23. ÁRPÁD-HÁZI SZENT ERZSÉBET

Erzsébet 1207-ben született II. András magyar király (uralkodott: 1205-1235) és Gertrúd meráni hercegnő harmadik gyermekeként. 1211-ben Thüringiából követség érkezett Magyarországra, hogy az őrgróf, Hermann megbízásából magukkal vigyék a magyar királyi házaspár alig négyéves leányát, Erzsébetet az őrgróf fia, Lajos jegyeséül. II. András és Gertrúd olyan káprázatosan gazdag hozományt adtak és küldtek ajándékul Erzsébettel együtt pénzben, kincsekben, textíliákban, amilyet Thüringiában még nem láttak.

Erzsébetet a német grófi udvarban nevelték, részint németül tanult, másrészt a vallás és a hit kérdéseiben szerzett jártasságot. Sorsa 1216-ban majdnem zátonyra futott, mivel a kiszemelt jegyese meghalt. Leendő apósa, Hermann őrgróf ekkor már idősödött, s így nem tudta megvédelmezni Erzsébetet a feleségével, a Wittelsbach-házból származó Zsófia asszonnyal szemben, mivel ténylegesen ekkor már Zsófia uralkodott a grófságban. Az őrgrófné kezdettől fogva ellenszenvvel viseltetett Erzsébettel szemben, és sok esetben megalázta a magyar királyi sarjat. Az egyik Erzsébet-életrajz szerint Zsófia ilyen megjegyzéseket tett Erzsébetre: „Inkább a szolgálólányok közt volna a helyed.”

Erzsébet már a magyar földre való visszatérés gondolatával foglalkozott, amikor a sorsa kedvezőbbre fordult. 1217-ben meghalt az idős őrgróf, és akkor előtérbe került a másodiknak született fiú, aki mint IV. Lajos őrgróf kezdte meg az uralkodást. Lajos ettől kezdve igazi támasza lett Erzsébetnek és 1221-ben feleségül is vette az akkor tizennégy éves lányt.

Zsófia őrgrófné a későbbiekben sem kedvelte meg az Árpád-házi hercegkisasszonyt. Az elutasító viselkedés okára az Erzsébetről szóló életrajzok választ adnak. Erzsébet legfőbb bűne volt, hogy nem volt hajlandó utánozni „az udvari etikett kötelező, női mozdulatait: nem tipeg apró léptekkel, finoman, mint rangbeli társnői, hanem elfogulatlanul, természetes járással”, túl hosszúnak ítélt léptekkel jelent meg. Sőt elkövette a vétséget, hogy illetlenül sietni, sőt, futni kezdett, különösen, amikor jegyese, majd férje, Lajos elé ment. Az udvari etikett be nem tartásához tartozott még több, apróbb „vétek” is, amely az anyós, Zsófia szemében ugyancsak megbocsáthatatlan volt. Például Erzsébet kitűnően lovagolt, nemhiába volt Árpád-házi sarj. Férfiakkal is felvette a versenyt, hosszú időt töltött lóháton, férjét kísérve. Vagy – amikor az ottani illem azt kívánta, hogy a nők félrehúzódva étkezzenek -, Erzsébet a férje asztalához ült, s boldogan és szerelmesen élvezte Lajos társaságát. Erzsébetnek ezeken kívül még számtalan különcsége akadt: megtiltotta a szolgálóknak, hogy „úrnő”-nek nevezzék, a szolgálóknak tegezniük kellett őt, és a nevén Erzsébetnek szólítani. Nem akart mint ember, egyetlen más embernél sem több lenni. Anyósa, Zsófia őrgrófné, soha nem bocsátotta meg a távolról jött magyar lány viselkedését.

Erzsébet 1222-ben a férjével együtt hazalátogatott Magyarországra, ahonnan négyévesen került el. Anyja, Gertrúd királyné már nem élt, de apja, II. András nagy örömmel fogadta lányát és vejét. Nagy utazásokat tettek a „gazdag magyar föld”-ön, határtalan volt Erzsébet boldogsága. Amikor visszatértek Thüringiába, II. András bőkezű ajándékokkal látta el őket.

Erzsébet és IV. Lajos őrgróf házasságából három gyermek született. A gyermeknevelés mellett Erzsébet egyre inkább a vakbuzgó hit felé fordult. Kislánykorától kezdve szívesen látogatta a templomokat, s egészen fiatalon megérintette a keresztre feszített Jézus Krisztus képe. Ez az élménye végigkísérte egész életén. Már férjes asszonyként egyszer a templomban „anyósa és sógornője nagy megbotránkozására, a mise alatt levette fejéről az aranykoronát”. Tettét azzal indokolta, hogy ő nem hordhat aranykoronát a Megváltó színe előtt, mert Krisztus fején csak töviskoszorú van. Ez volt az első stációja „égi jegyességének”, „érezte, küldetése van, ő a menny követe”.

Erzsébet életét – noha gyermekeiről jó anyaként gondoskodott -, egyre inkább átszőtte a „küldetés” tudata, hogy a szegényeken és elesetteken segítenie kell. A saját vagyonát pénzzé tette, s abból alamizsnát, élelmet és ruhát osztott a rászorulóknak. Erzsébet az anyósa családja körében a viselkedésével kiérdemelte „a tékozló” jelzőt, aki „szórja az alamizsnát”. A szegények között azonban annál nagyobb volt a megbecsülése, szerették őt és rajongtak érte. Erzsébet lelkületét ez a szegények sorsa iránti „földöntúli” elhivatottság töltötte be. Szerencséje volt, hogy a férje minden, „nem evilági” cselekedetében megvédte őt a saját családja ellenében is.

Erzsébet életében több olyan cselekedetéről tudunk, ami az iránta ellenséges környezetében megdöbbenést váltott ki. E cselekedeteit csak férje, Lajos értette meg igazán. Például, amikor leprás beteget fektetett férje ágyába, e szerencsétlen emberben is a szenvedő Megváltót látta. Férje nem tiltakozott, maga is részese lett a feleségét körüllengő rendkívüliségnek. Erzsébet többször is felkelt alvó férje mellől éjszakánként, hogy imádkozzon. Lajos még ez ellen sem emelt szót, pedig megtörtént, hogy az asszonyt felébresztő szolgáló nem Erzsébet, hanem Lajos lábujját rángatta meg.

Férje, IV. Lajos őrgróf a Szentföldre indult, de útközben Otrantóban megbetegedett, és 27 éves korában meghalt. A Szentföldről visszatérő lovagok vitték haza férje koporsóját, annak bebalzsamozott csontjaival. Erzsébet felnyittatta a szeretett férje koporsóját, s a következő szavak kíséretében kitörő zokogással borult a földi maradványokra: „...férjem élete, édes közelsége, drága, vidám arca kedvesebb lenne nekem a világ minden öröménél, gyönyörénél, tisztességénél és élvezeténél. Szívesen élnék vele szegénységben, mennék vele minden áldott nap koldulni, csak láthatnám újból szeretett vonásait, örvendezhetnénk ismét olyannyira vonzó társalkodásának. ...Ám a Te akaratoddal szemben, én legdrágább Uram, nem áhítozom semmire sem...”

Erzsébet a férje halála után végleg szembekerült az őrgróf-családdal: egyrészt megalázták folyton, másrészt kiforgatták a megmaradt vagyonából. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy elhagyta a boldogsága korábbi színhelyét, istállóban lakott, s fonással kereste kenyerét. Nem sokkal később az anyja, a meráni Gertrúd rokonsága nyújtott feléje segítő kezet. Marburgban talált menedéket, ahol „lelki vezetőjévé” „Marburgi” Konrádot nevezték ki.

Erzsébet ekkor már végleg leszámolt a földi hívságokkal, és átadta magát a nem evilági életnek. Az életrajza szerint ebben az időben egyre több csodálatos gyógyulás történt az ő imádságai nyomán, bár ő óvakodott attól, hogy azt saját érdemeinek tulajdonítsa. Rendkívüli tettei ellenére „lelki vezetője”, Konrád kemény büntetéseket mért rá, egyszer oly kegyetlen módon megkorbácsolta, hogy Erzsébet az eszméletét is elvesztette. Erzsébet nem tiltakozott, hisz ő már nem „földi lény”-nek érezte magát.

Erzsébet 1231. november 17-én hajnalban rövid, kétheti szenvedés után hunyt el Marburgban. Utolsó szavai a legenda szerint így hangzottak: „Eljött az óra, mikor Isten magához hívja barátnőjét.”

Halála után négy évvel, 1235. május 1-jén avatták szentté. A magyar királylányból „Germánia nemzeti szentje” lett, aki német földön a „Thüringiai” Szent Erzsébet nevet kapta. Csodatételei között a kötényében vitt adományok rózsává változtak, vagy csoda volt egyszer egy „esztergomi magyar kislány esete is, akit kivittek a sírjához Marburgba, már holtan, s aki ott, 30 nap után visszatért az életbe.”

Az egykori Árpád-házi királylány, aki Krisztus előtt levette fejéről az aranykoronát, halálakor – példamutató élete következtében – elnyerte az „égi jegyesség” koronáját. A kereszténység Erzsébet személyében az önfeláldozó, családszerető, a szegényeket és elesetteket segítő, a betegeket istápoló, a csodatevő szent asszonyt tiszteli.