6. VATA, a lázadó „pogány törzsfő”

A honfoglalás idején a Körösök vidékén megszállt törzs vezetője a XI. század első felében a békési Vata volt. Őseiről és a születési idejéről nem tudunk, de vélelmezhető, hogy 980-990 körül e tájon születhetett, s így I. Szent István király uralkodása idején is ő lehetett az itteni népesség vezetője. Jó politikai érzékére vall, hogy ő és valószínűleg törzse is István alatt felvehette a kereszténységet, hogy a vezetői hatalmát megtartsa. Így kerülhette el, hogy a királlyal összeütközésbe kerüljön, mint a tőle keletre levő erdélyi Gyula és a délnyugatra székelő Ajtony vezér, akiket István fegyveres erővel vert le. Nyilvánvaló, hogy a két törzsi állam vezetője igyekezett szövetségre lépni Vatával, de ő ezt a szövetséget elháríthatta. A források arról nem tudósítanak, hogy Vata segítette-e Istvánt az említett harcokban, de az biztos, hogy nem fordult István ellen és elfogadta királyi hatalmát. István méltányolhatta Vata lojalitását, és cserébe meghagyta a törzsfői hatalmában, sőt egyes feltevések szerint a megszervezésre került Békés vármegye ispánja lett.

I. István 1038-ban bekövetkezett halála után Orseolo Péter került a királyi trónra (1038-1041; 1044-1046). Uralma ellen mind az előkelők, mind a nép háborgott, s végül 1041-ben elűzték a trónról és Aba Sámuel (I. István sógora) lett a király (1041-1044). Péter azonban 1044-ben III. Henrik német-római császár segítségével visszatért Magyarországra. Aba Sámuel meghalt, így ismét Péter került a trónra, s ő Magyarországot német hűbéressé tette. Ennek következtében az ország elveszítette függetlenségét, a fontos posztokra idegenek kerültek. Péter uralma ellen ismét országos elégedetlenség támadt. Gellért csanádi püspök vezetésével a főurak a kijevi Oroszországban száműzetésben élő két Vazul-fiút, Andrást és Leventét keresték meg és 1046-ban hazahívták őket, hogy álljanak az elégedetlenkedők élére. Időközben 1046 kora őszén a békési Vata vezetésével országos népi felkelés bontakozott ki. Péter király ugyanis Vatát le akarta váltani a békési várispáni tisztségből, hogy oda a saját, megbízható emberét helyezze. Vata erre országos mozgalmat, „pogánylázadást” indított el. Mert annak ellenére, hogy Vata megkeresztelkedett, a lelke mélyén megmaradt pogánynak, s a pogány szertartások között áldozott az isteneknek. Most, amikor Vata tényleges hatalma veszélybe került, Péterrel és keresztény híveivel a maga és népe pogányságát szegezte szembe. Vata lázadásának céltáblája az egyház, valamint Péter német és olasz hívei voltak, mindenekelőtt pedig maga Péter.

Szent Gellért püspök nagylegendája írja „...azt követelték: engedjék meg nekik, hogy az egész nép pogány módra éljen, a püspököket és papokat megöljék, a templomokat ledöntsék, a keresztény hitet elvessék, és bálványaikat tiszteljék... Az újjászületettek közül elsőnek egy Vata nevű adta át magát a gonosz szellemnek, és pogány módra lenyíratta a fejét.” A Képes Krónika így tudósít ugyanerről: „Belus várából Vata volt a neve annak, aki először ajánlotta magát az ördögnek, leborotváltatta fejét, és pogány módra három varkocsot eresztett.”

A Vata vezette népfelkelés Péter mellett a magyarországi feudális államot és az egyházat is megsemmisítendő ellenségnek tekintette.

A Magyarországra érkező András és Levente nagy dilemma előtt állt: elfogadják és támogassák-e a pogánylázadást vagy inkább helyezkedjenek vele szembe a kereszténység védelme érdekében. A hercegek politikai döntést hoztak: a Képes Krónika leírja, hogy megengedték a keresztények üldözését és a pogány szokásokat, mert az emberek ellenkező esetben nem harcoltak volna Péterrel szemben őértük. Vata népe ezután András és Levente parancsaként hirdette meg a püspökök és papok megölését, az egyházi tized beszedőinek lemészárlását, a pogány hagyomány követését, az adó eltörlését, valamint Péter és németjei-olaszai elveszejtését. A lázadók eszerint is jártak el, iszonyú dúlást végeztek: a templomokat lerombolták, a papokat megölték. Az országot egészen a keleti részektől a Dunáig birtokba vették; Péter a Dunántúlra húzódott vissza.

Közben András és Levente is Pestig haladt előre, Gellért püspök és többi püspöktársa, valamint néhány világi előkelő Székesfehérvárról fogadásukra indultak, hiszen végtére is ők hívták be az országba a hercegeket. 1046. szeptember 24-én az Andrásékhoz igyekvő püspököket a pogányok Budán elfogták, s ekkor halt vértanúhalált Gellért püspök, akit a róla elnevezett hegyről taszítottak a mélybe. Csak két püspök tudott átkelni a Dunán, ám egyikőjük később a sebeibe belehalt. Ugyanígy életét veszítette többek között Szolnok ispán is.

András és Levente a pogány lázadók katonai erejét kihasználva átkeltek a Dunán, hogy végső vereséget mérjenek Péterre. A menekülő király előtt a nyugati gyepű-kapukat az idejében előreszáguldó lázadók lezárták. Péter a Mosoni-kaputól visszafordult és Fehérvárra akart menni, hogy a hercegekkel megegyezzen. Ám Zámoly faluban elfogták és megvakították, így téve őt az uralkodásra alkalmatlanná.

Tekintettel arra, hogy közvetlenül nem ismert körülmények között Levente herceg meghalt, így 1046 vége tájékán „András herceget... ellenség nem háborította, biztonságban koronázták Székesfehérvárott királlyá”.

Idáig volt azonos érdeke Andrásnak a lázadó Vatával. A koronázás után azonban nyomban hozzákezdett a pogány mozgalom visszaszorításához. A Képes Krónika szerint: „Megparancsolta tehát egész nemzetének, fejvesztés terhe mellett, hogy hagyják el a pogány szokást, amit előbb engedélyezett nekik, térjenek vissza Krisztus igaz hitére, és mindenben ama törvény szerint éljenek, amelyre Szent István király oktatta őket.” András mint ember, aligha gondolhatott jó emlékekkel az apját megvakíttató és megsüketíttető, őt és testvéreit száműző királyra, ám mint uralkodónak látnia kellett: csak István politikájának követése vezetheti ki az országot a mély válságból, csak a kereszténység vállalásával tarthatja meg hatalmát. És volt ereje szembefordulni az őt királyi trónra segítő Vatával. 1047 elejére az ország egysége helyreállt, a királyi haderő az előkelők egységes támogatásával erőfölénybe került. A krónikák nem tudósítanak a továbbiakról, a rend helyreállításáról. Nyilvánvalónak tűnik, hogy Vata és a pogány tömegek 1046-1047 fordulóján a téli szállásaikra tértek vissza, 1047 tavaszára pedig I. András már szigorú rendelkezéseket léptetett életbe, vélhetően a veszélyesebb gócokat, így Vata békési szállásterületét igyekezett katonaságával elszigetelni. A pogány mozgalmat nem lehetett újra kezdeni. Egyrészről András valószínűleg nem mert vagy nem is akart erőszakosan fellépni Vatával szemben, hisz mindenki tudta, hogy Vata segítette őt hatalomra; másrészről Vata politikai érzéke ismét működésbe lépett, mint István idején: inkább visszavonult és lojális lett Andráshoz, mintsem az erősebbre támadjon (bizonyára emlékezett Koppány és Ajtony sorsára). Talán még a kereszténység újbóli gyakorlását is vállalta. Vata további életét nem ismerjük, vélhetően nyugalomban és környezete által megbecsült vezetőként halt meg a XI. század közepe táján, de politikai szerepet többé nem játszott. Személye és a pogányság szokásai azonban még évtizedekig hatottak, mire az I. László király által hozott törvényi szigorúsággal végérvényesen háttérbe lehetett szorítani e tanokat a kereszténység javára.