3. CSANÁD, Szent István hadvezére

Doboka fia, Csanád I. István király (997-től nagyfejedelem, 1000-1038 között király) egyik kiemelkedő hadvezére volt.

975 táján születhetett, születési helyét nem ismerjük. Apja Doboka, talán egy honfoglaló törzsi vezér leszármazottja, aki a fejedelmi törzs és az Árpádok hatalmát támogatta. Csanád anyja Karold (Karoldu = fekete menyét), az erdélyi Gyula lánya volt. A Gyula másik lányát, Saroltot (Saroldu = fehér menyét) Taksony nagyfejedelem fia, Géza vette nőül. Ebből a házasságból született Vajk, későbbi keresztény nevén István, az első magyar király. Csanád és István tehát az anyai rokonságból adódóan unokatestvérek voltak. Doboka az Árpád-házi nagyfejedelmeknek tett szolgálataiért hatalmas földbirtokokat kapott, ő lehetett a később róla elnevezett Doboka vármegye első ispánja. Csanád tehát ebben a vezéri, fejedelmi miliőben nevelkedett, kora ifjúságától kezdve – mint korának minden férfija – a harcászatot, a katonáskodást gyakorolta: azaz kiválóan elsajátította a nyilazás, a kardvívás, a lándzsavetés fortélyait, a vadászat szenvedélyét. Sőt hasonló ifjakkal együtt gyakorolhatta a lovas harcmodor, a hadmozdulatok mesterfogásait. Nyilvánvalóan többször megfordult nagyapja, az erdélyi Gyula és Géza, majd István udvarában is. Nincs kizárva, hogy esetleg ezekben az udvarokban „apródként”, vagy az úgynevezett ifjabb katonai kíséret tagjaként szolgált, így szerezve katonai tapasztalatokat. Merész feltételezés, de akár részt vehetett István Koppány elleni és a besenyőkkel szembeni fellépésében, ezáltal közvetlen harci-hadászati ismeretekhez is jutott. Csanád igazi hadvezéri szerepet a marosvári törzsfő, Ajtony uralmának megtörését célzó hadjáratban kapott. Az eseményeket a magyar krónikák is megőrizték, de részletesen Szent Gellért csanádi püspök nagyobb legendája beszéli el. A legenda elmondja, hogy Ajtony egy „nagyon hatalmas fejedelem” volt, neki „szolgált a Körös folyótól az erdélyi részekig és Bodonyig és Szörényig terjedő föld”. Ajtony nem adta meg semmiben a tiszteletet István királynak, mert bízott katonáinak és nemes embereinek seregében. Még a Maroson folyó királyi sószállítást is megvámolta.

A Gellért-legenda Csanádról azt meséli, hogy Ajtony udvarában mint igen megbecsült vitéz szolgált, kit ura többi híve előtt a legmagasabb tisztségre állított. Ez azt jelenti, hogy Csanád lehetett Ajtony hadvezére, első embere. Márpedig ehhez kellő harci tapasztalatra volt szükség, amit Csanád vélhetően nemcsak Ajtony udvarában szerzett meg. Nyilvánvalóan Csanád személye az alkalmasságán kívül komoly kapcsolatot jelentett Istvánnal és a királyi udvarral. Ellenfelei azonban bevádolták Ajtonynál, hogy az életére tör. A vád annál is inkább hihetőnek látszhatott, mivel Csanád annak az István királynak volt a közeli rokona, aki korábban már fegyverrel legyőzte Koppányt és az ifjabb erdélyi Gyulát is. Feltehető, hogy a király és Ajtony viszonya teljesen elmérgesedett, s így megingott Marosvárott a bizalom Csanáddal szemben, hiszen ő valószínűleg tarthatta a rokoni kapcsolatot Istvánnal. Csanád azonban jó érzékkel felismerte, hogy Ajtonynál veszélyben forog az élete, ezért átszökött István király udvarába. Felvethető az a lehetőség is, hogy Csanád esetlegesen eleve István megbízásából vállalt szolgálatot Ajtonynál, s amikor közeledett az összecsapás ideje, akkor egyszerűen újból csatlakozott a királyhoz.

A Gellért-legenda szerint Csanád a királyi udvarban keresztelkedett meg. Ez valószínűleg nem felel meg a valóságnak, mivel elképzelhetetlen, hogy az uralkodó osztály felső rétegéhez tartozó Doboka és Csanád már korábban ne kényszerült volna felvenni a kereszténységet. István király nem bízott meg valójában a pogányokban, s nyilván sem ispáni, sem más fontos posztot nem adott nekik.

István a királyi hatalommal szembeszálló Ajtony ellen hadjáratot indított. Ennek pontos idejét hitelesen nem ismerjük, a történészek szerint mindenképpen 1003 után, talán 1008-ban (vagy más számítás alapján 1028-ban) került erre sor. A hadjárat időzítése mutatja Ajtony hatalmát, mivel István csak akkor fordult ellene, amikor a többi neki nem engedelmeskedő törzsfőt már legyőzte.

A király az Ajtony ellen vonuló sereg fővezérségét Csanádra bízta, alvezér az erdélyi tartomány korábbi feje, Gyula lett (István nagybátyja). Csanád fővezérsége érthető, hiszen jól ismerhette Ajtony seregét és tartományát. E fontos megbízáshoz azonban ez talán kevés lett volna, mindenképpen kellett már korábbi harci-hadi közös kapcsolatnak lennie István és Csanád között. Egy hadvezéri kinevezést nem alapozott volna meg önmagában az a tény, hogy az illető rokon és az ellenség táborából érkezett.

Csanád az ország közepéről – talán Pest környékéről – indult el dél felé a királyi haddal. Átkelt a Tiszán, s a Szegedről Marosvár irányába vezető úton fekvő Kökényesig nyomult, amely már Marosvár közelében feküdt. Itt ütközött meg első ízben Ajtony hadával. A véres ütközetből „végül Csanád serege futásnak eredt” (lehet, hogy cselből), és visszavonult a Tiszának Szőreg és Kanizsa közötti szakaszáig. Csanád egy dombnál vert tábort, ahol Szent Györgyhöz imádkozott, megfogadva, hogy ha győz, monostort alapít a tiszteletére. Mikor elszunnyadt, álmában egy oroszlán jelent meg és figyelmeztette, hogy tüstént induljon támadásra Ajtony ellen. Később ezen a dombon, amelyet Oroszlánosnak neveztek el, Csanád monostort alapított.

Csanád összegyűjtötte seregét és még azon az éjjelen megtámadta Ajtony táborát Nagyőszön, s ebben a második csatában az ellenséges hadat legyőzte és megfutamította. A meglepett Ajtony-sereg ugyan vitézül küzdött, de a csatában elesett Ajtony is, akit személyesen Csanád ölt meg. Ezzel a tartomány sorsa is eldőlt. A legyőzött ellenséges vezér fejét levágták és elküldték Istvánnak.

A legenda leírása szerint Csanád „Még ugyanaznap társainak nagy lakomát rendezett. Aztán átkeltek a Tiszán, és a királyhoz mentek. Már ekkor Ajtony feje a városkapu tornya fölött függött. A király pedig Csanád láttára megörült igen nagy örömmel, de társát, Gyulát mindenkinél jobban kitüntette. Ezt hallva Csanád mosolyogva így szólt: »Ha a fejet elhozta a királynak ide, miért nem hozta el a nyelvét is vele, aki a király ellenségét megölte?« Gyula ugyanis hazudott, mikor a fejet bemutatta, azt állította ugyanis, hogy ő ölte meg a király ellenségét. S mikor a fejet, hogy a király megnézze, levették, és száját felnyitva a nyelvét nem találták, Gyulát hazugságáért a király udvarából kidobták. Csanádot pedig, aki a nyelvet tarsolyából előmutatta, a király felmagasztalja. Megtette a királyi ház és Ajtony házának intézőjévé.

Ezt mondja a király: »Ezt a várost a mai naptól ne nevezzék már a Marosról, hanem legyen neve Csanádtól. Azért mert kipusztítottad belőle ellenségemet, te légy ennek a tartománynak ispánja, és a magad nevéről kereszteld el; nevezzék minden nemzedékig Csanád tartománynak.«„ István király tehát a győzelemért és az Ajtony-birodalom meghódításáért jutalmul Csanádot tette meg királyi ispánnak. Anonymus hasonló módon azt írja a „Gesta Hungarorum”-ban, hogy „a király Ajtony várát minden tartozékával adta neki”, sőt szerinte a király feleségül adta Csanádnak a legyőzött Ajtony feleségét is. Ez eléggé népmeseszerű motívum, de a kor szokásai szerint még ilyen is megtörténhetett.

Csanád további életéről kevés konkrétumot tudunk. A Gellért-legenda úgy tudósít, hogy Csanád ispánként segítette az 1030-ban alapított csanádi püspökség megszervezését és a később szentté avatott Gellért püspök térítő- és egyházszervező munkáját. Ebből arra következtethetünk, hogy Csanád huzamos ideig töltötte be az ispáni tisztet, sőt nem elképzelhetetlen, hogy 1030-ban, amikor II. Konrád német-római császár sereggel tört Magyarország ellen, akkor a királyi had vezére ismét Csanád lett. A felperzselt föld taktikáját alkalmazó magyar sereg ütközet vállalása nélkül vonult vissza az ország belsejébe, majd az utánpótlásától egyre távolabb kerülő ellenséget állandóan támadva-zaklatva, az országból való kivonulásra kényszerítette Konrádot.

Csanád halálának évét nem ismerjük, de vélhetően nemigen élhette túl az 1038-ban meghalt királyát, az államalapító Szent Istvánt.