14. II. (VAK) BÉLA, a „báb-király”

II. Béla 1108-1110 körül született Álmos Árpád-házi herceg és Predszláva kijevi hercegnő házasságából. Apja Könyves Kálmán királlyal szemben (majd annak utódával, II. Istvánnal) élete végéig harcban állt a magyar trón megszerzéséért. Béla a nevét dédapjáról, I. Béláról kapta. Tekintettel arra, hogy két leánytestvére volt, ezért kisgyermekkorától a trónörökösnek kijáró nevelésben részesült. Ezt a békés neveltetést törték meg az 1115-ben bekövetkezett események: Álmos herceg újabb összeesküvést szőtt Kálmán ellen, de lelepleződött. Kálmán a fia trónutódlásának biztosítása érdekében elfogatta Álmost és Béla herceget is, és megvakítatta őket, hogy így tegye alkalmatlanná személyüket az uralkodásra. A magyar krónika kétféleképpen örökítette meg a történteket. A Kálmán-párti szerzőtől származó fejezet még dicséri is Kálmánt, amiért csak megvakítással büntette Álmos fiát: „Kálmán... Álmos herceg fiát, a még kisded Bélát, néhányaknak tanácsára, elragadva anyja öléből, megvakíttatta. De minthogy rokonság fűzte hozzá, ezért nem ölette meg őt, hanem csak megfosztotta szeme világától, hogy ne legyen méltó a szent király (ti. I. István) koronájának viselésére.” Az Álmos-ági krónikás egy másik részben haraggal és gyűlölettel írta Kálmánról: „...a király elfogatta a herceget és fiát, a kisded Bélát, s megvakíttatta őket. De azt is megparancsolta, hogy Bélát, a kisgyermeket heréljék ki. Hanem a megvakító – félvén az Istentől és a királyság elárvulásától – kutyakölyköt herélt ki, s annak heréit vitte a királyhoz.” Valószínűsíthető, hogy a férfiatlanítás említése csak Kálmán alakját kívánta sötétebbre festeni, és a valóságban nem történt meg az esemény, illetve annak szándéka.

A megvakítás után Béla az apjával és családjával együtt a dömösi prépostságban élt. Itt a papok nevelték és elsősorban a kereszténység, valamint az egyházi tanok területén szerezhetett jártasságot. 1116-ban Kálmán fia, II. István lett a király, aki háborítatlanul hagyta Béláékat Dömösön. Közel tíz évig a krónikákban nem is olvasható róluk tudósítás. 1125 táján Álmos újra megpróbálta megszerezni a hatalmat, de szervezkedése ismét lelepleződött. Álmos erre Bizáncba menekült, ahol 1127-ben halt meg; de az akkor tizenöt év körüli Béla herceget a pécsváradi bencés apátságban rejtették el. 1128-1129 fordulóján történhetett, hogy II. István hírt kapott rokonáról, Béla hercegről, akit már halottnak hittek. A király az Álmos-párttal való kibékülés szándékával Bélát az udvarába vitette, megkérte számára feleségül Ilonát, a szerb nagyzsupán, I. Uros leányát, majd Tolnán telepítette le őket, számukra évdíjat biztosított. Itt született meg 1130-ban első gyermekük, Géza; majd 1131 első felében második fiuk, László. Később még két fiuk (István, Álmos) és két leányuk született. II. István 1131. március 1-jén meghalt, utódának korábban Zsófia nővérének Saul nevű fiát jelölte. Béla hívei azonban többségben voltak az előkelők körében, így vélhetően kemény harc folyt a hatalomért. A krónikák nem szólnak ezekről az eseményekről, csak azt említik, hogy Saul 1131-ben meghalt. Nem zárható ki, hogy az Álmos- és Kálmán-párt között fegyveres harcra került sor, amelyben Saul életét vesztette. A hatalmi vetélkedés tehát Béla herceg javára dőlt el, s II. (Vak) Béla néven 1131. április 28-án Székesfehérvárott királlyá koronázták. Ezzel még nem fejeződött be a Kálmán-párt felszámolása. 1131. nyár elején Aradra országos gyűlést hirdettek, ahol megjelent Béla, Ilona királyné és két csecsemő fiuk is, a hozzájuk hű főurakkal együtt. A krónika szerint Ilona királyné így szólt: „Összes híveink, nemesek, idősek és fiatalok, gazdagok és szegények, hallgassatok meg! Minthogy Isten közületek mindenkinek megadta a látás képességét, hallani kívánom, miért fosztották meg urunkat, a királyt szeme világától, s kinek a tanácsára történt ez? Fedjétek ezt fel nekem, és e helyen hűségesen álljatok rajtuk bosszút, és miértünk végezzetek velük!” A királyné felszólítására a gyűlés kegyetlen mészárlásba csapott át, 68 világi előkelőt öltek ott meg, családjukat lajstromba foglalták, birtokaikat elkobozták. Így Béla megszilárdította a hatalmát.

I. Béla azonban „báb-király” volt, elsősorban a gyermekkorában őt ért szerencsétlenség miatt a mindennapi életben is segítségre szorult, enélkül élni sem tudott. A vak uralkodó a bonyolult országos ügyekben, a nemzetközi kérdésekben nem tudott önállóan eligazodni, az egyedüli döntéshozatalra képtelen volt. Ezért uralkodása alatt a kormánypálcát, az ország irányítását egyrészt a határozott és energikus, tettre kész felesége, Ilona királyné, másrészt pedig az őket támogató főúri csoport tartotta a kezében. Az 1130-as évek második feléből származó oklevelek Ilonát társuralkodóként nevezik meg, illetve utalnak arra, hogy egy-egy intézkedést az uralkodónak és az ország nagyurainak közös elhatározásából hoztak meg. A következő hatalmi erőpróba 1132 nyarán következett, amikor Borisz, Kálmán király állítólagos fia, trónkövetelőként lengyel és orosz csapatokkal betört Magyarországra és a Sajó folyóig nyomult. II. Béla Borisz ellen vonult, de még az ütközet előtt a Kálmán-párti urakat, akikkel szemben bizalmatlanok voltak és féltek a Boriszhoz való átpártolásuktól, a királyi tanácsban kegyetlenül lemészárolták. Az 1132. július 22-én lezajlott csatában Béla serege győzelmet aratott, Borisz elmenekült és másfél évtizedig nem kísérletezett újabb támadással. II. Béla és a mögötte álló főúri csoport pedig végérvényesen megszilárdította a hatalmát.

II. Béla uralkodása a bel- és a külpolitikában is sikereket hozott. Támogatta a magyar egyházat, s I. Lászlóhoz hasonlóan bőkezű adományokat tett az egyháziak részére, sőt még a külföldi egyházakat is nagylelkűen támogatta. Béla alatt kezdődött meg az egyházakhoz kötődő, a „hivatásszerűen” oklevelek kiadásával foglalkozó szervezetek, az ún. hiteles helyek működése.

Bélának a külpolitikában is jórészt sikerült jóvátennie az elődeinek balfogásait. Kibékült a cseh uralkodóval, a kijevi nagyfejedelemmel és az osztrákokkal, az ellenséges Lengyelországot (amely Boriszt is támogatta) pedig az említett államok segítségével szigetelte el. Jó viszonyban volt a német-római császárral és a pápával is. 1136-ban Bélának sikerült Dalmácia egy részét Velencétől visszafoglalnia, 1137-ben pedig a magyar seregek birtokba vették a Róma folyó vidékét, Bosznia egy kis területét. Magát Boszniát önkéntes meghódolásra késztették. II. Béla uralkodói címébe is felvette a Róma királya titulust, a báni kormányzat alatt álló Bosznia feletti fennhatóságot pedig másodszülött fiára, Lászlóra bízta, aki az 1137-ben tartott esztergomi gyűlésen nyerte el a királyi tanács egyetértésével a boszniai hercegséget.

II. Béla gondosan ápolta apja emlékét, az általa alapított dömösi prépostságnak nagy birtokokat adományozott. Álmos tetemét 1137-ben Bizáncból hazahozatta és Szent István, Szent Imre és a nagy ellenfél testvére, Kálmán mellé temettette a székesfehérvári bazilikába.

Magyarország külpolitikai kapcsolatait Béla dinasztikus szálakkal igyekezett erősíteni. Szobjeszláv cseh fejedelem II. Béla testvérét vette el, s gyakran meglátogatta Magyarországon vak sógorát. Konrád znojmói morva herceg az egyik rokonát vette nőül. 1139 nyarán pedig III. Konrád német király négyéves fia, Henrik számára eljegyezte Vak Béla ugyancsak néhány esztendős kislányát, Zsófiát. A tervbe vett házasság megkötéséig a kis menyasszonyt gazdag hozományával együtt német földre vitték, hogy megismerje az ottani viszonyokat, és megtanulja a német nyelvet.

A magyar királyság megerősödésére utal, hogy másfél évtizedes szünet után magyar seregek újra beavatkoztak az orosz fejedelmek közti belviszályba. Béla 1138-ban a Kálmán király által eltaszított feleség, Eufémia testvére, Jaropolk oldalán lépett be a harcokba, aki egyben Borisz nagybátyja volt. Az eseményekből az következik, hogy Borisz ekkor nem tartózkodott oroszországi rokonainál. A szemben álló orosz fejedelmek békét kötöttek, így tényleges fegyveres harcokra nem került sor.

II. Béla alatt az ország nemzetközi helyzete jelentősen megszilárdult. Erre utalhat a magyar krónika leírása, mely szerint „az ország megerősödött (Béla) kezében”. A belpolitikához hasonlóan valószínűleg a külpolitika intézése is elsősorban Ilona királyné és a legtekintélyesebb egyházi és világi főurakból álló királyi tanács feladata volt. Maga Béla egyre kevesebbet törődött az országos ügyekkel. Testi fogyatékossága következtében lassan lelki beteggé is lett, és a mértéktelen italozásban keresett vigasztalást, tetteit már nem is tudta igazán mérlegelni, amiként ezt a Képes Krónika meséli: „Béla király borivásnak adta magát. Az udvarbeliek megszokták, hogy mindent megkaptak a királytól, amit részegségében kértek tőle, és amire a király kijózanodott, már vissza nem vehette. Részegségében ellenségeik kezére adta Póst és Sault, akik jámbor emberek voltak, meg is ölték őket ok nélkül.”

Minden bizonnyal az italozás is hozzájárult ahhoz, hogy II. Béla nem egészen tízévi uralkodás után 1141. február 13-án meghalt. Székesfehérvárott, a nagy király, Szent István és apja, Álmos mellett temették el. Utóda a legidősebb fia, a tizenegy éves II. Géza lett, akit már 1141. február 16-án királlyá koronáztak.