71. II. RÁKÓCZI FERENC, a nagyságos fejedelem

II. Rákóczi Ferenc 1676. március 27-én született Borsiban. Apja I. Rákóczi Ferenc volt, akit II. Rákóczi György erdélyi fejedelem 1652. február 24-én választatott az erdélyi rendekkel fejedelemmé, de ténylegesen nem lépett trónra. Anyja Zrínyi Ilona. A Rákóczi-és a Zrínyi-család híres törökverő és számos tagjuk Habsburg-ellenes személyiség, így Ferenc is ilyen családi miliőben nevelkedett.

Apja, I. Rákóczi Ferenc fiatalon, II. Rákóczi Ferenc csecsemőkorában, 1676 nyarán meghalt.

I. Rákóczit édesanyja, Zrínyi Ilona egyedül nevelte, aki 1682-ben férjhez ment Thököly Imre kuruc fejedelemhez. A kis Ferenc nyiladozó értelmére nagy hatással volt a Habsburgok ellen küzdő kuruc-szellem. Ott volt Munkács várában 1685-1688 között, amikor anyja közel 3 évig védte az utolsó kuruc erődöt a császáriak ellen.

Munkács kényszerű feladása után Ferencet elszakították anyjától, Zrínyi Ilonától, s a 12 éves fiú nevelését Kollonich Lipót esztergomi érsekre bízták. A jezsuiták nevelték a csehországi Neuhausban, majd a prágai egyetemen filozófiát, matematikát és hadtudományokat tanult. Mindenképpen a császári udvar iránti hűségre kívánták nevelni. Rákóczi azonban nem szerette a jezsuitákat, és semmiképpen nem akart pap lenni, de mélyen vallásos volt, az imádkozást önvizsgálatnak, belső megújulásnak tekintette.

1692-ben nevelői akarata ellenére Bécsbe költözött Julianna nővéréhez, s vidám főúri életet élt. Hogy egy nemkívánatos házasságtól eltereljék, itáliai tanulmányútra küldték. 1694-ben Kölnbe ment és feleségül vette Sarolta Amália hesseni hercegnőt. Házasságukból két gyermek született: György és József.

Rákóczi megházasodása után a bécsi udvar engedélyezte számára, hogy hazautazzon a magyarországi birtokaira. Közel 2 millió kataszteri hold földbirtok uraként, Sáros vármegye főispánjaként csak műveltségével, érzékenységével tűnt ki a magyar főurak közül, életmódjában őket követte: vadászott, fényűző életet élt. A magyarországi elégedetlenek (kisnemesek, volt végvári katonák, kurucok, jobbágyok) őt tekintették azonban – már csak mostohaapja, Thököly Imre miatt is – a Habsburg-ellenes mozgalmak folytatójának. Rákóczi a közeli Ung megye főispánjával, Bercsényi Miklóssal sokat beszélgetett a törökök kiűzése utáni Habsburg berendezkedés hibáiról, de a „lázadás” gondolatát visszautasította. 1697-ben, a hegyaljai felkelés idején Bécsbe utazott, hogy a lázadástól elhatárolja magát, nehogy perbe fogják és birtokait elkobozzák. A felkelés leverése után tért vissza Magyarországra, s mindinkább belátta, hogy az ország súlyos állapota miatt fel kell lépni a Habsburgok ellen. Rákóczi ehhez a nemesség mellett erős külföldi támogatást tartott kívánatosnak. Megindult a szervezkedés, Rákóczi felvette a kapcsolatot az Ausztria ellen harcoló XIV. Lajos francia királlyal, de leveleit bizalmasa, Longueval kapitány Bécsbe kézbesítette.

Rákóczit 1701 áprilisában elfogták és Bécsújhelyen abba a cellába zárták, ahol a nagyapja, Zrínyi Péter raboskodott 1671-ben a kivégzése előtt. Rákóczinak nem lehettek kétségei afelől, hogy a Habsburgok mit terveznek vele. Felesége és a börtönparancsnok, Gottfried Lehman kapitány segítségével 1701. november 8-án megszökött börtönéből, s kalandos úton Lengyelországba menekült. Ott találkozott a szintén bujdosó Bercsényi Miklóssal. Hozzáláttak, hogy kidolgozzák a Habsburg-ház ellen indítandó háború tervét. Az egyik alapgondolatuk az volt, hogy a harcot szabályos, reguláris seregekkel kívánták megvívni, mivel nem bíztak egy népi jellegű felkelés sikerében. Rákóczi és Bercsényi gyors lefolyású háborút terveztek. Francia pénzen fogadott zsoldosokkal és Thököly Imre törökök által támogatott seregével több irányból támadtak volna, hogy megakadályozzák a császári csapatok összevonását. Rákócziék azonban a külföldi segítséget tévesen ítélték meg: XIV. Lajos a biztatáson és az évjáradékon túl semmit nem adott a szervezkedőknek, II. Ágost lengyel király pedig a Habsburgok miatt nem kívánta támogatni őket. A tényleges magyarországi helyzetet sem ismerték kellően, mégis, amikor 1703 májusában Esze Tamás tarpai jobbágy személyesen is felkereste Brezán várában, Rákóczi elhatározta, hogy a tiszaháti felkelők hívását elfogadja és az élükre áll. Kiáltványt küldött Magyarországra: „Minden igaz magyar, hazaszerető és édes országunk régi dicsőséges szabadságát óhajtó, egyházi és világi, nemes és nemtelen... igaz magyaroknak!” – és harcba szólította őket. Zászlókat is adott Esze Tamásnak, a következő felirattal: „Cum Deo pro patria et libertate”. (Istennel a hazáért és a szabadságért.) Meghagyta Rákóczi Esze Tamásnak, hogy a zászlók kibontásával még várjanak addig, amíg ő jelt nem ad.

A tiszaháti elégedetlenség hatására azonban mégis sor került a zászlóbontásra, és megindult 1703 májusában Rákóczi nevében a felkelés. 1703. június 7-én Dolhánál Károlyi Sándor szatmári főispán császári és nemesi hadakkal legyőzte a felkelők seregét. A maradék 200 gyalogossal és 50 lovassal Esze Tamás a lengyel-magyar határra ment Rákóczi elé.

II. Rákóczi Ferenc 1703. június 16-án találkozott a felkelőkkel, s csalódását leplezve, velük kezdte meg – ahogy később írta: az „okosság minden szabálya ellenére” – a szabadságharcot.

Az időzítés kitűnő volt – ezt Rákóczi felismerte -, hiszen a spanyol örökösödési háború a franciák és szövetségeseik sikereinek jegyében zajlott, s a bécsi hadvezetés kivont minden számottevő katonai erőt Magyarországról. 1703-ban úgy tűnt, hogy a franciák ezúttal nemcsak pénzzel és tanácsadókkal tudják majd támogatni a kurucokat, hanem sor kerülhet a két sereg összehangolt Bécs elleni támadására, sőt még egyesülésére is. A francia-bajor sereg 1703 nyarán mintegy 400 kilométernyire megközelítette a magyar határt.

A szabadságharc első hónapjai látványos sikereket hoztak, a felkelősereg létszáma gyorsan nőtt, és 1703. július közepére már átlépték a Tisza vonalát. Rákóczi remek helyzetfelismeréssel és hadvezéri képességgel átlátta, hogy a reguláris hadvezetés szabályainak az adott helyzetben nincsen értelme. Alkalmazkodott a seregei arculatához, nem kereste mindenáron az ellenséggel való összecsapást. Kihasználta a felkelésről kialakult legendát, az erejét felnagyító hírek hatását. De közben hatalmas energiával szervezte hadai ellátását, felszerelését, kiépítette háborúja gazdasági hátterét. Igyekezett az egész társadalmat érdekeltté tenni a szabadságharc támogatásában. 1703. július 18-án a naményi pátensben csatlakozásra szólította fel a nemességet, az augusztus 28-i vetési pátensben pedig a harcokban részt vevő jobbágyoknak az állami és földesúri szolgáltatások alóli mentességet ígért (de nem jobbágyfelszabadítást!). A vallási megosztottság elkerülése érdekében megtiltotta a katolikus templomok kirablását és az egyházi javak elvételét. Intézkedései hatására előbb a köznemesség, majd a főnemesek is csatlakoztak a szabadságharchoz (pl. 1703 októberében Károlyi Sándor is Rákóczi táborában volt). A szabadságharc térnyerése gyors volt: a kurucok 1704-ben ellenőrzésük alá vonták a Dunáig terjedő területeket, 1704. július 8-án az erdélyi rendek II. Rákóczi Ferencet fejedelmükké választották. 1705 végére Bottyán János generális a Dunántúl nagy részét is elfoglalta. Időközben a nemzetközi helyzetben kedvezőtlen változás állt be: 1704. augusztus 13-án a höchstädti csatában a francia-bajor seregek vereséget szenvedtek az osztrák-angol csapatoktól. Lényegében már 1704 nyarán eldőlt, hogy az országot fegyverrel nem lehet kiszakítani a Habsburg-monarchiából, s a harcot csakis a politikai kompromisszum érdekében érdemes folytatni.

Az 1705. szeptemberi szécsényi országgyűlésen a szövetkezett magyarországi rendek II. Rákóczi Ferencet vezérlő fejedelemmé választották. Rákóczi jó szervezőnek és irányítónak bizonyult: erélyesen törekedett a nemzeti állam, a központi kormányzat, a reguláris hadsereg megteremtésére, és a merkantilista gazdaságpolitika megvalósítására. A kuruc állam az első években 70 ezernél több katonát tartott fegyverben, XIV. Lajos e célra – tudniillik zsoldra – havi 10 ezer tallér segélyt adott (de szövetséget nem kötött Rákóczival!), a fejedelem pedig rézpénzt (libertas) bocsátott ki. Az 1705-ös országgyűlés a vezérlő fejedelem mellé 28 tagú szenátust választott, a gazdasági jellegű kérdésekért a Gazdasági Tanács felelt. A törvények megfogalmazását, a diplomáciai levelezést a Ráday Pál vezette kancellária intézte. A létrehozott kuruc állam lényegében rendi köztársaság volt.

Rákóczi fejedelmi hatalmát a kiváltságait féltő nemesség korlátozni igyekezett, a fegyvert fogott jobbágyokat azonban a fejedelem megvédte. A katonáskodó jobbágyoknak 1708-ban törvényben végleges szabadságot biztosított, s egyes jobbágyfalvaknak hajdúkiváltságot adományozott. A fejedelmi udvar kulturális központ is volt, foglalkoztatta a Berlinből hazahívott Mányoki Ádámot (ma is híres a fejedelemről festett portréja). A „Mercurius Veridictus” című latin nyelvű hírlap segítségével a külföld megfelelő tájékoztatására törekedett.

Rákóczi szövetségkötési próbálkozásai eredménytelenek maradtak: sem XIV. Lajos francia király, sem a török, porosz, svéd próbálkozások nem sikerültek. I. Péter orosz cárral Varsóban 1707. szeptember 14-én Rákóczi szabályos szerződést kötött, a cár a lengyel trónt is kilátásba helyezte neki. I. Péter azonban az északi háború miatt nem tudott tényleges segítséget nyújtani.

1707-ben Rákóczi szabadságharca a csúcspontra jutott: egyrészt elérte a kuruc állam a legnagyobb kiterjedését, másrészt a Habsburgokkal való eredménytelen béketárgyalások után az 1707. május-júniusi ónodi országgyűlésen kimondták a Habsburgok trónfosztását, megerősítették Rákóczi vezérlő fejedelmi címét, és a szabadságharc folytatása mellett döntöttek. Rákóczi Frigyes Vilmos porosz herceget akarta meghívni a magyar trónra, de az 1708. augusztus 3-i trencséni csatavesztés után a kapcsolatfelvétel nem sikerült. A szabadságharc a hanyatló szakaszába lépett: elveszett fokozatosan Erdély, a Dunántúl, majd az 1710. január 22-i romhányi csatában szenvedett vereséget követően a Felvidék is. Az ország és a nemesség belefáradt a háborúskodásba. Súlyosbította a helyzetet a pestisjárvány és az éhínség is. Amikor 1711 februárjában Rákóczi Varsóba ment, hogy I. Péter cártól katonai segítséget kérjen, a kuruc állam már csak néhány tiszántúli megyét jelentett.

Rákóczi teljhatalmú megbízottja, Károlyi Sándor – hosszú tárgyalások után – a kuruc vezérek szatmári gyűlésének felhatalmazása alapján 1711. április 30-án Szatmárban aláírta a békét. Másnap, május 1-jén a majtényi síkon a mintegy 12 ezer fős kuruc sereg letette a fegyvert. A béke teljes büntetlenséget biztosított a szabadságharc minden résztvevőjének, birtokaikat is visszakapták. Mindezt Rákóczinak is felkínálták, de ő inkább az emigrációt választotta. Még folyt a Habsburgok elleni háború, s remélte, hogy így többet használhat Magyarországnak.

Az orosz cárban csalódva 1713-ban Rákóczi a francia királyi udvarba ment. A Habsburgokkal való béketárgyalásokon azonban Magyarország szóba sem került. (Rákóczi mint erdélyi fejedelem, legalább Erdély önállóságát akarta elérni.) Az elkeseredett Rákóczi 1715 nyarán visszavonult Grosbois-ba, a kamalduli szerzetesek kolostorába, s az irodalomnak élt. Latin nyelven megírta a „Vallomások” és francia nyelven az „Emlékiratok” című munkáit. Ezek a művek a XVIII. századi magyar irodalom legbecsesebb írásművei közé tartoznak.

1716-ban Ausztria és a Török Birodalom között háború tört ki. Rákóczi Törökországba hajózott 1717-ben, hogy török területen ismét hadat szervezzen a Habsburgok ellen. A háborúban azonban a törökök vereséget szenvedtek és 1718-ban megkötötték Ausztriával a pozserováci békét. A szultán nem adta ki Bécsnek a kurucokat, II. Rákóczi Ferenc lakhelyéül Rodostót (Tekirdag) jelölték ki. Itt imával, asztalosmunkákkal és írással teltek napjai a kicsiny kuruc kolónia körében, „...aki látná, azt mondhatná, hogy valamely mesterember, vagy fúr, vagy farag, vagy esztergában dolgozik” – írta róla a vele bujdosó Mikes Kelemen.

II. Rákóczi Ferenc – anélkül, hogy még egyszer meglátta volna Magyarországot – 1735. április 8-án Rodostóban meghalt. Hamvait 1906-ban hazaszállították és a kassai dómban helyezték örök nyugalomra.

A nagyságos fejedelem kiemelkedő alakja volt a magyar történelemnek, személye megtestesíti a szabadságért küzdő magyarságot. Találó, ahogy írt róla visszaemlékezéseiben Des Alleurs márki, XIV. Lajos követe: „Rákóczi herceg... magas, jó alakú, fenséges tartású, szép arcú... Bár sötétségben neveltették, azt mondhatom, hogy sok dolgot tud, és azokat jól tudja; hat nyelven beszél és ír: magyarul, latinul, franciául, olaszul, németül és lengyelül. Erényes, dolgos, barátságos, nemes lelkű, jótékony fejedelem.”