5
Fogfájás

Anna Trautwein az órájára pillantott. Két óra húsz. Szívesen maradna még, és vigasztalná Elli Frankelt, de nem teheti. Már így is csaknem egy óra késéssel ér dr. Wohlgemuthhoz, délutáni munkájára.

Kissé határozatlanul néz Ellire. Elli megtörve, fásultan ül vele szemben, tekintetét a piszkos abroszra szegezi. Az imént szemmel láthatóan teljesen kiéhezve, mohón vetette rá magát a silány ételre, amit ebben az olcsó kis vendéglőben felszolgálnak, de most a jóllakottságtól eltompulva csak gubbaszt. Annának minden eltökélt igyekezete és jól megjátszott bizakodása ellenére sem sikerült áttörnie a reménytelen fásultságot, amelybe Elli menekült. Anna az után a kétségbeesett levél után, amelyet Ellitől kapott, fel volt készülve rá, hogy nyomorúságos állapotban fogja találni, de hogy ennyire letört, elesett és feldúlt lesz, ezt mégse képzelte volna. Senki se sejthette, hogy a gazdag, előkelő, elkényeztetett Elli, aki az ő szemében, amikor együtt jártak iskolába, a fényűzés megtestesítője volt, ilyen egykettőre lezüllik, még ha igaz is, hogy szociáldemokrata férje koncentrációs táborban pusztult el, s Elli Frankel jóformán nincstelenül kötött ki Párizsban.

Bármennyire is rosszul esik Annának, nem maradhat tovább Ellivel. Feláll. – Dr. Wohlgemuthhoz kell mennem – mondja eltökélten. De amikor Elli tehetetlenül felpillant rá s megkérdi: – Már mégy? –, mégse bírja egyszerűen itthagyni. Bár elhatározta, hogy nem fog könnyelmű ígéreteket tenni, most mégis így szól hozzá: – Fel a fejjel, Elli. Majd elhelyezünk valahol. Beszélek Wohlgemuthtal. Épp keres valakit. – Még a végére se ér a mondatnak, már megbánja. Pedig most, hogy a doktor francia szolgálóját elbocsátotta, magától értődő volna Elli Frankelt beajánlani, hisz egy efféle – félig szolgálói, félig titkárnői – munkát mindenki el tud látni. Mindenki, csak Elli nem. Túlságosan ügyetlen. Valamennyi érintett személynek bosszúságot okozna. De hát már megígérte. Alig bírja megállni, hogy fel ne sóhajtson: még egy kellemetlen feladat. De most legalább jobb lelkiismerettel itthagyhatja Ellit, s végre eliszkolhat.

A metróállomáshoz rohan, betolakszik a kocsiba, nyomják, taszigálják, kényelmetlenül szűk helyre szorul. De nem is igen veszi észre. Nem bír szabadulni a látványtól, amint Elli mohón ráveti magát a silány ételre, a fásult szavaktól, amelyekkel beszámolt siralmas próbálkozásairól, hogy a betevő falatot megkeresse. Milyen elhasználtan, milyen letörten gubbasztott ott. Anna, aki oly fessen ült szemben vele, tanáccsal, jó szavakkal, étellel, pénzzel segített neki, szinte a jólét és tetterő megtestesítőjének érezte önmagát. És joggal. Hát anyagi szempontból nem olyan magasan áll-e Elli felett, mint a francia Nemzeti Bank igazgatója őfelette? Ellinek nincs meg a betevő falatja sem, neki, legalábbis az elkövetkező hónapokra, van miből élnie, lakása, férje, állása, pénze van. És mindenekelőtt bátor és bizakodó. Ennek ellenére, ezt Anna érzi, Elli láttán nem pusztán szánalom indította meg, a távoli, ködös gond is kissé együtt pendült vele: egyikünk sincs biztonságban, egy fél év, egy év múlva mindegyikünk hasonló sorsa juthat.

Anna energikusan forgolódik, hogy levegőhöz jusson, még a könyökét is használja. Ostobaság. Elli különleges eset, az emberek többsége nem ilyen élhetetlen, Elli nem tanult semmi hasznosat, nincs tehetsége a nyelvekhez. Hirschbergék a legjobb akarattal voltak iránta, s a végén mégis el kellett bocsátaniok. Elli cselédnek nem alkalmas. Nemcsak tehetetlen, hanem – minden látszólagos igyekezete ellenére is – lélekben húzódozik az efféle munkától.

Elli túlságosan igényes, ez a valóság. De ha ez így van, semmiféle ígéretet nem lett volna szabad tenni neki. Ellin nem lehet már segíteni. Még ha a doktor fel is fogadja, két hét után éppúgy el fogja bocsátani, mint Hirschbergék, s akkor ugyanott vagyunk, ahol voltunk. Csak a helyzet még rosszabb lesz, mert sok csapást Elli már nem bír ki. „Az erős harcol, a beteg meghal.” Seppnek igaza van, hogy annyiszor idézi ezt a mondást.

Végre itt az állomás, két óra ötven. A szemerkélő márciusi esőben végigfut a széles Avenue de la Grande Armée szűk mellékutcáján dr. Wohlgemuth lakása felé. Sietve lépked, nem törődik a kisebb pocsolyákkal. Csaknem egy óra késésben van. Bár előre elkéredzkedett, s a doktor nem az az ember, aki patáliát csap, de gunyoros megjegyzéseivel jól oda tud mondogatni az embernek, s most még meg is akarja kérni, hogy vegye fel Ellit, így a késés nem a legjobbkor jön.

Megérkezett. Gyorsan magára rántja a fehér köpenyt, és benéz a várószobába. Zsúfolásig tömve van, pedig fél hatig mindenkivel végezni kell, mert attól kezdve az idő Gehrke bárónak van fenntartva. Ma a felső elülső fogait fogják lereszelni, csapfogakat és sínt próbálnak. Forró délután lesz, nem nagyon alkalmas a szándéka megvalósítására.

Anna bement a rendelőbe. – Jobb későn, mint soha – üdvözölte dr. Wohlgemuth a maga kissé recsegő, de nem barátságtalan hangján. Épp egy francia hölggyel volt elfoglalva. Tovább serénykedett, végzett a hölggyel, bekérette a következő pácienst, fúrt, kopogtatott, cementtel lyukas fogakat tömött, bátorította a pácienseket, vidáman, morcosan, szívélyesen. Áradt belőle a biztonság és szakértelem, a páciensek ezt a hórihorgas urat elbűvölőnek találták.

Anna nekilátott a maga sokrétű feladatának. A rendelőben asszisztált a doktornak, intézte az ajtó, a várószoba, a telefon körüli teendőket. Nyugtatgatta a türelmetlen pácienseket, megbeszélte velük, mikor jöhetnek. A doktor nem szereti, ha zavarják, ha őt kérdezi meg, mindjárt rámordul: – Csinálja, ahogy akarja. – De utólag rosszallja, amit Anna megbeszélt, megmásítja a megállapodást.

Anna szerencsésnek mondhatja magát, hogy Wohlgemuthnál dolgozhat. De a doktor agyondolgozott, szeszélyes, türelmetlen. Csak egy olyan higgadt teremtés, mint Anna tud kijönni vele, néha még oda is dörgöl neki egy-egy szaftos, humoros választ. Az asszonyok közt sokan irigyelnek, hogy mellette lehetek, gondolja magában. Az ő szemükben a doktor nagyszerű ember. Türelmetlensége, szeszélyei persze rajtam csattannak. Ma rossz szemmel nézi a doktort, éppen mert szívességet kell kérnie tőle, gondolatban ócsárolja. Hangos, vidám magabiztossága az idegeire ment, hiúnak tartja őt.

Anna igazságtalan. Dr. Wohlgemuth szenvedélyesen szereti foglalkozását, nagy szaktudása kitűnő kozmetikai érzékkel és kézügyességgel párosul, s Berlinből elűzött zsidó létére Párizsban, mindenekelőtt mint kozmetikai fogműtétek specialistája, egykettőre befutott. Filmcsillagok, társasági hölgyek, olyan emberek, akiknek sokat kell a nyilvánosság előtt szerepelniök, bizalommal fordulnak hozzá, hogy megszépíttessék vele fogsorukat. Csontos, okos arca, magas homloka alatt villogó szúrós szeme, hosszú, daliás alakja, különösen az asszonyok körében nagy népszerűséget szerzett neki. Gyerekesen tud örülni hivatásbeli és társadalmi sikerének, örömét ki is mutatja, s Annának igaza van, hogy hiúnak tartja. De a doktort a siker felett érzett öröm a kevésbé szerencsések iránt segítőkésszé tette, sokat ad és szívesen.

– Tehát pénteken fél négyre előjegyeztem – mondja Anna udvariasan, és leteszi a kagylót. Most már pénteken is minden perce foglalt, gondolja magában dühösen. Holnap tizenegykor a doktor bemutató előadást tart a főiskolán, Huguenet-vel legalább egy óra munkája lesz, Mayerrel úgyszintén. Holnapután ez az átkozott Lilian Corona kapja meg e porcelán koronáit. Az is legalább három órát fog igénybe venni. Aki majd filmen látja, nem is sejti, mennyi fáradságunkba és bosszúságunkba kerültek a fogai. Még ma meg kell tennem. Ma kell beszélnem vele Elli dolgában, az elkövetkező napokon még elfoglaltabb lesz. Legokosabb, ha akkor beszélek vele, amikor a kávéját issza. Tulajdonképpen nem illene, hogy még ezt a pár percnyi kikapcsolódását is megzavarjam, de ha egyáltalán beszélni akarok vele, csak akkor tehetem.

Végre fél hat van. Még vannak ugyan kint páciensek, de Wohlgemuth szerencsére elküldi őket, s von Gehrke úrnak, aki már megjött, tetszik, nem tetszik, várnia kell. A doktor a feketéjét issza, és néhány percre kifújja magát.

Anna mellette ül, ugrásra készen, hogy elcsípje az alkalmas pillanatot. A doktor erős, pórusos, sok mosástól érdes kezében tartja a kávéscsészét. Ebben a szabad negyedórájában lehet legjobban hozzáférkőzni, csak persze nem szabad ajtóstul berontani a házba. Hagyni kell, hogy előbb kissé kifecsegje magát, ebben kedvét leli.

– Az SDE-sek, akiknek a mosdót rendbe kellett volna tenniök – kezdi a doktor egy kis idő után –, természetesen a fülük botját se mozdítják. Ezekkel az SDE-sekkel tulajdonképpen nem volna szabad többé dolgoztatni. – Az SDE (a „service des emigres” szavak rövidítése) olyan szervezet, amely adott esetben telefonhívásra bármilyen munka elvégzésére embereket: szűkös körülmények közt élő emigránsokat küld. – Ezekkel az emberekkel a legjobb akarat mellett sem lehet valami munkát elvégeztetni – fűzi tovább a szót a doktor. – Elmondtam már magának az ajtóhistóriát? – kérdezi, s feleletre se várva, elkezdi a mesét.

Történt egyszer, hogy felhívta az SDE-t, küldjenek valakit egy rosszul csukódó ajtó megjavítására. Néhány nap múlva meg is jelent erre a munkára két ember, idősebb, érettebb korú emigránsok, akik persze nemigen látszottak asztalosoknak. Megnézik az ajtót, és mindenekelőtt pénzt kérnek költségeik fedezésére. – Mibe fog a javítás kerülni? – kérdezi Wohlgemuth. – Ki tudja ezt előre? – válaszolják szemrehányóan. – Addig dolgozunk, míg el nem készülünk vele, aztán elszámolunk fejenként és óránként tizenöt frankos alapon.

– Bon – válaszolja Wohlgemuth. Az urak kiakasztják az ajtót, kivonulnak a konyhába, s nekiállnak a munkának.

Egy idő múlva Wohlgemuth fülét szörnyű lárma üti meg. Kisiet. A konyha széttört üvegablakán keresztül az egyik emigráns repül felé. – De uraim – tudakolja a meghökkent Wohlgemuth –, mi történt, az isten szerelmére? – És amíg az egyik a vízvezetékhez megy, hogy megmossa sebeit, a másik felháborodva meséli neki: – Tudja, mit mondott ez az alak? Ha Trockij hatalmon maradt volna, mondta, akkor nem jött volna Hitler. Most lelepleződött. Ez az alak trockista. Hogy lehet kívánni tőlem, hogy egy ilyennel dolgozzam?

– Én ezt nem is kívántam öntől – állapítja meg dr. Wohlgemuth. – Én egyiküket sem ismerem, önöket az SDE küldte ide. Együtt jöttek, s most kérem, legyenek szívesek elvégezni a munkájukat. – De az ember még nem jutott túl felháborodásán. – Két esztendeje – dühösködik – dolgozom együtt vele. De most lelepleződött. Saját maga leplezte le magát. Nem lehet kívánni tőlem, hogy együtt dolgozzam vele. Ez az egész slamasztika az ilyenek bűne. – Erre aztán a másikat ott a vízvezetéknél újból elfogja a méreg, abbahagyja sebei ápolását, s ismét nekiront ellenfelének. Dr. Wohlgemuth közéjük veti magát, ő is kap egyet-kettőt, mígnem nagy nehezen szétválasztja a verekedőket. – De most már elég volt – jelenti ki –, szedjék a sátorfájukat.

– Helyes – válaszolja az antitrockista –, ha maga ilyen ember, akkor megyek. De előbb legyen szíves, fizesse ki nekem a munkakiesést.

– És a betört üvegajtó? – replikázik Wohlgemuth.

– Hát ki repült át rajta – mondja felháborodva a jó ember –, én vagy ő?

Ezt mesélte hát a doktor, miközben a kávéját iszogatta. Elbeszélése érzékletes volt, szemmel láthatóan kedvét lelte benne. Annának azonban kevésbé tetszett a történet Bár nevetnie kellett rajta, de nevetése mögött egyfajta szégyenérzet és felháborodás bujkált. Wohlgemuth bizonyára kiszínezte a dolgot, ám a lényeg igaz volt. Valóban ilyenek az emigránsok, sokan közülük ilyenek lettek: szemtelenek, kötekedők, mértéktelenek önmaguk és mások megítélésében, éppen nyomorúságos helyzetük miatt követelőzők, nevetségesek. Ez a nevetségességbe való lesüllyedés bizony rossz dolog. Vajon ő maga képes volt-e teljesen elkerülni? Ha az ember alaposabban belegondol, tán őt is nevetségesnek tartják, elégedetlenségét, igényeit.

Ha egy rosszakaratú ember így szemléli az emigránsok dolgát, az érthető, de Wohlgemuthnak ehhez nincs joga. Több megértést kellett volna tanúsítania, meg kellett volna értenie, hogy a sok baj felőrli az emigránsokat. Ki tudhatja, hogy például az a két ember, aki az ajtó megjavítására idejött, milyen jelentős személyiség volt Németországban? Ki tudhatja, mit éltek át, amíg olyanokká váltak, mint amilyenek most. Az ilyen emberekkel szemben elnézőnek kell lenni. És Wohlgemuthnak azt is meg kellene gondolnia, hogy a rossz, amit egy emigránsról elmond, valamennyiükre visszaszáll.

– Meg kell hogy mondjam – folytatta kedvtelve Wohlgemuth, recsegő hangján, hosszú lábain peckesen fel-alá járkálva –, hogy azok az alakok ennek ellenére tetszettek nekem. Különös, hogy az emigránsok közt hányan akadnak, akik semmiképp se hagyják magukat legyűrni. Jelenlegi munkájukat és életüket átmenetnek tekintik. Az ajtóval nem törődnek, Trockijjal törődnek.

A doktor egyenesen büszke rá, milyen kedélyesen tűri, hogy kihasználják. Igen, ez az alkalmas pillanat: most Anna előáll kérésével.

– Vicces – mondja legsugárzóbb mosolyával –, de épp egy olyan kérésem volna, amely, ha teljesíti, valószínűleg alátámasztja az SDE-sekkel szerzett tapasztalatait. – S ezzel elébe tálalja Elli Frankel dolgát.

– Na hallja csak – horkan fel Wohlgemuth. – Mit nem kíván maga tőlem. És kezeskedni tud a barátnője használhatóságáért?

– Éppen ellenkezőleg – feleli Anna. – De az ön nagyvonalúságára apellálok. Ha olyan sok rossz tapasztalatban volt része, eggyel több már nem számít. – Jó formában volt, nagy, fehér fogai villogtak, fiatalnak és üdének látszott. Most nem az emigráns Anna Trautweinnek, az Aranjuez szállóban lakó kispolgárnak érezte magát, olyan magabiztosan viselkedett, mint a legjobb berlini és müncheni éveiben.

– Maga szép kis munkatársnő – nyögött a doktor –, van szíve, hogy a már amúgy is agyongyötört főnökének még több terhet varrjon a nyakába?

– Hát akkor mikor jöhet Elli? – kérdezte Anna diadalmasan.

– Remélem – dörmögte Wohlgemuth –, annyit csak megenged nekem, hogy megnézzem azt az asszonyt, mielőtt felfogadnám? Hívja ide, amikor legkevésbé zavar.

Ha az imént Anna a főnökének csak a kellemetlen tulajdonságait vette észre, úgy most csupán a szeretetre méltókat látta meg benne. Mosolya immár nem hivatalos mosoly volt, szívből jött. A doktor élvezte az SDE-elbeszélését s von Gehrke úrral küszöbönálló kezelésétől is sokat várt. Így hát mindketten: Wohlgemuth is, meg Anna is remek hangulatban voltak, amikor az uzsonnaszünet végén visszatértek a rendelőbe.

Anna betessékelte a kellemetlen érzésekkel eltelve várakozó von Gehrke urat, s Wohigemuth felszólította őt, hogy foglaljon helyet a műtőszékben. Von Gehrke ezt illendően meg is tette. Igen, modora van – ez a német követségi titkár csinos, világosbarna, fiatal arcával, finom, sűrű, szőke hajával és igen-igen vörös ajkával a párizsi diplomaták soraiban nem volt éppenséggel a legcsúnyább legény, s most kiderült, hogy még az olyan kellemetlen helyzetekben is, amelyekben mások gyakran elvesztik önuralmukat, illendően tud viselkedni. Halvány, nyájas s korántse görcsös mosollyal ült ott, s jó tartásban tűrte az orvos rázúduló, rosszindulatú, kedélyeskedő szavait.

– Na – kezdte dr. Wohlgemuth a maga morcos-kedélyes szóáradatát –, ma meglehetősen sok piszkos, durva munka vár ránk, s ezért úgy gondolom – mondta Annához fordulva –, legokosabb lesz, ha egy köpenyt adunk a báró úrra. A szalvéta ma nem fogja megtenni. Monsieur le Báron irigylésre méltóan jól öltözött. – Von Gehrke engedelmesen bebújt a köpenybe. – Remélem – folytatta a doktor változatlanul kaján kedélyességgel –, jó formában van. Mint már említettem önnek, ezúttal nem fog olyan fájdalommentesen menni a dolog, mint eddig, s hosszadalmas is lesz. – Valamivel feljebb csavarta a széket, s felszólította von Gehrke urat, hogy tátsa ki a száját. – Adjon egy tükröt a báró úrnak – szólt oda Annának. – Na nézzék csak, uraim! – örvendezett immár vagy tizedszer, sajnálkozó fejcsóválással, az „uraim” szót erősen hangsúlyozva.

Legszívesebben egy egész népgyűlést hívna össze, hogy a pofámba bámuljanak, fortyog magában von Gehrke úr. De nem mutatja ki haragját, sőt mosolyogni próbál, már amennyire tátott szájjal mosolyogni lehet.

Hogy Walther von Gehrke birodalmi báró, a párizsi német nagykövetség titkára, akit barátai „Spitzi” néven ismernek, dr. Wohlgemuthhoz jár, valóságos eseménynek számított.

És ennek az eseménynek hosszabb előzménye volt.

Von Gehrke úr a nácik uralomra jutása előtt jelentéktelen naplopó volt; mint autóversenyző, majd egy ideig mint jobb fajta tenisztréner tevékenykedett. Jelenlegi állását egy bizonyos titkos „szolgálatnak” köszönhette, amellyel a Harmadik Birodalom egyik hatalmasságát lekötelezte. Hivatalára elsősorban jó, elegáns külseje tette alkalmassá. Negyvenegy éves létére még mindig volt valami hetyke, vonzón fiatalos rajta. Megjelenésének hatását csupán egyetlen szépséghiba zavarta: ha kinyitotta szép, vörös ajkait, hegyes fogacskák bukkantak elő mögülük, valóságos egérfogak, amelyek ráadásul összevissza álltak. Most pedig tetejébe már romlani is kezdtek, elvesztették zománcukat. Von Gehrke úr, ahogy ezt közölték vele, fogmedersorvadásban, paradentitisben, paradentoséban szenvedett – von Gehrke úr mindig megakadt ezen a szón. De akárhogy is hívták a betegségét, nemcsak örökös fájdalmat okozott neki, és kedvét szegte, hanem még a száját is elcsúfította, csinos, könnyelmű arcát züllötté és öreggé torzította. Márpedig a mellett az egyszeri „szolgálat” mellett épp az arca volt a legjobb tőkéje, s ezért ez ellen a paradentit... pa-radentos... egyszóval a fogai érdekében kellett valamit tennie.

Mármost egy szép napon egyik barátja, Raymond Fontagne, a híres Fontagne, akinek sok tízezer vászonról sugárzó mosolya az egész világot elbűvölte, jó néhány pohárka konyak után és meghitt hangulatban, bizalmasan közölte vele, hogy azok a fogak, amelyeknek ezt a mosolyt köszönheti, nem egészen természetesek, s aztán Spitzi unszolására megadta neki dr. Wohlgemuth címét.

Von Gehrke urat zavarta, hogy ez a csodadoktor nem „árja”. Népi szempontból nézve persze nem volt nagy különbség, hogy egy degenerált, elnégeresedett francia fogorvoshoz jár-e, vagy egy zsidóhoz. Arra pedig, hogy a fogait csak azért bízza az egyik-másik Párizsban kontárkodó ócska kis fogászra, mert az illető fajilag kifogástalan, még az ő politikai hithűsége mellett se tudta elszánni magát. Egyébként is az ő esetében egyenesen nemzeti érdeket szolgált, hogy faji ellenérzéseit leküzdje. Beosztása megkövetelte tőle, hogy a párizsi társaságban forgolódjék, odafent fontosnak tartották, hogy az új rezsimre rátapadt vaskosságot, brutalitást éppen itt, Párizsban, a lehetőséghez képest leplezzék, s ehhez szükséges volt, hogy Gehrke úr s a hozzá hasonlók megőrizzék kellemes külsejüket.

Egy szép napon tehát von Gehrke megjelent dr. Wohlgemuth rendelőjében. A doktornak leesett az álla. Meggyőződéses zsidó lévén, éppúgy átérezte a nácik elvetemültségét és kisebbrendűségét, mint azok az övét, s így az a tény, hogy e gyűlölt népség egyik képviselője őneki, az elűzött ellenségnek szolgálatait veszi igénybe, mélységes, boldogító elégedettséggel töltötte el.

Ezt a tréfát alaposan ki akarta élvezni. Körülményesen vizsgálgatta von Gehrke úr fogazatát, leplezetlen undorral nyilatkozott esztétikai hibáiról, meggyőzően leírta romlásának elkerülhetetlen folyamatát, s érzékletes szavakkal ecsetelte, milyen nagy fájdalmakat kellett von Gehrke úrnak kiállnia, s hogy még mennyivel nagyobb fájdalmak várnak rá. Aztán egyszerre rátért a modern foggyógyászat terén bekövetkezett csodálatos fejlődésre, s vonzó képekben ábrázolta, hogy manapság még egy olyan szörnyűmód elrohadt fogazatot is, mint amilyen a Monsieur le Baroné, micsoda gyönyörű fogsorrá lehet varázsolni. Ezt fényképekkel is igazolta. Képeket mutatott egyes pácienseinek fogsoráról – milyenek voltak művészetének gyakorlása előtt és után. Von Gehrke úr szemmel láthatóan tüzet fogott. Kiváltképpen Raymond Fontagne filmszínésznek fogazata tett rá hatást; milyen csúnya volt, mielőtt Wohlgemuth a maga művészetével sugárzóan mosolyos fogsorrá nem varázsolta.

Ám az élvhajhász doktor, amikor idáig jutott von Gehrkével, egyszerre hűvössé vált, és tárgyilagosan elmagyarázta, miféle nehézségekkel jár épp a Monsieur le Báron fogazatának megfelelő csínt kölcsönözni. – Igen – mondta tisztes szakember modorában –, ha csak arról volna szó, hogy az ön nagyra becsült fogazatát higiéniai szempontból kell rendbe hozni, ez semmiféle nagyobb nehézséget nem okozna. De ha a kozmetikai szempontokat is figyelembe kell vennem, akkor ez fenemód hosszadalmas, bonyolult feladat. A felső fogak lecsiszolása. Gyökérkezelés. Szabályozás. Uraim! Ez sok fáradságba, időbe, idegekbe – s itt hatásos szünetet tartott –, pénzbe kerül. – Ha ugyanis kozmetikai feladatról van szó, Wohlgemuth számláitól joggal lehet tartani. „Aki nálunk vásárol, legdrágábban vásárol, de legjobban is”, olvasható egy bizonyos londoni áruházban, vagy ahogy a mi egykori Berlinünkben mondták: „Aki Raffaelnél daráltat kávét, fizessen.” Ugyanis engem, Monsieur le Báron, ahogy ezt bizonyára tudja, kiűztek Berlinből, s velem együtt még sokakat kiűztek, akiknek hálával tartozom. Kötelességemnek érzem, hogy ezeken az embereken segítsek, én már ilyen vagyok, s ez pénzbe kerül. Ez tömérdek pénzbe kerül, tisztelt uram, s ezért a jó Wohlgemuth nem tartozik az olcsójánosok közé.

Ezt magyarázta hát a doktor, s közben peckesen fel-alá járt a szobában, kedélyesen recsegő hangján ékelődött, kérkedett. Von Gehrke úr természetesen már rég felemelte fejét, megnyerő, elegáns tartásban ült a rosszat sejtető széken, udvariasan, figyelmesen hallgatott. Nem kellemes dolog végighallgatni a sok zagyvaságot, amit ez a zsidó itt összebeszél. Csábító volna felállni, és maga mögött szép csendben betenni vagy éppenséggel bevágni az ajtót. De már feltette magában, hogy ezzel az alja emberrel hozatja rendbe a fogait. Végül is olyasmiről van szó, amit egész életében elmozdíthatatlanul, megváltoztathatatlanul és mindenki számára láthatóan magán fog viselni, s ezért áldozatot kell hozni. Aljasság, hogy ezek az átkozott fogai ilyen tréfát űznek vele. Paradentit... paradantos... ha egyszer már rászánta magát, le kell nyelnie ezt a keserű pirulát.

Még dohányt is ki akar belőle ez a fogász préselni, s hozzá nem is keveset. Aljasság, aljasság. De nincs mit tenni. Végül is csak egyszeri kiadásról van szó. Elő kell teremtenie, s elő is fogja teremteni. Már különb dolgokat is megoldott.

Az pedig a legkevésbé sem érinti, hogy a doktor gúnyolódik rajta. Ha ez a zsidó azt képzeli, hogy olcsó csúfolódásaival beguríthatja, alaposan csalódik. Az ilyesmivel szemben von Gehrke úr immúnis, lepereg róla. Méltóság, kedvesem, ez nekem smafu. Az ilyen kis gyarlóságokat mi nem ismerjük. Egyébként, aki örökösen mások szájában turkál, hagyja, hogy az ujjait benyálazzák, az arcába leheljenek, az nálam, ha méltóságról van szó, ne sokat pofázzon. Egy ilyentől Walther von Gehrke minden pimaszságot jó lelkiismerettel zsebre vághat.

Így aztán nyugodtan hagyta, hogy a doktor befejezze szabadelőadását, igyekezett – és sikerült – közömbösnek mutatkozni, sőt miközben orrát gőgösen, kissé rézsútosan az égnek bökte, igen vörös ajkával még egy kis szívélyes, gunyoros mosolyt is produkált, s amikor Wohlgemuth mondókája végére ért, von Gehrke úr csak arra szorítkozott, hogy amúgy odavetve, dölyfösen megkérdezze: – És mibe fog ez a história kerülni?

– Harmincezer frankba – vetette ugyanúgy oda dr. Wohlgemuth.

Ez a szemtelenül nagy summa aztán mégiscsak belefojtotta von Gehrke úrba a szót. De csak egy másodperc töredékéig. Sose vegyen olcsón az ember, gondolta magában, mielőtt még a másodperc véget ért. Mama mindig azt mondogatta, hogy olcsó húsnak híg a leve, és ezt már én is gyakran tapasztaltam. Végeredményben minél drágábban vásárol valaki, annál olcsóbban vásárol. Saját testén ne spóroljon az ember. Más olcsóbban megcsinálná, csak valószínűleg rosszabbul. Ha valakinek a saját szájáról van szó, a legdrágább se túl jó. Ez a fráter biztosan érti a dolgát. Másként nem volna ilyen drága és ilyen pimasz.

– Rendben – mondta von Gehrke úr éppoly fölényesen, mint eddig. – Harmincezer frank. Meddig fog tartani, s mikor kezdhetünk hozzá? – tudakolta tovább szenvtelenül.

A doktornak kissé rosszul esett, hogy ez a náci nem siránkozik és alkudozik. – Két hétnél korábban – válaszolta hűvösen – nemigen tudom önt sorra venni. Az első héten naponta kell jönnie, de mindig csak rövid időre, előkészületi munkákra. Aztán le kell reszelnem az elülső fogait, s jól tenné, ha a rákövetkező héten visszavonultan élne. Társaságban lehetőleg ne mutatkozzék, amíg az új fogakat be nem teszem önnek. Mindent összevéve, azt hiszem, jó három hétig lesz dolgunk egymással. És ez nem lesz éppenséggel kellemes három hét.

– Bon – válaszolta még mindig amúgy foghegyről von Gehrke úr és felállt.

– Egyébként arra kell kérnem önt – szólt már az ajtó közelében nem valami szívélyesen Wohlgemuth –, szíveskedjék az összeg felét a kezelés megkezdése előtt kifizetni. A másik fele a fogak végleges berakása előtt esedékes.

– Úgy látszik, sok csirkefogóval volt dolga, doktor úr – válaszolta felettébb udvarias hangon von Gehrke úr.

– Úgy is van – jegyezte meg Wohlgemuth joviálisan recsegve. – Berlinben egy egész sereg tagtársa volt a pácienseim közt. De egyesek azért fizettek.

Az eszmecsere után elváltak. Von Gehrke úr aznap este elgondolkodva sokáig nézegette a tükörben csinos, hetyke arcát, igen vörös ajkait, puha, szőke haját, sima, finom, barnás bőrét, s még inkább elgondolkodva nézegette hegyes, romlott egérfogacskáit. Máris érezte mindazt a fájdalmat, amit Wohlgemuth olyan érzékletesen ecsetelve kilátásba helyezett neki arra az esetre, ha nem hozatja rendbe a fogait. „Menjek mégis egy francia specialistához? – töprengett. – De valami azt súgja nekem, hogy ez a disznó megbízható. Ha a disznó pimaszkodni fog, hát azt muszáj lesz majd zsebre vágnom, s a fogaimat, amennyire ez az adott helyzetben lehetséges, összeszorítanom. Párizs megér egy misét.” Igen, Spitzinek higgadt, jámbor, hetyke vérmérséklete van, megengedheti magának, hogy az alja ember Wohlgemuth arcátlanságait a humoros oldaláról nézze.

Marad tehát a harmincezer frank kérdése. Wohlgemuth jelenlétében ez a harmincezer frank quantité négligeable volt. Most azonban már nem az, most probléma, sőt, kemény dió. Igaz, a követel oldalon ott van a „tett”, a „szolgálat”. Érdemeket szerzett a „medvénél”, s a medvének csak egyetlen szavába kerülne, hogy bármilyen nehézséget elhárítson az útból. De a medve, amikor ebbe az állásba bedugta, ezt mondta neki: – Nyeregbe ültettem magát, de lovagolni már méltóztassék a saját erejéből. – Persze ezt nem muszáj azért készpénznek venni, a medvének tudnia kell, hogy Spitzi kellemetlenségeket okozhat neki, ha ejti őt. Ennek ellenére ostobaság volna a medvét vacak harmincezer frankért mozgósítani. Egyelőre megint egyszer a mi öreg, derék Federsenünknek kell helytállnia magáért.

Federsen a Mitropa-bank, az egyik nagy német bank párizsi fiókjának vezetője volt. A legutóbbi kereskedelmi szerződés megkötésénél Spitzi bizonyos szolgálatokat tett Federsen úrnak, s ezeket Federsen úr a maga részéről egyszer-másszor bizonyos szívességekkel viszonozta. Ezúttal azonban Federsen nem mutatkozott rögtön szolgálatkésznek. Spitzi állása a nagykövetségnél, mondta a rá jellemző lármás kedélyességgel, már nem tűnik neki annyira biztosnak, hogy Spitzi egy újabb szívességet esetleg később ellenszolgáltatásokkal kompenzálhatna. És amikor von Gehrke úr megkérdezte, mire alapítja ezt a véleményét, kiderült, hogy Federsen úr jól informált helyről állítólag azt hallotta, hogy a Rue de Lille – ebben az utcában volt a német nagykövetség – egyetlenegy olyan sikert sem tud felmutatni, amely von Gehrke úr tevékenységére volna visszavezethető. Ilyen körülmények közt nemigen lesz mód rá, von Gehrke urat még sokáig ott tartani. Spitzi erre csak mosolygott. A jól informált helyet egy még jobban informált hely felvilágosíthatta volna, hogy az ő kontóján egy olyan aktívum van, amellyel minden eljövendő váltót fedezni lehet. Spitzi fatalista lévén, meg volt győződve róla, hogy amit nem tesz az ember, azt ritkábban bánja meg, mint amit tesz, s amellett természettől fogva egykedvű is volt. De lehet, hogy az „érdeme” már nem olyan nagy érdem, mint amilyennek ő tartotta, a hála a legmulandóbb dolgok egyike, a medve felszólította őt, hogy saját erejéből méltóztasson lovagolni, s így kívánatosnak látszott, hogy a jól informált helyet elhallgattassa. Von Gehrke úr sóhajtva elhatározta, hogy a tétlenségéről szóló szóbeszédnek valamilyen újabb teljesítménnyel véget fog vetni.

Átgondolta a dolgot. Egyik ügynöke, egy bizonyos Dittmann, nemrégiben egy vonzó, de nem épp kockázatmentes javaslatot tett neki. Spitzi ezt a javaslatot a feudális Spanyolországból magával hozott elvének – a „mañana, aludjunk rá egyet” elvnek – megfelelően egyelőre tartalékolta. Mármost ez a bizonyos Dittmann néhány nappal ezelőtt újból előállt a javaslatával, kijelentette, hogy ilyen kedvező alkalom az ügy elintézésére másodszor nem fog kínálkozni, s feltétlen választ kért. Fogazata látványát, a jól informált hely véleményét, a harmincezer előteremtésének szükségességét, nem kell-e mindezt a sors ujjmutatásának tekintenie? Spitzi jól-rosszul felülkerekedett gátlásain, s a maga elvét a Vezér elvével felcserélve elhatározta, hogy veszélyesen fog élni.

A bizonyos Dittmann tehát megkapta a választ, von Gehrke úr kontóján elkönyveltek egy aktívumot, a jól informált hely jobb belátásra tért, Federsen bankigazgató úr újból működésbe lépett, és Spitzi a megbeszélt napon megjelenhetett a csekkel dr. Wohlgemuthnál.

Ezen a napon ott ült hát a műtőszéken. Az előkészületi munkák során már megszokta a fogász morcos-kedélyes modorát, s nem is csodálkozott, hogy dr. Wohlgemuth, mielőtt a nyomorúságos fogait lereszelte, még egyszer elgyönyörködött bennük. És azon se csodálkozott, hogy ez a zsidó nyilvánvalóan legszívesebben egy egész népgyűlést hívna össze, hadd lássák a náci szörnyűséges fogait. Ehelyett Wohlgemuth úr kívánsága szerint engedelmesen megnézte e fogakat a tükörben. Hisz végül is most utoljára nézheti meg őket, a zsidó egykettőre nekilát a munkának, ma estére a nehezén már túl lesz. „A legcsúnyább napon is múlik az idő.”

A doktornak már semmi újabb gonoszkodás nem jutott eszébe, amivel a Monsieur le Baront bosszanthatta volna. Nekifogott hát a munkának, a páciens arca és állkapcsa közé vattát nyomott, mozgásba hozta a zümmögő masinát és – mialatt von Gehrke úr mindkét kezével megmarkolta a szék karfáját – nekiállt, hogy a visszataszító fogakat a gyökerüknél lereszelje.

Spitzi köpenyben, tátott szájjal ült ott, hátrahajtotta fejét, kiszolgáltatva a doktornak. A fájdalomcsillapító injekciótól zsibbadt ínye kiszáradt, görcsösen igyekezett nyelni, a tüzes szemű, sűrű, fekete hajú Wohlgemuth úr markáns arca egészen fölébe hajolt, a masina zümmögött, fájdalmat ugyan nem okozott, de az a lárma a fejében éppenséggel nem volt kellemes. Valójában sokkal rosszabbtól tartott. Mivel félelme alaptalannak bizonyult, hát gondolatai, mialatt Wohlgemuth a maga recsegő katonatiszti hangján kegyetlenül tovább ékelődött, ide-oda kóboroltak.

Ha ez a fráter akarná, tűnődött magában, egyszer s mindenkorra eltorzíthatná a képemet, s aligha lehetne bármit is bizonyítani ellene. Tulajdonképpen meggondolatlanság, hogy itt ülök. Nem, ezt azért ez a zsidó nem kockáztathatja. Túlságosan nagy presztízsveszteség volna. De más formában meggyötörhet. Ha jómagam valakit markomba kapnék, aki olyan sok rosszat tett velem, mint amennyit mi tettünk velük, bezzeg másképpen bánnék vele. Ha most úgy megreszelne, hogy azt se tudnám, náci vagyok-e vagy zsidó, senki se bizonyíthatná. De hát ennek savó folyik az ereiben, betojt alak, jóindulatú trotli, nem tartozik a felsőbbrendű fajhoz, alja ember, hál’ istennek.

Valójában nagyszerű, mit nem lehet manapság a fogakkal csinálni! A fogak gleichsaltolása. Nordikus furfangunkkal úrrá lettünk ezen a paradentit... ezen a paradentoson. Az emberiség találékonysága valóban óriási. Az embernél nincs hatalmasabb lény. Mit kellett korábban kínlódniok azoknak, akiknek paradentitjük volt. Száz esztendővel ezelőtt egy ilyen csinos ábrázat, mint az enyém, végérvényesen torz maradt volna.

Harmincezer frank. Természetesen tiszta szédelgés, hogy bármit is juttat az emigránsoknak. Majd mesüge volna. Egy ilyen zsidó uzsorás. Tulajdonképpen mélységes ellenszenvet kellene éreznem a zsidó iránt. De a frontszellemem, úgy látszik, már nem a régi. Egyáltalán nem érzek ellenszenvet iránta, éppen ellenkezőleg, egészen rokonszenvesnek tartom, jóllehet olyan pimaszul viselkedett velem, mintha maga Goebbels volna. Hogy gürcöl. Hogy izzad. Már maga a fizikai megerőltetés is megéri a harmincezret. Undorító munka. A fogászokat korábban a borbélyokkal egy céhbe rakták. Most már szinte teljes értékűeknek tekintik őket.

Ha a pénzt valóban az emigránsoknak juttatná, ha valami aljasságra vetemedne, és meg akarná nekem mutatni, alaposan beleköptem a levesébe. Az ember tényleg nem tudja, sírjon-e vagy nevessen. Kívülállók számára, azt hiszem, inkább humorosnak tűnhetik, hogy a jó Benjaminnak kell leszúrnia a cechet, amit az emigránsoknak fizetek.

Tényleg nem fáj. De kellemesnek azért nem mondanám.

Hogy ez a Dittmann hagyta magát elkapni. Hülye dolog. Eddig mindig olyan ügyes volt. Kezdetben most is úgy látszott, minden simán megy. Micsoda felsülés!

Friedrich Benjamin szerkesztőnek Spitzi alapjában véve se jót, se rosszat nem kívánt. Spitzinek nem voltak komolyabb szenvedélyei. Egyetlen komoly igénye volt: jól szórakozni. Úgy gondolta, megkövetelheti, hogy ezt az igényét a társadalom kielégítse. Már ez az igény önmagában is igazolta a Dittmann-nak adott utasítást. Most azonban, utólag, amikor a dologba egy kis hiba csúszott, egyfajta macskajajos érzése támadt.

De azért vicces, hogy ez a fogász milyen büszke rá, hogy őt, a nácit, az emigránsok érdekében ekkora összegre levágta, holott a borsos számlájával csak a jó Benjamin elrablását érte el. Ha az ember tisztán látja az összefüggéseket, kitűnő tréfa volt. A medvének van érzéke az efféle tréfák iránt. Ha Spitzi elmeséli neki ezt a cirkuszt, már egyedül ezzel biztosítja a kegyeit.

Ilyen gondolatok futkároztak az agyában, mialatt Wohlgemuth az állkapcsán munkálkodott, fúrt, reszelt, csiszolt. Aztán a doktor kivette a vattát, s Spitzi végre becsukhatta a kitátott száját. – Öblögessen – utasította őt Wohlgemuth. Spitzi örömmel engedelmeskedett. Öblögetett, végighúzta a nyelvét azon a helyen, ahol még pár perccel ezelőtt fogak voltak. Különös érzés végigdörgölnie nyelvét a fogatlan állkapcsán, a csipkézett, véres fogcsonkokon, amelyeket a fájdalomcsillapító injekció következtében olyan furcsán élettelennek és idegennek érez.

Most aztán Wohlgemuth a gyökerekkel kezdett foglalatoskodni; ahogy mondta, kiürítette a gyökércsatornákat. Az injekció hatása már alábbhagyott, von Gehrke úr ínye bizseregni kezdett. Wohlgemuthnak még sokáig és erőteljesen kellett von Gehrke úr szájában munkálkodnia. A fogakra és fogcsonkokra kis karikákat húzott, bevágtak a foghúsba, aztán viaszlenyomatokat és gipszmintát vett a fogsoráról – nem volt kellemes délután.

Munka közben a doktor elelmélkedett von Gehrke úr új fogairól. – Hébe-hóba – mesélte – elmegyek a színházba, és megnézem a fogaimat, Raymond Fontagne fogairól beszélek. Őszintén szólva, nem vagyok velük megelégedve. Túlságosan ragyogóak, túlságosan szépek. Ilyen szép fogak nincsenek. Ilyen szép fogakat a jóisten nem tud szállítani, csak dr. Wohlgemuth. Megpróbáltam beszélni Fontagne fejével. A kevésbé szép szebb, magyaráztam neki. De ezeknél a színészeknél ez falra hányt borsó. Túl hiúak. Ön ne kövesse el ugyanezt az ostobaságot, Monsieur le Báron. Még jókor tanácsolom önnek. Jó tanácsot adok. Ha engem kérdez, az ön által kiválasztott fogsor túl ragyogó. Ne válasszon túl szépet a tisztelt új fogsorának. Nézze, kérem – s elébe tett néhány fogat –, ezek itt egy árnyalattal tompábbak, egy árnyalattal sárgábbak. Természetesebben hatnak.

– Mégis vegye csak a ragyogóbbat – motyogta fogtalan állkapoccsal von Gehrke úr.

Már kilenc óra felé járt, amikor Wohlgemuth elbocsátotta Spitzit; maga is kimerült volt, de elégedett. Megnézte a csekket, amit von Gehrke úr átnyújtott neki; tizenötezer frankra szólt, a honorárium második felére, jóleső érzéssel nézegette a csekket, majd bezárta a fiókjába. Trautweinné holnap szépen megcímez egy borítékot, ő meg átutalja a pénzt a német emigránsok segélybizottságának. A doktor büszke az összeg nagyságára, s még büszkébb a szellemességére meg az okosságára, hogy ezt az összeget épp ebből a Gehrkéből facsarta ki. A Monsieur le Baron most úgy érezheti magát, mint annak idején Hámán kancellár, aki arra kényszerült, hogy Márdokeust Ahasvérus király lován vezesse végig dicsőségben a városon, és az egész nép előtt kénytelen-kelletlen ennek a Márdokeusnak tisztességét hirdesse.

Dr. Wohlgemuth tévedett. Von Gehrke úr korántse érezte úgy magát, mint annak idején Hámán kancellár. Hazahajtatott, lefeküdt, bevett egy fájdalomcsillapítót, és megivott egy flaska 1911-es Nuits St. George-ot. Máris lényegesen jobban érezte magát. Egyáltalán nem volt kellemetlen egyszer egy estét otthon, egyedül tölteni. Elolvasta az esti újságokat, s aztán válogatni kezdett egynéhány könyv között, amelyeket már hivatali okokból is régen el kellett volna olvasnia, s végül egy regény mellett döntött. Szerzője egy Németországból elűzött kultúrbolsevista író, tárgya pedig a német ellenzékiek sorsa volt. Von Gehrke úr érdeklődéssel olvasta a könyvet, némi esztétikai gyönyört érzett, egyes helyeken mélyen meghatódott.

A könyv érintette Theodor Lessing író sorsát is. Az írót a nemzetiszocialisták „elintézték”, s amikor von Gehrke úr ezt a részt olvasta, Benjamin szerkesztőre gondolt. Micsoda ostobaság, hogy ebbe az ügybe hiba csúszott.

A párnára hajtotta fejét, s gépiesen végighúzta nyelvét a fogcsonkokon, amelyeket a doktor ideiglenesen vattával tömött be, és viasszal zárt le. Tizennégy nap, legkésőbb három hét múlva már új fogakkal mutatkozhatik majd barátai körében, ragyogón és akadálytalanul tud majd mosolyogni. A Benjamin szerkesztőre vonatkozó gondolatai elillantak. Felült, kortyolt a burgundiból, s tovább olvasott. A kultúrbolsevista regénye egyre inkább lenyűgözte. Tulajdonképpen, gondolta magában, ezeknek az emigráns íróknak hálásnak kellene lenniök, amiért ilyen nagyszerű anyagot szolgáltatunk nekik.