamint a velük rokonszenvező szocialisták befolyása alá került. A parasztság az elmaradt földosztás miatt közönyös volt. A polgári erők többsége ellenzékbe vonult a kormány balra tartó politikája miatt. A jobboldali nemzeti erők pedig egyre erőteljesebben szervezkedtek a kormány ellen.

Károlyi február végén döbbent rá, hogy a wilsonizmusba és a pacifizmusba vetett hite merő ábránd. A székely hadosztály előtt március elején elmondott beszédében már a fegyveres ellenállást hirdette a területi követelésekkel szemben – de hadsereg nélkül. Március 20-án délelőtt Vyx alezredes, az antant budapesti katonai missziójának vezetője jegyzéket adott át Károlyi Mihálynak, amelyben újabb területeket kellett volna átadni a románoknak. Károlyi a délután 5 óra körül kezdődött minisztertanácsi ülésen javasolta a Vyx-jegyzék elutasítását, tiszta szociáldemokrata kormány megalakítását, mely mellett megtartaná a köztársasági elnöki tisztségét. A Berinkey-kormány elhatározta lemondását, és utolsó ülésének időpontját a következő nap délutánjára tűzte ki.

1919. március 21-én azonban a Magyarországi Szocialista Párt néven egyesült Szociáldemokrata Párt és a Kommunisták Magyarországi Pártja államcsínyt hajtottak végre és proklamálták a proletárdiktatúrát. Károlyit este telefonon értesítették, hogy a polgári demokratikus köztársaság megszűnt létezni. Tudatták vele azt is, hogy az ő aláírásával, a tudta és beleegyezése nélkül megjelent egy nyilatkozat, amelyben „lemondott és átadta a hatalmat Magyarország népei proletáriátusának”. Károlyi a történteket tudomásul vette és visszavonult, a további eseményekben nem vett részt.

Károlyi 1919. júliusban – reménytelennek látva a helyzetet – elhagyta Magyarországot. A Horthy-korszak idején mindvégig emigrációban élt, bírálta a két háború közötti kormányokat, együttműködést alakított ki a kommunistákkal. Magyarországon perbe fogták távollétében és vagyonát hazaárulás vádjával elkobozták. Azzal vádolták, hogy az első világháborúban a végig ellenséges területeken harcoló hadsereget és vezetését az ő forradalmi, pacifista propagandája hátba döfte. Ők, a „vörös gróf” és köre, züllesztették szét, szerelték le a hazatérő hadsereget. Nemzetiségi politikájukkal lovat adtak a történelmi Magyarország nemzeti kisebbségei alá. A megszálló erőkkel szemben nem tanúsítottak ellenállást. Az utolsó vádpont már a Tanácsköztársaságot illette, miszerint a kommunistáknak ő adta át a hatalmat, s Trianon nem volt más, mint büntetés a kommünért. Károlyi visszautasította a vádakat, s a „Hit, illúziók nélkül” című önéletírásában igyekezett tetteit igazolni.

Károlyi a feleségével, gr. Andrássy Katinkával Párizsban, majd Londonban élt. A fasizmus németországi győzelme után szerepet vállalt az antifasiszta háborúellenes mozgalmakban. A második világháború idején elnöke a Londonban megalakuló „Új Demokratikus Magyarországért Mozgalom”-nak. 1946 májusában hazatért Magyarországra, s a nemzetgyűlés az 1946. II. tc.-ben méltatta érdemeit, amit a polgári demokráciáért tett. 1947-ben Magyarország párizsi (1948-tól brüsszeli is) követe. 1949-ben fellépett a Rajk-per ellen. Miután tiltakozása eredménytelen maradt, követi tisztségéről 1949 őszén lemondott. Haláláig Franciaországban élt, és emlékiratain dolgozott.

Károlyi Mihály – Kossuth Lajos után a második magyar köztársasági elnök – 1955. március 19-én a franciaországi Vence-ban hunyt el.