7
Ármány és szerelem

Hazahajtott, jó autóvezető lévén gépiesen is el tudta vezetni kocsiját, ösztönösen állt meg a vörös közlekedési lámpák előtt, és indította el újból a kocsit. Még nem nyerte vissza lelki egyensúlyát. Kimerítette a Spitzivel vívott harc okozta feszültség, s a tőrdöfés, amellyel közvetlenül a győzelme után ellenfele orvul le akarta teríteni, túlságosan váratlanul érte.

Miféle bolond szerepet játszatott vele ez a Spitzi Heydebregg előtt? Wiesener azonnal, villámgyorsan átlátta az összefüggéseket. Természetesen maga Heydebregg akadályozta meg a fait accomplit, s most milyen kishitűnek tartja őt, amiért a nemzetiszocialista vezetésről efféle ostoba brutalitást tételezett fel. Spitzi aljas tréfát engedett meg magának. Erre a denunciálásra egyszerűen nem volt mit válaszolni. Amit Wiesener elmakogott, tiszta hülyeség volt. Úgy állt ott, mint egy tökkelütött.

De ahogy a párizsi tavaszban hazafelé hajtott, ennek az utolsó pillanatnak szégyene apránként elhalványodott emlékezetében, s a győzelem feletti öröme újra feléledt. Mi több: a bizonyosságot, hogy Friedrich Benjamin életben van, hovatovább győzelme betetőzésének érezte. Milyen különös, hogy erre csak most eszmél. Milyen furcsa, hogy kezdetben csupán bosszankodott a miatt az otromba mód miatt, ahogy Spitzi ezt az örvendetes hírt a tudomására hozta. Milyen csekély szerepet játszik az ember összalkatában az értelem, s milyen hatalmasat a vak érzelem.

Hát nem árnyékolta-e be a PH elleni hadjárata feletti örömét kezdettől fogva az aggodalom, hogy mit fog szólni Lea az eljáráshoz? Persze ennek a zugújságnak gyalázatos uszítása mindkettőjük ellen irányult, s így Lea is ráeszmélhetett, hogy védence nem éppen a szegény ember báránya. Csakhogy Leánál sose lehet tudni, hogy az értelmi megfontolások képesek-e legyőzni makacsságát s némely előítéletet. Rideg hangja annak idején a telefonban, az elhallgatása, a „Beszél még?”, a „Ne legyen disznó”, ez mind olyanfajta érzelmi indulat, amellyel szemben a logika egyszerűen tehetetlen.

Olyan rosszul azért mégse alakultak a dolgok, mint ahogy az után a végzetes telefonbeszélgetés után várni lehetett volna. Egy kívülálló arra a feltevésre juthatna, hogy kettejük viszonyában a PH-cikk után se történt különösebb változás. Holott valami változás mégis történt. Amikor Lea visszatért Párizsba, és Wiesener erről az átkozott cikkről beszélni akart vele, amikor el akarta neki mondani, hogy a tagtárs előtt milyen lovagiasan kiállt mellette, Lea azonnal belefojtotta a szót. Félelmetes nyugalommal kijelentette, hogy a szavak mit sem változtathatnak az érzelmeken, hiába, Wiesener társasága többé nem szerez neki olyan örömet, mint korábban okozott, s a gondolat, hogy a kapcsolatuknak egyszer vége szakad, már nem tűnik neki olyan vigasztalannak, mint még nemrégiben tűnt. Ezeket az imfámis megállapításokat barátságos hangon közölte vele, de nem hagyta, hogy válaszoljon rájuk, s Wiesenernek nem volt bátorsága gúnyolódni felettük, vagy lekicsinyelni őket. Sem Lea, sem önmaga előtt. Tudatára ébredt a kínos valóságnak, hogy életét e nélkül az asszony nélkül nem tudja elképzelni. Érzelmei ellen hiába hívta segítségül értelmét. Persze a valódi Lea és a könyvtárszobájában függő festmény közt már nagyon nagy a különbség. A festmény egy finom, fiatal, rendkívül vonzó asszonyt ábrázol, ezzel szemben a valódi Lea nagy, csontos, meglehetősen csúnya orrú, öregedő zsidónő, aki néhány esztendőn belül teljesen elvirágzik. De bármilyen rideg és világos szavakkal ismételgette el mindezt magának, mit sem segített. Az ő szemében a festmény és az eleven Lea egy és ugyanaz volt. És azt is hasztalan bizonygatta magának, hogy az asszonyhoz fűződő kapcsolatai a jövőben is inkább ártalmára, mint hasznára lesznek. Az efféle érvek hatástalanok voltak. Wiesener csüggött Leán, szüksége volt rá. Ha nem számíthatott arra, hogy az ügyeit megbeszélheti vele, akkor ezek az ügyek – akár örvendetesek, akár bosszantóak – elvesztik számára jelentőségüket. Lea nélkül az életének nincs többé értelme. El kellett ismernie, hogy Lea iránti érzelmeit csak egyetlenegy szóval jelölheti, ezzel az ostoba szóval: szerelem. És ha arra gondolt, hogy a PH ellen tervezett hadjárata e szerelmet komoly veszélybe sodorja, ez terve és rehabilitálása feletti örömét egyaránt megkeserítette.

Ez volt a helyzet kettejük közt még tíz perccel ezelőtt. Most azonban az a kétségtelen tény, hogy Friedrich Benjamin életben van, egyszeribe eloszlatta Wiescner minden aggályát. Minden teljesen megváltozott.

A ház elé ért. Lifttel felvitette magát a lakásába, bement az öltözőszobájába. – Toreador, toreador – fütyürészte, majd pedig gúnyosan rázendített: – Ó, kedves bázeli halál. – Közben levetkőzött, és kényelembe tette magát. Aztán pazar, fekete hálókabátjában fel-alá járkált, most megint félig Cézár, félig szamuráj volt, s úgy érezte magát, mint akivel szemben legközelebbi hozzátartozói szörnyű igazságtalanságot követtek el, de akit utóbb az események fényesen igazoltak.

Mert hogyan is áll most Leával? Lea hagyta magát egy bizonyos Trautwein cikkének mellékzöngéitől rászedni, hitt a fait accompliban. Megvádolta, hogy szellemi bűnrészese ennek a fait accomplinak, lehetségesnek tartotta, hogy „disznó” lesz, s kierőszakolta tőle az ígéretet, hogy a PH ellen semmit se fog tenni. Most azonban kiderült, hogy Benjamin él, Lea rettenetes igazságtalan volt ővele szemben, s mindazok a feltételezések, amelyeken Lea vádjai és az ő ígéretei alapultak, hamisak. Még a legszőrszálhasogatóbb erkölcsbírónak is el kell ismernie, hogy fel van oldva ígérete alól. Lea se értelmi, se érzelmi alapon a legenyhébb szemrehányást se teheti neki, ha végrehajtja a PH-val szembeni tervét.

Hogy annak a végzetes telefonbeszélgetésnek alkalmával olyan gátlásosan, elfogódottan és ügyetlenül viselkedett, ezt is egyes-egyedül az a kétely okozta, hogy vajon a bázeli halál nem avatkozott-e mégis bele az ügybe. De most ezeken a gátlásokon túl van. „A házunkra rátört felhősereg a világtenger mélyébe hanyatlott.” Wiesener gyerekesen örült, hogy ha legközelebb találkozik Leával, milyen közömbös gesztussal jelenti majd be neki, hogy Friedrich Benjamin életben van. És máris felkészült arra a tapintatosságra és nagylelkűségre, amelyet ennek a beszélgetésnek során tanúsítani fog.

Felhúzta a gramofont, leült a mély bőrfotelba, s lejátszotta a Coriolanus-nyitányt. Újból elfogta az a győzelmi mámor, amelyet Heydebregg e szavainál érzett: „Úgy határoztam, hogy megvalósítjuk Wiesener tagtárs tervét.” Eltöprengett, mit fog Leának mondani, mit fog Lea válaszolni neki. A lemez lejárt, Wiesener másodszor is feltette. Miközben újból felhangzottak a Coriolanus-nyitány halk, tompa dobpergései, Wiesener élénk fantáziája a jövővel játszogatott. Már odáig jutott, hogy sikerült neki a puritán Heydebregget megrontania, markába kapnia. Csupa diadal volt. Szinte hálát érzett Friedrich Benjamin iránt, hogy életben van, s Heydebregg iránt is, hogy életben hagyta Benjamint.

E mozgalmas nap után Wiesener még késő éjjel is ott ült a História Arcana tartós, vászonborítású fedőlapok közé kötött, nagy, vastag kézirata mellett. A hálószobájában ült, pizsamában, és töltőtollával sietős gyorsírási jelekkel a következőket jegyezte fel:

„»Egyébként Friedrich Benjamin él, felesége levelet kapott tőle.« Alaposan felkészültem rá, hogyan tárom ezt elébe, hidegen, odavetve, és sikerült is így elmondanom. Nem ragadtattam arra magamat, hogy például azt mondjam, a »mi Friedrich Benjaminunk« vagy »az ön Friedrich Benjaminja«, s azt sem tettem hozzá, hogy »erről persze az ön finom Trautwein urasága semmit se mond majd az olvasóinak«. Jó formában voltam, uralkodtam magamon, egyesegyedül a tény száraz, odavetett közlésére szorítkoztam, s minden pontosan úgy hangzott, ahogy akartam.

Jól számítottam, s e hír hallatán Lea teljesen elvesztette a talajt lába alól. Most láthatta: igazságtalanul vádolt, makulátlanul állok előtte. Lea alapjában véve igazságosan gondolkodó teremtés, lerítt róla, mennyire bántja, hogy igazságtalan volt velem szemben.

Egy szamárságot azért minden önuralmam ellenére is elkövettem. »Ez a Trautwein«, mondtam, »talán valóban elhitte, hogy Friedrich Benjamin már nincs az élők sorában. Ezeket az embereket annyira elvakítja a gyűlölet, hogy a legnagyobb ostobaságot is beveszik. A PH-nál, úgy látszik, azt is feltételezik, a párt tényleg bűnnek tekinti, hogy önhöz járok.« És itt, ebben a lendületben követtem el azt a szamárságot. »Holott«, folytattam nagyhangon, »maga Heydebregg is ezer örömmel újból eljönne önhöz, ha megengedné.«

Lea semmit se válaszolt. Ha ezt az ügyet szóba hozom, nem reagál rá. De most persze arra vár, hogy Heydebregg előbb-utóbb megint jelentkezik nála. Ha nem sikerül erre rávennem, úgy állok majd Lea előtt, mint valami Goebbels. De nem tudom, hogyan vehetem őt rá. Ez a megjegyzésem egyszerűen pökhendiség volt.

Lea egész este szemmel láthatóan töprengett; pedig nem ezt kívántam magamnak, s nem is így képzeltem a dolgot. És az ágyban sem volt az igazi. Azt hittem, kicsinek, bűnösnek érzi majd magát, s ahogy ilyenkor olvadozik, az mindig nagy gyönyörűséget okoz nekem. De most ilyesmiről szó se volt. Inkább valami fenntartást, bizalmatlanságot mutatott, valami korlát volt közöttünk. Borzasztó, hogy mindig milyen bizonytalannak érzem magamat Lea előtt. Aki olyan szűkös körülmények közt nőtt fel, mint én, sose tudja egészen túltenni magát rajta.”

Wiesener hangosan, illetlenül ásított egyet, becsapta a könyvet, bezárta a széfbe, egyet nyújtózott, s lefeküdt.

Leát korábban, valahányszor együtt volt Wiesenerrel, utána mindig kellemes bágyadtság fogta el, s rendszerint olyan mélyen, álomtalanul aludt, mint egy kisgyerek. De a hülye PH-affér óta mindez megváltozott. Együttlétük nem okozott már neki olyan tiszta örömet: amíg Erich vele volt, valamilyen enyhe, ostoba bűntudat töltötte el, aztán pedig rossz utóízt érzett.

Amikor a Harmadik Birodalom megszületett, s Erich a nácikhoz állt át, Lea beletörődött, hogy a férfi együtt üvölt velük. Lea a céljainak megfelelően erősen felvizezte Nietzschét. – Nem lehet egy férfitól rossz néven venni – magyarázta Marieclaude barátnőjének –, ha hatalomra vágyik, és a hatalom mellé szegődik. – Ha pedig Marieclaude azt hozta fel ellene, milyen ostobán és brutálisan járnak el a nácik, Lea védelmébe vette módszereiket, egy átmeneti időszak szükséges intézkedéseinek minősítette őket, s abba is belenyugodott, hogy Notre-Dame-des-Nazis-nak nevezik.

De lélekben persze kezdettől fogva érezte, hogy nincs igaza, hogy szeretője, Erich, az ostobaság, a barbárság, a megtestesült gonosz, a gusztustalan, a csőcselék érdekében dolgozik. Csakhogy mindezt mégse akarta tudomásul venni, újból és újból megpróbálta, hogy eszének és érzéseinek ellenvetéseit olcsó filozofálgatással elhallgattassa.

Ámde amikor Erich telefonon beszámolt neki az afférról, ez az egész mesterséges építmény végleg összeomlott. Hirtelen világosan, végérvényesen felismerte, hogy ez a kettejük közti viszony szégyen és gyalázat.

És a PH nem véletlenül hozta le azt a cikket. Erich kihívta maga ellen e támadást, léha módra elhozta ide Heydebregget, s ő is bűnös, hisz jobb belátása ellenére beleegyezését adta, hogy a tagtárs ellátogasson hozzá.

Lea az ágyban feküdt, de álom nem jött a szemére. Az ablak tárva-nyitva állt, beáramlott a gyep és a fák éjszakai illata, de Lea még mindig Erich szagát érezte a szobában. Szégyenkezett, csupa keserűség volt önmaga iránt, hogy ilyen sokáig áltatta magát, s hogy csak ez a PH nyitotta ki végre a szemét. Már amikor Erich a nácikhoz pártolt át, választás elé kellett volna állítania őt, hogy vagy velük szakít, vagy vele.

Erich kétszer-háromszor is megpróbált az afférról beszélni vele. Ő azonban mindannyiszor rögtön a szavába vágott, s ezt jól tette. Pontosan tudja, mi mondanivalója van Erichnek erről az afférról, ismeri a szótárát, a hanglejtését, gondolatban hallja őt, akkor is, ha nem beszél. Nem, nem bírja többé hallgatni arcátlan, csalafinta, hazug beszédét. Undorral határos érzés kényszeríti rá, hogy kitérjen Erich magyarázgatásai elől. Ha most itt a sötétségben arra gondol, miféle magyarázatokkal állna elő Erich, krémmel bekent arcát keserű fintor torzítja el. Szégyen-gyalázat, gondolja magában, hogy nem szakítok ezzel a férfival.

Ha elővettem volna a jobbik eszemet, már réges-rég beláttam volna, hogy ez a viszony semmi jóra nem vezethet. Csoda, hogy ennyi ideig jól ment. De tényleg jól ment? Raoullal bizonyára történt valami. Megváltozott, néha egészen zavarodottnak látszik. Ha nem volnék olyan gyáva, nem hagynám annyiban a dolgot, beszélnék vele az afférról. De egyszerűen szégyellem magamat előtte. Olykor megpróbálom bebeszélni magamnak, hogy tán még nem is hallott róla. Ami persze ostobaság. Persze hogy tud róla; másként nem vált volna egyik napról a másikra olyan hallgataggá, éveihez képest olyan öreggé és nyúzottá. Gyalázatos dolog tőlem, hogy nem beszélek vele; csak félek az egyébként is zavaros érzéseimet még inkább összezavarni.

Rettenetesen nehéz a dolgokat nevén neveznem, de nincs értelme továbbra is ámítani magamat. Minek tagadjam: ugyanazért tartok ki Erich mellett, amiért egy kis bolti lány kitart a szeretője mellett, még akkor is, ha tudja, hogy semmirekellő. Vagy amiért egy kurva kitart a stricije mellett. Azért tartottam ki mellette, mert szeretem. A többi nem érdekes, nincs itt semmi probléma vagy tragédia, az egész roppant szimpla és banális. Erich egyszerűen nem akarja feladni a karrierjét, ennyi az egész, én meg tudom, hogy csirkefogó, s ha mégis kitartok mellette, ez csak azért van, mert egyszer és mindenkorra belehabarodtam. Szeretem, s az ész itt nem segít.

De tényleg csirkefogó? Ebben a Benjamin-ügyben meg a PH dologban igazságtalan voltam vele szemben. És legalábbis a kettőnk viszonyában nem mutatkozott karrieristának. Ez a cikk, ez a PH-história neki sokkal kellemetlenebb, mint nekem, s Erich elég okos, kezdettől fogva tudta, hogy előbb-utóbb valami hasonló fog történni. Nekem nincs vesztenivalóm, független vagyok, nekem mindegy lehet, hogy az emberek micsoda ocsmányságokat mondanak rólam, mert viszonyom van Erichhel. De Erich ennek a kedvéért mindent kockára tett. Valószínűleg rengeteg ember rossz néven veszi tőle, hogy ennyi ideig kitartott mellettem.

De ez nem az én dolgom. Ez mit sem változtat azon a tényen, hogy a viszonyom Erichhel nincs rendjén, szégyen és gyalázat. Nem kezdem el újra elködösíteni a dolgot.

Milyen közömbösen közölte velem, hogy Friedrich Benjamin él. Ha az arcára gondolok, amit eközben vágott, meg a hanglejtésére, még itt a sötétben is nevetnem kell. Ismerem Erichet, mint a tenyeremet. Biztosan hosszú órákon át gyakorolta. A tapintatossága, amivel elhallgatta, hogy szóval mégis neki volt igaza, szinte ordított róla. Tulajdonképpen megható, mennyire igyekszik rendbe hozni velem a dolgát.

Nem hagyom meghatni magamat. Szakítanom kell vele. Még ha az iránta érzett megvetésen túl is jutnék, a magam iránt érzett megvetésen sose juthatok túl.

Persze hogy nem fogok vele szakítani. Szeretem. Szégyen-gyalázat, de szép. Szép szeretni valakit. Mi marad az életemből, ha szakítok Erichhel? Marieclaude azt mondaná, bátor dolog volt tőlem, s még mások is ugyanezt mondanák, s én is elmondhatnám magamnak. De mi hasznom volna ebből? Igen, szeretem őt. És ez jó, s örülök, hogy nem nekem volt igazam, hogy Friedrich Benjamin él, s hogy Erich igazolva van.

Wiesener, a fatalista, úgyszólván örömét lelte abban a kényszerhelyzetben, amelybe a Leának tett elbizakodott megjegyzésével belemanőverezte magát. Most aztán akár akarja, akár nem, ki kell verekednie, hogy a víziló újból megjelenjen a Rue de la Ferme-en. A legrövidebb időn belül ismét jóbarátságba kell kerülnie Heydebregg-gel.

Okos számítással egyelőre betartotta a hivatalos formákat, de olyan árnyaltan rendelte alá magát felettese akaratának, hogy az bármikor bizalmasabb hangot üthessen meg s hozzá anélkül, hogy a magas lóról le kelljen szállnia. A PH elleni akció, jelentette ki például Wiesener, sok időt vesz igénybe, ebben von Gehrke úrnak igaza van, s az ember könnyen kísértésbe eshetik, hogy meg nem engedhető halogató taktikához folyamodjék. Ezért ne vegye a tagtárs rossz néven, ha arra kéri, állapítson meg számára határidőt. Nagyon örülne, ha ezt úgy szabná meg, hogy ő, Wiesener, még a tagtárs személyes ellenőrzése és legfelsőbb irányítása mellett hajthatná végre feladatát.

Mivel Heydebregg Spitzit megmérte, és szeleburdinak találta, Párizsban senki se akadt, akinek társaságában kissé felengedhetett volna, s így nagyon vágyódott rá, hogy Wiesenerrel megint mint férfi a férfival beszélhessen. Wiesener ugyan túllépte a megszabott határokat, Heydebregg azonban ezt az eljárását már kellőképpen megtorolta, s így most megengedheti magának, hogy a bűnbánónak baráti kezet nyújtson. – Nem szeretném önt határidőhöz kötni – válaszolta. – Az ilyen kényes ügyekben magam is gyűlölöm az úgynevezett terminusokat. De ha már megkérdezte, tudatom önnel, hogy Párizs városát ősszel szándékozom elhagyni. Ha addigra elérné a kitűzött célt, ennek nagyon örülnék. – Hogy Heydebregg, aki a maga terveiről egyébként sose árult el semmit, most ilyen nyíltan beszélt vele, ez újbóli közeledésről tanúskodott.

– Addigra célba érek – jelentette ki lendületesen Wiesener.

Ettől a pillanattól kezdve már rohamosan tért nyert. Még egy hét se telt el, s a tagtársat már megkörnyékezhetőnek tartotta. Ártatlan ábrázattal csak amúgy mellékesen megkérdezte tőle, nem óhajtana-e megint egyszer ellátogatni a Rue de la Ferme-re. Heydebregg fénytelen, vizenyős szemmel egy rövid ideig maga elé bámult, hatalmas kezét ökölbe szorította, majd megint kinyitotta, mozdulata bábjátékban is megállta volna helyét. Wiesener visszafojtott lélegzettel várt; úgy érezte magát, mintha egy magas toronyból a vízbe ugrott volna, a tenger összecsapott a feje felett, és ő soha többé nem fog a felszínre kerülni.

Eközben Heydebregg súlyos koponyájában a gondolatok és érzelmek mint sűrű fellegek gomolyogtak. Ez a Wiesener ravasz róka, gondolta magában, arcátlan fickó. Be akar hálózni, bűntársává, cinkostársává akar tenni. De igaza van. Derék dolog, hogy hű marad önmagához. Ha nem volna belevaló legény, a PH-affér után ezt a Madame de Chassefierre-t egyszerűen faképnél hagyta volna. Ezzel szemben a képe még mindig ott lóg mindenki szeme láttára a fogadószobájában. A Madame kissé ugyan már megváltozott, de azért mindenki felismerheti a képen. Ugyanaz maradt. Hisz mindannyian megöregszünk. A képen is csupaszak a karjai. Ha egyszer igent mondtam Wiesenernek, nem fogok visszakozni. „Legyen a ti beszédetek: úgy úgy, nem nem.” „Mindenekelőtt, gyermekem, légy hű s igaz.” Hát én is hagyjam magamat ennek az úgynevezett emigráns csürhének bárgyú locsogásától megfélemlíteni? Szóval-tettel elköteleztem magamat. Kihúzom Wiesenert a csávából, védelmére kelek.

Így aztán fennhangon, lassan, a maga mély, csikorgó hangján megszólal: – Majd meglátjuk, fiatalember. Majd a magunk részéről megfontoljuk a javaslatát. – És Wiesenert csaknem ugyanolyan boldoggá tette a tagtárs beleegyezésének évődő formája, mint az, hogy sikerült őt behálóznia.

Lea halvány arca mozdulatlan maradt, amikor Wiesener közölte vele, hogy Heydebregg örülne, ha megint tiszteletét tehetné nála. Makacs, kissé túlságosan is magas homloka derült volt, mint mindig, de e homlok mögött a gondolatai már sokkal zavarosabbak voltak.

Tehát tényleg úgy van, ahogy Erich bizonygatta nekem: ami a faji kérdést illeti, a nácik a gyakorlatban korántse eszik olyan forrón a kását, mint ahogy azt elméletben hirdetik – igazolja ezt az a tény, hogy a víziló szeretné újból tiszteletét tenni nálam. A PH-sok hisztérikusak, elgaloppozták magukat. De vajon kellő bizonyíték-e erre, hogy Heydebregg továbbra is hajlandó érintkezni velem? Szabad-e nekem, muszáj-e nekem ezzel a férfival e meggondolandó, botrányos kapcsolatot fenntartanom?

Maga Heydebregg nem is látszik olyan rossznak. A „víziló” név, amelyet Marieclaude barátnőm kiötlött rá, nagyon találó. Van valami ormótlan nagyság benne. Ha pedáns, kimért modorára gondolok, nevethetnékem támad, s tulajdonképpen szívesen találkoznék vele megint egyszer. Ha nem volna náci, épp ezzel a lappangó, brutális ünnepélyességével jobban vonzana, mint azok a férfiak, akik általában megfordulnak nálam. Egészen más, mint a többiek, az biztos.

Erich az íróasztalnak támaszkodva áll Lea előtt. Bejelentését a legenyhébb hangsúllyal se kísérte, egyszerűen, minden megjegyzés, minden hűhó nélkül adta elő, s most megjátssza a közömböst. De Lea mégis nagyon jól tudja, milyen feszülten vár a válaszára. A Friedrich Benjamin-ügyben igazságtalan volt Erichhel szemben, ugyanígy a PH-cikkel kapcsolatban is, s annak idején a telefonnál megbocsáthatatlanul viselkedett. Ha mindennek tetejébe most még azt mondja neki, hogy nem akarja a vízilovat többé látni, Erichnek jó oka lesz a szeszélyessége, kényeskedése, fennhéjázása miatt dühöngeni rá.

De azon a fájdalmas éjszakán hosszú töprengés után nem arra határozta-e el magát, hogy pontot tesz erre az ügyre? Ha arra már nem is tudja rászánni magát, hogy Erichhel szakítson, muszáj-e azért azt az egész bandát elviselnie, amellyel Erichnek dolga van? Hát nem eleget bűnhődött már azért, hogy annak idején ösztönei ellenére meghívta Heydebregget? Újból elkövesse ugyanazt a hibát?

Lea a sárga fotelban ül, amely hálás keretül szolgál neki, s Wiesenerre pillant. Látja erős arcát, magas, alig-alig redőzött homlokát, kis, egyenes orrát, széles, jó vonású száját. Ezt az eleven, férfias arcot lehet merésznek, lehet pimasznak nevezni, Lea mindenképpen szereti. Itt az ideje, hogy válaszoljon Erichnek. Napok óta szerette volna azt mondani neki: hagyjuk már abba ezt az ostobaságot, felejtsük el ezt a néma, kilátástalan viszályt, legyen úgy, mint azelőtt. Minden józan eszére szüksége volt, hogy ne ilyen hangot üssön meg Erichhel. És most itt az alkalom, hogy e néma, ostoba, kínos civakodást nagyobb vita nélkül befejezzék.

De van az éremnek másik oldala is. Ha beleegyezik, lemond arról a taktikáról, amelyet hosszú, kínos éjszakákon át egyedül helyesnek ismert fel. Ha Erich most újból el akarja hozni hozzá Heydebregget, ezt egyébként is csak azért teszi, hogy neki legyen igaza, mert szükségét érzi, hogy diadalmaskodjon felette.

És mégis, mégis, mégis. Feltétlenül helytelen, amit tesz, de mégse tudja Erich e kis kívánságát megtagadni. – Ha Heydebregg úrnak ez az óhaja – válaszolja Lea –, mondd meg neki, hogy szívesen látom.

Leának kapóra jött, hogy a május szokatlanul meleg napokkal köszöntött be, mert így amikor Heydebregget első alkalommal ismét fogadta, nem kellett a vendéglátást a házra korlátoznia. Mintegy húsz vendéget hívott meg. Ne jöjjenek estélyi ruhában, kérte őket; ezért aztán mindannyian világos, tavaszias öltözékben jelentek meg, az estén kezdettől fogva vidám hangulat uralkodott.

Az ebédlőből a kertbe vezető ajtók tárva-nyitva álltak, az enyhe szélben a gyertyák lobogtak. Konrad Heydebregg Lea mellett ült. Elnézte a vendégeket: Pereyróékat, akik korántse látszottak nordikusnak, a holland követet, Marieclaude-ot, Lea barátnőjét, az ifjú Raoult meg a többi fekete és szőke vendéget, köztük az ő két fiatalemberét, Wiesenert és von Gehrkét. Merész dolog volt két tagtársával együtt ebben a szedett-vedett társaságban mutatkoznia; nagyon biztosnak kell lennie a dolgában, aki ezt megengedheti magának. Heydebregg biztos volt a dolgában.

Szeme sarkából Leára pillantott. A gyertyafény színt kölcsönzött halvány arcának, meleggé, gyengéddé, fiatalossá tette, nagy orra, széles orrcsontja intelligenciával ruházta fel. Ezúttal sárga ruhát viselt, felette hosszú ujjú kabátot, amely elrejtette szépen elvékonyodó, csupasz karjait. Heydebregg Angliában megtanulta, hogy asztalnál társaságban sem személyes jellegű, sem pedig komolyabb dolgokról nem szabad beszélni. Csakhogy szerette volna eloszlatni azokat a hamis nézeteket, amelyeket Lea a nemzetiszocializmusról a PH-hoz hasonló lapok torzításai alapján netán alkotott magának. Tőlünk, nemzetiszocialistáktól azt veszik leginkább rossz néven, magyarázta, miközben lassan, körülményesen kanalazta rákraguját, hogy elvetjük a demokráciák hazug erkölcsfilozofálgatásait. Mindenki tudja, hogy a jog és a szerződések világa merő fikció; dőreség úgy tenni, mintha a jog csak a gyengéket védené. A tények helyett a vágyakból kiindulni kényelmes képmutatás. A farkas nem legel együtt a báránnyal, hanem felfalja, s értelmetlenség, ha valaki ennek az ellenkezőjével ámítja magát. A nagy franciák és angolok, például Swift vagy La Rochefoucauld erről ugyanúgy gondolkodtak, mint mi, nemzetiszocialisták. De amiért ezeket az embereket tisztelik, azért minket, nemzetiszocialistákat, hunoknak és barbároknak bélyegeznek.

Ezt magyarázta hát Leának, diákos franciaságával, kimérten, korrektül. Lea rápillantott, Heydebregg méltóságteljesen, testesen, öregurasan ült mellette, hosszú, világosszürke kabátjának szárnyait gondosan hátrahajtotta – súlyos koponyáján meg-megcsillantak a gyertyák halvány fényei.

Mennyire erőlködött, hogy a náci ideológiát elfogadhatóvá tegye. Ó, ezzel nem lesz nála szerencséje. Amit magyarázgat, azt ő már mind elmondta magának, réges-rég tovatűnt időkben. Van abban valami, amit itt mesél neki, s a víziló biztosan meg van győződve róla, hogy igazat mond; de hát ő tudja, hogy mindez ostobaság. És mégse haragszik rá buta beszédéért, s nincsenek azok a rossz érzései se, amelyektől félt, amikor gyengeségében engedett Wiesenernek. De csak fél füllel hallgatja Heydebregget, nincs kedve fejtegetéseire reflektálni.

– A gyertyafény jól áll önnek, Heydebregg úr – mondja válasz helyett. – Önnek az efféle hagyományos keret nagyon jól áll. Korábbi évszázadból való arca van. Hébe-hóba műkedvelő előadásokat tartunk a kertben, remek volna, ha egyszer ön is részt venne.

Heydebregg meghökkent. Csak erre a válaszra méltatja Lea a fejtegetéseit? Amellett ez a bók is, amellyel szolgált neki, igen kétes értékű. A párt mindent frissé, újjá alakít, a párttagok új emberek, fütyülnek az úgynevezett hagyományra. De Madame de Chassefierre valószínűleg valami kedveset akart neki mondani. Heydebregg tehát megelégszik egy elnéző mosollyal, s azon töpreng, a maga részéről milyen kellemetes megjegyzést tudna tenni.

Lea a barátnője, Marieclaude mellé kajánságból és tréfából von Gehrke urat ültette. Spitzi csinos arca az őzbarna, angolosan hanyag szabású ruhája felett fiatalosan, hetykén, megnyerőn ragyog. Mosolyogva szívja be az ellenséges levegőt. Lea nemigen hasonlít a festményhez, amelyet Wie-sener könyvtárszobájában látott. Az ilyen halvány bőrű asszonyok hamar megöregszenek, már látszanak rajta a hervadás első kis nyomai. Az arca azonban élénkebb, mint a festményen, bizonyára már sokat megélt, sokat gondolkodott; Spitzi ugyan nem szívesen foglalkozott túlságosan intellektuális asszonyokkal, de azt ő is elismerte, hogy Leából nagy vonzerő árad.

Sejtette, hogy Wiesener a karrierjéért vívott harcban ezt az asszonyt és a házát, vagyis a saját magánéletét is latba veti. Bevetési készségben nincs nála hiány, azt meg kell hagyni. Voltaképpen pimaszság, hogy őt is meghívatta. Wiesener valószínűleg meg akarja neki mutatni, hogy a PH-cikk körüli bonyodalom már teljesen a múlté. És ez tagadhatatlanul így is van. Wiesener feltételezte a tagtársról, hogy fait accomplit teremtett, ez azonban nem rendítette meg a helyzetét, kétségtelen, diadal számára, hogy Heydebregg ismét ellátogatott a Rue de la Ferme-re, s Wiesener szemmel láthatóan nem tudta magától megtagadni az örömet, hogy a Rue de Lille-t fel ne szólítsa, legyen jelen a diadalán.

A vacsora véget ért, a kávét a szabadban szolgálták fel. Az enyhe estén kellemes volt a félhomályos kertben a ház megvilágított homlokzata előtt üldögélni. Lea ivott is egy keveset, s jól érezte magát. Igazságtalan volt Erichhel szemben, gondolatban még inkább, mint szóban. Megbízhatóbb férfi, mint amilyennek tartotta. Erich azt mondta, Friedrich Benjamin él, s valóban él. Azt mondta, a PH-sok firkálmányai a nácik faji őrületéről nem egyebek hisztérikus túlzásnál, s lám, a víziló újból eljött hozzá. Nem, nem szabad állandóan hibát keresnie a szeretőjében, nem szabad minden jóhiszeműséget megtagadnia tőle.

Lea látja, hogy Wiesener kissé távolabb egyedül áll, s elindul, oda akar menni hozzá, hogy valami kedveset mondjon neki, s titokban megfogja a kezét. Az együvé tartozás kellemes érzését kelti, ha egy asszony társaságban odamegy a barátjához, s titokban megcirógatják egymást. De félúton észreveszi, hogy a víziló egyedül üldögél. Heydebregg egy alacsony, túlságosan törékeny kerti széken ül. Groteszknek, esetlennek, veszedelmesnek látszik. Lea lassan, mintha mágnes vonzaná, letér útjából, s Heydebregg-hez megy. Úgy érzi magát, mint az a gyerek az állatkertben, aki már indulóban van, de még egyszer visszamegy a ragadozó állatok ketrecéhez.

Elcseveg Heydebregg-gel; a férfi azonban szűkszavú, a beszélgetés csakhamar akadozni kezd. Lea leteszi a kabátját, előbukkannak szép karjai. Később, amikor hűvösebb lesz, egy bolyhos, szürke gyapjúsálat vesz magára, amely arcát kecsessé, okossá teszi. Heydebregg Lea mellett ül az alacsony kerti széken. Azt mondja magának, nem ülhet itt egész este, mint valami faszent e mellett az asszony mellett. De mégse mozdul.

Raoul odajön hozzájuk. Milyen kisfiús ebben a világos ruhában, gondolja Lea. Talán tévedett, s Raoul zavarodottságát egyszerűen csak beképzelte magának. Ma legalábbis egész este élénknek és gyerekesen jókedvűnek látszott. Raoul kecses mozdulattal a szék fölé hajol, s átöleli anyja vállát. – Jól érzed magadat, drágám? – kérdezi, majd hozzáteszi: – Örülök, hogy jól szórakozol –, s karcsún, illendőn meghajol Heydebregg előtt. Heydebreggnek már az első alkalommal is tetszett a fiú, jólesik neki az a tiszteletteljes udvariasság, amelyet iránta tanúsít.

Raoul Spitzivel szemben is igen szeretetreméltóan viselkedett, amit az nagyon méltányolt. A fiú megkérte, hadd mutathassa meg neki a német könyveit. Spitzi a koponyával, André Gide fényképével s a rulettkoronggal ékesített házioltár előtt megtalálta a helyes hangot, a nevethetnék és az őszinte érdeklődés keverékét. Találó szavakkal, egészen enyhe iróniával a nemzetiszocializmus nyelvére fordította át a szimbólumok tartalmát; most ezt halálkészségnek, művészetkészségnek és bevetési készségnek nevezik. Raoullal nagyon jól megértették egymást.

Wiesener eközben a félhomályos kertben ült, egy bozót árnyékában, s leszívta a kellemes levegőt. Örült, hogy pár percig egyedül lehet. A dolgok kedvezően alakultak. A PH támadása miben sem csökkentette a tagtárs Lea iránti rokonszenvét. Sőt a társadalmi érintkezés feslett, „bűnös” volta tudat alatt bizonyára vonzza ezt a puritán férfiút.

Wiesener félig csukott szeme mögül jóllakottan, elégedetten figyelte, amint a cigaretták világító pontocskái felvillannak, eltűnnek, majd megint felvillannak. Egy úr meg egy hölgy ment el közvetlenül a széke előtt; s az úr – Wiesener a hangjáról Pereyróra ismert – így szólt a hölgyhöz: – Nem értem Leát, miért engedi be a házába még mindig ezt a csűrhét. – „Ce tas de pleutres”, mondta, „a csürhe, a banda”. Tehát rá, Wiesenerre s a tagtársaira ugyanazt a szót használják, amellyel ő Trautweint és társait olyan szívesen illeti. Nem mesélte-e neki Lea, hogy az a bizonyos Trautwein bejáratos Pereyróékhoz? Wiesener eivigyorogja magát. Pereyro és Trautwein urak csak nevezzék őt nyugodtan csürhének. Trautwein úr nem sokáig fogja őt csürnének nevezni, az biztos. Trautwein úr ahhoz a tyúkhoz hasonlít, amely még vígan kotkodácsol a szemétdombon, de a szakácsnő már kifente a kést, amellyel ebédre levágja.

Wiesener felállt, odament Monsieur Pereyróhoz, s udvariasan megkérdezte tőle, hogy nem hozhatna-e nekik székeket. Megjátszotta a házigazdát. Épp Monsieur Pereyro előtt.

Émile-t, a komornyikot, akinek jó érzéke volt az árnyalatok iránt, bosszantotta ez a fontoskodás. Nem szerette Monsieur Wiesenert, azt meg egyáltalán nem tudta elviselni, ha ez a boche itt házigazdának játssza meg magát. Mit kell neki székekkel törődnie? Ameddig ő, Émile itt van, a Rue de la Ferme-en minden úgy megy, mint a karikacsapás, minek itt bárkinek fontoskodnia? Monsieur Wiesener nem panaszkodhatik, hogy a barátait, még ha boche-ok is, nem ugyanolyan figyelemmel szolgálják ki, mint másokat. Madame éppen elég súlyos árat fizetett ehhez a Monsieur-höz fűződő barátságáért; Émile persze hallott a PH-ban megjelent cikkről. Meg kellene tanulnia németül, hogy jobban tájékozódhassék. Odette, a komorna ugyanezen a véleményen van. Monsieur Wiesenernek semmiképpen se volna szabad így viselkednie. Nélküle is minden rendben megy.

Spitzi Raoul közreműködésével igyekezett a társaságnak egy kis fiatalságot és lendületet kölcsönözni. Mindenféle gyerekes játékokat javasolt, s a végén találós játékban egyeztek meg. Heydebregg kedélyesen szintén részt vett benne. Amikor rákerült a sor, Lea nem tette neki sem túl nehézzé a dolgát, s Heydebregg büszke volt, hogy aránylag rövid időn belül sikerült a szót kitalálnia.

Wiesener különösen nehéz feladatot kapott. Nem bánta, mert gyakorlott talányfejtő volt, alig akadt olyan szó, amit előbb-utóbb ki ne talált volna. Ezúttal is igen magabiztosan fogott neki. De ahogy erősen elgondolkodva a kör közepén állt, hirtelen meglátta Raoult, amint kívül a körön előrehajolva, mereven nézi őt. Raoul az óta a kínos jelenet óta udvarias, de zárkózott volt vele szemben. Most azonban Wiesener a fiú szeméből olyan gyűlöletet olvasott ki, hogy egyenesen megijedt. Elvesztette a fonalat, nem bírt úgy koncentrálni, ahogy a szó kitalálásához szükséges lett volna. Lea csodálkozva látta, hogy Erich belesült.

Ha már ilyen gyerekes játékokat játszanak, súgta oda Marieclaude Monsieur Pereyrónak, akkor játsszanak olyasmit, ami a nácikhoz illő. Mire a társaságnak egyfajta detektívjátékot javasolt. Húzzanak sorsot, s aki a gyilkos céduláját húzza, ne árulja el. Utána oltsák el a villanyokat, a játékban résztvevők rejtőzzenek el, s a gyilkos a sötétben támadjon rá az általa kiválasztott áldozatra. Az áldozat sikolya és még pár pillanatnyi sötétség után a detektív a jelenlevők kikérdezése útján igyekezzék megtudni, mi játszódott le a sötétségben, és ki volt a gyilkos.

Tehát sötétet csináltak, s a játék kezdetét vette. Hamarosan felhangzott egy vérfagyasztó kiáltás, a gyilkos rátámadt áldozatára, s amikor pár pillanattal később felgyújtották a villanyokat, a detektív munkához fogott. De nem került rá sor, hogy képességeit bebizonyítani tudja. Mert alig tett fel a jelenlevőknek néhány kérdést, megjelent vérrel borítva, ijesztően és mindenki előtt leleplezve magát a „gyilkos”: egy fiatal olasz szobrász. Tettének végrehajtása után ugyanis most ő akart elbújni, s a sötétben az egyik bútor szélébe beleverte homlokát.

Közben késő lett, a második menetre már nem került sor. A közvetlenül érdekeltek szerint az estély jól sikerült. Lea Wiesener iránti kínos kételyei csillapultak, maga Wiesener úgy érezte, közelebb jutott céljához, Raoul mindkét befolyásos náci személyiséggel összebarátkozott, Heydebregg nem bánta meg az elhatározását, hogy ismét ellátogatott a Rue de la Ferme-re.

A tagtársnak nem volt autója, Wiesenernek és Spitzinek viszont volt. Wiesener megkérte Heydebregget, szabadjon őt hazavinnie. Spitzi a kocsi ajtajánál állva tereferélt. Ezeknek a francia uraságoknak nem épp a legtökéletesebb a modoruk. Monsieur Pereyro például, amikor a hölgyek visszavonultak, a portói boros üveget nem az óramutató irányának megfelelően adta körbe. – És ez a gyilkosjáték – tette hozzá fejcsóválva –, ez a gyilkosjáték, amit a végén még bedobtak, ezt biztosan Amerikából importálták. Vadnyugati farmereknek való. Micsoda otromba, gyerekes ötlet. Nem gondolják? – Majd ragyogó mosollyal búcsút vett s eltávozott.

Heydebregg akár egy torony ült Wiesener elegáns kis kocsijában. Mialatt Wiesener beindította a kocsit, a tagtárs elgondolkodva megszólalt: – Furcsa, hogy épp von Gehrke tagtárs tartja ezt a játékot otrombának.

Wiesenernek másodszor is be kellett indítania a kocsit. Heydebregg szavai nyomán hirtelen felvillant agyában a megdöbbentő felismerés, mi volt az a „szolgálat”, amely ellenségének, Spitzinek helyzetét olyan rendíthetetlenné teszi.

„Kívül az ember bármi szép, / belül mégis csupa szemét”, idézett gondolatban Freidank Jó belátás-ából egy mondást. Mert Wiesener rendkívül olvasott ember volt.