73. ESZE TAMÁS, a „talpasok ezereskapitánya”

Esze Tamás 1666-ban született a Rákóczi-birtokokhoz tartozó ecsedi uradalom Tarpa falujában. Jobbágy volt, fő életeleme gyermekkora óta a gazdálkodás, katonai szolgálatot soha nem tett. Amikor az 1690-es években Magyarországon elviselhetetlenné váltak az adók, a katonai beszállásolások és egyéb terhek, sok jobbágy ment tönkre, gyakran a korábban virágzó falujával együtt. A nép és az egyszerű emberek körében nőtt az elégedetlenség, amely a Tiszaháton és a Hegyalján csúcsosodott ki. Esze Tamás az elégedetlenkedők közé tartozott, sőt sokan hallgattak szavára. Tudta ezt a császári és a magyar nemesi hatalom, mert Esze Tamást elfogták és bebörtönözték. A hegyaljai felkelés nélküle is kitört 1697-ben, de a kezdeti sikerek után a császári haderő vérbe fojtotta.

Esze Tamást hamarosan kiengedték a börtönből, tekintettel arra, hogy a fegyveres felkelésben a fogsága miatt nem is tudott részt venni. Hazament szülőfalujába, Tarpára. 1701-től megszakította kapcsolatait az erdőkben bujdosó kurucokkal és szegénylegényekkel, kereskedelmi tevékenységet kezdett, hogy a családját el tudja tartani. Sóval szekerezett Máramarosból le Debrecenig, a viszonylag olcsón beszerzett sót a cívisvárosban adta el. Veszélyes mesterség volt ez, hiszen rengeteg veszély leselkedett az utakon.

1702-ben egy alkalommal a tiszaújlaki sótisztek belekötöttek, meggyanúsították, hogy lopott sóval kereskedik, elkobozták szekerét és állatait a szállítmánnyal együtt, sőt Tarpán a portáját is kifosztották. Erre Esze Tamás biztonságos helyre vitte a családját, ő maga pedig a borsovai erdőben csatlakozott a bujdosókhoz. Bár nem volt idegen tőle a fegyverforgatás – hisz a jobbágyok is tartottak fegyvert -, mégis itt, a kurucok között tökéletesítette katonai ismereteit. Hamarosan egy éjszaka társaival együtt rajtaütött az újlaki sóházon, visszavette elrabolt jószágait, vagyonát.

Továbbra is a bujdosók között élt, ő volt az egyik vezetőjük. A kurucok egy része Thököly Imre híve volt, őt várta vissza Törökországból. Esze Tamás a fiatal II. Rákóczi Ferenc herceget – Zrínyi Ilona fiát, Thököly mostohafiát – alkalmasabbnak tartotta egy felkelés vezérének.

I. Lipót császár és magyar király (uralkodott: 1657-1705) 1702 őszén toborzást rendelt el az országban, hogy a kitört spanyol örökösödési háborúra feltöltse hadseregét. Esze Tamás és a bujdosók egy másik vezetője, Kis Albert volt kuruc hadnagy jelentkeztek Bagossy Pál hadgyűjtő ezredesnél, és vállalták: katonákat toboroznak a császárnak. A kényszerhelyzetben – tudniillik, hogy a császár parancsát teljesítsék -, alkalmazták is őket, így Esze és Kis a toborzók kék posztóruhájában, a császár pecsétes írásával járták a Tisza-vidéket. 1703 elején a császári ezredek sorra elvonultak az országból, Esze Tamásék viszont a toborzott és felszerelt embereikkel megszöktek és a hegyekbe vonultak a bujdosókhoz.

1703 márciusában a szegénylegények gyűlést tartottak a beregi erdőben, s úgy ítélték meg, hogy a helyzet megérett a felkelés megindítására. Esze Tamás javaslatára elhatározták, hogy az országos felkelés vezérének hazahívják a Habsburgok börtönéből Lengyelországba menekült II. Rákóczi Ferencet. Április közepén Bige György vezetésével küldöttséget menesztettek a herceghez, hogy „a föld népe kész, csak legyen feje”. Rákóczi és hű társa, Bercsényi Miklós óvatosságból a saját emberüket elküldték Magyarországra, hogy a kialakult helyzetről tájékozódjon, s találkozzon az erdőkben gyülekező kurucokkal. Május elején Rákóczi emberével Esze Tamás is kiment Lengyelországba és Brezán várában találkozott földesurával, Rákóczi herceggel. Emberének beszámolója és Esze Tamás szavai meggyőzték a fiatal főurat, hogy kedvező a helyzet a felkelés megindítására.

1703. május 6-án Rákóczi Esze Tamást ezereskapitányává nevezte ki és megbízta, hogy sereget toborozzon. Kiadta a harcba hívó brezáni kiáltványát: „Országunk s hazánkhoz való szeretetünktül s kötelességünktül viseltetvén: minden igaz, hazaszerető, országunk régi, dicsőséges szabadságát óhajtó, egyházi és világi, nemes és nemtelen, fegyverviselő és otthon lakos” fogjon fegyvert „édes hazája szabadsága, nemzete mellett... Készek legyünk, s higgyünk is az özvegyek s árvák, megkeseredettek s megnyomorodtaknak kiáltását meghallgató irgalmas Istenben, s Isten után nemzetünk régi, dicsőséges, s ma is veleszületett hadakozó bátorságában és hazájához való gerjedezésében... Kőlt Lengyelországban, Brezán várában, die 6. Máy 1703.”

Rákóczi május 12-én átadta Esze Tamásnak piros színű selyemzászlóit, rajtuk a felirat: „Cum Deo pro patria et libertate” (Istennel a hazáért és a szabadságért). Rákóczi meghagyta, hogy a felkelés megindításával, a kiáltvány felolvasásával várják meg az ő jeladását.

Hazatérve Magyarországra, Esze Tamás látva a nép elégedetlenségét, most az egyszer nem engedelmeskedett az urának. Nem várta meg a jeladást, hanem 1703. május 21-én kibontotta a Rákóczitól kapott zászlókat és felolvasták a brezáni kiáltványt Tarpa, Vári és Beregszász piacán, ezzel megindult a felkelés. Május utolsó napjaira a felkelők elfoglalták a tiszai átkelőhelyeket és a kárpáti szorosokat, mintegy 800 főnyi hadukkal szinte lezárták a tiszaháti síkságot és várták Rákóczit, aki késett. A nemesség nem csatlakozott a felkeléshez, hanem annak csírájában való elfojtására szervezkedett. Károlyi Sándor szatmári főispán (később Rákóczi tábornagya) a császári katonasággal megerősített nemesi felkelés élén, mintegy 9 századnyi katonával június 7-én Dolhánál rajtaütött az elővigyázatlanul, megfelelő őrség nélkül táborozó kurucokon. Hiába küzdöttek hősiesen Esze Tamásék, a csatát elveszítették, a sereg szétfutott. A harcban mintegy 70-100 kuruc esett el és 3 zászlót vesztettek. Károlyi Sándor úgy hitte, hogy a felkelést szétverte, ezért a zsákmányolt zászlókkal Bécsbe sietett a császárhoz, hogy jutalmat kapjon. Esze Tamás azonban gyorsan összegyűjtött egy kis hadat és 1703. június 14-én 200 gyalogossal és 50 lovassal várta Rákóczit a határon. A találkozás létrejött, s június 16-án II. Rákóczi Ferenc átlépte a magyar-lengyel határt, megkezdődött a szabadságharc (1703-1711). A fegyveres felkelés hetek alatt kiterebélyesedett, rövidesen elérték a Tiszát. A sereg kezdeti vezetőiről írta Rákóczi az Emlékirataiban: „A táborba sereglett nép maga választotta vezéreit... Esze Tamás egy paraszt, tarpai jobbágyom... Kis Albert bűneiért körözött tolvaj és gonosztevő... Móricz valaha mint közkatona szolgált Munkács várában... Horváth őrmesteri rangban a németeknél... Majos István részegeskedő, pimasz és indulatos fiatalember volt... Pap Mihály szakállas öreg és nagy ivó... De minthogy a nép tisztelte őket, nem lehetett elvenni rangjukat, egyébként akkor nem is lehetett volna helyükre jobbakat találni.”

Ez a népi sereg hősiesen küzdött: július 7-én a tiszabecsi révnél a kuruc lovasság győzött a császáriak felett, majd a következő napokban a neményi réven Esze Tamás vezetésével az egész sereg átkelt a Tiszán. Rákóczi a nemességet is csatlakozásra szólította fel, amely lassan-lassan kiszélesítette a szabadságharc bázisát, a katonai parancsnokok is közülük kerültek ki.

Esze Tamás mindvégig fontos katonai feladatokat kapott a híres gyalogezrede élén. A gyalogosokat talpasoknak is hívták, innen nyerte a nevét Esze Tamás, hogy „a talpasok ezereskapitánya”.

Esze az 1703-as tiszántúli hadjáratban később is kitüntette magát. Kálló várát a talpasai minden ostromfelszerelés nélkül rohanták meg. A kaput baltákkal zúzták be. Az őrség nagy küzdelem után megadta magát és csatlakozott a kurucokhoz.

Esze Tamás augusztus elején Debrecen alatt volt ezredével, majd október első napjaiban Rákóczi magával vitte őket Tokajhoz, amelyet Bercsényi Miklós ostromolt. Esze Tamás talpasai itt is derekasan harcoltak, s a vár 1704. január 9-én kapitulált. Ekkor Rákóczi, mint földesúr, Esze Tamásnak és családjának örökös szabadságot adott. A felszabadítólevél indoklása: „...hogy dicséretes jó magaviseletének szép emléke mindenkor fennmaradjon és édes nemzetünk előtt nyilvánvalóvá tétetődjék.”

Esze Tamás 1704-1705-ben a Felvidéken harcolt, majd 1705 őszétől Erdélyben küzdött Rákóczi Ferenc, megválasztott erdélyi fejedelem mellett.

1705. november 11-én a 15 ezres kuruc sereg Zsibónál csatát vállalt Herbeville császári tábornok 16 ezer fős hadával szemben. A zsibói sáncokban ott volt Esze Tamás is a gyalogosai élén, de a kuruc hadvezetés hibái miatt (a 6 ezer fős kuruc lovasság távol maradt a csatától) a gyalogság nem tudta tartani a sáncokat a közel kétszeres túlerővel támadó császáriak ellen. Öldöklő harc után a császáriak elfoglalták a sáncokat, a kuruc sereg visszavonult. Esze Tamás sértetlen maradt, de sok talpasa holtan maradt a csatahelyen.

Rákóczi 1706 szeptemberében Kassa megvédésére küldte Esze Tamást a gyalogezredével együtt, mivel Rabutin császári tábornok, erdélyi főparancsnok fenyegette a várost. Az Eszéékkel megerősített kassai helyőrség Radics András parancsnoksága alatt két hónapon keresztül állta az ostromot. Több rohamot hősies ellenállással vertek vissza. Amikor Rákóczi felmentette Kassát, Esze Tamásnak a helytállásért aranyérmet adott át, amelynek egyik oldalán a fejedelem képmása, a másikon egy izmos vitéz, amint hatalmas csapással legyőzi a sárkányt. Körülötte írás: „Tendit per ardua virtus”. (Nehézségeken át győz a vitézség.)

A fejedelem 1707 áprilisában brigadérossá, azaz három gyalogezred parancsnokává nevezte ki Esze Tamást, aki az egyetlen jobbágy származású főtiszt lett a kuruc hadseregben. Egy évre rá – 1708-ban – Tarpát hajdúkiváltságokkal ruházta fel Rákóczi és Esze Tamást családjával együtt nemesi rangra emelte. Rákóczi mindvégig megbecsülte Esze Tamást, mint a szabadságharc megindítóját, vitéz katonáját. Tőle értesült a fejedelem az egyszerű katonák gondjairól, várakozásairól.

Esze Tamás halálát véletlen szerencsétlenség okozta: amikor 1708. május 27-én Nyitrán két összeverekedő hajdúezredet akart szétválasztani, miközben elsült egy puska (vagy mások szerint ágyú) és Esze Tamás holtan rogyott össze. A nagyobb részt népből toborzódott kuruc seregben olyan főtisztet elveszíteni, aki ért a nép nyelvén, aki után a tűzbe is belemegy a talpas, akinek elhiszi, hogy nem csak a nemeseknek készül Rákóczi fejedelemsége – nehezen, pótolható veszteség. Rákóczi vizsgálatot indított, hogy – mint pusmogták – nem szándékosan lőtték-e le egyik kedvenc katonáját, de a vizsgálat nem állapított meg semmit. A fejedelem az Esze Tamás iránti megbecsülése jeléül az ezredét nem adta más parancsnoksága alá, hanem a maga palotás ezredei közé sorolta. „Soha nem felejtjük, s inkább emlékezetben tartjuk Esze Tamás hűségét e dolgaink kezdetében” – emlékezett rá II. Rákóczi Ferenc.