25
A jó kakas már éjfélkor kukorékol

Hanns rendet csinál a holmijai közt. Holnapután utazik. Nem visz mást magával, csak ruhát, fehérneműt, könyveket, rajzeszközöket. Fennmaradó csekély tulajdonát: óraláncát, a glóbust, a bokszlabdát és a többi hasonló holmiját a barátai közt osztja szét. Amikor pedig azok tréfából megkérdezik tőle, hogy ilyen körülmények közt neki mi marad, azt feleli, amit Nagy Sándor felelt a perzsák ellen készülődve: „A remény.”

Az utolsó estén, amelyet Hanns az ifjúsági egyesületben töltött, csakis arról beszélgettek, milyen jövő vár rá a Szovjetunióban. Pajtásainak többsége irigyelte. Persze akadtak egyesek, élükön Ignaz Hausederrel, a nyomdásszal, akik kijelentették, hogy ők bizony semmi szín alatt nem mennének a Szovjetunióba.

Ignaz Hausedert nem csupán tárgyi okok késztették rá, hogy aznap különös hévvel támadjon Hannsra. Mindenekelőtt itt volt a Germaine-ügy. Hanns félelme ugyanis alaptalannak bizonyult; ha Ignaz Hannsra terelte a szót, Germaine korántse gúnyolódott rajta. Sőt, ha Ignaz ócsárolta Hannsot, ő egyenesen védelmébe vette. Ignazot bosszantotta, hogy a lány Hanns közelében van, s rá akarta őt beszélni, hogy ne járjon többé Trautweinékhez takarítani. De Germaine mosolyogva azt felelte neki, hogy ez a legkényelmesebb helye; ahol nincs asszony, ott könnyű a munka. Ignaz erre gyanakvóan megjegyezte, hogy Germaine tán nem is annyira a nem jelenlevő asszony miatt jár oda olyan szívesen, hanem a nagyon is jelenlevő Hanns Trautwein miatt. Állandóan nyaggatta a lányt, hogy hagyja ott Trautweiné-ket, s emiatt gyakran veszekedtek.

Ellenséges érzületét még egyéb is szította. Bosszantotta, hogy Hanns, akihez hajdan kétértelmű barátságuk folytán mégiscsak bizonyos szálak fűzték, a többieknek adott búcsúzáskor ajándékot, neki meg nem. És bosszantotta, hogy Hannsnak, noha nála rosszabb szónok, az ifjúsági egyesületben mégis több híve van. És az is bosszantotta, hogy Hanns, aki most a Szovjetunióba utazik, hősként és felfedezőként áll előttük, ő meg, a tettre vágyó, tovább is itt kuksolhat Párizsban.

Aznap, midőn utoljára volt együtt Hannsszal, mindez még inkább bosszantotta, mint máskor. Felgyülemlett mérge most egyszerre minden különösebb ok nélkül kitört belőle. Amikor beszélgetés során szóba került, hogyan szabályozták a munkaidőt a Szovjetunióban, s Hanns kijelentette, hogy az orosz hatnapos munkahét a mi heti beosztásunkra átszámítva negyvenórás munkahetet jelent, Ignaz gúnyosan félbeszakította. – Egy fenét jelent – támadt rá. – Minden gyerek tudja, hogy sehol a világon nincs olyan munkásrabszolgaság, mint a te szovjetjeidnél. – És amikor Hanns kivörösödött arccal feléje fordult, még szenvedélyesebben így folytatta: – Úgy is van. Amit te itt összebeszélsz, ez az örökös duma a paradicsomról, ez mind csak ostoba hazugság.

Hannsban erre régi emlékek bukkantak fel, eszébe jutott összezördülésük a vitorláson. – Hadd hallom még egyszer – vágta oda Ignaznak, s most nagyon bajorosan beszélt.

– Ha csak ezt akarod – jelentette ki ugyancsak nagyon bajorosan Ignaz, s bátran megismételte: – Ez csupa ócska duma és hazugság. – Mire Hanns felháborodva, hogy valaki egy ilyen könnyen bizonyítható tényt, mint a hatnapos munkahét bevezetése, kétségbe mer vonni, egyszeriben kimutatta, hogy az apjára ütött, pulykavörös arccal Ignaznak rohant, s egy jól irányzott ökölcsapást mért rá. A többieknek kellett közbevetniök magukat és szétválasztaniuk őket.

Bármilyen primitív is volt Hanns válasza, úgyszólván valamennyi jelenlevőt elégedettséggel töltötte el, s Hanns mindannyiuk szeretetétől kísérve indult haza. Még Ignaz is arra kényszerült, hogy búcsúzáskor valamiféle bocsánatkérő szót mormoljon.

Amikor másnap délután Hanns utoljára találkozott Germaine-nel, a lány így szólt hozzá: – No, ti aztán tegnap jól hajbakaptatok, te meg az én Ignazom. – Hanns meg akarta magyarázni veszekedésük okát, de Germaine félbeszakította: – Már megmondtam neked, hogy engem a politika nem érdekel. Anélkül is elhiszem, hogy neked volt igazad.

Hanns arra kérte őt, hogy elutazása után törődjék az apjával. Ha senki se törődnék vele, megenné a mocsok, örökké slampos volna. Arra kéri hát, hogy ha Sepp átköltözik a Quai Voltaire-re, viselje továbbra is gondját, őt, Hannsot megnyugtatná a tudat, ha jó kezekben tudná apját.

Madame Chaix nagyon jól tudta, hogy korántse pótolhatatlan takarítónő, s örült, hogy Hanns a Monsieur, az örege gondozásával őt bízza meg. Persze hogy örömest marad nála. A Monsieur, az öregúr kissé tán dilis, de mindenképpen kellemes munkaadó, nem dugja az orrát minden zugba, úgy, mint a megboldogult Madame, hogy kiszimatolja, minden tiszta-e. Ha Hanns úgy rendezi a dolgot, hogy ő továbbra is Monsieur Trautweinnél maradhasson, ezzel inkább Hanns tesz neki szívességet, mint fordítva. – Kicsit ugyan sokat kívánsz tőlem, Anns – mondta mosolyogva –, hogy amikor én rád bukom, és nem tudlak megkaparintani, az öregedet gondozzam, de megteszem.

Hanns búcsúzáskor egy gyűrűt adott neki. Germaine nézte-nézte a gyűrűt, s kissé meghatódva elmosolyodott. Aztán váratlanul elkapta Hanns fejét, és forrón szájon csókolta, de mégse oly vadul, mint előző alkalmakkor. – Adieu, Anns – mondta, s olyan pillantást vetett rá, amelyből Hanns nem bírt kiokoskodni, kissé gúnyos, kissé gyengéd, kissé szerelmes pillantás volt, aztán kezet nyújtott a fiúnak, s utolsó hozzá intézett szavai ezek voltak: – C’est dommage, quand mérne.⁸

E furcsán éneklő, lebegő hangot, amellyel Germaine ezt a „C’est dommage, quand méme”-et mondta, Hanns még nagyon sokszor fogja emlékezetébe idézni. Gyengédség és megvetés bujkált benne, s Hanns is gyakran elmondja majd magának: C’est dommage, quand mérne, gyengéden és megvetéssel. De ez a jóleső és gúnyos visszaemlékezés nemcsak Germaine-nek szól majd, hanem mindannak, amit a Nyugaton maga mögött hagyott. Visszagondol majd Münchenre, a felső-bajorországi tájra, mögötte a hegyek, a gimnáziumi latin és görög órákra, az egész humanisztikusan fellengzős, kényelmesen idealista neveltetésére, az Ammer-tavi vitorlására, az apjával folytatott kellemes és kellemetlen vitáira, s arra a sok-sok balga nyugat-európai elképzelésre a külső-belső kényelemről, a helyes életmódról, a szabadságról és a demokráciáról. C’est dommage, quand mérne.

Individualizmusról, szabadságról és demokráciáról beszélgettek aznap este is, amikor Hanns elutazása előtt még utoljára elment Merkle apóhoz. Klemens Pirckmaiernek az ellen a nyomorúságos náci funkcionárius ellen elkövetett ostoba merénylete felbolygatta Hannsot, újból rádöbbent, milyen veszélyek leselkednek korunkban a magányos egyénre, hacsak nincsenek egészen különlegesen szilárd elvei.

Hanns nagyon szerette volna, ha Merkle apó törődnék egy kicsit a remetelelkű Sepp-pel. De félt tőle, hogyan fogja az öreg a kérését fogadni, s ezért csak hosszas habozás után hozakodott elő vele. S a könyvkötő valóban nem lelkesedett az ötletért. – Magad mondod – jegyezte meg –,

⁸ Mégiscsak kár.

hogy a te Sepped nehéz, betokosodott ember, s nem lehet vele értelmesen beszélni. Hát akkor mit akarsz tulajdonképpen? Hogy értelmetlen beszélgetéseket folytassak vele? – De Hanns buzgón erősítgette, hogy időközben rájött, Sepp egyáltalán nem olyan reménytelen eset. Sőt, most egyszerre nem is tudott elég dicsérő szót találni rá, hogy apjának egyik napról a másikra így megjött az esze.

– Nem csekélység – ismerte el az öreg –, ha egy olyanfajta ember, mint a te Sepped, idáig elverekszi magát. Bátor szem kell ahhoz, hogy olyanvalaki, aki anyagi és szellemi szempontból a régi rend haszonélvezője (mert alapjában véve Sepp ezek közé tartozik), az új rendben jót is lásson és ne csak a kényelmetlenséget. – Merkle apó voltaképpen szívesen fogadta Hanns kérését, s anélkül, hogy bevallotta volna magának, előre örült, hogy hébe-hóba elbeszélgethet majd valakivel a távol levő Hannsról.

– Hát akkor megmondhatom Seppnek – csapott le rögtön Hanns, Merkle apó elismerő szavainak hallatán reménykedve –, hogy szeretne vele egyszer találkozni?

Mire az öreg, bizonyára elfogódottságában, egyszerre franciára fordította a szót. – Jó, majd elmegyek hozzá – felelte.

Aztán gyorsan elejtette ezt a kissé érzelgős témát, s visszakanyarodott korábbi gondolatmenetéhez, úgy, mintha soha nem is szakította volna félbe. – A mi mai úgynevezett demokratáink állandóan összekeverik a célt az eszközzel. Aki formális demokratikus eszközökkel akar győzni, az a demokráciát, amelyet előbb még ki kellene vívni, alapnak véli. Ezek az urak nem akarják tudomásul venni, hogy a szavazati jog és a sajtószabadság gazdasági demokrácia nélkül fabatkát se ér.

– Ha jól értem önt – válaszolta elgondolkodva Hanns –, ezzel azt akarja mondani, hogy a világ e nyugati felén uralkodó sötétség még sokáig fog tartani, s így mi sem fogunk egyhamar megint találkozni.

– Ilyesmire egy te korodban levő fiatalembernek nem volna szabad gondolnia, s még kevésbé volna szabad kimondania – rótta meg őt Merkle apó. – A jó kakas már éjfélkor kukorékol. Tudja, hogy felkel a nap, még ha nem is olyan egykettőre.

Hanns még elutazása előtt szerette volna Seppet átköltöztetni a Quai Voltaire-re. Csakhogy Sepp ezer ravasz kifogással védekezett. Ha már egyes szellemi javait, például égszínkék humanizmusát és individualizmusát fel kellett adnia, annál szívósabban ragaszkodott külső világának tárgyaihoz. Nem volt tékozló, nem szívesen fizetett két bért, az Aranjuez szállóbeli helyiségek és a Quai Voltaire-i drága szobák bérét. De mióta a Quai Voltaire-re való átköltözés rémével szembe kellett néznie, a rendetlen, mocskos Aranjuez szálló egyre inkább a szívéhez nőtt. Most egyszerre megszerette zsúfolt szobáját a veszélyes padlóval, ez a szoba valahogy összefonódott a szimfóniával, tanúja volt Sepp legnehezebb napjainak, a szörnyű várakozás idejének, Anna halálának, s önnön lelki vívódásainak. Az Aranjuez szálló mintegy a hazája lett, valamiféle új bőrré, amelyet rendkívül nehezére esett volna levetni. Még a zsugori Monsieur Mercier urat is bizonyos szimpátiával nézte, még tőle se lesz olyan könnyű elválnia. Így hát Hannsnak mindössze azt az ígéretet sikerült apjából kicsikarnia, hogy mihelyt befejezi a Várótermet, átköltözik a Quai Voltaire-i lakásba.

De hát a Váróterem nem lesz egyhamar kész. Seppnek nem kell olyan gyorsan kiköltöznie ebből a szobából, s amikor Hannsszal az utolsó estét töltötte itt az Aranjuez szállóban, némi vigaszul szolgált neki, hogy legalább ez a környezet még egy ideig megmarad neki. A fantázia embere volt, s a fantázia időtlen, a jövőben is nemegyszer elképzelheti még magának, hogy Anna vagy Hanns a következő pillanatban vagy legalábbis a következő félórában belép a szobába. Persze a józan esze újból és újból rendreutasítja majd, figyelmezteti, hogy mindez csak puszta ábránd.

– Mit gondolsz – kérdezte Hanns megszakítva apja álmodozásait –, mikor készülsz el a Váróterem-mel? – Sepp felocsúdott.

– Nem olyan egyhamar, te kis erőszakos – válaszolta mosolyogva. – Olyan gyorsan nem raksz ki innét. Egy efféle Váróterem hosszadalmas ügy. De állom a szavam, ebben biztos lehetsz; mihelyt elkészülök vele, táviratozom neked, s szépen átköltözöm a Quai Voltaire-re.

– Eljátszanál nekem valamit a Váróterem-ből? – kérdezte Hanns. Sepp erős kísértést érzett, de azt mondta magának, nincs értelme. Amennyire ő sose lesz szívvel-lélekkel odahaza Hanns új világában, éppoly kevéssé fogja a lurkó valaha is megérteni az ő muzsikáját. Különös dolog ez: a lurkó és ő ugyanazt a németet, ugyanazt a bajor nyelvet beszélik, ugyanaz a szókincsük, ugyanaz a hanglejtésük. De, sajnos, a lurkó másokkal, akik egy szót se tudnak németül, mégis könnyebben megtalálja a közös nyelvet, mint vele; ő pedig a muzsikájával sokakhoz tud szólni, de a lurkóhoz nem. Nem, ezt az utolsó estét nem rontja el azzal, hogy olyan nyelven próbál Hannshoz beszélni, amely neki idegen.

Inkább valami kedveset mond neki, érezteti vele, hogy pontosan tudja, milyen sokat köszönhet Hannsnak. – Van fogalmad róla – kérdezi látszólag minden összefüggés nélkül –, hogy mi egy abbé?

– Nemigen – válaszolja Hanns.

– Nekem sincs – mondja mosolyogva Sepp. – De azt hiszem, az abbé olyanvalaki, aki vonzalomból szolgálja az egyházat, ám annyi mersze már nincs, hogy fogadalmat tegyen. Egy ilyen abbé nagy szimpátiát érez az egyház iránt, az utolsó lépést azonban nem hajlandó, s talán nem is tudja megtenni. És látod, nagyjából ugyanilyen viszonyban vagyok én veletek, a ti marxizmusotokkal. Ha ma megkérdeznél, hogyan állok én veletek, azt mondanám neked, én a marxizmus abbéja vagyok. Vagy ahogy ti a józan nyelveteken, amelynek nincs sava-borsa, kifejezitek, szimpatizáns vagyok.

Hanns elneveti magát. – Ez óriási – lelkendezik –, nagyon elégedett vagyok mindkettőnkkel, hogy idáig jutottunk. Ennek kedvéért még azt is lenyelem, hogy művészet iránti érzéketlenséggel vádolsz minket. Ami neked és nekünk még hiányzik, idővel majd az is megjön.

Ezen az estén még sokáig üldögéltek kettesben. Amit egymásnak mondani akartak, már elmondták, nem is sokat beszélgettek már, de mégse tudtak egymástól elválni. Mindketten emlékezetükbe idézték azt a szörnyű éjszakát, amelyet teljesen elcsigázva a halott Anna ágya mellett töltöttek; amikor Seppből olyan értelmetlenül, vadul, kétségbeesetten folyt a szó. Csak néhány hónap múlt el azóta, de mennyivel jobban megértik most egymást! Ha egy s más még el is választja őket egymástól, a legfontosabb dolgokban már egyetértenek. Sepp legalább az eszével közel férkőzött Hanns világához, Hanns pedig megértette, hogy Sepp számára a muzsika az egyetlen megfelelő eszköz, amellyel a nagy harcban részt vehet.

Másnap este Hanns elutazott. Ugyanarról a pályaudvarról, ahonnét nemrégiben Heydebregg tagtárs tért vissza a maga őserdejébe, utazott el Hanns a harmadik évezredébe.

Nem engedte, hogy Seppen kívül bárki is kikísérje a pályaudvarra. A búcsú mindig fájdalmas, az emberek elfogódottan álldogálnak, s azt kívánják, induljon már a vonat. Ezúttal azonban ezt sem Hanns, sem Sepp nem kívánta. Sepp igyekezett minél vidámabb arcot vágni, még a szokottnál is müncheniesebben beszélt, rikácsolt, nagyokat nevetett. De az utolsó percben már nem sokat mondott, csak mosolygott, s Hanns, aki egyébként nem szerette a virágos kifejezéseket, úgy találta, Sepp mosolya amolyan télies mosoly.

Maga Hanns Seppre gondolt, az anyjára, Münchenre, Párizsra s tán Germaine-re is. C’est dommage, quand mérne, gondolta ebben az utolsó percben, s még akkor is, amikor a vonat elindult, és Sepp élénk, most kissé eltorzult arca lassanként eltűnt a szeme elől.

– Bízd az időre! – ezek voltak az utolsó szavak, amelyeket Sepp odakiáltott neki. – Bízd az időre! – rikácsolta még egyszer, amikor már Hanns nem is hallhatta.

Mihelyt Hanns elutazott, az Aranjuez szálló fogyatékosságai, amelyeket Sepp az utóbbi hetekben erényeknek látott, megint fogyatékosságokká változtak vissza. Mindent ismét koszosnak, piszkosnak talált, a szomszédban klimperoló „kontárt” a pokol fenekére vagy a Harmadik Birodalomba kívánta, a zsugori Monsieur Mercier megérdemelte volna, hogy a kijavítatlan padlón megbotolva kitörje a lábát, az épület és a szoba elviselhetetlenné vált. Sepp égett a vágytól, hogy mielőbb befejezze a Várótermet, lázasan dolgozott.

És eljött a nap, amikor végre azt mondhatta: – Kész!

És hallotta a művét, s hallotta, hogy jó. De csak ő hallotta, Anna már nem hallhatta, s Hanns is csak ott, nagyon messze, Moszkvában fogja hallani. Sepp nem tudott szívből örülni.

Állta a szavát: közölte Monsieur Mercier-vel, hogy három napon belül átköltözik a Quai Voltaire-re. Monsieur Mercier szomorúan fogadta a hírt. Monsieur Trotueng ugyan hangos bérlő, de kellemetlen bogarassága ellenére a számlákkal sose kukacoskodott, Monsieur Mercier már megszokta őt; mi több: már azt is elhatározta, hogy legközelebb megjavíttatja azt a rossz padlódeszkát. Most a padlódeszka marad, ahogy van, s a legközelebbi emigránsnak, aki az Aranjuez szálló e szobájába költözik, még gyakran lesz oka rá, hogy emiatt bosszankodjon.

Sepp szerette volna valakinek eljátszani a Várótermet. Peter Dülkennek játssza el? Peter Dülken ért valamit a zenéhez, de Sepp olyanvalakit keresett, aki őt magát is megérti, így aztán mégis Oskar Tscherniggre esett a választása.

Ott ült hát Tschernigg, ez a puffadt óriásbébi a karosszékben, amelyben valaha Harry Meisel adta elő arcátlan elméleteit a művészet szuverenitásáról. Ült és hallgatott. Elfuserált életére gondolt, Harry Meiselre, Raoul de Chassefierre-re. Sepp muzsikája nem az a klasszikus, matematikus zene, amit ő Sepptől kíván, s egyre kevésbé valószínű, hogy ennek a Váróterem-nek a szerzője Tschernigg verseit valaha is megzenésíti. Nem, ő, Oskar Tschernigg nem fogadja el Sepp új művét, s magában már fogalmazgatta is azokat a keserű, rosszindulatú mondatokat, amelyekkel e művet kigúnyolhatja. De túlságosan muzikális volt, s így a Váróterem mégis-mégis lenyűgözte.

Sepp, miközben a zongorát verte, oldalvást Tscherniggre pillantott, aki félig lehunyt szemmel hallgatta a zenét, s látta, hogy e barát és ellenség petyhüdt, okos arca milyen meghatódott. Sepp tudta, hogy győzött. Jóindulatúan nevetett a csiszolt, gúnyos szavakon, amelyek mögé Tschernigg a maga vonakodó elismerését rejtette. – Jó, jó, Tschernigg – mondta boldogan. – És most nézze meg a partitúrát. És talán egyszer majd mégis megzenésítem az ön verseit.

A Váróterem első nyilvános előadását Londonban készültek megtartani. Sepp a próbákra odautazott. Azon töprengett, elmenjen-e az előadásra, vagy sem. Amikor meghallotta, hogy frakkban kellene megjelennie, kísértést érzett, hogy csak azért is lompos öltözékben állítson be. De aztán eszébe jutott, milyen rossz néven vette volna ezt Anna, s így aztán visszautazott Párizsba, hogy az előadást, amelyet a rádió is közvetített, a szobája magányában hallgassa meg.

Madame Chaix, aki tőle telhető lelkiismeretességgel gondját viselte Seppnek, nagyon csodálkozott, miért nem várta meg Londonban az előadást. Fura emberek ezek a németek, Hanns éppúgy, mint az apja. Germaine ezen az estén csupa jóindulatból olyan ételt készített Seppnek, amilyet néha-néha, különlegesebb alkalmakkor a megboldogult Madame-mal együtt kellett számára főznie. Az étel nem nagyon sikerült, de Monsieur ezt észre se vette. Egyébként azt is aligha vette volna észre, ha sikerül.

És aztán Sepp ott kuksolt a rádiókészülék előtt. A Quai Voltaire-i szoba valóban barátságos és kényelmes volt, és Sepp az ócska, megjavított, de immár megint ütött-kopott karosszéket is áthozta oda. Lomposan, kényelmes öltözékben ült ott, lábán a kitaposott papuccsal, az óra ketyegett, alant csordogált a folyó, ó, a Szajna, nem az Isar, s a rádióban felhangzott a Váróterem.

Ismét hallotta, hogy a műve jó. Tudta, hogy most majd Richard Strauss is valószínűleg meghallgatja Berlinben, Hanns pedig egész biztosan meghallgatja Moszkvában, és szerte a világon tízezrek és tízezrek hallgatják. Mert sokan vártak erre a művére. „Na, mit szól hozzá, szomszéd úr?” – gondolta magában, de most Leonhard Riemannra gondolt. Gondolatai egy másodpercig elkalandoztak. Maga előtt látta barátját, akinek a nácik számára asztali zenét kellett szolgáltatnia; „szokd meg, macska”, mondta magában nagy mérgesen. Egy bajor anekdotára gondolt, abban fordul valaki ezzel az intelemmel a macskájához, mivelhogy reggelente vele sepri ki a kályháját.

De ezek után visszatért a művéhez. Hosszú, kemény utat kellett megtennie a Perzsák rádióelőadásától a Váróterem-ig. Emlékezetében egybeforrt a száműzetés éveinek minden kínja-öröme, minden szenvedése és diadala. Cudar évek voltak, s jó évek, s ahogy ott ült, egész csendesen, azt gondolta magában, jótékony évek voltak, a magasba ragadták. Korábban csak az eszével fogta fel, hogy nem lehet e szörnyű világrendet megtűrni, s eközben jó zenét szerezni, most már a szívével is átérzi. Most Annának is meg tudná magyarázni.

Nem rossz ez az előadás, amit azok odaát a Queens Halljukban produkálnak, de azért sok mindent eléggé elpaccoltak. Igazán jól mégis csupán odahaza, Németországban tudnak muzsikálni. Vajon megéli-e, hogy Várótermét német zenészek német hallgatóság előtt játsszák? Megéli-e, hogy a Várótermet az öreg Riemann vezényelje, s hogy azok az érzések, amelyekből a szimfónia született, történelemmé váljanak, túlélt, tovatűnt történelemmé? Megéli-e, hogy Németország újból az otthona lesz, az ő és Hanns otthona?

Felhangzottak a Váróterem utolsó, erőteljes taktusai, a láthatatlan falak leomlottak, a várva várt vonat mégis befutott, hogy felvegye a várakozókat. És ekkor a zene végetért, a harsonák ujjongása még megreszkettette a levegőt – mennyi gyötrelemből született ez az ujjongás! –, s most beledörrent a hallgatók ujjongása.

Sepp lezárta a rádiókészüléket. – Bízd az időre – mondta magában.