20
Jövőre szóló adóslevél

A PNU-nak Benjamin szabadon bocsátása és a nürnbergi törvények után egy ideig jobban ment; ez a fellendülés azonban nem sokáig tartott. Most olyan hírek terjedtek el, hogy a PH beadja a kulcsot. De még ha ezek a hírek igaznak is bizonyulnának, hatásuk legkorábban is csak néhány hét múlva fog megmutatkozni. Egyelőre tehát egyik számtól a másikig kell tengődniök.

Nem, ezzel a garasos kolduskodással nem húzhatják sokáig. Zarnkénak támadt egy ötlete: mi történnék, ha megpróbálnának Madame de Chassefierre-től egy komolyabb összeget kérni.

Dülken és Pfeiffer, akinek elmondta ötletét, tátott szájjal bámultak rá. Madame de Chassefierre-től? A Notre-Dame-des-Nazis-tól? Attól az asszonytól, akit még nem is olyan régen csúnyán kipellengéreztek? De Zarnke minden ellenvetésre felkészült a válasszal. Madame-ot nem a PNU, hanem a PH pellengérezte ki. És a Madame, ahogy ezt a Sepp Trautwein-eset bizonyítja, Notre-Dame-des-Nazis-ból időközben Notre-Damé-des-Refugiés-vé vedlett át. A prozeliták mindig is a legbuzgóbb hitvallók voltak. És tetejébe nem vált-e ki a PNU szerkesztőségéből Heilbrun, a Wiesener és Madame de Chassefierre elleni támadások szerzője? Egy kis jezsuitizmus mindig meg van engedve; nem követnek el méltánytalanságot, ha Madame de Chassefierre-nél arra céloznak, hogy mindenekelőtt éppen ezek miatt a támadások miatt foganatosították e változást az újság vezetésében. Zarnke ötlete, hogy Madame de Chassefierre-t a PNU számára megnyerjék, egyre kevésbé látszott meghökkentőnek.

Friedrich Benjamin, Julian Zarnke és Peter Dülken Monsieur Pereyro útján bejelentették magukat Madame de Chassefierre-nél.

Lea meglepődve, megkönnyebbülve olvasta az újságban Friedrich Benjamin szabadon bocsátásának hírét. A szegény ember báránya tehát mégis megmenekült. Erich túlbecsülte önmagát, önmagát és azt a „hatalmat”, amelyen olyan meggyőződéssel és olyan szolgaian csüggött. Most megkapta a magáét. De bármilyen mély elégedettség töltötte is el, diadalt, Wiesener feltételezésével ellentétben, nem érzett.

A megkönnyebbülés, amely Friedrich Benjamin szabadon bocsátásának hírére elfogta, hamarosan szertefoszlott – a nürnbergi brutális kihívás számára is súlyos csapás volt. Leának volt annyi fogalma a politikáról, hogy felismerje: Benjamin kiszabadulása egyedi eset, a nürnbergi törvények kibocsátása viszont egy hosszú láncsor egyik szeme. Elolvasta Wiesener cikkét a „szabadság pártnapjáról”. A mondatok édes ékesszólása még mindig a régi erővel hatott rá, de épp ezért érezte át egész aljasságukat. Ismerte Erichet. Velejéig hazug, mialatt azon fáradozott, hogy ennek az aljasságnak szép külsőt kölcsönözzön, biztosan maga is elhitte érveit. Hogyan is tudta ő a maga életét olyan hosszú időn át ennek a férfinak életéhez kötni? Undorodott önmagától. Már annak idején, amikor Hitler uralomra jutott, szakítania kellett volna Erichhel. Ennek ellenére szabadulásának és tisztaságának érzését még most is ugyanaz a borzongás kíséri, amely közvetlenül a szakításuk után elfogta. Morfinisták érezhetik így magukat, az elvonó kúra utáni eiső hetekben.

Amikor a könyvkereskedője elküldte neki a Beaumarchais-t, valóban felütötte a cím utáni oldalt, azt az oldalt, ahol a kéziratban a neve állt. És mosolygott is, amikor az oldalt üresen találta, mosolygott, ahogyan azt Wiesener előre látta. Ugyanolyan halványan, mint a festményen, csak értőbben, bánatosabban, megvetőbben.

Most pedig ott ültek nála a PNU munkatársai, s Lea Friedrich Benjamin dülledt, szomorú, fanatikus szemébe nézett. Tehát itt van a szegény ember báránya. Ilyen hát az az ember, aki akaratán kívül annyi bonyodalmat okozott, s ezekbe aztán Lea is belekeveredett. Lea elégtételt érzett, hogy végül mégiscsak legyőzte önmagát, s hogy most ez a Benjamin ül itt, s nem Erich.

Zarnke jogtanácsos egy-két bevezető szóvirág után a tárgyra tért. Tudomása szerint, mondta, Madame de Chassefierre jól beszél németül. Akkor talán érdekelni fogja, hogy a párizsi zsidónegyedben használt francia nyelvben a jiddisen keresztül egyéb német szavak mellett elsősorban a „Gaste” – a vendégek – szó honosodott meg. Ez a szó pedig, amelyet egyébként „Gaschtének” ejtenek, annyit jelent, mint koldus, kunyeráló, mert hát a vendégek, sajnos, többnyire ilyen „Gaschték”. Ők maguk is azok. És ezek után előadta kérését.

Az urak egy kerek, tekintélyes összeget kértek Leától. Tulajdonképpen arcátlanság ilyen nagy összegű támogatást kérni tőle. Ezek az urak, ez az égő, már-már tébolyult szemű ember netán azt képzeli, hogy neki Erichhez fűződő kapcsolatai miatt bírságot kell fizetnie?

Majd gondolkodik a dolgon, felelte. Nyájas, de ugyanakkor tartózkodó hangon beszélt, amely egyaránt ébreszthetett reményt és aggodalmat.

Vendégei távozása után elgondolkodott a dolgon. A szegény ember báránya ugyan megmenekült, de még koránt sincs biztonságban; mezítlen, sebezhető, száz veszély fenyegeti. Nem kell-e – töpreng – ujjmutatásnak tekintenem, hogy épp hozzám menekült? Most, hogy olyan határozottan kiálltam ezért a Benjaminért és az újságjáért, nincsenek bizonyos kötelezettségeim?

Voltaképpen örülnöm kell, ha éppen most megmutathatom a világnak, hogy Friedrich Benjamin és a hozzá hasonlók, nem pedig Erich és a nürnbergiek pártján állok.

Csakhogy túlságosan nagy összeget kívánnak tőlem. Ha odaadom, ezt jó néhány évig megérzem. Akkor nem élhetek tovább ilyen fényűzésben.

De vajon olyan fontos-e nekem, hogy továbbra is fényűzésben éljek? Arányban van-e a költségekkel az az élvezet, amit ez a nagy társadalmi élet nyújt nekem? Mi történne, ha például feladnám a párizsi házamat, s egy ideig utazgatnék? Ez az itteni élet úgysem okoz már nekem örömet. A körülöttem levő arcokról csak alig leplezett kíváncsiságot, a szánalom, elismerés és káröröm érzelmeit olvashatom le.

Ezt a házat is meggyűlöltem. Itt minden Erichre emlékeztet, az asztal, amelynél evett, a székek, amelyeken ült, a poharak, amelyekből ivott, az ágy, ahol velem aludt. Boldog leszek, ha mindezt nem kell majd magam körül látnom. Igen, ez volna a megoldás: ha odaadom a PNU-nak a pénzt, eladom a házat, és utazni megyek.

De adjak-e pénzt a PNU-nak? Erichnek kiadtam az útját, többé semmi dolgom vele, de miért harcoljak ellene?

Lea megbeszélte a dolgot Monsieur Pereyróval. A PNU támogatása, vélekedett Monsieur Pereyro, elismerésre méltó cselekedet volna, de a kívánt összeg szerinte is túlzott. Ennyit ne adjon nekik, tanácsolta. Ám Lea az alkudozástól húzódozott. Ürügyet talált rá, hogy a háztól megszabaduljon, s ehhez az ürügyhöz most már ragaszkodott.

A végleges döntés előtt Raoullal is meg kellett beszélnie a dolgot. A fiú az utóbbi hetekben egyre távolabb került tőle. Elmerült munkájában, s olyan emberekkel jött össze – elsősorban egy bizonyos Tschernigg-gel –, akikhez Leát nem fűzte semmiféle külső vagy belső kapcsolat. Raoul változatlanul udvariasan és nyájasan viselkedett vele, de most már sose tárulkozott ki előtte. Lea némi aggodalommal nézett a megbeszélés elé.

Ott ült a sárga székben, amely előnyös keretül szolgált neki, s közömbösen, de mégis kissé szívdobogva beszámolt Raoulnak a PNU kéréséről s arról a tervéről, hogy a házat mindenképpen eladja, s utazni megy. Beszéd közben érezte, mennyire szereti a fiát. Voltaképpen mit ér vele, ha a házat eladja? Ha nem lakik itt, Wiesener arcát a fiatal Raoul-ban akkor is mindig maga előtt fogja látni. Tán Raoultól is meg akar szabadulni? Hiszen éppen azt akarja nála elérni, hogy ha elutazik, ő is vele tartson. Raoult meg kell tartania, ez a legfontosabb. És miután minderről beszámol Raoulnak, sietősen hozzáteszi, hogy ez az elképzelés egyelőre csak ködös terv, s ha Raoul továbbra is a Rue de la Ferme-i házban akar élni, tervét máris elejti, eltemeti.

Raoul igen udvariasan hallgatja anyja szavait, mégis olyanformán, mintha ez az egész ügy alig érintené. Holott valójában nagyon felkavarja. Ha jól meggondolja, anyja terve megfelel saját kívánságainak. A múlt őt is undorral tölti el, szégyelli magát miatta. A nürnbergi törvények esz-telensége és brutalitása ráébresztette, milyen kegyes volt hozzá a sors, amikor megóvta attól, hogy ezzel a csőcselékkel szorosabb kapcsolatba kerüljön. Szinte sajnálja Monsieur Wiesenert, hogy efféle elállatiasodott lények „kényének-kedvének” szolgáltatta ki magát. Most, hogy ő maga immár befutott hivatásának biztos révébe, életének azt a korszakát, amelyben mint valami Machiavelli-fióka politikai becsvágyból ezekkel az emberekkel érintkezett, idegennek, túléltnek, gyanúsnak, mocskosnak tekinti. Ahogy a primitív ember levágott haját és körmét, kicsordult vérét s az ürülékét elrejti és elássa, éppúgy szeretne ő is megszabadulni mindattól, ami erre a múltra emlékeztetheti. De eddig visszatartotta ettől valamilyen ellentmondásos érzés: a hagyományok tisztelete, az általános fejlődés iránti érdeklődés, a mindenfajta rombolástól való arisztokratikus, sznobos idegenkedés. Szobájának sarkában még mindig ott áll a házioltár. Ha a házat eladják, mindezek a dolgok maguktól eltűnnek.

Egyébként pedig Nürnberg után nem is lehet elég gyakran és elég világosan kifejezésre juttatni, hogy neki Monsieur Wiesenerhez már semmi köze. Raoul elolvasta Erich Wiesener Nürnbergről szóló értekezéseit. Ezek az értekezések elismerésre méltó stílusról tanúskodnak, formájuk ragyogó, de a mondanivalójuk közönséges. A nácik ocsmány barbárságát erőként magasztalni, saját bandájuk otromba istenítését új életérzésnek nevezni – szellemi árulás, aljas hamisítás. Monsieur Wiesener üveggyöngyöket kínál, vaj gyanánt margarint árusít.

De most már csaknem egy perc múlt el azóta, hogy anyja befejezte a beszédet, válaszolnia kell neki. Raoul higgadt hangon rábeszéli, hogy hajtsa végre terveit. A PNU anyagi támogatása, mondja, a szokásos, unalmas jótékonykodásnál hasznosabb és eredetibb. Azt is teljesen megérti, hogy anyja nem akar örökkön-örökké Párizsban élni. Ő maga, ha elkészül munkájával, szívesen utazgat egy ideig anyjával.

Amikor Madame de Chassefierre közölte Zarnkéval, hogy hajlandó a kívánt összeget a PNU rendelkezésére bocsátani, a jogtanácsos nem fukarkodott a köszönő szavakkal. Aztán udvariasan és ravaszkásan megjegyezte, hogy a PNU szerkesztőinek volna még egy kérésük: Madame de Chassefierre legyen olyan szíves a nyugta átvétele végett személyesen elfáradni hozzájuk. Lea kissé csodálkozva megígérte.

A PNU szerkesztőségében Peter Dülken megmagyarázta neki, miért fárasztották ide. Nem tartják helyesnek, mondta, hogy egy ekkora összeget ajándékképpen fogadjanak el. Nem akarnak alamizsnát kapni. Ezért hálásak volnának Madame de Chassefierre-nek, ha az összeget pusztán kölcsönnek tekinthetnék, s ezért arra kérik, fogadjon el tőlük egy kötelezvényt, amely akkor válik esedékessé, amikor a PNU szerkesztői már biztonságban visszatérhetnek Németországba.

Lea nem tudta, mit válaszoljon. Rövid, kínos szünet állt be. De ekkor megszólalt Friedrich Benjamin. Ha ők, a PNU munkatársai, jelentette ki, és szemében a hit fénye lobogott, nem volnának épp oly szilárdan meggyőződve arról, hogy egyszer visszatérnek Németországba, mint a halálukról, akkor ezt a harcot már réges-rég feladták volna, nem szerkesztenék tovább a PNU-t.

Zarnke a megállapodást hatályos jogi formába öltöztette. Lea aláírta a különös okmányt, s egy pillanatig már-már maga is elhitte, hogy egyszer még viszontlátja pénzét.

A PNU munkatársai Lea távozása után még sokáig üldögéltek, és terveket szövögettek, milyen lapot fognak a PNU-ból csinálni. Most teljesülhet régi, forró vágyuk, ezentúl naponta megjelentethetik az újságot. Most már biztos, hogy a német emigráció hangja hazatérésükig nem fog elnémulni.

Hogy megélik ezt a hazatérést, ebben nem kételkedtek. – Remélem – mondta komoran Peter Dülken –, hogy nagyon megváltozott Németországot fogunk ott találni. Az a Németország, remélem, olyan lesz, hogy nem egy jól táplált emigráns visszavágyik majd az emigrációba.

Zarnke jogtanácsos nem bírta megállni, hogy el ne mondja egyik történetét. Peszách este, amikor a zsidók az Egyiptomból való kivonulásra emlékeznek, évszázados szokás szerint egy pohár bort isznak, s így köszöntik fel egymást: – Jövő évre Jeruzsálemben. – Mármost egynéhány esztendővel ezelőtt, New Yorkban, német-amerikai zsidók körében megélte, hogy egy hölgy e felköszöntőhöz ezt az energikus kitörést fűzte hozzá: – Igen, de nélkülem.