84. PETŐFI SÁNDOR, a forradalom költője

Petőfi (Petrovics) Sándor 1823. január 1-jén született Kiskőrösön. Apja, Petrovics István, magyarul író, olvasó és beszélő, jómódú mészáros, kocsma- és földbérlő; édesanyja Hrúz Mária, szlovák anyanyelvű volt, férjhezmenetele előtt cselédlány és mosónő.

1824-ben Kiskunfélegyházára költözött a család, s a piactéren béreltek mészárszéket. Petőfi később ezt az alföldi mezővárost emlegette szülőföldjének, innen volt sokáig vita Kiskőrös és Kiskunfélegyháza között, hogy melyikük vallja magáénak a költő szülőhelye címet. Az anyakönyv tanúsága szerint Kiskőrösé a pálma, de a költő emlékei Kiskunfélegyházához kötődnek.

A kis Petrovics Sándor taníttatására nagy gondot fordítottak a szülei. A gyermek néhány év alatt Kecskeméten, Szabadszálláson, majd Pesten tanult, végül 1835-1838 között az aszódi evangélikus gimnáziumba járt, végül 1838-ban beiratkozott a selmeci evangélikus líceumba. Sokat olvasott, szerepelt az önképzőkörben, színházba járt, de tanulmányait elhanyagolta, majd megszökött és vándorszínésznek állt. Apja, aki időközben tönkrement, kitagadta. Sándor Pestre ment, a Nemzeti Színházhoz, ahol Rónai álnéven tevékenykedett mint statiszta és szerephordó. A színházat hamarosan otthagyta, megfordult Székesfehérváron, majd Ostffyasszonyfán, ahol megismerkedett Orlay Petrich Somával, a hűséges későbbi baráttal. Innen Sopronba távozott, ahol 1839. szeptember 6-án beállt katonának a Gollner-gyalogezredbe. A szükség kényszerítette erre a lépésre, de nem sokáig volt katona. Az ezred Grazba gyalogolt, a gyenge testalkatú legényke megbetegedett, s Zágrábba került katonai kórházba. Egy emberséges orvos alkalmatlannak nyilvánította a katonaságra és onnan 1841. februárban elbocsátották. Leszerelése után nyugtalanul vándorolt – gyalog – az országban: néhány hétig Pápán a kollégium tanulója, de nem tudván eltartani magát, továbbment Pozsonyba, Győrbe, Pestre, Dunavecsére (itt laktak a szülei), majd ismét Pest, Selmec, míg végül Ozorán felcsapott vándorszínésznek. 1841 októberében visszatért Pápára tanulni. Tevékenyen részt vett az önképzőkör munkájában, pályadíjat is nyert. Megismerkedett a Pápán tanuló Jókai Mórral. A magyar történelem és költészet mellett Schiller, Lenau és Heine műveit olvasta, magyarra is fordított belőlük. Az 1842-es év meghozta az első irodalmi sikerét: május 22-én az Athenaeumban megjelent „A borozó” című költeménye.

1842-ben ismét bejárta az országot, kereste a lehetőségeket (Dunavecse, Pest, Mezőberény, Debrecen, Pápa). Aztán ismét a színészet következett: 1842 novemberétől 1843. januárig Székesfehérvárott, majd három hónapig Kecskeméten szerepelt. A kecskeméti társulatot is otthagyta; Pestet, Győrt és Pápát érintve Pozsonyba gyalogolt, ahova országgyűlést hívtak össze. A pozsonyi színtársulathoz akart szegődni, de nem szerződtették. Az „Országgyűlési Tudósítások” másolásával tengette életét. Nagy nyomorban élt, a barátai segítették, s általuk gyűjtött 30 pengőforint birtokában 1843. június végén Pestre utazott, ahol fordításból élt.

1842-43-ban több jelentős verset írt, köztük a „Hazámban” címűt, amely 1842. november 3-án jelent meg az Athenaeumban. Ez az első verse, amely Petőfi néven jelent meg.

1843-44 telét nagy ínségben Debrecenben töltötte. 1844 hideg februárjában gyalog Pestre ment, ahol Vörösmarty Mihály ajánlására a Nemzeti Kör kinyomtatta verseit, Vahot Imre pedig a Pesti Divatlapnál 1844. július 1-jétől segédszerkesztőként alkalmazta. Petőfi hangvétele művészeti forradalmat jelentett a magyar líra történetében: a nép hangján szólt, mint a nép fia, de a legmagasabb művészi színvonalon. Bár voltak fanyalgó kritikák, támadások ellene, Petőfi meghódította az irodalomértőket. Rendkívüli tempóban dolgozott. Kötetei: A helység kalapácsa (1844), János vitéz, Versek (1844), Cipruslombok Etelka sírjáról (1845), Szerelem gyötrelme, Cyklus egy szőke hölgyhöz, Szerelem gyöngyei (1845); A hóhér kötele (regény, 1846), Tigris és hiéna (dráma, 1846), Felhők (1846). Utóbbi a magányát, de az 1840-es évek második felének rossz társadalmi közérzetét is tükrözte. 1846 tavaszán a fiatal írónemzedék jeles tagjaiból megszervezte a Tízek Társaságát, s a Fiatal Magyarország élére került. Petőfi ismert, exponált egyéniség lett a szellemi életben. Ki jó, ki pedig rosszindulattal, de gondosan ügyelték tetteit, szavait. Felfigyelt rá a nemzet.

Tanulmányozta a francia forradalom történetét. Megszülettek a plebejus költői és politikai hivatástudat első költői példái: A nép, Csalogányok és pacsirták – 1846, A XIX. század költői – 1847. Az 1846. szeptember 8-i Szatmár megyei bálon Petőfi megismerte Szendrey Júliát, Szendrey Ignácnak, Károlyi gróf erdődi jószágigazgatójának leányát. Már az első találkozás szerelemre lobbantotta Petőfit. A kapcsolatból házasság lett. Az esküvőt megismerkedésük évfordulóján, 1847. szeptember 8-án tartották meg. Ezt követték a koltói boldog napok, nagy versek szép sora őrzi emléküket (Beszél a fákkal a bús őszi szél, Szeptember végén, Menny és föld stb.) Novemberben Pestre költöztek a feleségével.

Közben Petőfi az „Életképek” című laphoz került, amelyet Jókaival együtt szerkesztettek. 1847-ben a „Toldi” megjelenése után mély barátságot kötött Arany Jánossal.

Petőfi forradalmi költészete is egyre inkább kiteljesedett. Megírta „A nép nevében” (1847), a „Dicsőséges nagyurak...” (1848. február) című verseket. 1848 elején a költői cselekvés összeolvadt a politikai aktivitással, Petőfi a márciusi napok egyik főszereplőjévé, a márciusi forradalmi ifjúság egyik vezéregyéniségévé vált. Különösen a március 15-i pesti forradalom győzelemre vitelében játszott nagy szerepet. Vezetésével foglalták le a „nép nevében” a Landerer és Heckenast nyomdát, s a cenzúra engedélye nélkül kinyomtatták a „Nemzeti dal”-t és a 12 pontot. Az erre az alkalomra írt „Nemzeti dal”-t Petőfi a nap során többször, a Nemzeti Múzeumnál tartott nagygyűlésen is elszavalta. A több mint 20 ezres tömeg nyomásának a Helytartótanács is engedett: hozzájárult a cenzúra eltörléséhez, a nemzetőrség növeléséhez, a bebörtönzött Táncsics Mihály szabadon bocsátásához.

„Ez volt március 15-ke. Eredményei olyanok, melyek e napot örökre nevezetessé teszik a magyar történelemben. Események folytatásának ez közönséges volna, kétségkívül, de tekintve annak, ami volt, kezdetnek nagyszerű, dicső. Nehezebb a gyermeknek az első lépést megtennie, mint mérföldeket gyalogolni a meglett embernek” – írta az eseményekről Petőfi.

A Pozsonyban ülésező utolsó magyar rendi országgyűlés kidolgozta a polgári átalakulást biztosító áprilisi törvényeket. E munka minél gyorsabb és következetesebb keresztülvitelét elősegítették a pesti és a vidéki városok megmozdulásairól érkezett hírek, s az olyan rémhírek is, mint az, hogy Petőfi Sándor, a „nagy nap” vezére 40 ezer kaszás paraszt élén tanyázik a Rákos mezején. 1848. április 11-én az uralkodó szentesítette az áprilisi törvényeket, megalakult az első magyar független kormány gr. Batthyány Lajos vezetésével.

Ezekben a hónapokban Petőfi a forradalmi események élén, sodrában és hatása alatt élt. Mindazok az eszmék, amelyekért lelkesedett és a versek sorát írta, győzött. Méltán vált tehát a „forradalom költőjé”-vé.

1848 nyarán Petőfi változatlanul a politikai színtér neves szereplője, indult az első népképviseleti országgyűlési képviselői választásokon. A kevés radikális jelölt többségét, így Petőfit is, azonban a választásokon megbuktatták. Petőfi a Kiskunságban indult, de a nyíltan vállalt republikánus eszméi, a királyellenessége miatt ellenfelei szembefordították vele a választókat. 1848. június 15-én Szabadszálláson a város tanácsa fondorlatos módon a megjelent Petőfit kitette az ellene felheccelt tömeg haragjának, majd nemzetőri kísérettel távolította el a városból. Így ellenfelét, Nagy Károlyt közfelkiáltással választották meg képviselővé.

Petőfi személyes csalódottsága is hangot kapott utolsó nagy epikus művében, „Az apostol”-ban. Szerelmes és tájfestő versek mellett harcra mozgósító és republikánus költemények születtek ekkor: A nemzethez; Hány hét a világ?; Respublika; Itt a nyilam! mibe lőjem?

Petőfi már tavasszal belépett a nemzetőrségbe, 1848 szeptemberében átlépett a honvédséghez. Október 15-én századossá nevezték ki és zászlóaljával Debrecenbe került. Felesége, Júlia gyermeket várt, s 1848. december 15-én meg is született Zoltán fia. Petőfi erre az időre szabadságot kért, de ugyanakkor súlyos anyagi gondjai is voltak, mert a szüleiről is gondoskodnia kellett. Méltatlan támadások is érték, mert az ellenfelei arra célozgattak, hogy csak a verseivel buzdít a harcra, ő maga azonban távol marad a harctérről. Petőfi áthelyeztette magát az erdélyi hadsereghez, ahol 1849. január 15-én Bem József tábornok segédtisztje lett századosi rangban. Részt vett az erdélyi hadjárat több nehéz ütközetében, ezekről szólnak harctéri versei: Az erdélyi hadsereg; Négy nap dörgött az ágyú stb. 1849 tavaszán Petőfi számos barátjával összekülönbözött, mivel elvei nem fértek össze semmiféle megalkuvással. De összetűzött magasabb katonai parancsnokokkal, Vetter Antaltól Mészáros Lázárig, sőt még Kossuth Lajossal is. Ezeknek az összeütközéseknek a kínos következményeitől Bem védte meg a hirtelen haragú költőt.

Petőfi azonban hajthatatlan volt, a katonai rangjáról lemondott és otthagyta a hadsereget. „Azon vettem észre magam, hogy nagyon kegyvesztett ember lettem” – írta csalódottan 1849. május 17-én Aranynak. Gond a család is, Aranyék vendéglátását veszik igénybe egy időre. A pénzügyi nehézségei miatt eladatja a Bemtől ajándékba kapott lovat. Ebben az ügyben is Aranyhoz fordult: „Eredj el Szentpáli térparancsnokhoz, s kérd meg őt igen szépen a nevemben, hogy lovamat adja el árverés útján. Légy jelen te is az árverésen, s megmondhatod a vevőknek, hogy az a ló Bem csatalova volt, ő adta Petőfinek, s Petőfi most eladja, hogy árán kenyeret vegyen magának!” (1849. május 27.) Ekkor írott versei is a harcok lázában fogantak, mozgósítottak és lelkesítettek. Nem törte meg hitét az orosz katonai intervenció sem, népháborúra tüzelte a közvéleményt (Föl a szent háborúra!). Július 25-én ismét találkozott Bemmel Berecken, őrnagyként foglalta el mellette adjutánsi tisztét.

Július 29-éről maradt fenn feleségéhez írott utolsó levele, Marosvásárhelyről keltezve. Az utolsó mondatok: „Szopik-e még a fiam? válasszátok el minél előbb, s tanítsd beszélni, hogy meglepjen. Csókolom a lelketeket és szíveteket miljomszor számtalanszor – imádó férjed – Sándor.”

1849. július 31-én Bem csatát vállalt Segesvár és Fehéregyháza között a többszörös túlerőben lévő orosz csapatokkal szemben. Bem kímélni akarta Petőfi életét, ezért nem vitte magával a harctérre. Az engedetlen költő azonban polgári ruhában – Bem tiltása ellenére – csatlakozott a sereghez, mert közelről akarta látni a harcot. A magyar sereg súlyos vereséget szenvedett, s menekülés közben, valószínűleg Fehéregyháza és Héjjasfalva között az üldöző kozákok Petőfit is megölték. Holttestét nem találták meg. Halálába a nemzet sokáig nem tudott belenyugodni, ál-Petőfik bukkantak fel, mendemondák terjedtek szibériai fogságáról (még a XX. század végén is keresték a sírját Szibériában!).

Petőfi Sándor, a „forradalom költője” az életéhez és eszméihez híven, az „Egy gondolat bánt engemet”-ben megírt módon halt meg: „Ott essem el én a harc mezején...” Holttestét névtelen tömegsír fogadta be, de forradalmi hevülete és költészete például szolgált és szolgál az utókornak.