16
Egy tiltakozó gyűlés

Sepp Anna minden igyekezete ellenére továbbra is elhanyagolta külsejét. Lomposan öltözködött, ruhája térdénél és könyökénél kifényesedett, nadrágja kirojtosodott, többnyire piszkos ingben járt, borotválatlanul, s a haját is csak ritkán nyíratta. Ha Anna erre szépen, türelmesen figyelmeztette, tüstént heveskedni kezdett. Különcködés iránti hajlama még szembeötlőbbé vált. Már a szerkesztőségben is feltűnt, milyen bogaras lett. Időnként egészen begubódzott, s mélyen ülő szeme, úgy látszott, még mélyebbre süllyedt szemgödrében.

Korábban szerette a társaságot, most azonban csak kevés emberrel érezte jól magát. Tschernigg-gel még mindig szívesen üldögélt együtt, s az öreg Ringseis gyakran csatlakozott hozzájuk. A Tscherniggben végbement változás most már külsőleg is láthatóvá vált, s miközben Ringseis és Trautwein mindinkább lerongyolódtak, Tschernigg bőrén és ruháján most kevesebb volt a mocsok és piszok, puffadt, sápadt arca kiszínesedett. Persze még most is gyakran traktálta barátait pökhendi és nagyszerű aforizmákkal, s anarchikus, cigányosan fennhéjázó nihilizmusa minduntalan felszínre tört. Mégis szemmel láthatóan normálisabb lett, a mindennapi életet és a munkát nem tekintette többé mellékesnek.

Egyszer, amikor megint arról beszéltek, miért akart Harry Meisel Amerikában letelepedni, Tschernigg arra emlékeztette őket, hogy Harry egyszer-másszor párhuzamot vont önmaga és Rimbaud közt. És ekkor Sepp agyában felvillant a gondolat, hogy Tschernigg, tán öntudatlanul, Harry Meisel e Rimbaud-tervét szándékozik megvalósítani. Igen, Oskar Tschernigg átformálódott, szép, anarchikus álomvilágából bár habozva, de egyre határozottabban átköltözik a szürke polgári valóságba.

Egyébként átalakulása kötekedő kedvét nem altatta el. Legszenvedélyesebben olyankor tüzelt, amikor Harry Meisel irodalmi hagyatékának kiadása került szóba. Sepp Trautwein annak idején sok fáradságot és bosszúságot vállalt magára, hogy Harry Meisel első novelláinak kinyomtatását kiverekedje. Most, Tüverlin levele után már nem okozott nehézséget Harry Meisel műveit publikálni. Tschernigg azonban úgy tett, mintha e publikálásra egyes-egyedül ő volna hivatott. Korábbi esztéticizmusának teljes latba vetésével nekilátott, hogy a halott művét a lehető legcsiszoltabb formában adassa ki. Órákat töltött egy-egy szó fölött, amelyről nem lehetett bizonyossággal megállapítani, hogy a szerző törölte-e, vagy sem, minden vessző problémát okozott neki. Sepp szerette volna Harry hagyatékát különösebb igények nélkül, minél gyorsabban kinyomtatni, Tschernigg azonban áhítatosan és szertartásosan fogott neki a kiadás munkájának, s azt mondta, legalább egy évre van még szüksége, hogy a kötetet méltóképpen előkészítse. Ha Trautwein türelmetlenkedett, Tschernigg a francia kiadónál eltanult szakkifejezésekkel kezdett dobálódzni, s kiadói ügyekben szakembernek játszotta meg magát.

Ez idő tájt bukkant fel Párizsban Harry Meisel apja, Leopold Meisel úr. A mézesmázos, udvarias úriember betoppant az Aranjuez szállóba, elegánsan, de mégis kissé kényelmetlenül üldögélt Sepp Trautwein újonnan bevont viaszosvászon székében. Bizonyára merészségnek tartotta, hogy egy emigránshoz ellátogatott, s rendetlen világában nem érezte jól magát. Behízelgő modorú, jól ápolt, de kissé elhájasodott férfi volt. Mintha Harry Meisel karikatúrája lett volna; mindaz, ami Harryban zseniális, benne ravasz volt, ami Harryt széppé, fejedelmien előkelővé tette, az benne, mint piperkőcség és hiúság nyilvánult meg. Vajon Harry is ilyenné vált volna, ha Rimbaud-álmát megvalósítja?

Hogy Leopold Meisel úr tulajdonképpen mit akart Sepp-től, ez szavaiból nemigen derült ki. Áradozva köszönetet mondott Trautwein és Tschernigg uraknak, szerencsétlen fia utolsó barátainak. Tudott Tüverlin leveléről, és arról is értesült, hogy tragikus sorsú fia lángész volt. Elbeszélése szerint Harry nem tudta magát féken tartani – ez más zsenikkel is előfordult, ugye? Ő, szegény apja se tudta őt féken tartani, barátai se tudták, így aztán elherdálta életét. Még szerencse, hogy a költészetét nem herdálta el. Igen, Leopold Meisel úr boldog, hogy fiának hagyatéka nagy szellemi értéket képvisel, s hogy Tüverlin ítélete ezt ország-világ előtt igazolja. Biztos benne, hogy Harry hagyatéka Tschernigg és Trautwein uraknál jó kezekben van, s baráti fáradozásukért mindkettőjüknek köszönetét fejezi ki. De ha valamiképpen lehetséges volna, ő, az apa is szeretne hozzájárulni ahhoz, hogy ez a hagyaték az utókor számára tisztán és csorbítatlanul fennmaradjon. Ezért jött Párizsba.

Ezt magyarázta Leopold Meisel ömlengő szavakkal Sepp Trautweinnek, s ismételten felajánlotta segítségét. A nehéz felfogású Sepp nem értette, mire akar az idősb Meisel kilyukadni. Kissé csodálkozva megköszönte segítőkészségét, de, mondta, a jelenlegi körülmények közt minden kiadó örömmel kinyomtatja Harry Meisel műveit. Segítségre többé nincs szükség, anyagi segítségre sem. Végül is Leopold Meisel habozva eltávozott anélkül, hogy Trautwein e látogatás okára rájött volna.

Oskar Tschernigg aztán felvilágosította. Leopold Meisel a fia hagyatékát magának akarja megkaparintani. Miért? Tschernigg azt gondolta, erre is tud válaszolni. Az óvatos kereskedő attól fél, hogy a Harmadik Birodalomban nehézségei támadhatnak, ha halott fiát az egész sajtó mint nagy antifasiszta írót fogja ünnepelni. Ezt elkerülendő szeretné Meisel papa a hagyatékot megszerezni. Ha ez sikerül neki, a halott Harry életműve – legalábbis a náci uralom idejére – rejtve marad a világ elől.

Jogi szempontból vitathatónak látszott, hogy a hagyaték fölött ki rendelkezik. Sepp Trautwein és Oskar Tschernigg bizonyos anyagi és eszmei igényeket támaszthattak. Leopold Meisel nem kívánta, hogy a hagyaték körül feltűnést keltő perre kerüljön sor. Az óhajtott kéziratokat igyekezett békés tárgyalások útján megszerezni. Fiának irodalmi öröksége, jelentette ki, olyan értékes, hogy sajnálatos volna, ha olcsó kiadásokban illetéktelen kezekbe kerülne. Ő, Leopold Meisel előnyösebbnek tartaná, ha az értékes életművet a műértők és a halott igazi barátai számára egyelőre kéziratban őrizhetné meg. E cél érdekében hajlandó áldozatokat hozni; Tschernigg és Sepp Trautwein uraknak számottevő összeget fizetne, ha a kéziratokat kiszolgáltatják neki, és minden rájuk vonatkozó jogról lemondanak.

Amikor Sepp Trautwein végre megértette, hogy Leopold Meisel mire akar áldozatkészségével kilyukadni, jófajta bajor méreg öntötte el, s így aztán Meisel papa dolgavégezetlenül és nagy aggodalomban távozott – ki tudja, miféle nehézségeket fog neki zseniális, eltévelyedett fia még a sírból is támasztani.

Sepp elmesélte Annának Leopold Meisellel való találkozásai történetét, hogy felesége is osztozhassék felháborodásában és derülésében. Ilyesmit azonban már csak kivételesen tett. Amit Anna a Perzsák sikeres előadásától remélt, nem következett be, minden fáradozása, hogy férjének könnyebbé tegye az életét, meddőnek bizonyult, Sepp mindinkább elhidegült tőle. Már beszélni se lehetett arról, hogy Anna – mint annak idején Németországban – osztozzék vele életében, munkájában, gondjaiban. Bármennyire aggódott ő is Friedrich Benjamin sorsáért, bármennyire felháborította Németország egyre fokozódó züllése, Sepp szerkesztőségi tevékenysége idegen terület maradt számára, férje pedig a mindennapi apró-cseprő gondok iránt süket és vak volt. Ami Seppet korábban Annához fűzte, az asszony állandó gondoskodása az egészségéről, a ruházkodásáról, a mindennapi kényelméről, mindez immár inkább bosszúságot, mint örömet okoz Seppnek. Nem kisfiú többé, nincs szüksége nevelőnőre, Németországból is az önállóság és a szabad élet kedvéért jött el, bosszantja, hogy valaki unos-untalan belebeszéljen a dolgaiba, még akkor is, ha ez az ő érdekében történik.

Minél lazábbá vált kapcsolata Annához, annál inkább összebarátkozott Erna Redlichhel. Egyre ritkábban ment haza ebédelni, Erna csöndes, kellemes társaságában jól érezte magát. Erna tudta, mikor beszéljen, mikor hallgasson. S nem titkolta Sepp iránti csodálatát, szorgalmasan gyűjtögette a Perzsák-ról szóló kritikákat, a legeldugottabb rádióújságban megjelent cikket is előkaparta, s noha nem sokat értett Sepp művészetéhez, apostolának tolta fel magát. Ha bárki más ilyen túlzottan tömjénezte volna, Sepp ezt ingerülten visszautasítja. De Erna tömjénezése mulattatta, jólesett neki.

Ha viszont Anna arról beszélt, hogy fáradozásai eredményeképpen Pereyróék most már a Perzsák hangversenytermi előadásáért is hajlandók latba vetni befolyásukat, Sepp ezen csak mérgelődött, s Anna képtelen volt rábírni őt, hogy egyszer-másszor ellátogasson Pereyróékhoz.

Ilse Benjamin ezekben a napokban megint egyszer jelentkezett Trautweinnél; valami sürgős dologról van szó. Sepp nem nagy örömmel nézett e látogatás elébe. Ez utóbbi hónapokban az elhurcolt Benjaminért vívott közös harcuk során a szokottnál gyakrabban kellett találkoznia Ilsével. Sepp a megváltozott Ilse Benjamint se kedvelte, őt hibáztatta Friedrich Benjamin sorsáért, jóllehet – mint ezt magának bevalotta – minden ok nélkül. Hisz nem kis mértékben épp Ilse érdeme, hogy Fricike ügye még mindig nincs elveszve. Nem tisztességes dolog, hogy felrója Ilsé-nek, amiért férjéért annyit fáradozik. Tán ölbe tett kézzel várja, amíg egyes-egyedül a jósors visszavezérli Fricikét? Ha így viselkednék, ha semmit se tenne, akkor járatná csak mindenki a száját.

Ezúttal Ilse bizonyára arra akarja kérni, hogy ő is szólaljon fel azon a gyűlésen, amelyen Ilse Friedrich Benjamin szabadon bocsátása érdekében beszédet tart. Ez a nagy tiltakozó gyűlés önmagában nem is rossz ötlet; a lagymatag világot újból és újból fel kell rázni, s a közvélemény lanyhuló érdeklődésének felvillanyozására nem rossz módszer, ha egy csinos, elegáns s a sorstól oly kegyetlenül meghurcolt asszony, mint Ilse Benjamin, a nyilvánosság elé lép. Érthető, hogy őt is ott szeretné látni, hisz cikkei következtében neve örökre összefonódott Friedrich Benjamin ügyével. És mégse volt ínyére, hogy Ilsével együtt a párizsi közönség előtt szerepeljen, színpadiasnak tartotta, szenzációhajhászásnak tűnt. De nem tudta, milyen indokkal tagadhatná meg a kérést.

Sejtése beigazolódott: Ilse valóban közreműködésre kérte fel. Az asszony éppoly ellenszenvet érzett a hangos, magabiztos, nyárspolgárias Trautwein iránt, mint amilyet Sepp őiránta érzett. De jó ösztönnel Ilse is felismerte, hogy a tervezett gyűlésen az ő karcsú, szentimentális figurájához milyen kitűnő kontrasztul fog szolgálni ez az ütött-kopott, esetlen férfi; kissé suta naivitása, férfiassága mennyire aláhúzza majd az ő gyámoltalanságát. Nagyon igyekezett hát megnyerni Trautweint, s hamarosan el is érte, hogy az morcosan igent mondott.

És ha már egyszer igent mondott, buzgón segített a gyűlés előkészítésében is. Újból elfogta korábbi izgalma, a Friedrich Benjaminért vívott harcot a legtöbb hasonló, Harmadik Birodalom elleni demonstrációnál fontosabbnak tartotta. Az erkölcsi és szellemi szolidaritás erejének még egy ilyen elaljasodott világban is győzedelmeskednie kell a barbárság felett. Ennek demonstrálása oly cél, amelyért semmi áldozat nem nagy, még muzsikájának sutba dobása sem. Friedrich Benjamin sorsa példázat – ebben a barna korszakban mindannyian az erőszak áldozatai vagyunk. Újból teleszívta magát a történtek feletti haraggal, és sikerült is neki az elkeseredést, amely arra kényszerítette, hogy muzsikáját, élete értelmét Benjamin kiszabadításáért áldozatul dobja oda, olyan eleven erővel átéreznie, mint a legelső napon.

Szokása szerint nem fogalmazta meg előre beszédét, még jegyzeteket sem készített. Csak arra szorítkozott, hogy lelkileg felkészüljön rá; mihelyt maga előtt látja az egybegyűlteket, mihelyt beszélnie kell, a pillanat meghozza majd a kellő sugallatot, hogy a maga szörnyű haragját a hallgatóságába is átplántálja.

Sajnos, mielőtt a gyűlésre indult, olyasvalami történt, ami nevetségessége ellenére is csaknem megfosztotta őt a szükséges lendülettől. Amikor már indulóban voltak, Anna arra kérte, vegyen fel tiszta inget. Sepp vonakodott; megberetválkozott, s ezzel már elég időt áldozott az ostoba külsőségekre. – Azért jönnek el az emberek, hogy az ingemet nézzék – válaszolta harciasan, türelmetlenül –, vagy hogy Benjamin elhurcolása miatt tiltakozzanak? Akinek nem elég tiszta az inggallérom, arról lemondok, ilyen emberekhez nem beszélek. – Végül Annának mégiscsak sikerült őt rábeszélnie, hogy inget váltson, de rosszkedve megmaradt.

Ám a gyűlésen, mialatt beszélt, minden kicsinyes, ostoba lehullt róla, s a dőreség és barbárság elleni gyűlölete, a jó és az értelmes iránti buzgalma tisztán tört fel belőle. A máskor oly nehézkes férfi most egykettőre megtalálta hangját. Széles, nyers, mesterkéletlen, münchenies modora, vaskos franciasága, nemtörődöm kiejtése egykettőre rokonszenvet ébresztett hallgatóságában. Sepp érezte a közte és a hallgatói közt létrejött kontaktust, mindig meglelte a kellő szavakat, őszintén, eredeti módon beszélt.

Anna nagy-nagy szeretetet érzett iránta, ahogy odafent állt, és fiatalosan, becsületesen, tüzesen szónokolt. Csontos arca, jó széles homloka, mélyen ülő, ifjúi lelkesedéstől csillogó szeme szép volt, eleven, nagyszerű. Anna nem látta többé az ütött-kopott ruhát, amelyet nem volna szabad viselnie; az odafent álló férfi az a Sepp volt, akibe húsz esztendővel ezelőtt mértéktelenül és mindörökre belehabarodott.

Sepp a gyűlés sok-sok résztvevőjét megnyerte Friedrich Benjamin ügyének, az összejövetel nagy sikernek bizonyult. Weissenbrunn, a Párizsi Hírek szerkesztője is lelkes beszámolót írt a gyűlésről.

De ami aztán a PH-ban megjelent róla, korántsem hangzott lelkesnek. Ez az egy-két béna, színtelen sor szomorúan elütött a francia sajtó lendületes beszámolóitól. Sepp csodálkozva kérdezte meg Weissenbrunn kollégájától, hogy a gyűlés valóban ilyen csekély hatást tett-e rá. Az alacsony, szapora beszédű, impulzív Weissenbrunn még magánál Seppnél is jobban fel volt háborodva. Épp ellenkezőleg, mondta, nagyszerű gyűlés volt, s ő egy hosszú, lelkes cikket írt róla. Hogy ki bánt ilyen csúnyán el vele, ezt még nem tudta megállapítani, de majd utánajár, s olyan patáliát fog csapni, hogy még a Diadalívnél is meghallják.

Kiderült, hogy Gingold úr személyesen fogalmazta át a cikket. Az egész szerkesztőség fel volt háborodva.

Heilbrun Sepp és Weissenbrunn jelenlétében kérdőre vonta Gingold urat. Mi az ördög ütött belé, kérdezte, hogy Weissenbrunn kitűnő beszámolóját a szemétkosárba dobta, s helyette ezt a néhány siralmas sort hozta le, amely többet árt, mint használ.

Gingold úr előre látta, hogy e szóváltásra sor fog kerülni, s felkészült rá. Hamiskásan barátságos mosolya négyszögletes, szürkésfekete szakálla közt kivillantotta rossz fogait. Mit akarnak tőle az urak? Hát a Német Birodalom és Svájc nem abban egyezett meg, hogy Benjamin ügyét egy semleges döntőbíróság elé viszik? Nem jogosan ünnepelte-e a PH győzelemként ezt az eredményt? Helyes! Most hát eljutottak odáig, hogy ezt elérték, az eljárás folyamatban van. Nem volna-e helytelen ebbe most beleavatkozni? Egy folyamatban levő eljárásba? Tisztességtelen, sőt több, mint tisztességtelen, ostoba dolog volna, csak ártana az ügynek. Az afféle dicshimnuszokkal, mint amilyen ez a cikk az eredeti fogalmazásában volt, rendszerint a kívánt hatásnak éppen az ellenkezőjét érik el. Az ilyen dühödt hangú magasztalás nem előkelő, s Gingold úr sokat ad arra, hogy a PH-t előkelően szerkesszék. Trautwein professzor úr nem ugyanerre törekszik? Előkelő dolog, hogy valaki önmagát reklámozza? Vajon a beszámoló eredeti formájában nem azt a látszatot keltette volna, hogy a PH a Benjamin-ügyben kifejtett önnön tevékenységének és saját szerkesztőinek tapsol? Nem, a PH-nak nem ez a feladata. Weissenbrunn úr a beszámolójában helytelen hangot ütött meg, és szerinte ő, Gingold, mindannyiuknak jó szolgálatot tett azzal, hogy a túlzott beszámolót a megfelelő hangerőre szállította le.

Ostoba szofizmáit száraz, recsegő, tudálékos hangon, bosszantó fölényességgel adta elő. Ott ült, igyekezett minél inkább hasonlítani Lincoln elnökhöz, szakállát fésülgette. Úgy érezte, igaza van. Azért hozta-e létre a PH-t, hogy ennek a Trautweinnek reklámot csapjon? Diadalérzet töltötte el. Két légy egy csapásra! Jó pontot szerzett Leisegang úrnál, akinek be tudja bizonyítani, milyen hűségesen teljesíti a megállapodásból rá háruló kötelességeit, s ugyanakkor megmutatja arrogáns alkalmazottainak, ki az úr a házban.

Trautwein féktelen vágyat érzett, hogy szörnyű gorombán beolvasson Gingoldnak. Ez a nyomorult fráter. Ez a büdös kvargli. De Heilbrun, aki a felizgatott Trautweint meg akarta óvni attól, hogy valami meggondolatlant mondjon, nem engedte őt szóhoz jutni. – Hát nem épp a Benjamin-ügy – vágott elébe – a PH legsajátabb ügye? Ha a szerkesztők a saját lapjukban nem bőszülhetnek fel azon, hogy a hatalom birtokosai a soraikból elrabolnak és börtönbe dugnak valakit, akkor mire jó a PH? A gyűlés hallgatóságát a beszéd magával ragadta. Nem szégyen, hogy a PH erről lagymatagabban számol be, mint akármelyik francia újság? Gondoljon Gingold úr Friedrich Benjaminra. Az még sokáig tarthat, amíg a döntőbíróság összeül, és ítéletet mond. Eközben Benjamin koncentrációs táborban ül. Ön tudja, mit jelent az.

Gingold úr kényelmetlenül érezte magát. Heilbrun szavai mély hatást tettek rá. Ez a gyengéje, egykettőre érzelgőssé válik. Heilbruntól nem tisztességes dolog, hogy a gyengéjére tapint. De ma mégis elszámította magát. Gingold úr ma szilárd marad. Ezzel tartozik magának, a családjának, a szerződésnek, a közösségnek. Megkeményítette szívét. – Mit akar? – kérdezte szárazon, gonoszul, és szemüvege mögül keményen, fürkészve nézett Heilbrunra. – Végül is az az ember még él.

Erre azonban már sem Sepp Trautwein, sem a heves kis Weissenbrunn nem tudta türtőztetni magát. – Ez aljasság – tört ki Trautwein. – Önnek elég az, hogy a szerkesztői „élnek”?

– Ön egyetért azzal – toldotta meg Weissenbrunn –, hogy a határon áthurcolják és koncentrációs táborba dugják az embert? És akkor tartsuk a szájunkat?

– Mit ért ön harcos újságon? – kezdte rá újból Trautwein. – Amit ön csinálni akar, uram, az nem újság, az pocsékság.

De Gingold rendíthetetlen maradt. – Látja, tisztelt Trautwein professzor úr – mondta oktató hangon, a kis Weissenbrunnra rá se hederítve –, éppen ezek azok a szertelenségek, amelyektől önt és a lapot meg akarom óvni. De ha ön nem fogadja el egy idősebb, tapasztaltabb ember tanácsát... – s ezzel sokatmondón vállat vont.

Heilbrun már régóta sejtette, milyen cél lebeg Gingold szeme előtt; arra törekszik, hogy Trautweintől valamilyen úton-módon megszabaduljon. Tehát gyorsan másodszor is beleavatkozott a vitába, mielőtt még Sepp valamilyen ostobaságot követ el, és odavágja az állását. Egy ideig még veszekedtek, Sepp még tett egy-két jó szaftos megjegyzést, de aztán szétszéledtek anélkül, hogy bármi jóvátehetetlent mondott volna.