2
Odavágta a lapokat

Sepp, miután elolvasta Gingold levelét, és elment az Aranjuez szállóból, a forró Párizsban erre-arra kóborolt. Előbb a Szajna bal partján bandukolt, földre szegezett szemmel, lábát befelé fordítva, gondolataiba mélyedt, sőt időnként magában beszélt. Aztán visszafordult, gépiesen átment egy hídon, jó darabig sétált a rakparton, majd megint megfordult, újból átment egy hídon, még a szigetre is eljutott.

Mindenféle gondolatok kavarogtak agyában, de újból és újból visszatért az Annával folytatandó beszélgetésre. Gondolatban máris perlekedett vele. Annának sok mindenben igaza volt, de ő mégse adta be a derekát. Igyekezett megmagyarázni neki, ki vagy mi ez az egyszeri lény, ez a sok-sok sötét, sőt tán rossz vágyból meg néhány helyes gondolatból összegyúrt Sepp Trautwein, ez a müncheni nemzedékek hosszú sorának lecsapódott élményeiből, számtalan fogyatékosságból és erényből összegyúrt Sepp Trautwein, akiben a muzsika és a jó szándék vastag üledéke rakódott le. Eltökélte ugyan, hogy kiáll a maga igazáért, de azt is feltette magában, hogy tárgyilagosan meghallgatja és megfontolja Anna érveit. Új, tiszta öltönyt is csak azért vett fel, mert be akarja neki bizonyítani, hogy slampossága miatti dorgatóriuma nem tévesztette el hatását, mert meg akarja mutatni neki, komolyan el van szánva, hogy mindent rendbe hoz és jóvátesz. Most hát bizonyos értelemben lelkileg is rendesen felöltözött, és tisztába tette magát a nagy kimagyarázkodásra.

És különben is éppen Annának örülnie kellene, hogy a dolgok ilyen fordulatot vettek. Hát nem Anna rágta mindig a fülét, hogy hagyja abba a politizálást, teremtsen magának szabad időt a komponáláshoz? Egyébként szíve legtitkosabb rejtekeiben számára is megváltásnak tűnik, hogy most néhány hétig nem kell politizálnia. Tán új öltönyt is csak azért vett fel, mert a régi Sepp már odavan?

Közben dél lett, Sepp már jó ideje kóborolt erre-arra, Gingold aljassága és Heilbrun szószegése nagyon elővette, most aztán megéhezett. Egy kocsma teraszán ült le, gondolatokba merülve evett, rosszat ugyan, de jó étvággyal.

Aztán nyugtalanul tovább kóborolt az utcákon. Öt óra táján a Luxembourg-kertben üldögélt, szórakozott arccal, még mindig töprengve. Felmerült benne a gondolat, hogy tulajdonképpen felhívhatná Annát. Most már, úgy érezte, fel van készülve rá, hogy megmagyarázza neki, miért viselkedett látszólag olyan értelmetlenül. Mert a valóságban persze a viselkedése nem volt értelmetlen, ezt muszáj megértetnie vele. Aztán úgy gondolta, mégiscsak jobb lesz, ha előbb másoknak: Tscherniggnek, Ringseisnek vagy Erna Redlichnek meséli el, mi történt. Ha meghallja, hogyan reagálnak az elbeszélésére, jobban megállja majd a helyét Anna előtt, nem akar semmi hibát elkövetni előtte. Felhívta Erna Redlichet, és estére találkát beszélt meg vele. Annával holnap reggel beszéli meg az ügyet, ha majd mindent jól átgondolt, és meghallgatta mások nézetét.

Az is átfutott az agyán, hogy elmegy a PH-hoz, és Heilbrunnak megmondja a véleményét. De ezt aztán elhalasztotta; ameddig ennyire forr benne a méreg, csak ostobaságot követne el. Inkább az öreg Ringseist látogatja meg. Ringseisben van valami jótékony nyugalom, az embereket és dolgokat kellő letisztultsággal szemléli.

Ringseis titkos tanácsos igen messze kint lakott, Belleville-ben, egy nagy bérkaszárnyában. Sepp csak nagy nehezen akadt rá. Szobácskája magasan feküdt, közvetlenül a tető alatt.

Sepp az öreget ágyban találta. Az aprócska kamra fülledt volt, a levegőben izzadságszag terjengett. Egyre inkább erőt vesz rajta a reumatizmus, mesélte Ringseis, s körülményes szavakkal fejezte ki örömét Sepp látogatása felett. De aztán fájdalmak fogták el, tengerészszakállal keretezett, széles, sápadt, barázdás arca keservesen rángatózott, eltorzult. Sepp okosabbnak tartotta, ha nem mond semmit, ült csendesen, és nézte a beteg embert. Ringseis egy ideig szótlanul feküdt, csak a fájdalmai foglalkoztatták. Aztán, úgy látszik, a legrosszabbján túljutott, kievickélt a kínok szférájából, nagy, kidülledt szemét nyájasan látogatójára függesztette, s arra kérte, mondja el, hogy s mint van.

Sepp elmesélte, mi történt vele. Ringseis figyelmesen hallgatta. – Kár – mondta végül –, hogy csak szavakat tudunk közvetíteni, csak a felismerés, a tapasztalat, az ismeret fogalmait és megjelöléseit, s nem magát az ismeretet. Itt van például a várás tudománya. Aki megtanult várni, annak semmi és senki többé nem árthat. Őszintén szólva – folytatta titokzatosan, nagy erőfeszítéssel –, amikor el kellett hagynom Németországot, magam is jó ideig nyugtalan, sőt szinte azt mondhatnám, boldogtalan voltam. Mindenekelőtt egy bizonyos kéziratért fájt a szívem. – S ha már egyszer belefogott, részletesen elmondta, miről van szó. – Elvállaltam ugyanis, hogy a reálenciklopédiában egy cikket írok Xanthippéről. Húsz esztendő során összegyűjtöttem mindazt, ami erre vonatkozóan fellelhető, s új, határozott eredményekre jutottam, amelyek kétségtelenül Xanthippe védelmezőit igazolják. A világ kedvét leli a rágalmazásban, s kétezerháromszáz esztendő alatt sok minden ocsmányságot összehordott, hogy egy bátor, halott asszonyt befeketítsen. Ez nekem nem tetszett, ma sem tetszik. Így hát, miként ez várható volt, örültem az összegyűjtött anyagnak, s nagyon sajnáltam, hogy a szemináriumi terem hatos számú szekrényében a régi iratok közt kellett hagynom. – Ringseis elhallgatott, majd széles, sápadt arcára lassanként huncutkás mosoly terült. – De látja – folytatta –, midőn most az egész Xanthippe-anyag összegyűjtését úgyszólván elölről kellett kezdenem, egy bizonyos scholionnal kapcsolatban egy feltevésre jutottam, egy igen ésszerű és a céljaim szempontjából igen fontos, sőt döntő feltevésre. Mármost ha egyszerűen felhasználhattam volna a régi anyagomat, egész biztosan nem foglalkoztam volna újból ezzel a magyarázó jegyzettel, s így az a feltevés se érlelődött volna meg bennem. Tehát a bosszúságom elhamarkodott, sőt kezdettől fogva ostoba dolog volt. Mert, látja, kérem, ez az egész munka nem volt sürgős, és még most se sürgős. Amikor eljöttem, a reálenciklopédiában a T betűnél, a Taurisci-Thapsis kötetnél tartottunk, s így legkedvezőbb esetben is még tizenkét esztendeig tart, amíg az X-hez és Xanthippéhez eljutunk. Addig pedig Odüsszeusz már réges-rég visszatér, és a mi barbárainkat sűrű fű lepi. De nem magamról akartam beszélni, kedves Seppem – mondta bocsánatkérően –, hanem magáról. Minden azon múlik, hogy az ember lélekben felkészüljön. Nemigen akad olyasmi, amit holnap ne lehetne jobban megtenni, mint ma. – Ezek ugyan banalitások voltak, s mégis megnyugtatták Seppet, s átsegítették egy nehéz órán.

Aztán eljött az este, és Sepp elment a vendéglőbe, ahol megbeszélés szerint találkája volt Erna Redlichhel. A megbeszélt időpontnál korábban ért oda, de a lány is korábban érkezett. Erna izgatott volt. Nagy hévvel kezdte mesélni, hogy a Sepp-pel történtek milyen hatást váltottak ki a szerkesztőségben. Sepp utódjaként ma megjelent a PH-nál Hermann Fisch – tudja, ugye, kiről van szó, az a Fisch, aki valaha a Berliner Tageblatt-nál volt. Igen, Sepp ismerte őt, Hermann Fisch jó újságíró, de politikailag színtelen, szarházi alak. Igen, s a többiek ezt nem voltak hajlandók lenyelni. Ragaszkodtak hozzá, hogy Sepp tovább folytassa szerkesztőségi tevékenységét, s hogy a cikke, a koholt Vezér-beszéd megjelenjen. Mindannyian szolidárisak vele.

Ezt mesélte hát túláradó hévvel Erna. Kissé érzelgős szeme ragyogott, gyerekes, nyílt arca kipirult, gyerekkezeivel szokása ellenére hadonászott Sepp orra előtt. Csak aztán tett neki szemrehányást, amiért két nap óta nem adott hírt magáról. Erna azt hitte, jó barátok: s most egy ilyen fontos dolgot nem tőle, hanem valaki mástól kell a szerkesztőségben megtudnia.

Seppet meghatotta ez a nagy hév, a lány elbeszélése szívből megindította. Hát nem megmondta, hogy a többiek kiállnak majd mellette. Újból eltöltötte a bizakodás. Milyen jó, hogy várt, és nem szólt még Annának a történtekről. Feleslegesen megalázta volna magát. Igen, holnap, ha majd beszél vele, sokkal biztosabban áll majd a lábán.

Még sokáig tereferélt Erna Redlichhel, egy jó darabig el is kísérte őt, majd jókedvűen és felfrissülve hazament.

Gáz csapta meg az orrát, elállította lélegzetét. Felrántotta az ablakot, a fürdőszobába rohant, hogy elzárja a gázcsapot. Látta, hogy Anna a fürdőkádban fekszik, teste mélyebbre süllyedt a vízben, de még félig ülő helyzetben volt, a víz épp a szájáig ért. Arca üde, bőre fényes, ajka vörös. Hál’ istennek él!

Megérinti a testét, hideg, hidegebb, mint a víz. Megpróbálja feljebb húzni, de a test nehéz, élettelen. Egy pillanatra elengedi, mélyet lélegzik, s ekkor meglátja Anna mellett a vízben fekvő gázcsövet. Űjból megpróbálja kihúzni a vízből, s végre nagy erőfeszítés árán sikerül is neki. Bevonszolja a szobába, az ágyhoz. A testről csorog a víz, végigömlik a padlón, az ágyon, maga Sepp is csuromvizes lesz.

Kiszalad a lépcsőházba, s bekopogtat a szomszéd ajtókon. – Orvost, orvost! – kiáltja értelmetlen módon németül. Az egyik ajtó kinyílik, egy fej jelenik meg.

– Mi történt? – kérdezi.

– Orvost, orvost! – ismétli Sepp most már franciául. – Baleset történt.

Visszaszalad a szobába. Ügyetlenül próbálkozik Annát életre kelteni, ütemesen nyújtogatja és emelgeti a karjait. Ez nem igaz, gondolja közben. Ez csak agyrém. Megháborodtam. Ezt nem tehette. – Anna, Anna! – kiált rá, és aggódva bámul az arcába, várja, hogy feleljen. De Anna állkapcsa leesett, szája a nagy, fehér fogakkal groteszkül, ijesztően tátva.

A rádió még mindig szól. Sepp elzárja. Majd sietve, vad buzgalommal újból elkezdi hajlítani és nyújtogatni Anna karjait. Csakis az ő kedvéért rendesen felöltöztem, gondolja magában feldúltan. Ezt észre kellett vennie. Ebből látnia kellett, hogy a kedvében akarok járni. És különben is honnét tudhatott erről a Gingold-ügyről? Hisz én nem szóltam neki semmit. Nem, nem, ez nem igaz.

Valaki bejön a szobába: Hanns. Az első rettenetes ijedség után megérti, mi történt, sokkal gyorsabban, mint az imént Sepp. Amíg az orvos megjön, apjával együtt Anna körül tesz-vesz, kurta, szakszerű utasításokat ad. Máskülönben nem beszélnek.

Aztán Mercier úr kíséretében megjelenik az orvos egy oxigénkészülékkel, s egy rendőrtisztviselő is jön vele. Rövid vizsgálat után megállapítják, hogy itt már nincs mit tenni, s egykettőre el is mennek.

Sepp csak most ébred igazán tudatára, mi történt. Hanns, aki szintén magánkívül van, megdöbbenve látja, hogy az apja teljesen összeomlik. Sepp gyámoltalanul gubbaszt, halkan sírdogál, gyerekesen, vég nélkül. Hanns csak nagy nehezen tudja őt rábeszélni, hogy vegye le csuromvizes öltönyét.

Aztán ott ülnek kettesben a zsúfolt szobában, egyedül a halottal. Az ablakok tárva-nyitva állnak, de az enyhe, édeskés gázszag mégse akar távozni a szobából. Tetejébe a kívülről beáradó egyre hűvösebb levegőtől meg a fáradtságtól mindketten szinte már dideregnek.

Sepp lomposan gubbaszt, pizsamájának szára felcsúszott, s Hanns akaratlanul apja lábszárának piszkosfehér szőrzetét bámulja. Sepp locsog, néha egymás után buggyannak ki belőle a mondatok, majd meg hosszú szüneteket tart. Olykor egyenesen Hannshoz szól, máskor csupán önmagához beszél, nem vár válaszra.

Szükségét érzi, hogy a lurkó és önmaga előtt igazolja magát. Gyötri a tudat, hogy olyan sokszor házsártosan és igazságtalanul bánt Annával, s hogy akkor olyan gyerekesen azt kiáltotta: „soha, soha, soha”. És azt is szánja-bánja, hogy a felmondást elhallgatta előle, s hogy ma este olyan sokáig üldögélt Ernával. Mindez helytelen volt tőle, de persze Anna tettének nem ezek az igazi okai. Az igazi okok mélyebben rejlenek, nem őbenne, tehet-e ő arról, hogy az emigrációban minden olyan kicsinnyé, nyomorúságossá, szerencsétlenné válik. Egyszer, kétszer vagy háromszor hősiesen viselkedni nem művészet, a mindennapi élet örökös kellemetlenségeit, idegőrlő eseményeit elviselni sokkal nehezebb. És mivel ezek az állandó apró-cseprő nyomorúságok Annát sokkal jobban elővették, mint őt, ezért most elvesztette bátorságát, bizakodását. – Most odavágta a lapokat – mondja, és ezt a különös mondatot többször is elismétli.

Hannsot e rettenetes élmény tépi-marcangolja. Bármennyire is igyekszik erőt venni magán, gondolatai összevissza kavarognak, nem tud úrrá lenni rajtuk. Igyekszik magyarázatot találni rá, hogy tulajdonképpen mi kergette anyját a halálba. Sepp szavaiból apránként megérti az ösz-szefüggéseket. – Hát az én hibám? Az én hibám? – ismételgeti Sepp. Hanns ugyan hajlik rá, hogy mindig inkább a körülményeket hibáztassa, de Sepp tagadhatatlanul bűnös-könnyelműen viselkedett, s ha Sepp kérdésére Hanns most mégis azt válaszolja: „nem, nem”, ez a „nem” erőtlenül, nem nagyon meggyőzően hangzik.

Örák múlnak el, megvirrad. Sepp szótlanul töpreng. Nagyon is jól hallotta, milyen bénán, vonakodva mondta ki Hanns azt a „nemet”, s ez szíven ütötte. Magával perlekedik, de Annával is perlekedik. Annának igaza volt, ő valószínűleg tényleg nem is konyít a politikához, csak a muzsikához ért. De hát lassú a felfogása, s ezért Annának időt kellett volna hagynia neki, hogy ezt kapiskálja, várnia kellett volna, nem lett volna szabad a lapokat azonnal odavágni. Anna rengeteget segített neki, s amíg ő maga nem hagyta cserben a művészetét, Anna volt a zenei lelkiismerete, nélküle talán megtorpant volna. De Anna gyakran kellemetlen, kibírhatatlan modort vett fel, mindent hússzor elismételt, nem hagyott neki békét, s az az örökös nógatás és abajgatás néha már az idegeire ment, huzamosabb időn át lehetetlenség kibírni, hogy valakitől folyton-folyvást a maximumot követeljék. A rosszallással nem fukarkodott, annál inkább a dicsérettel. Amikor legutóbb eljátszotta neki a Walther-dalt, alig talált rá egy-két jó szót. Az után a sok rossz után, amit Anna mondott neki, igazán kicsit jobban is megerőltethette volna magát, hisz a dal tényleg elég jól sikerült. Ha őszinte akar lenni, néha egyenesen örült, hogy Anna az emigrációban nem vehetett részt a munkájában.

Aljasság tőle, hogy most ilyeneket gondol összevissza. Csak azért teszi, mert rossz a lelkiismerete. Nem viszonozta Anna jóságát.

És újból elkezd beszélni. Ha nézeteltérés támadt köztük, magyarázza Hannsnak, s igyekszik rikácsoló hangját halkra fogni, úgyhogy rekedten, monoton hangon beszél, Annának csaknem mindig igaza volt. De őt is csak a jó szándék vezette, s így végül rendszerint egyetértésre jutottak. Ezúttal is elsimították volna a dolgot, efelől semmi kétség. Csakis ennek a kimagyarázkodásnak kedvéért öltözött fel ilyen tisztán és gondosan. Ezt Hanns legnagyobb csodálkozására többször is hangsúlyozza. Hannsnak nyomatékosan meg kell erősítenie, hogy hazaérve Seppet jó, új öltönyben találta. – Ez nagyon fontos – mondja Sepp, s ezt többször is elismétli.

Hanns nem érti, hogy Sepp tulajdonképpen mire akar kilyukadni. De nem is töri ezen a fejét, teljesen lekötik saját gondolatai. Nemcsak Seppnek, neki is másképpen kellett volna viselkednie ezzel a halott asszonnyal. Érzi az anyja kezét, ahogy megsimogatja a fejét; ezt gyakran megtette, de Hanns jól emlékszik rá, mikor simogatta meg utoljára. És arra is emlékszik, hogy kétszázötven frankot akart adni neki, ez igen buta és csúnya dolog volt tőle. Az utóbbi időben nemigen értették meg egymást, ő és az anyja. Az anyja semmit se tudott az ő új világáról, és nem is akart tudni róla. És mégis, töpreng Hanns, minden tőle telhetőt megtett értem. Nagyon-nagyon megérzem majd, hogy nincs már. Milyen ostobaság volt törni magamat, hogy ezt a fölösleges bachot-t letegyem. Ha ezt nem csinálom, már korábban pénzt kereshettem volna, anyának nem kellett volna így agyonhajszolnia magát, s akkor minden másképpen történt volna.

Az anyjának így holtan tulajdonképpen egészen más az arca, mint amikor még élt, sokkal szigorúbb, szebb. Vagy rosszul látja? Az utóbbi hónapokban az anyja csak örökké szorgoskodó háziasszony volt számára. Most hosszú idő óta először emlékszik vissza, hogy anyját nem mindig csak annak az asszonynak ismerte, akivel kettesben elmosogatja az edényeket. Igyekszik az emlékezetéből régi képeket előásni. Egészen kisgyerek korában, emlékszik vissza, anyja fiatal asszony volt, kivágott báli ruhában; látja a hátát, ragyogó, szép szemét, halvány s mégis üde színű arcát. És aztán maga elé képzeli, később, a párizsi út közben, tevékenyen, energikusan, bundában. Egészen más volt, mint az az asszony, akit gyerekkorában estélyi ruhában és mezítlen háttal látott, de a mosogatónál súrgölődő asszonyhoz sem hasonlított. Voltaképpen mindegyik teljesen más-más asszony, de ez a sok különböző asszony mégis mind az anyja. Milyen keveset tudok róla, töpreng, milyen keveset gondoltam rá.

Sepp hirtelen feláll a viaszosvászon székből. Egyszerre ráeszmélt, hogy az óra ketyegését hallja, s most eszébe jut, hogy már kedd reggel van, márpedig az órát hétfőn este fel kellett volna húzni. Szíve mélyén örül, hogy olyasmit kell tennie, ami elvonja sötét gondolataitól. Feláll, minden tagja fáj, s Hanns meghökkenve nézi, amint egy székre áll, hogy felhúzza az órát.

A kulcs alig-alig fordul, észre se lehet venni: az óra fel van húzva. Anna, mielőtt „azt” tette, felhúzta.

Seppet egyszerre elönti a fájdalom. Egyszerre rádöbben, hogy Anna mindvégig rá gondolt, csak őrá. A Walther-dal számára csak kevés jó szava volt, s mégse lesz soha senki, aki a muzsikáját lélekben úgy átérzi és megérti, ahogy Anna átérezte. És egyszerre szinte testi valóságban látja mindazt, amit Anna érte tett, örök nagy szeretetét, mindennapi apró gondoskodását, s hogy mi mindenről mondott le őérte, önmagát feláldozta érte. Mindezt száz és száz különböző Annában látja, s mégis csupán egyetlen Annában. Látja, ahogy a kis Hanns születése után halál-sápadtan, mosolyogva és véresen fekszik, ahogy a zongoránál áll, amikor a harminchetedik Horatius-ódát először eljátszotta neki, ahogy vele együtt elfogja őt is az az értelmetlen, indokolatlan és mégis olyan indokolt nevetési roham, közvetlenül azelőtt, hogy a miniszter a kitüntetést átnyújtotta őneki, ahogy a Cseh-erdőben a réten fekszik, hasán az árnyékfoltokkal.

És ekkor hirtelen, ebben a derengő virradatban Sepp újból megszólal, és mesélni kezd a lurkónak. A fiatal Annáról mesél, milyen ragyogóan üde volt, tele humorral, milyen jó pajtás, semmit se vett rossz néven, semmilyen buta viccet, semmilyen rossz hangulatot. Elmeséli, milyen volt Anna, mielőtt még Hanns megszületett. Hanns, aki csak ezekben az utóbbi években látta őt tudatos, értő szemmel, nem is tudja felmérni az utóbbi évek Annája és a húsz esztendő előtti Anna közti különbséget. Igen, Seppnek magasztalnia kell a halottat, gyászdalt, halotti dalt kell énekelnie róla. Minden gátlás nélkül lefesti Annát lánykorában, tizennyolc és tizenkilenc évesen, leírja a testét, olyan részletesen, ahogy arról a lurkónak máskülönben sosem mesélne. De most el kell mondania, milyen szép volt ez a halott asszony ifjú korában.

Hanns ijedten, kíváncsian, kellemetlen érzésekkel eltelve hallgatta apját. Most hát hallja, milyen volt az anyja fiatalon. De végül is ő hús a húsából, az egyetlen darab hús, amely megmaradt belőle; Hanns mélyen átérzi, hogy anyja folytatása, s így joga van tudni, milyen volt fiatalon. Ám Sepp szégyentelen leírása mégis feszélyezi, vérvörös lesz, s nem mer apja arcába nézni.

Sepp most témát változtatva folytatja tovább végtelen, összefüggéstelen monológját. Hanns gondolatai elkóborolnak. Anya egy szerencsétlen, pusztulásra ítélt nemzedékhez tartozott, ahhoz a nemzedékhez, amely az arcátlan, balga, imperialista háborút kirobbantotta, s amely most iszonyatos görcsök és vonaglások közepette kimúlik. Anya ezt érezte, határozottabban érezte, mint Sepp, s „odavágta a lapokat”. Maga Hanns nem érti, hogyan teheti le valaki harc nélkül a fegyvert. De annak, aki mint az anyja, az előző nemzedékhez tartozik, nemigen lehet szemrehányást tenni, ha megfutamodik.

Sepp lassanként elhallgat, ezúttal véglegesen. Az ablaknál ülnek egymás mellett, már reggeledik. Sepp elcsigázottan, kimerülve bóbiskol. Most Hanns is érzi, milyen fáradt. Kemény nap volt mögötte, már fáradtan ért haza, a rémes esemény elűzte ugyan fáradtságát, de most annál erősebben keríti hatalmába, érzi, hogy teljesen kikészült.

Szegény anya. Mély szánalom önti el. Milyen borzasztó volna, ha ő is egy ilyen nemzedékhez tartoznék. Azt a dolgot annak idején a kétszázötven frankkal nem lett volna szabad megtennie. Most pedig nagyon megnehezíti az embernek, hogy azt csinálja, amire adottságai vannak, a természetest, az ésszerűt. Ő is éveket veszített azzal, hogy a bachot-ra magolt. Seppnek zenét kellene szereznie, s ehelyett politikai cikkeket ír. És ebbe anya belehalt. Ha majd ránk kerül a sor, mi jobban fogjuk elrendezni a dolgokat. Olyan világ lesz, ahol nincs többé száműzetés. Olyan világ lesz, amelyben nem kell felesleges vizsgákat letenni, és amelyben senki se lopja el az embertől a vitorlását. Szegény anya. Az elveszett nemzedék.

Szeme becsukódik. Kényelmetlenül gubbasztva a széken elalszik. És mégis egészséges álma van, nem gyötrik rémképek, így készül fel a másnapi munkára, amelyről tudja, hogy nem lesz hiábavaló.