79. II. JÓZSEF, a „kalapos király”
József Habsburg főherceg 1741. március 13-án Bécsben született. Apja Lotharingiai Ferenc István német-római császár, anyja Mária Terézia császárné, magyar és cseh királynő (uralkodott: 1740-1780). Józsefet, mint a trón örökösét, testvéreitől elkülönítve nevelték: történelmet, filozófiát és jogot is tanult. Már csecsemőkorában politikai tényező lett: Hat hónapos volt, amikor anyja, Mária Terézia bemutatta őt Pozsonyban a magyar rendeknek, akik az országgyűlésen „életüket és vérüket” ajánlották fel a dinasztia oltalmazására.
József tehát körültekintő nevelésben részesült. Már korán meggyőződésévé vált, hogy az erős, központosított állam szolgálja a népek boldogulását. Hitt abban, hogy az uralkodás szolgálat, hogy az uralkodó akarata gyökeresen új fordulatot adhat az eseményeknek. Későbbi olvasmányai ugyancsak azt sugallták neki, hogy a közjó érvényesítése csakis korlátlan uralkodói hatalommal lehetséges. Azt is, hogy a közjó érvényesítésének az arisztokrácia és a papság áll az útjában. Kormányzati elvei, amelyet felvilágosult abszolutizmusnak neveznek, már jóval trónra lépése előtt kikristályosodtak. Még alig huszonkét éves, amikor papírra vetette: „Megalázni és elszegényíteni a nagyokat, ez a tervem. Mindenki az államot tartozik szolgálni, amelynek megszemélyesítője az uralkodó. És ahogy a célokban határozott, az eszközökben sem válogatós. Magyarországgal kapcsolatban írta: „Minden bizonnyal ellene vagyok az erőszaknak és vérontásnak, de bizonyos dolgokat el kell határozni, kerül amibe kerül.”
1760-ban a Habsburg-Bourbon szövetség megpecsételéseként feleségül vette Izabellát, a francia királyi családdal rokon pármai hercegnőt. Szeretett felesége és csecsemő gyermeke 1763-ban meghalt, második feleségével, Wittelsbach Mária Jozefával (1765-ben kötöttek házasságot) boldogtalan volt. 1767-ben bekövetkezett halála után József többé nem házasodott meg.
A szerencsés magánélet is hozzájárult ahhoz, hogy József az állam első számú, de igénytelen és odaadó szolgája lett.
József 20 éves korától betekintést nyert a kormányzat ügyintézésébe. Már fiatalon bőven jutott neki a különböző címekből és rangokból. 1764-ben római királlyá koronázták, majd egy évre rá, apja halála után, 1765-ben német-római császárrá, és ugyanebben az évben anyja mellett a Habsburg Birodalom társuralkodója lett. A sok szépen hangzó cím mellé azt nem nyerte el, amire leginkább vágyott: a korlátlan uralkodói hatáskört. A német birodalom sok száz szuverén állam laza együttese volt, és a császári korona csupán valamiféle fiktív összetartozást szimbolizált. Bécsben pedig a szigorú és bölcs anya minden kezdeményezését leintette. Ez Józsefet türelmetlenné tette, és sokszor öncélú, igazságtalan bírálatokra ösztönözte. Gyakran összevitatkozott anyjával, akit pedig őszintén szeretett.
Józsefet nyugtalansága nagy utazásokra sarkallta: szemleutakat tartott és bejárta a Habsburg Birodalom minden tartományát. 1790-ig mintegy 7 esztendőt töltött utazásokkal. Három alkalommal (1768, 1770, 1773) összesen nyolc hónapot fordított a magyar Szent Korona országainak megismerésére. Egyetlen útja során sem mulasztotta el felkeresni a Bánátot (Temesi Bánságot), amely ez időben a török elleni védelem szempontjából a legfontosabb területnek számított. Az egyszerű emberekkel mindenütt kapcsolatba került, érdeklődött gondjaik felől, gazdálkodási tanácsokat adott nekik. Mindez a nép körében igen népszerűvé tette, s nagy reményekkel várták trónra lépését. Anyja, Mária Terézia halála után, 1780. november 29-től II. József néven kezdett uralkodni. Nemcsak nem elégedett meg azzal, hogy visszautasította a magyar koronát, azaz nem koronáztatta meg magát (ugyanis meg kellett volna esküdnie arra, hogy a rendeket addigi szabadságukban megtartja, s II. József erre nem volt hajlandó), de 1784-ben hagyományos őrzési helyéről, a pozsonyi várból Bécsbe, az udvari kincstárba vitette a Szent Koronát. Ez a gesztusa szinte hadüzenet volt a magyar rendi felfogásnak. Világossá tette: nem szent ereklyének, hanem csak becses múzeumi tárgynak tekinti Szent István koronáját. A kortársak emiatt „kalapos király”-nak csúfolták.
II. József türelmetlenül fogott hozzá a fejlődés különböző fokán álló, eltérő nyelvű, vallású, más és más politikai berendezkedéssel, történelmi hagyományokkal bíró országainak összekovácsolásához. A francia abszolutizmus mintájára központilag kormányzott, német nyelvű egységes államot kívánt létrehozni. A felvilágosodott abszolutizmus alapelveit autokratikus módon igyekezett alkalmazni. Meglehetősen eklektikus elveit és kormányzati gyakorlatát szokták összefoglalóan jozefinizmusnak nevezni.
II. József első rendelete 1781. júniusban a cenzúra korlátozása volt. Az 1781. októberi türelmi rendelete a protestáns és a görögkeleti vallásokat a római katolikussal egyenrangúnak nyilvánította, s megtiltotta, hogy e vallások követőit bármiben (pl. templomépítés, hivatalok betöltése) korlátozzák. 1782-ben a tanítással és betegápolással foglalkozóak kivételével a szerzetesrendeket feloszlatta. Megtiltotta, hogy a megmaradt szerzetesrendek külföldi rendházakkal kapcsolatot tartsanak, azoknak pénzt küldjenek. Még a papok képzését is állami felügyelet alá helyezte (erre külön iskolákat is létesített). Azt hirdette, hogy a papnak az egyszerű emberek részére a szószékről a hasznos ismereteket – pl. a földművelés új módszereit is – közvetítenie kell. VI. Pius pápa személyesen látogatta meg II. Józsefet Bécsben („a fordított Canossa-járás”), hogy az egyházi tárgyú rendeleteit visszavonassa, de József hajthatatlan maradt.
1784. május 11-én II. József a nyelvrendeletével a latin helyett a németet tette hivatalos nyelvvé Magyarországon. A rendelet értelmében a főkormányszékek 1784. november 1-jétől kötelesek voltak bevezetni a német nyelvű ügyintézést, a vármegyéknek és az igazságszolgáltatásnak három év múlva kellett teljesen áttérni a német nyelvre. A közhivatalok és tanári állások elnyerésének feltétele lett a német nyelvtudás.
1784-1787 között a közigazgatási hatóságok a katonaság segítségével népszámlálást hajtottak végre. Összeírták a községek, házak és háztartások (családok) számát, megállapították a jogi és a tényleges népesség nagyságát, valamint annak megoszlását vallás, nem és életkor, továbbá foglalkozás, illetve társadalmi állás szerint. Magyarországon a lakosság száma mintegy 6,5 millió, Erdélyé 1,5 millió, Horvátországé 650 ezer, összesen tehát több mint 8,5 millió volt. II. József intézkedett Magyarország térképészeti felméréséről is, amelynél elsősorban a termőföldek minőségére és elhelyezkedésére volt kíváncsi. A magyar nemesség attól tartott, hogy ezek a lépések a nemesi adózást készítik elő, s ezért egyre inkább elégedetlenkedett. József erre – mivel megunta, hogy a vármegyék akadékoskodása miatt a rendeletei pontatlanul és lassan kerülnek végrehajtásra – 1785. márciusban felszámolta a megyerendszert. Magyarországot 10 adminisztratív kerületre osztotta – Nyitra, Besztercebánya, Kassa, Munkács, Nagyvárad, Temesvár, Pest, Győr, Pécs és Zágráb székhellyel -, a főispáni tisztséget megszüntette, a kerületek élére királyi biztosokat állítottak. Ők irányították a megyei alispánokat, akiket ettől fogva nem választottak, hanem kineveztek. A megyegyűlés intézményét felszámolták, a megye ezzel megszűnt tanácskozó hatóság lenni.
Az 1784. október-december közötti erdélyi, Horea és Closca-féle felkelés kényszerű leverése arra ösztönözte II. Józsefet, hogy 1785. augusztus 22-én kiadja jobbágyrendeletét. Ebben a jobbágy elnevezést eltörölte, biztosította számukra a szabad költözést, a terményeivel való szabad kereskedést, a telekhasználati jogát. A paraszt ezután szabadon rendelkezhetett javai felett (átörökítési jog), földesura beleegyezése nélkül taníttathatta gyermekeit, s peres ügyeihez a megye köteles volt ügyvédi segítséget adni.
Az 1789. február 10-i pátens értelmében az év (majd elhalasztva a következő év) novemberétől kezdve, fiziokrata elképzeléseknek megfelelően, egységes adót tervezett bevezetni minden föld után parasztnak és nemesnek egyaránt. A magyar nemesség körében a terv felháborodást szült, egyes nemesi vezetők a porosz királlyal tárgyaltak egy porosz herceg esetleges magyar királlyá választásáról. Az Oroszországgal szövetségben 1788-ban Törökország ellen indított háború kudarcokat és nehézségeket hozott. József többször személyesen is ellátogatott a déli hadszíntérre, de ez sem segítette a sikert, ő viszont súlyos tüdőbajt szerzett.
A legsúlyosabb csapást II. József politikájára az 1789-es francia forradalom jelentette. A reformokat eddig támogató, de a feudális berendezkedést megőrizni akaró hívei ezentúl óvatosságra intették, s maga József is azon tépelődött, intézkedéseivel nem készítette-e elő a Habsburg Monarchia bukását.
II. József 1790. január 28-án, nem sokkal halála előtt, súlyos betegen, de nem kis erkölcsi bátorsággal, három kivételével visszavonta az összes rendeletét. A következő rendelkezést diktálta le: „...hogy egyszerre elejét vegyem a magyar és erdélyi rendek minden elképzelhető, s a jogosságnak csak látszatával is bíró panaszainak, el akarom törölni mindazon rendeleteket és utasításokat, melyek uralkodásom óta a közre vonatkoznak, és őket (a rendeket) azon állapotba akarom visszahelyezni, melyben őfelségének, a boldogult (Mária Terézia) császárnénak halálakor voltak, ez alól azonban a toleranciapátenst, az új lelkészrendezésre vonatkozó intézkedéseket, valamint egyedül azokat veszem ki, melyek a jobbágyokra vonatkoznak.”
II. József 1790. február 20-án Bécsben halt meg, a kapucinusok templomában nyugszik. A kortársak nagyra becsülték műveltségét, felkészültségét, kormányzási képességét; az utókor számos személye zseninek tartotta. Valójában a politikája kudarcot vallott – amelyet élete végén ő is belátott -, s utódjára forrongó birodalmat, anarchisztikus állapotokat hagyott.