90. Erzsébet királyné, a „Sisi”

Erzsébet Amália Eugénia Wittelsbach 1837-ben bajor hercegi családban született Münchenben. Apja II. Miksa bajor herceg, anyja Mária Ludovika, a bajor király leánya.

Erzsébet gondos neveltetésben részesült, ugyanakkor megőrizhette egyéni szabadságát a liberális szellemiségű hercegi udvarban. Sokat kirándult a hegyekben, lovagolt, sőt vadászott is. Fiatal korában (amíg a köszvény nem kínozta) a legjobb lovasok közé tartozott.

1853-ban Habsburg Zsófia főhercegasszony – Ferenc József osztrák császár és magyar király anyja – feleséget keresett a fia számára. A megbízhatóság miatt saját, népes családja felé fordult, a bajor Wittelsbachokhoz. Elsősorban húgának, Mária Ludovikának Heléna nevű lányára gondolt, akiből – szándéka szerint – könnyen tudott volna osztrák császárnét faragni. A találkozóra Bad Ischlben került sor, de Ferenc József szívét nem a kiválasztott unokatestvér, hanem annak sokkal szebb és főleg bájosabb húga ejtette meg, az akkor 16 esztendős Erzsébet hercegnő. A fiatalok egymásba szerettek. Zsófia főhercegnő megpróbálta eredeti elképzelését keresztülvinni, de hiába. Ferenc József ragaszkodott az ő választottjához. A szerelemből házasság lett. Erzsébet és Ferenc József esküvőjét 1854. április 24-én Bécsben tartották. Bár a házastársak jellemvonásai erősen különböztek egymástól, házasságuk első évei boldogok voltak.

Erzsébet a boldog házasság ellenére nehezen illeszkedett be a bécsi udvar merev, konzervatív világába. Zavarta, hogy anyósa és az általa kiválasztott udvarhölgyek inkább a lépteit lesték és rezdüléseit figyelték, mintsemhogy kellemes közérzetéről gondoskodtak volna. A bajor Alpok tövében eltöltött szabad gyermekévek után a felette zsarnokoskodni akaró Zsófia nagynénivel – egyben anyósával – hamar összeütközésbe került. A körülmények miatt belső énje is tiltakozni kezdett: abban a korban, amelyben a nőből csupán feleség és anya, legfeljebb a férj körüli dekoráció lehetett, az ő mentalitása, tettvágya nem nyerhetett kielégítést, csak a mellőzöttség érzését alakította ki, erősítette meg. Valójában a bécsi Burgban egyedül maradt, mert császári férjét az uralkodás feladatai túlságosan elfoglalták ahhoz, hogy az estén kívül Erzsébettel törődhessen.

Erzsébet kezdetben megpróbálta a feleség és az anya szerepét vállalni.

Férjéhez őszinte érzelmi szálak fűzték, és ez a vonzalom az első évekből átsegítette a környezetés életformaváltás nehézségein. Házassága második évében, 1855. március 5-én megszülte első leánygyermekét, Zsófiát, majd 1856. július 15-én a második leányát, Gizellát. 1858. augusztus 21-én pedig megszületett a várva várt trónörökös, Rudolf. Negyedik gyermeke, Mária Valéria, 1868-ban született.

Erzsébetet nagyon megviselte, hogy a leánygyermekeket anyósa vette gondozásába, Rudolfot pedig szintén az anyós döntése értelmében elvették tőle és katonai nevelőkre bízták. Az ifjú császárnéban a tiltakozásnak és az ellenállásnak egészen különös formája alakult ki: a lovaglás és a versírás szenvedélye. Kora egyik legjobb női lovasának tartották, a versei Heine hatását tükrözik. A lovaglás Erzsébetnek azokat az energiáit kötötte le, amelyeket élete egyéb területein képtelen volt felhasználni. Erzsébet ellentéte környezetével egyre mélyebb és áthidalhatatlanabb lett. Ugyan ez az ellentét az 1850-es években még annyira nem ütközött ki. A férjével több látogatást tett a hatalmas Habsburg Birodalomban, amelyek során nagy szerepet szántak az ő személyes szépségének és varázsának.

Erzsébet és Ferenc József 1856-57 telén Itáliában járt: Trieszt, Velence, Brescia, Milánó; majd Magyarország következett. Ez utóbbi utazáson a magukkal vitt két kisgyermek közül az idősebb, a kis Zsófia főhercegnő megbetegedett és meghalt. Erzsébetet a haláleset nagyon megviselte. És amikor Rudolfot is elvették tőle, akkor választotta először a tiltakozás később szokványossá vált formáját: a menekülést. Férjét, gyermekeit otthagyva két évre Madeira szigetére költözött. Amikor visszatért, keményen sarkára állt, és 1865-ben kivette Rudolfot a katonai nevelők kezéből, akik a gyermek trónörököst testileg-lelkileg tönkretették. Ekkor néhány évre úgy tűnt, hogy a férjével és a császári udvarral való kapcsolata rendeződött. A politikához ugyan nem sok köze volt, de a politikáról azért véleményt formált. Magyarbarát volt, minden bizonnyal azért, mert romantikus lényének imponált a lázadó nemzet, és vonzalmainak számos formában kifejezést is adott: nagyszerűen elsajátította a magyar nyelvet, udvarhölgyeit kizárólag magyar főnemesi hölgyekből válogatta össze, s velük osztrák környezetben is fennhangon magyarul beszélgetett. Rengeteg időt töltött Magyarországon – főként Gödöllőn -, s miközben a politika általában untatta, a „magyar ügyek” iránt szenvedélyesen érdeklődött, olyannyira, hogy jelentős szerepet játszott az 1867-es osztrák-magyar kiegyezés létrejöttében. Rendkívüli bensőséges viszony fűzte Deák Ferenchez, de főként Andrássy Gyula grófhoz. Amikor 1867. június 8-án Ferenc Józsefet nagy pompával magyar királlyá koronázták Budán, Erzsébet fejére is felkerült a királynéi korona. Erzsébet magáénak érezte és szerette a magyarokat, s ezt továbbra is érzékeltette, így nagy népszerűségre tett szert Magyarországon. A birodalomban „Sisi” (de „Sissi” és „Sissy” névalakban is) elnevezéssel emlegették, s ez elterjedt Európában és Magyarországon is.

Erzsébet 1868-ban szülte negyedik gyermekét, Mária Valériát. A gyermekáldás is jelzi, hogy ebben az időszakban császári és királyi férjével újra harmonikus lett a házasságuk.

A családi béke azonban nem sokáig tartott, mivel Erzsébetnek ekkor már sem a gyermekeihez, sem a férjéhez nem volt igazán türelme. Betegeskedett is, az örökös fogyókúrától éhségödémát kapott és köszvény is kínozta. És megkezdődtek a vég nélküli utazások, távoli tartózkodások Gödöllőn, Madeirán, Velencében és leginkább a távoli Korfu szigetén.

Erzsébet különleges jellemére utal, hogy 1885-ben megismertette férjét, Ferenc Józsefet Schratt Katalinnal, egy közepes tehetségű bécsi színésznővel, hogy távollétének időszakaiban Ferenc Józsefet vigasztalja. Schratt Katalin Erzsébet életének utolsó 13 esztendejében – de Erzsébet halála után is – képes volt az uralkodói házaspár közötti űrt betölteni.

Ferenc József a hitvest a mély tisztelet, a maga helyett felajánlott kedvest pedig a lovagi figyelmesség gazdag jeleivel halmozta el.

Amikor fia, Rudolf trónörökös 1889. január 30-án a kedvesével, Vetsera Mária bárónővel együtt öngyilkos lett a Baden melletti mayerlingi vadászkastélyban, ezt követően Erzsébet gyakorlatilag feketébe öltözött és egészen haláláig minimális kapcsolatot tartott fenn a férjével. Évente jó néhány hónapot a Genfi-tó partján töltött. És itt érte a tragikus halál is: 1898. szeptember 10-én a tóparton Lucheni olasz anarchista egy kihegyezett reszelővel halálosan megsebezte. A sérülés első pillanatban nem tűnt komolynak, Erzsébet hajóra is szállt, de ott rosszul lett, s amikor a ruháját megbontották, látszott a mély seb. Nem lehetett már segíteni rajta, rövidesen meghalt.

A bécsi kapucinusok kriptájában temették el.

Halála helyén két év múlva emlékoszlopot emeltek. Az emlékmű felső részén nincsen szobor, hanem az ércbe öntött osztrák császári és magyar királyi címer látható. Alatta felirat, amely magyarul így hangzik: „Erzsébet, Ausztria császárnéja és Magyarország királynéja Márton-foki tartózkodásának emlékére.”

A talapzatra Erzsébet meghitt barátnője, Madame G. de Montgomery kilencsoros verset vésetett:

„Szerény az obeliszk, Erzsébetet, jó királynénk,

mit emeltünk ide. Masztixfák illatát

itt szívta mindig Ön, mikor megnőtt az árnyék,

s sziklák közt üldögélt amott, órákon át.

E csalitot legyen kegyes gondjába venni,

– erdőket istenek pártoltak egykoron -,

szent császárné, Ön a géniuszunk legyen, ki

újra felénk tekint egy sugaras napon.

Elhinnünk az örök búcsút nehéz nagyon.”