1. I. (SZENT) ISTVÁN, az államalapító

István, Géza magyar nagyfejedelem (uralkodott: 972-997) fia, egyben a honfoglaló Árpád fejedelem ükunokája, 975 körül született Esztergomban. A Vajk nevet kapta, ami azt mutatja, hogy pogány volt. A név a „hős” vagy „vezér” jelentésű török szóból ered. Később – a pontos ideje nem ismert – Vajkot megkeresztelték: az István (Stephanus) nevet adták neki (minden valószínűséggel apja, Géza is ezt a keresztény nevet viselte). Anyja Sarolt, az Erdélyben hatalmon levő Gyula leánya volt.

Géza a Kárpát-medencében letelepedett laza törzsszövetséget vezető Árpád-nemzetség feje volt, uralmát a törzsfők elfogadták. Jó diplomáciai érzékkel megkezdte a nyugathoz való közeledést, felvette a kereszténységet. Istvánt keresztény nevelésben részesítette, elképzelhető, hogy István latinul is megtanult. Mint egyetlen fiúgyermek – négy ismert leánytestvére mellett – az uralkodói szerepre készülve gyakorolta a lovaglást, a kardforgatást és a hadakozást.

Géza 995-ben II. (Civakodó) Henrik bajor herceg lányát, Gizellát kérte meg István számára feleségül, hogy a nyugati kapcsolatokat javítsa. A dinasztikus házasság a középkori békekötés elterjedt formája volt, így István és Gizella házasságkötése is a hosszan tartó magyar-bajor háborúskodásoknak vetett véget. Az esküvőt még Géza életében, 996-ban tartották meg Esztergomban. István herceg, aki ekkor már fejedelmi trónörökös volt, ifjú feleségét feltehetően a nyitrai várába, a hercegi udvarba vitte.

Géza nem sokkal István és Gizella házasságkötése után – 997 elején – meghalt. A Szent Istvánról szóló legendák szerint Istvánt még apja életében utóddá jelölték: „apja összehívta Magyarország főembereit és az utánuk következő rendet; a közös tárgyalás tanácsa szerint fiát, Istvánt a nép élére állította, hogy uralkodjék őutána, és ennek megerősítésére mindet külön-külön megeskette.”

Istvánnak jó esélyei voltak a nemzetségfők közötti hatalmi harcban. Az Árpádok szállásterületei a Kárpát-medence középső és nyugati részein voltak. Ők a törzsszövetség vezetői, a külhoni uralkodók többsége velük keresett kapcsolatot (a legtöbb idegen fegyveres is mögöttük állt). Nem vettek részt aktívan a kalandozó hadjáratokban, így veszteségeik kisebbek voltak (pl. a Dunántúlon gyakorlatilag csak az Árpádoké volt a hatalom).

István apja halálhírére Nyitráról Esztergomba sietett, ahol Géza eltemetése után, 997. február elején a jelenlevő hívei, harcos jobbágyai, saját varég-orosz, és feleségének, Gizellának bajor testőrsége jelenlétében nagyfejedelemmé választották. Egyes hagyományok szerint karddal övezték, ami annyit jelentett, hogy nagykorúnak és uralkodónak fogadták el.

Istvánnak először a saját nemzetségén belüli elsőségért kellett megharcolnia. A nála jóval idősebb Koppány, aki szintén Árpád leszármazottja volt, magának követelte a nemzetségen belüli főhatalmat.

Koppány ebben azt az ősi szokást követte, amely szerint a nemzetség legidősebb férfiját illeti meg az utódlás (ezt nevezték szeniorátusnak). Koppány a pogány szokások szerint feleségül kívánta venni Géza özvegyét, Saroltot (levirátus) és ezzel egy időben meg akarta ölni Istvánt. A keresztény felfogás alapján azonban a nemzetségi köteléknél erősebb a kiscsaládi kapocs; a vagyon és a hatalom az elsőszülött fiút illeti (primogenitúra).

A Somogyban szervezkedő Koppány elsőnek Veszprém várát vette ostrom alá, amely az Árpád-korban az uralkodó feleségét – most Saroltot – illette meg. István Koppány lázadásának hírére mozgósította haderejét és 997 kora őszén Veszprém felmentésére indult. István katonái már zömmel keresztény vitézek voltak, jelentős számban bajor és sváb lovagok. A testőrség parancsnokai Hont és Pázmány, míg az egész sereg vezére Wasserburgi Vecelin (Vencelin) lett. István és Koppány serege Veszprém mellett csapott össze.

A nehéz fegyverzetű lovagokból álló István-sereg győzött a csatában, a legenda szerint Koppányt Vecelin győzte le párviadalban. Koppány holttestét István négyfelé vágatta: az egyik csonkot Esztergom, a másikat Veszprém, a harmadikat Győr kapujára tűzette ki, a negyediket – mintegy figyelmeztetőül – Erdélybe küldte. Amikor István felvette a fegyvert saját vérrokona ellenében, s parancsot adott Koppány holttestének megcsonkítására, egyértelműen jelezte: elszánta magát arra, hogy az állam megteremtésének, a keresztény vallásnak az ügyét győzelemre viszi.

Napirendre került István belső helyzetének nemzetközi elismertetése, megérett az idő arra, hogy „barbár” fejedelemből immár ország-világ számára keresztény királlyá váljon. Abban az időben jogszerűen királlyá válni csak valamelyik európai hatalmasságtól (a római pápától, a német-római vagy a bizánci császártól) nyert korona, azaz e koronával elvégzett koronázás révén volt lehetséges.

István küldöttséget menesztett Rómába, II. Szilveszter pápához az 1000. év második felében, hogy koronát kérjen a maga számára. Ekkor már erőteljesen folyt az egyház szervezése Magyarországon, így II. Szilveszter pápa – talán III. Ottó német-római császárral egyetértésben – koronát és áldást küldött Istvánnak. A Rómában járt követség tehát elhozta Magyarországra „az apostoli áldás levelét”, valamint a koronát. István királlyá koronázására az új évezred első napján, 1000. december 25-én vagy 1001. január 1-jén került sor (ugyanis a középkorban az évkezdet nem csupán január 1-jére eshetett). A koronázással István nem vált sem a pápa, sem a császár hűbéresévé, sőt ez éppen uralkodói tekintélyének növekedéséhez, eredményei nemzetközi elismertetéséhez járult hozzá. István szuverén uralkodóként járt el a koronázást követő időszakban: pénzt veretett, törvényeket alkotott, okleveleket adott ki.

István a koronázással az egész ország királya lett ugyan, de az „egész Magyarország” egyelőre inkább jogi, mint valóságos fogalom volt, hiszen a Kárpát-medence keleti felében még – az állammá válás útján elindult – törzsi területek léteztek, amelyek ténylegesen mind egymástól, mind Istvántól függetlenek voltak. István hozzákezdett a hatalma elismertetéséhez: előbb 1002-ben vagy 1003-ban a nagybátyját, az erdélyi Gyulát, majd 1008-ban (más kutatók szerint 1028-ban) a Maros-vidék urát, Ajtonyt győzte le, s ezzel megteremtette az ország egységét.

István az ország területének birtokbavétele közepette fokozatosan megszervezte az egyházat: két érsekséget és tíz püspökséget állított fel. Érseki rangot kapott Esztergom és Kalocsa, a további püspöki székhelyek Veszprém, Győr, Pécs, Gyulafehérvár, Bihar, Csanád, Eger és Vác voltak. A fiatal egyházat István király jogi eszközökkel védte, anyagi ellátásáról is gondoskodott. A papságot kiemelték a világi tisztségviselők, bírák hatásköréből, s csak egyházi elöljáróik ítélkezhettek felette. Az egyház fenntartására dézsmát, azaz a termés egytizedét kellett fizetni. István a letört törzsfők magánbirtokait elvette és a királyi várbirtokszerkezethez csatolta. A területi adminisztráció legfontosabb intézményeivé a királyi vármegyét tette. István nevéhez mintegy 40 vármegye megszervezésre fűződik. A király – az általa kijelölt igazgatási határon (mezsgyén) belül, többnyire még földből – felépítette a királyi várat, amelyhez várbirtokok tartoztak, és az itt dolgozó szabadok szállásadóval és szolgáltatással tartoztak a vár urának, a király által kinevezett ispánnak. A megyeszékhelyek várai egyben a királyi adó begyűjtésére is szolgáltak. A király állandóan mozgó udvarával körbeutazta az országot és felélte az összegyűjtött termékeket, egyben ellátta az ország-igazgatási feladatokat is. A királyi udvar feje a nádor (palatinus) volt, mellette további tisztségek szerveződtek (pl. főlovász, asztalnok, főpohárnok).

István a kialakuló új rendet törvényekkel biztosította: ezek nyugati (frank, bajor, pápai) jogforrásokat használtak, noha a tartalom sajátosan magyar volt. „Mivel minden nép saját törvényei szerint él, ezért... a régi és a mostani császárok példáját követve, törvényhozó elmélkedéssel meghatároztuk népünknek, miként éljen tisztes és háborítatlan életet” – szögezte le István. A neve alatt két törvénykönyv és bennük összesen 56 cikkely maradt ránk. Tartalmuk vegyes, de egészében véve a közrend megszilárdítására, főként pedig az új intézmények: a királyság és az egyház minél teljesebb védelmére való törekvés hatja át őket.

Ettől fogva éppúgy törvény kötelezte az alattvalókat a templomlátogatásra, a böjt megtartására, a gyónásra és a vasárnapi munkaszünetre, mint ahogyan törvény tiltotta immár a szándékos emberölést, a tolvajlást, a gyújtogatást vagy az uralkodó elleni összeesküvést.

István sikeres külpolitikát is folytatott, illetve megvédte az országot minden ellenséggel szemben. Fegyverrel kényszerítette visszafordulásra az 1030-ban Magyarországra támadó II. Konrád német-római császárt is, miként megelőzően a lengyel fejedelemtől szintén fegyverrel foglalta vissza a Vág vidékét. Sikerrel harcolt az országot keletről fenyegető besenyők ellen, s bizánci szövetségben Bulgária elfoglalásában is részt vett. István hadvezéri teljesítménye százszázalékos volt: vesztes csatájáról, hadi kudarcáról nincs tudomásunk.

István és Gizella házasságából egyetlen fiú, Imre herceg érte meg a felnőttkort. István igyekezett gondos neveltetésben részesíteni kiszemelt utódját, s a későbbi Szent Gellértre bízta nevelését. Fiának íratta az „Intelmek” című királytükröt, amelyben a keresztény erkölcsöket és a helyes kormányzás alapelveit foglalták össze. Imrét azonban 1031-ben vadászaton megölte egy vadkan, s István fő gondja ezután a megfelelő utód kiválasztása volt, akit végül a húga és a velencei doge fiában, Orseolo Péterben talált meg. A röviddel ezután ellene merényletet megkísérlő Vazult (Vászolyt – aki apja, Géza öccsének, Mihálynak volt a fia) megvakíttatással tette uralkodásra alkalmatlanná.

A keresztény királyság legfontosabb intézményei tehát I. István uralkodásának végére kialakultak. Az évtizedeken át tartó buzgó térítés ellenére azonban csak a lakosság egy része lett igazán keresztény. Sokan (nemegyszer előkelők is) továbbra is megmaradtak az ősi pogány vallás hívének.

Mindezek ellenben nem kisebbíthetik azt a történelmi tényt, hogy István nagy eréllyel és következetességgel építette ki az egységes királyi hatalmat, megszervezte a vármegyéket és az egyházi szervezetet. És művét minden külső és belső ellenfelével szemben megvédte. Halhatatlan mű és érdem: méltán kapta az „államalapító” nevet.

István a források tanúsága szerint életének utolsó időszakában sokat betegeskedett és a túlvilág, az ég felé forduló ember lett. S mégis, amikor 41 évi uralkodás után, 1038. augusztus 15-én örökre lehunyta a szemét, egy erős keresztény államot hagyott az utódjára. Székesfehérvárott, az általa alapított bazilikában temették el.

I. István király nagyságát már a saját korában, a XI. században is elismerték: I. (Szent) László király uralkodása alatt, 1083-ban Istvánt és fiát, Imrét szentté avatták. Ezzel is elismerték István történelmi tettét a keresztény magyar állam megteremtésében.