BEVEZETŐ
A XIX. század Magyarország történetében a feudalizmusból a kapitalista, polgári társadalomba való átmenet időszaka. A század első felében – 1825-től 1848-ig – a magyar reformkor kiemelkedő politikusai, mint Széchenyi István, Wesselényi Miklós, Kölcsey Ferenc, Kossuth Lajos, Deák Ferenc és sokan mások egyfelől felléptek az elavult feudális viszonyok ellen, másfelől kijelölték az időszerű gazdasági-társadalmi változtatások fő irányait. Széchenyi 1830-ban megjelent „Hitel” című műve a kibontakozó reformmozgalom programja lett. A reformországgyűléseken a legtöbb szó a földtulajdon kérdésének rendezéséről, a jobbágyfelszabadításról esett. A paraszti földtulajdon, valamint a szabad bérmunka az eredményes gazdálkodás nélkülözhetetlen követelményévé vált. Először az önkéntes örökváltság, a földesúr és a jobbágy szabad megegyezése tűnt célszerűnek, de csak hosszú huzavona után, 1844-ben emelkedett törvényerőre. Ugyanezen évben – 1844-ben – lett hivatalos államnyelv Magyarországon a magyar. Időközben kiderült, hogy az önkéntes örökváltság nem hoz megoldást. A jobbágyságnak ugyanis nem volt pénze arra, hogy szolgáltatásait megváltsa. A megoldás csak a kötelező örökváltság, a jobbágyfelszabadítás előírása és a földesurak állami kártalanítása lehetett. A módozatokat az 1847-48-as, utolsó rendi országgyűlés ki is munkálta, de döntés nem született. Jött a „népek tavasza” Európában, amely a Habsburg Birodalmat sem hagyta érintetlenül. A pozsonyi országgyűlés az 1848. március 15-i pesti forradalommal a háta mögött kidolgozta és elfogadtatta a polgári átalakulást biztosító 1848. áprilisi törvényeket. Kimondták a jobbágyfelszabadítást, a robot és dézsma örök időkre történő eltörlését, a közteherviselést (azaz a nemesi adómentesség megszüntetését), eltörölték az ősiséget, kodifikálást nyert az Erdéllyel való unió, a népképviseleti rendszer és az ez utóbbinak felelős független magyar kormány. A gr. Batthyány Lajos miniszterelnökségével megalakult kormányban ott találjuk a kor legkiválóbb politikusait (Kossuth Lajos, Széchenyi István, Deák Ferenc, Klauzál Gábor, Szemere Bertalan, Eötvös József, Mészáros Lázár, Esterházy Pál). A létrejött polgári alkotmányos királyság azonban nem volt hosszú életű: 1848 szeptemberében a Habsburg-udvar fellépett a magyar változásokkal szemben, a Batthyány-kormány lemondott, de a magyar országgyűlés és a Kossuth Lajos vezette Országos Honvédelmi Bizottmány a fegyveres harcot választotta. 1849 első hónapjaiban a magyar honvédseregek a dicsőséges tavaszi hadjáratban csaták során mindvégig győzelmet arattak az osztrák csapatok felett. A bécsi udvar azonban nem alkudott: az olmützi oktrojált alkotmányban Magyarországot egyszerű tartománnyá degradálta. Erre válaszul a magyar országgyűlés 1849. április 14-én, a debreceni Nagytemplomban trónfosztottá nyilvánította a Habsburg-dinasztiát, Kossuth Lajost kormányzó elnökké választották.
A független Magyarország nem született kedvező csillagzat alatt. A Habsburg-monarchia léte vagy nemléte hatalmi-politikai kérdés volt Európában, és mindenütt a régi, az egyensúlyt szem előtt tartó megfontolások kerekedtek felül. I. Miklós orosz cár 200 ezres hadsereget küldött Ferenc József megsegítésére, a független Magyarország ellen. A túlerő győzött, a világosi fegyverletétel törvényszerű volt.
A vereség után a megtorlás és az abszolutizmus újbóli bevezetésének kísérlete jött. Átmeneti időre. A Habsburg Birodalom a külpolitikai kudarcok után rákényszerült 1867-ben a magyarokkal való kiegyezésre. Létrejött az Osztrák-Magyar Monarchia, amely biztosította Magyarországnak a közös uralkodó alatt (ez volt Ferenc József, uralkodott: 1848-1916) a belső önállóságát, lényegét tekintve az 1848-as törvényekben foglaltakat.
1867-tel Magyarországon erőteljesen megindult a polgári átalakulás, a kapitalista termelés. Az ezredfordulóig hátralevő évtizedek a „boldog békeidők”-et, a gazdasági-kulturális gyarapodást hozták.
A XIX. századi kultúra az irodalomban és a művészetekben kiemelkedő személyiségeket hozott a felszínre, akik az ország törekvéseit, a nemzet érzéseit fejezték ki műveikben. Még a legnagyobbak felsorolása is reménytelen, de tisztelgésül azért néhány név hadd álljon itt: Petőfi Sándor, Jókai Mór, Arany János, Vörösmarty Mihály, Kölcsey Ferenc, Székely Bertalan, Munkácsy Mihály.