53. TOMORI PÁL, a mohácsi csata hadvezére

Tomori Pál 1475 körül született egy Abaúj vármegyei köznemesi család sarjaként. Fiatal korában mint Bornemissza János főnemes familiárisa kezdte a katonai pályafutását. Volt kúriai jegyző, kincstári tisztviselő, majd erdélyi sókamarai ispán. 1506-ban a királyi udvar megbízottjaként fogarasi vámagyi minőségében szétverte az „ökörsütés”-nek nevezett adó miatt lázongó székelyeket. 1512-ben követként a török Portán is megfordult.

Tomori jelentős szerepet játszott az 1514-es Dózsa-parasztfelkelés leverésében. Amikor 1514. július közepén a Temesvárt ostromló Dózsa György seregét szétszórták a nemesi hadak (főként Szapolyai János erdélyi vajda) és Dózsát elfogták, Dózsa egyik alvezére, Lőrinc pap már Erdélyt dúlta. Igaz, Kolozsvárnál előbb vereséget szenvedett, de új sereget gyűjtve, elfoglalta Bihar városát és „sok pusztítást és vérontást művelt a váradi egyházmegye hívői között”. Szapolyai János vajda Tomori Pál fogarasi várnagyot küldte Lőrinc pap ellen. Tomori tárgyalásokat kezdeményezett a paraszthad vezetőivel és ígéreteivel sikerült leválasztani az ingadozókat. Ezt követően a Lőrinc pappal maradt – még mindig jelentős – paraszti sereget 1514. július végén megtámadta és véres csatában megsemmisítette. Lőrinc papot elfogták és rövidesen Kolozsvár piacán máglyára vetették.

Tomori Pált 1515-ben munkácsi várkapitánnyá nevezték ki. Jó katona hírében állt, akiben II. Lajos magyar király (uralkodott: 1516-1526) és az udvar is megbízott. Ennek tudható be, hogy 1519-ben ő lett a budai vár kapitánya. Tomori a beléje helyezett bizalmat meghálálta, mivel 1519-ben megzabolázta a nádorválasztó országgyűlésen támadt köznemesi zendülést. 1520 derekán viszont – mindmáig ismeretlen okból, egyes állítások szerint egymást követően két menyasszonyának halála miatt – szétosztotta vagyonát rokonai közt, belépett az obszerváns ferencesek sorába és Esztergomban kolostorba vonult.

I. (Nagy) Szulejmán török szultán (uralkodott: 1520-1566) 1521-ben nagy hadjáratot vezetett Magyarország ellen és mintegy négyhetes ostrom után elfoglalta Nándorfehérvárt, sőt több magyar végvárat is (Szabács, Zimony). A királyi sereg Tolnánál táborozott, de egy kitört járvány miatt nem vonult a törökök ellen. A magyar végvári rendszeren rés keletkezett és sokan már 1521-ben Tomori Pálban látták azt az embert, aki képes lenne a magyar hadak vezetésére. Tomori azonban nem akart visszatérni a világi pályára. A király és a magyar országgyűlés kérésére azonban 1523 tavaszán VI. Hadrián pápa rákényszerítette, hogy foglalja el a megüresedett kalocsai érseki széket és ezzel együtt az alsó-magyarországi főkapitányi tisztet. Tomori engedelmeskedett a pápa és az országgyűlés parancsának és rögtön hozzákezdett hadai szervezéséhez. A ferrarai herceg budai ügyvivője azt jelentette urának, hogy a magyaroknak nincsenek képzett hadvezéreik, mert a hosszú béke valósággal elnőiesítette őket, csak az egyetlen Tomori Pál járatos a hadviselés mesterségében. Tomori 1523 júniusában kelt útra a Délvidék felé. Alig érkezett meg állomáshelyére, Péterváradra, amikor 1523 augusztusában Ferhád boszniai pasa 12 ezer főnyi sereg élén Szabácsnál átkelt a Dráván, benyomult a Szerémségbe és ostrom alá vette Rednek várát. Amikor Tomori erről értesült, sajkásokat és szárazföldi csapatokat küldött a török fősereg hátába; elsüllyesztette a török átkelési alkalmatosságait, a védelmükre rendelt egységeket pedig szétszórta. Maga a főseregével Ferhád pasa ellen fordult és 1523. augusztus 6-7-én a Nagyolaszi-Rednek-Szávaszentdemeter háromszögben lefolyt három ütközetben nagy győzelmet aratott a törökök felett. A véres csatákban több ezer török esett el, majd a meneküléstől elvágott törököket a Szávába szorították. A csatában Ferhád pasa is elesett, de a magyarok is nagy árat fizettek a győzelemért, 700 kipróbált végvári katona maradt holtan a csatatéren.

Tomori az elkövetkező években igyekezett a délvidéki várrendszert – Pétervárad, Zimony, Cserög, Szalánkemén, Szávaszentdemeter, Titel, Újlak – újjászervezni és megerősíteni. E várakra támaszkodva verte vissza a gyakori török portyákat, így 1524-ben több esetben is. Sőt Tomorinak 1525-ben hosszú idő után először a török terület pusztítására is maradt ereje. Miután a várt török támadás elmaradt, betört Szabács tartományába és egészen Nándorfehérvárig tört előre, ahol hajókat süllyesztett el és zsákmányolt, októberben pedig Kolics városát prédálta fel.

Tomori látta a fenyegető török veszedelmet, tudta, hogy többet kellene fordítani az ország védelmére: kért és követelt Budán a királytól, lemondással is fenyegetőzött, de hiába – az üres kincstár nem tudott zsoldot fizetni és nem törődött a végvárak megerősítésével. Tomori hiába fordította teljes egészében egyházmegyéje jövedelmét a védelem céljaira, ez kevés volt.

A körülményeket jól ismerő Burgio pápai nuncius 1526. január 18-án így írt a pápának: „Ez az ország nem képes magát megvédeni, hanem ki van szolgáltatva az ellenség kegyelmének... Azt megtehetik, hogy egyszer megütköznek, de akkor is vereséget fognak szenvedni, hiszen nincs egyetlen erődített állásuk, hol fejüket lehajthatnák, hogy fellélegezzenek, s megvárják a többi keresztény fejedelem segítségét.” A komor, de teljesen reális helyzetkép valószínűleg magától Tomoritól származik, aki olyan kilátástalannak ítélte a védelem esélyeit, hogy 1526. január 12-én Budán benyújtotta lemondását. Miután ismét maradásra bírták, márciusban – amikor már tudott volt, hogy Szulejmán szultán Magyarország ellen készül – minden eredmény nélkül indult vissza a Délvidékre, hogy a maga 2 ezer főnyi seregével próbáljon meg valamit tenni.

A szultán 1526. április 23-án indult el Konstantinápolyból a magyar hadjáratra. Július elején Nándorfehérváron volt, majd július 11-től július 27-ig tartó ostrom után elfoglalta Péterváradot, augusztus 1-jétől 8-áig tartó ostrommal pedig Újlakot. A túlerő elől Tomori kénytelen volt visszavonulni.

II. Lajos király csak július 20-án indult el néhány ezer fős hadával Budáról és augusztus 6-án Tolnánál szállt táborba, ahonnan aztán tovább vonult délre, Mohácsra. Ide augusztus 16-án érkezett meg, de serege csak lassan növekedett.

Tomori, átkelve a Dunán, Perényi Péter temesi ispán hadaival együtt a Drávához sietett. Mivel a török sereg egy része ekkorra már átkelt az eszéki hajóhídon, a Karasica mocsarai közé hátrált. Valószínűleg előzőleg megütközött a török előhaddal, amelyet szét is vert. Tomori a mintegy 6 ezer főre duzzadt seregével az utolsó természetes akadálynál tervezett szembeszállni a szultánnal, elszánva magát, hogy akár élete árán is megvédi azt a törökkel szemben. Az uralkodó és a haditanács azonban Mohácsra parancsolta Tomorit is.

Dönteni kellett a hadsereg fővezérletéről. II. Lajosnak nem voltak katonai tapasztalatai, utána rangban a nádor, Báthory István következett volna. Ő volt már országos főkapitány, és temesi ispán korából is szerzett katonai tapasztalatokat. Köszvénye miatt azonban nem vállalta a főparancsnokságot. Végül Tomori Pál, mint az Alsó-részek főkapitánya és Szapolyai György lettek a magyar sereg fővezérei. A vezérkari főnök szerepét egy lengyel zsoldos tiszt, Lenart Gnoienski töltötte be mellettük, aki már évek óta szolgált Magyarországon. A csata színhelyéül a mohácsi mezőt választották. Tomori ellenezte ugyan a csata vállalását, de a királyi haditanács döntését mégis végrehajtotta. A későbbi eseményekből úgy tűnik, hogy a két főparancsnok közül Tomori hozta meg a végső döntéseket. Mohácsnál hozzávetőleg 25 ezer fős magyar had gyűlt össze, ebből 10-12 ezer fő volt a gyalogos, a többi nehéz- és könnyűlovas. A középső török sereg létszáma minden valószínűséggel 60-70 ezer körül alakulhatott, ami a reguláris erőket jelentette, s a harci tapasztalata is messze felülmúlta a magyarokét. Mindent összevetve, a török sereg háromszoros túlerővel rendelkezett. Az erőviszonyokhoz tartozik, hogy a magyar összpontosítás nem sikerült, mert Győrnél, Zágrábnál és Szegednél jelentős magyar csapatok voltak éppen felvonulóban, de ezek nem kerültek bevárásra egy döntő ütközethez.

A magyar sereget 1526. augusztus 29-én már kora reggel harcrendbe állították. Két harcrendet alakítottak ki: az elsőben kapott helyet a nehézlovasság java és a gyalogosok zöme, itt a jobbszárnyat a csata délelőttjén megérkezett Batthyány Ferenc horvát bán, a balszárnyat Perényi Péter temesi ispán vezényelte. A fővezérek – Tomori Pál és Szapolyai György – a centrumban tartózkodtak. Tomori az első harcrendet a lehető leghosszabb arcvonalon állította fel, hogy megakadályozza a sereg szárnyainak átkarolását. A mélységben és szélességben tagolt második harcrend a király, a főméltóságok és a főpapok bandériumaiból állt. A király mögött 1000 vértes testőrség sorakozott fel, a két szárnyon könnyűlovasok és gyalogosok. A csata megkezdése előtt – amikor az egyik szárnyon török lovasok jelentek meg – Tomori a királyi testőrséget küldte ellenük (így II. Lajos quasi védtelen maradt, aminek jelentősége később, a meneküléskor lett).

Tomori Pál délután 3 és 4 óra között adta meg a jelet a támadásra, amikor a magyar sereg már kilenc-tíz órája harcrendben állt. A támadás pillanatában a török sereg még csak felvonulóban volt a szemközti magaslaton. A jó előre elrendelt harckészültség miatt azonban nem érte váratlanul a törököket a csata megkezdése.

A küzdelem a magyar első hadrend jobbszárnyának heves lovasrohamával indult. A nehézlovasság támadása áttörte a méliai (európai) hadtest sorait – de az is lehet, hogy a török lovasok szétnyíltak a roham előtt. Batthyányék betörése mindenképpen véres pusztítást végzett. Igen ám, de egyszer csak ott találták magukat a török ágyúk és a janicsárok sorfala előtt. Az ágyúk és a janicsárok többszöri össztüze szétzilálta a támadó magyarokat, a roham kifulladt.

Tomori még csak a sikeres áttörést látta, s ezért – talán túlzott sietséggel – Batthyány megsegítésére, hogy az esetleges fölényt fokozza, az első vonal további két seregrészét és a második harcrendet is támadásba vezényelte. Az első harcrend a janicsárfaltól már visszafelé özönlött, a magyar seregrészek összekeveredtek, innentől kezdve megszűnt a csata egységes irányítása.

A magyar balszárny rohama még kibontakozni is képtelen volt, mert az anatóliai (kis-ázsiai) lovasság ezt megakadályozta. A centrum előretörő gyalogsága a szárnyak támogatását nélkülözve, lényegében a törökök csapdájába került, a 12 ezer gyalogosból alig 2 ezer élte túl a csatát. A kilátástalanná váló küzdelemben a magyarok másfél-két óra alatt teljes vereséget szenvedtek. Aki tehette, menekült a csatából, ez leginkább a könnyűlovasoknak sikerült (a lovasság vesztesége 4 ezerre tehető).

I. Lajos király – az elvezényelt testőrsége nélkül – menekülés közben páncélosan a Csele-patak megáradt vizébe zuhant és a patakba fulladt, holttestét csak október közepén találták meg. Elesett a királyi tanács urainak nagyobb része, 7 püspök és 28 báró, s ott veszett a magyar sereg színe-virága, mintegy 15-16 ezer vitéz.

Tomori Pál nem menekült. Amikor utolszor találkoztak vele, akik látták őt, éppen a futókat akarta visszafordítani. Holttestét a csatatéren találták. Nem mint vezér halt meg, hanem mint élt, harcoló katonaként. Nagy ellenségük testét a törökök gondosan felkutatták. Levágott feje másnap a török táborban függött, s még akkor is, halálában is a törökökre tekintett a mohácsi hadjárat, sőt a Mohács előtti évek drámájának talán legszimpatikusabb, ha nem egyetlen igazi hőse. A másik mohácsi fővezér, Szapolyai György is holtan maradt a csatatéren.

1526. augusztus 29-én nem csak a mohácsi csata veszett el, hanem Mohácsnál elbukott a középkori Magyarország is. Joggal nevezte el az utókor ezt a tragikus esemény „mohácsi vész”-nek, s ezt a bukást nem tudta olyan hős sem megakadályozni, mint Tomori Pál.