BEVEZETŐ
A XVIII. század a Habsburg abszolutizmus elleni Rákóczi-szabadságharccal indult (1703-1711). A mozgalom a Habsburg Monarchia belső berendezkedését kérdőjelezte meg, és a kedvező külpolitikai helyzetet kihasználva, Magyarország mint önálló állam kedvezőbb beilleszkedését próbálta elérni Európában. II. Rákóczi Ferencet 1705-ben a felkelő magyar rendek vezérlő fejedelemmé választották, s az országban sikerült megteremteni a nemesség, a városok és a jobbágyság érdekegységét. 1707-ben, az ónodi országgyűlésen megtörtént a Habsburgok trónfosztása, az ország nagy része a kurucok ellenőrzése alatt állt, a szabadságharc a csúcspontra jutott. A spanyol örökösödési háború kedvezőtlen alakulása miatt az ország teljes politikai függetlenségét kellő hazai és külföldi erőforrások híján, Rákóczi mozgalma nem vívhatta ki. 1708 után a mozgalom erői egyre fogytak, egyre hátrább szorultak a háború és a pestis sújtotta, kimerült országban kelet felé, s 1711-ben létrejött a szatmári béke. Az adott feltételek között, minden további erőforrás híján, a teljes szétveretésen és az azt alighanem követő súlyosabb alávetésen kívül nem volt más alternatíva, mint ez a mégiscsak elért kompromisszum, amely végül is minden elkerülhetetlen negatív hatása ellenére lehetővé tette, hogy a háborúk után romokban heverő ország békét, nyugalmat nyerjen és a korábbinál jobb feltételek közt indulhasson a felemelkedés útján.
A szatmári béke után felcsillant a remény, hogy a másfél száz éves megosztottság után helyre lehet állítani az ország egységét, hozzá lehet fogni az újjáépítéshez; gazdaságilag, kulturálisan enyhíteni lehet elmaradottságunkon Európa fejlettebb államaihoz képest.
A XVIII. század valóban látványos változásokat hozott Magyarország életében. Sikerült pótolni az elvesztett lakosságot: az 1711. évi 4-4,5 millióról az 1784-87. évi népszámlálásra több mint megduplázódott a népesség (8,5 millió lakos). Helyreállt a gazdaság, a békét gyarapodó és szépülő városok, szaporodó barokk vidéki kastélyok és kúriák, a tartomány és a művészet felvirágzása jelezték.
A magyar nemesség a rendi jogok biztosítása fejében elfogadta a Habsburgok leányági örökösödését, a Pragmatica Sanctiót. A Rákóczi-szabadságharcot követő nemzedék nemesei „életüket és vérüket” ajánlották Mária Teréziának (uralkodott: 1740-1780), és sokan közülük fegyverrel védték meg trónját a csatatéren. Az ország jelentősen fejlődött, azonban a kétségtelen eredményekre számos sérelem vetített árnyat: a bécsi kormányzat nem állította helyre Magyarország közigazgatási egységét, megnyirbálta önállóságát, hátrányos helyzetbe hozta gazdaságát. A lakosságot a XVIII. század közepéig megosztó vallási ellentétek helyébe a nemzetiségi feszültségek léptek.
II. József (uralkodott: 1780-1790) megkísérelte az egységes birodalom létrehozását. Intézkedéseinek többsége – nyelvrendelet, közigazgatás átszervezése stb. – sértette a magyar alkotmányosságot. Nemesi elégedetlenség bontakozott ki, amely a jakobinus mozgalomban csúcsosodott ki. A vezetők életüket áldozták a fennálló hatalommal szögesen ellenkező, társadalmi és politikai átalakulást sürgető terveikért.
Tért hódított a barokk művészet, a főúri paloták és kastélyok, a katolikus templomok és kolostorok máig a barokk diadalát hirdetik. E stílus művészete azonban nem korlátozódott a társadalom legfelső szintjére vagy a népesség katolikus vallású tagjaira. Meghódította a lakosság legalsó rétegeit – a parasztságot is beleértve -, hatást gyakorolt a protestáns művészetre is. Barokk külsőt kapott az újjáépülő Buda, Győr, Székesfehérvár, Eger, Sopron és vég nélkül lehetne sorolni.
A XVIII. század jelentős előrelépést hozott az iskolák történetében is: a nagyszombati egyetem Budára, majd Pestre került; virágoztak a protestáns kollégiumok (Debrecen, Sárospatak, Pápa, Pozsony, Sopron). Az 1777-es Ratio Educationis szabályozta az iskolák felépítését, és megteremtette az oktatás állami ellenőrzését, megtörte az egyház ilyen irányú monopóliumát.
A felvilágosodás eszméinek terjedése kibontakoztatta a magyar irodalmat is, amely megkezdte a legkiválóbb képviselőin keresztül a harcát a magyar nyelvért – Bessenyei, Kazinczy, Batsányi és sokan mások hozzájárultak ahhoz, hogy a következő, a XIX. század első fele a reformkor dicső időszakát hozza el.