30. III. ANDRÁS, az „utolsó aranyágacska”
III. András nagyapja minden valószínűséggel II. András magyar király volt (uralkodott: 1205-1235), nagyanyja pedig annak harmadik felesége, Beatrix. Ők 1234-ben házasodtak össze, s frigyükből 1236-ban született meg István herceg. Mivel olyan hírek is keringtek, hogy Beatrix túlzott viszonyt folytatott Dénes nádorral, ezért többen már akkor feltételezték, hogy István ennek a kapcsolatnak a gyümölcse. Mindenesetre Beatrix, aki II. András 1235-ben bekövetkezett halálakor már áldott állapotban volt, német földre menekült és ott szülte meg fiát, akinek azért adta az István nevet, hogy azzal is hangoztassa: abból a nemzetségből való, amelyből a magyarok első királya, Szent István is származott. István herceget IV. Béla király (uralkodott: 1235-1270) soha nem ismerte el testvérének, így Magyarországon sem járt. István felnőve végigkóborolta egész Európát. Végül Velencében telepedett le, ahol feleségül vette a gazdag Morosini patríciuscsalád leányát, Tomasinát. 1265 táján fiúgyermekük született, akinek az András nevet adták, hogy ez is István apjára, II. Andrásra emlékeztessen mindenkit.
István végrendeletében Andrásra hagyta a szlavón hercegi címet. Dúsgazdag családja (kiváltképpen apja halála után a nagybátyja, Albertino Morosini) a magyar királyi trónra szánt hercegként nevelte Andrást.
A Velencében élő András herceget először 1278-ban hívták meg a magyar trónra a IV. (Kun) Lászlóval (uralkodott: 1272-1290) ellenséges Kőszegiek, ám ekkor csak a Balaton vidékéig jutott el, s hamarosan kiszorították az országból. Másodszor az 1280-as évek végén próbálták egyes főurak magyar királlyá tenni, de fellépésük nem sikerült. András tábora ekkor még gyengének bizonyult.
Amikor 1290-ben a kunok meggyilkolták IV. Lászlót, s a magyar főuraknak a királyi trón betöltéséről kellett dönteniük, András neve már általánosan ismert volt köreikben. András mellett más trónigénylők is jelentkeztek. Habsburg Rudolf arra alapozta jelöltségét, hogy 1241-ben IV. Béla II. Frigyes császárnak hűbérül ajánlotta fel az országot a tatárok elleni hathatós támogatás reményében. Annak ellenére, hogy a német-római birodalmi segítség elmaradt, s az akkori pápa feloldotta IV. Bélát hűbéri fogadalma alól, Rudolf érvényesíteni akarta a vélt jogait. IV. Miklós pápa nem ismerte el András apjának II. Andrástól való „törvényes” származását, az Árpád-házat magvaszakadtnak tekintette. A pápa az uratlan ország sorsáról intézkedve, mindjárt oda is ítélte a magyar trónt egyik hűbéresének, a nápolyi Anjou-családnak. Az V. István magyar király (uralkodott: 1270-1272) leánya, Mária királyné révén leányágon Árpád-házi leszármazott II. Károly nápolyi király fia, Martell Károly be is nyújtotta a trónigényét. Jelentkezett továbbá egy ál-uralkodójelölt is, aki IV. (Kun) László király 1278-ban meghalt öccsének, Andrásnak adta ki magát.
Meglepetésre a sok ellenjelölttel szemben a magyar főurak és főpapok tizenhárom nappal IV. László halála után, 1290. július 23-án gyorsan királyukká koronázták „Velencei” Andrást. A koronát Lodomér esztergomi érsek helyezte András fejére, aki III. Andrásként lépett trónra. A koronázás időpontja arra mutat, hogy András már 1290 első felében Magyarországon tartózkodhatott, s nem IV. László halálakor kellett Velencéből behívni. A legkülönösebb a főpapok egyértelmű támogatása volt, amely III. András haláláig töretlen maradt, annak ellenére, hogy a pápa András ellen foglalt állást. A magyar hatalmi elit egységes felsorakozását feltehetően az motiválhatta, hogy a Velencéből érkezett új uralkodó „gyenge” király volt, nem állt mögötte erős magyar csoport, továbbá sem a pápa, sem a német császár nem támogatta.
A belső viszonylagos erőegyensúly és a kusza nemzetközi helyzet következtében III. András uralmát meglehetősen nagy egyetértés övezte az országban. Kevéssel koronázása után az uralkodó az óbudai gyűlésen esküt tett a nemesi szabadságjogok tiszteletben tartására, megígérte a nemesség gyűléseinek (országgyűlés) évenkénti rendszeres összehívását, a bárói hatalom kordában tartását, a jogtalan birtokadományok visszavételét, az engedély nélkül épített várak lerombolását, a köznemesség szerepének növelését a nemesi megyékben, s biztosította az egyház régi kiváltságait. A dekrétumban körvonalazott modell – a király az egyházzal és a nemesekkel együtt kormányoz – valósult meg a gyakorlatban is. Új típusú, rendinek nevezhető kormányzati rendszer honosodott meg Magyarországon, amelyet Észak-Itáliában megfigyelt formájában ültettek át magyar földre. Lényegében báróellenes front alakult ki. Rövid ideig úgy látszott, hogy az alapos, gondos uralkodó helytáll a nehéz időkben.
III. András másik sürgős teendője volt az ország területi egységének helyreállítása: 1291-ben legyőzte Habsburg Albertet és visszaszerezte a nyugat-magyarországi várak jó részét, fellépett az Anjouk pártján álló délvidéki nagyurak ellen. Ekkor azonban a Kőszegiek, akik eddig III. Andrást támogatták, az Anjouk pártjára álltak. 1292-ben magát a királyt is elfogták. András hamarosan kiszabadult, de ezután haláláig szinte folyamatosan harcolnia kellett trónja védelmében.
András a békétlen Délvidék (Szlavónia) élére hercegként tulajdon anyját, Morosini Tomasinát állította. Ezzel újra megjelent az országban az ún. dinasztikus országmegosztás. Ennek ellenére szinte nem volt olyan év, hogy a lázadás valamelyik országrészben ne jelentkezett volna.
András uralkodása azzal telt el, hogy hol az egyik, hol a másik hatalmaskodó báró várait ostromolta, többnyire sikerrel, ám a győzelem után megbocsátott ellenfeleinek, hiszen a későbbi szövetségest látta bennük. Katonai akcióit az éppen megzabolázni akart főúrral ellenséges főurak támogatásával hajtotta végre, s így voltaképpen szereplőjévé vált az oligarchák birtokharcainak, s nem tudta érvényesíteni a királyi hatalom érdekeit. A nagyurak (bárók) sorra építették ki „kiskirályságukat”: Kőszegiek, Borsa Kopasz, Aba Amadé, Subicsok, Babonicsok, Frangepánok, Csákok. 1297-ben az addig – legalábbis látszólag – királyhű Csák Máté is szembefordult az uralkodóval, s a következő években ő vált III. András fő ellenfelévé.
Közben a trónkövetelő nápolyi Anjouk nyomása Martell Károly halála után sem enyhült. Jogai örökébe a kisfia, Caroberto (magyar királyként I. Károly vagy Károly Róbert) lépett. Az új esztergomi érsek, Bicskei Gergely is az Anjoukat támogatta.
III. András feleségének, Fennena kujáviai (lengyel) hercegnőnek a rokonai nem tudták segíteni a királyt. Miután egy leánygyermeket – Erzsébetet – hátrahagyva a királyné meghalt, III. András 1297-ben Habsburg Albert leányát, Ágnest vette feleségül. Új apósa támogatta, amit adandó alkalommal András viszonzott is. Ágnestől azonban nem született gyermeke.
Az állandó belháborúk kimerítették az országot. Az 1298-ban Pesten tartott országgyűlés határozatai már Magyarország ingadozásáról, a bárók erőszakosságai miatt bekövetkező megsemmisüléséről, a lakóinak a kifosztottságáról beszélnek. Ezen a gyűlésen kimondták, hogy a király háromhavonta két-két püspököt és nemest tartson maga mellett.
A XIII. század sötét fellegekkel búcsúzott Magyarországtól: bent a királytól egyre függetlenebbé való bárói részállamok, a tartományuraságok; kintről pedig a nápolyi Anjou Károly Róbert trónkövetelő, aki 1300-ban Dél-Magyarországra érkezett. III. András megnyerte a főpapokat és – a délvidékiek kivételével – a bárókat (még Csák Mátét is) a trónkövetelővel szemben. Esélye volt a hatalom megtartására, készült az összecsapásra. Ekkor váratlanul, 1301. január 14-én a budai várban elhunyt III. András. Utóbb elterjedt a hír, hogy megmérgezték, de ez nem igazolható. Alig 36 évesen távozott az élők sorából, s 1301-ben vele fiúágon, leányával, Erzsébettel pedig 1338-ban nőágon is kihalt az Árpádok dinasztiája.
III. Andrást a budavári minoriták kolostorában temették el. A legszebb búcsúztatót két évvel halála után az egyik magyar főúr, Ákos nembeli István nádor írta róla: „Meghalt András, Magyarország jeles királya..., az utolsó aranyágacska, amely atyai ágon Szent István királynak, a magyarok első királyának nemzetségéből, törzséből és véréből sarjadt..., halálát Rachel módjára siratván meg.”