20
Hutzler zsidó nadrágja

Amikor másnap Maria megjött, Wiesener ragyogó arccal megkérdezte tőle: – Mit kíván magának, Maria? Szeretném magát valamivel megajándékozni.

– Mi történt? – kérdezte csodálkozva Maria.

– Óriási esemény – örvendezett Wieiener. – Hát maga még nem hallotta?

Maria még nem hallotta. Wiesener belső átalakulása előtt a döntőbíróság összetételére vonatkozó hírből valószínűleg ő is ugyanolyan következtetéseket vont volna le, mint Wiesener. Most azonban, mert azt hitte, hogy a férfi lélekbeli megújhodása tartós lesz, a jelentésnek nem sok figyelmet szentelt és nem is sokat törte rajta a fejét, hogy ennek az eseménynek milyen hatása lehet Wiesener karrierjére. A férfinak viszont esze ágában se volt, hogy felvilágosítsa. Csak mosolygott, szerencséjének boldog tudatában.

A Beaumarchais helyett ma egy rövid cikket diktált a Nyugatnémet Újság számára, egy glosszát a francia légi fegyverkezés terén tapasztalható egy s más késedelmekről. A cikk a németek előtt igazolni akarta, hogy a munkásaik jóakaratára ráutalt demokratikus kormányok a tekintélyuralmi rendszerekkel szemben szükségszerűen alulmaradnak. Wiesener persze túl kényes ízlésű volt ahhoz, hogy ezt az alapgondolatot amúgy durván kifejezésre juttassa, megelégedett azzal, hogy előkelő és ravasz árnyalatokkal sugalmazza művelt olvasóinak. Maria gyorsírás közben összeszorította ajkait. Az isten szerelmére, mi történt? Ez a férfi, aki most diktál neki, a tegnapelőtti lelkiismeretlen, hitetlen törtető és köpenyegforgató, nem pedig a tegnapi Wiesener, az író, aki visszatalált önmagához és valódi hivatásához. Maria szép arcán harag és csalódás tükröződött. Egész délelőtt magába gubódzott. Wiesenert azonban ez nem izgatta. Erejének teljében érezte magát, biztos volt benne, hogy visszahódítja Mariát.

A nap folyamán kiderült, hogy Wiesener a döntőbíróságról szóló hírből helyes következtetéseket vont le. A kegyvesztettség időszaka lejárt: mindenfelől siettek újból felvenni vele az érintkezést. A Rue de Lille, amely ezekben a hetekben hűvös hallgatásba burkolódzott, most telefonált, és egy teljesen érdektelen ügyben, mintha mi sem történt volna, kikérte véleményét. Spitzi pedig barátságos táviratot küldött a berni fennsíkról, megkérdezvén, vajon Wiesener-nek még mindig nincs-e elege a forró Párizsból, nem szándékozik-e szabadságra menni, s vele valahol találkozni. Mindenekelőtt azonban – s ez több volt, mint amit Wiesener remélt – Biarritzból keresték őt, s a telefonban felhangzott a tagtárs, a víziló jól ismert, recsegő basszusa.

– Na, fiatalember – mondta a hang –, rég nem hallottunk egymásról. Mit szól ehhez? Kellemes hírek Afrikából, mi? Úgynevezett csapás az emigráns urak számára.

Heydebregg, csakúgy, mint a többiek, a döntőbíróság kedvező összetételében mind a PH tehetetlenségének, mind pedig a Wiesener javasolta taktika helyességének bizonyítékát látta. Hogy Wiesenerrel újból felvehette a baráti kapcsolatot, úgy beszélhetett vele, mint férfi a férfival, ez csaknem ugyanolyan öröm volt számára, mint a maga egyéni diadala.

Wiesener, amikor a telefonban meghallotta Heydebregg hangját, szinte maga előtt látta, ahogy kabátjának szárnyait gondosan hátrahajtva üldögél, szinte szagolta őt, érezte, amint vizenyős szeme – hál’ istennek ezúttal nem olyan fenyegetően – rajta nyugszik, s mélységes elégedettség töltötte el, hogy Heydebregg úgy elsiklik ezek fölött a legutóbbi csúnya hetek fölött, mintha nem is lettek volna, s újból „fiatalembernek” szólítja őt.

És a tagtárs egyébként is feltűnően kegyesnek mutatkozott. Részletesen kikérdezte Wiesenert hogyléte felől, sajnálkozott, hogy Párizsban maradt, de teljesen megértette azt az óhaját, hogy a Beaumarchais-t a nyárias városban akarja befejezni, melegen érdeklődött az iránt, hogyan halad a munka. Aztán visszatért az úgynevezett afrikai hírekre, és azt javasolta, hogy a PH-t valamivel energikusabban vegye kézbe. Nem akar persze a tagtárs dolgába belekontárkodni, de számára személy szerint nagy gyönyörűség volna, ha a zugfirkászokat még Németországba való visszatérése előtt elintéznék. Amikor pedig Wiesener szerény, de mégis bizalmaskodó modorban megkérdezte, vajon a tagtárs a Berlinbe való visszatérésének időpontját már kitűzte-e, Heydebregg azt válaszolta, hogy véglegesen még nem döntött, de mihelyt valami határozott dolog kialakul, Wiesenert értesíteni fogja. És aztán amúgy mellékesen, szívélyesen, jóakarata nyíltsággal hozzátette, hogy ami a legközelebbi jövőre vonatkozó terveit illeti, Biarritzból már elege van, és szabadságának hátralevő részét Arcachonban szándékozik tölteni.

Arcachon említésekor Wiesener szíve elszorult. Ő maga is vágyott Arcachonba, s ha Lea nem volna olyan kiszámíthatatlan asszony, az első repülőgéppel odautazna. – Mondja csak, fiatalember – kérdezte tetejébe a víziló –, nem jönne maga is oda? – Miféle kérdés volt ez: alattomos vagy ártatlan?

– Hogy ön is ott lesz, tagtárs – kényszerítette ki magából Wiesener a szívélyes választ –, persze nagyon vonzóvá teszi a dolgot. Én azonban már eltökéltem magamat, hogy előbb befejezem a Beaumarchais-t.

Utóbb aztán végiggondolta Heydebregg-gel folytatott beszélgetését, minden szót, minden hangsúlyt, örömébe csak egy csepp üröm vegyült – hogy Heydebregg elmehet Arcachonba, ő pedig nem. Milyen szívesen beszélné meg Leával ezeknek az utóbbi heteknek különféle sorsfordulatait, megannyi meglepő eseményét. Senki se tudná Leánál jobban megérteni és megosztani vele azt az ironikus élvezetet, hogy látszólagos balszerencséje végül is újból és újból szerencsébe csap át. Kár, hogy Lea e bolond rögeszméje gátat emel közéjük. Tán mégis a legjobb volna, ha a legközelebbi repülőgéppel egyszerűen odautazna és kimagyarázná a dolgot? Hisz a történtek is igazolják, milyen helyesen látta kezdettől fogva a dolgokat. Ezt Leának meg kell értenie. De, morfondírozik Wiesener, ezt mégsem szabad megkockáztatnom, túl veszélyes. Egy álommal, egy rögeszmével szemben az értelem tehetetlen.

Tehát sajnos nincs mit tenni – nem ő megy Leához, hanem a tagtárs.

De hamarosan úrrá lesz e rossz hangulatán. Magánya e heteiben azt mondogatta magának, hogy éppen a tevékeny megbánás ez időszaka fogja elfeledtetni Leával összes korábbi kifogásait, Lea értékelni fogja a teljesítményt, amit ő végrehajtott, az aszkézist, amivel lemondott politikai tevékenységéről. Heteken át az a remény éltette, hogy éppen most fogja Leát véglegesen, egyszer s mindenkorra meghódítani. Most mindezt elfelejtette, és egy merész szaltóval korábbi reményeinek éppen az ellenkezőjéből mentett reményt. Korábban politikai kudarca, kényszerű hátat fordítása a politikának szolgáltatta számára a biztosítékot, hogy Leát visszahódítja, most politikai diadalának érzete biztosított neki ugyanily győzelmet az asszony felett. És ez a mostani győzelmi tudat a korábbinál kevésbé volt mesterkélt. Korábbi reményeit kétes értékű spekulációkból kellett összeeszkábálnia, ez az új reménye oly meggyőződésben gyökerezett, amely azóta alakult ki benne, amióta saját szemével nézte a világot és tapasztalatait saját kategóriái szerint rendezte – abban a mély meggyőződésben gyökerezett, hogy a nőket semmivel se lehet jobban elszédíteni, mint a sikerrel.

Gingold úr a döntőbíróság összetételéről szóló hír hallatán őszintén bánkódott, lám, a Benjamin-ügyben milyen csúnya fordulat következett be. Isten haragszik a népére, tömérdek csapással sújtja. Edom sokkal hatalmasabb Izraelnél, s íme, az ősgonoszok most ebben a Benjamin-ügyben is győzelmet fognak aratni az igazak felett.

De bármennyire is bánkódott Gingold úr e híren, amikor alaposabban átgondolta, egy kis elégtételt is érzett. Ez az utóbbi néhány hét ugyanis Gingold úr számára oly belső bizonytalanság időszaka volt, mint amilyet már régen nem élt át. Mert azóta, hogy megindult ezen a rendkívül veszélyes úton, még egy lépést tett, amelyet pedig megtakaríthatott volna magának. Ha már egyszer a lányát és a vejét sikerült iderángatnia, kötelessége lett volna Párizsban tartania őket, nem lett volna szabad visszaengednie az ős-gonoszokhoz. Ida lánya könyörgésével szemben meg kellett volna keményítenie a szívét, erősnek kellett volna maradnia, nem lett volna szabad engednie, hogy azok ketten megint veszélynek tegyék ki magukat. És akkor tetszése szerint bármikor visszaléphetett volna az ősgonoszokkal kötött üzlettől, s a PH-t úgy vezethette volna, ahogy azt Isten ügyének érdekében a leghelyesebbnek tartja. Most azonban – s hozzá az ő hibájából – az ősgonoszok újból túszokat tartanak a kezükben. Bár Gingold úr bízott ügyességében, hogy a PH dolgát Isten nagyobb dicsőségére és önnön hasznára sikerre fogja vinni, de lelkét kételyek mardosták; nem fognak-e az ősgonoszok, minden fürgesége ellenére, mégis lecsapni rá, mielőtt még kicsúszhatna karmaik közül.

Így aztán a Benjamin-ügyben bekövetkezett kellemetlen fordulat Gingold urat minden bánkódása ellenére is némi elégtétellel töltötte el. Hisz ez is azt bizonyította, hogy szerkesztőinek nincs igazuk; rámenős módszereikkel, még ha a közvéleményt átmenetileg meg is nyerhetik, végső soron semmit se tudnak elérni, tehát helytálló az a nézete, amely szerint mértéktartónak kell lenni, és az ősgonoszokat lopva, ravaszul kell megközelíteni. Bármennyire sajnálta is Friedrich Benjamint, őneki ez az új csapás új erőt kölcsönzött, s amikor Leisegang úr megbeszélésre szólította fel, nyugodtan, sőt, mondhatni, oly várakozással tekintett elébe, mintha valamilyen sportmérkőzés volna.

Leisegang úr, akinek emberek és üzleti ügyek terén jó szimata volt, a Wiesener elleni cikk megjelenése óta eltelt hetekben nem mozdult. De a döntőbíróság kedvező összetételére vonatkozó jelentés láttán tüstént világos lett előtte, hogy most a Gellhaus & Co. hirdetési ügynökség és a PH közti ügylet szükségképpen új szakaszába lépett, s Leisegang úr ezért azonnal újból jelentkezett Wiesenernél. Wiesener pedig, ahogy ez várható volt, azt a megbízatást adta neki, hogy most már energikusabban járjon el a PH ellen.

Élvezettel látott hát hozzá, hogy ennek a szépreményű Gingoldnak most jól ellássa a baját. „Kerek a szó, szögletes a tett”, hangzik egy nemzetiszocialista költő mondása. Megbízói, jelentette ki, nem hajlandók tovább várni, tetteket akarnak végre látni; ragaszkodik hát hozzá, hogy a régen kilátásba helyezett szerkesztőségi személyváltozásból végre valóság legyen.

A személyváltozás olyan engedmény volt, amit Gingold úr könnyű szívvel megtehetett az ősgonoszoknak. Magában somolygott: kedvezőbben már nem is alakulhatnának a dolgok. Három, legkésőbb négy hónap múlva minden feltűnés nélkül újból Párizsba hívhatja a gyerekeit. A közbeeső időben pedig nem kell egyebet tennie, mint hogy Trautwein elbocsátásával kimutassa jóakaratát az ősgonosznak, s akkor a gyerekei kiutazásával szemben nem lesz semmi ellenvetésük; mi több: ez alatt a három-négy hónap alatt berlini üzleti ügyeinek további jelentős részét kielégítően le fogja bonyolítani. És amikor a gyerekei megint Párizsban lesznek, majd nyugodtan meggondolja, hogy az ősgonoszokkal tovább folytassa-e az üzletet vagy sem.

Ez idő szerint tehát nem kell mást tennie, mint megígérni ennek a Leisegangnak, hogy Sepp Trautweinnek kiteszi a szűrét. De bármilyen könnyű is volt számára ez az elhatározás, egyelőre elveihez hűen sokáig köntörfalazott, s újból bizonyságot tett róla, milyen mesterien tud semmire se kötelező kijelentéseket tenni. Csak amikor Leisegang komolyan türelmetlen lett, egyezett bele a kívánság teljesítésébe. Leisegang azonban ezúttal nem elégedett meg egy általánosságban tartott ígérettel, határidőt szabott, augusztus 5-ét. Gingold úrnak jól jött eiz a rövid határidő, ezért – persze csak némi húzódzkodás után – erre is igent mondott.

Néhány nappal később megjelent a PH-ban – Sepp adta nyomdába – egy bírósági tárgyalásról szóló beszámoló, amely eredetileg a Frank Kurír-ban, Észak-Bajorország vezető napilapjában látott napvilágot.

A beszámoló „Hutzler zsidó nadrágja” címet viselte, s a következőképpen szólt:

„Múlt év decemberében egy este Schnaittach állomáson felszállt a Simmelsdorfba tartó vonatra a harminckilenc éves zsidó Heinrich Hutzler, hüttenbachi lakos, s leült két zsidónő mellé, akikkel társalogni kezdett. Ezen felháborodott egy utas, aki Hutzlert SA-nak, nemzetiszocialista ro-hamosztagosnak tartotta. Az utas azért jutott erre a téves feltevésre, mert a marhakereskedö Hutzler zsidó hosszú szárú fekete csizmát és barna nadrágot viselt; márpedig a barna a Vezér és az ő SA-emberei nadrágjának a színe. Az utas ebben a téves feltevésben értesítette a simmelsdorfi nemzetiszocialista párt helyi szervezetének vezetőjét, aki azonnal motorkerékpárra ült, az időközben Hüttenbach irányába gyalogoló Hutzler után hajtott, s amikor megállapította, hogy az zsidó és nem SA, kérdőre vonta, zsidó létére hogyan merészel ilyen nadrágot hordani. Erre a vádra Hutzler zsidó egyéb kibúvók mellett azt válaszolta, hogy a nadrágot jóval a Vezér hatalomra jutása előtt vásárolta, s azért festette be ilyen sötétre, nehogy a világosbarna SA-nadrággal össze lehessen cserélni. A helyi szervezet vezetője ezzel a magyarázkodással azonban nem érte be, s feljelentést tett az ügyben.

Ezt a tényállást előbb a laufi járásbíróság tárgyalta, amely Hutzler zsidót közrend elleni kihágás címén a törvény által kiszabható maximális büntetésre: hatheti elzárásra ítélte. Az ítélet ellen Hutzler a nürnberg-fürtbi törvényszékhez fellebbezett, úgyhogy most e fellebbviteli bíróságnak kellett az üggyel foglalkoznia. A törvényszék előtt tárgyi bizonyítékként egy szemmel láthatóan erősen viseltes, megközelítően vörösesbarna színű, bricsesz szabású nadrág feküdt. A vádlott, aki a tárgyalás folyamán a bíróság utasítására felhúzta a nadrágot, hogy a tanúkkal szembesíteni lehessen, újból azzal védekezett, hogy a nadrágot már öt-hat évvel ezelőtt egy nürnbergi ruhásboltban mint világosbarna sportnadrágot vásárolta. 1933-ban a lakóhelye szerint illetékes járási pártvezető kívánságára sötétbarnára festette be, nehogy azt a látszatot keltse, hogy SA-nadrágot visel, s ezzel kitegye magát a veszélynek, hogy a dachaui koncentrációs táborba kerül.

Az államügyész arra az álláspontra helyezkedett, hogy az átfestett nadrág az állandó használat következtében különösen a térd tájékán, kifakult, s így igenis SA-nadrág látszatát keltheti. A vádlott nagy arcátlanságot követett el azzal, hogy a nadrágot ilyen állapotban viselte. Ha tüzetesebben megvizsgálja, megállapíthatta volna, hogy az időközben különböző helyeken kifakult nadrág most éppúgy kifogás alá eshetik, mint 1933-ban. Mindenképpen durva hanyagságról van szó, amely az igazságszolgáltatás elveinek megfelelően kimeríti a közrend elleni kihágás tényét. A büntetéskiszabás tekintetében csak sajnálni lehet, hogy a vádlott hatheti elzárásnál súlyosabb büntetéssel nem sújtható. A nacionalista érzelmű nép felfogása szerint sokkal súlyosabb büntetés volna indokolt. Ahogy a tanúk a vádlottat tévesen SA-nak tartották, éppúgy más idegeneknek és külföldieknek is az a benyomásuk támadhatott volna, hogy egy SA a vonaton zsidónőkkel elegyedik szóba. Mindezen indokok alapján a vádlott fellebbezését a költségek viselésének terhe mellett el kell utasítani.

A törvényszék feltételezte, hogy a két tanú, aki a vádlott magatartását kifogásolta, a vasúti kocsi mesterséges fényében, illetve a motorkerékpár fényszórójának világánál a nadrágot világosabbnak látta, mint amilyennek az nappal ténylegesen látszik. De az is tagadhatatlan, hogy a nadrág eredeti világosabb színe az idők folyamán némileg felismerhetőbbé vált, s így az újból SA-nadrágnak látszhatott. Azt a tényt, hogy a vádlott ennek ellenére tovább viselte a nadrágot, rendkívüli arcátlanságnak kell minősíteni. Ezen indokok alapján a vádlott fellebbezését a törvényszék a költségek viselésének terhe mellett elutasította.”

A Frank Kurír e törvényszéki beszámolóját Sepp Trautwein szó szerint leközölte, mindazokkal a nyelvtani hibákkal s a nyelv szellemével szembeni vétségekkel egyetemben, amelyeket a cikk szerzője a Vezér példája nyomán elkövetett. A beszámolót sokan olvasták, haraggal vegyes örömet leltek benne.

Louis Gingold úr, aki mohón kereste az ürügyet, hogy a kellemetlenkedő Sepp Trautwein szűrét kitehesse, e beszámoló láttán méregbe gurult. Megengedhetetlennek tartotta, hogy a PH-ban a drága helyet ilyen csip-csup dolgokkal töltsék ki, ahelyett, hogy a nemzetiszocializmus kultúraellenes irányzatának komoly, általános jellemzésére használnák fel.

Karját testéhez szorítva ült az íróasztala mögött, és szemüvege alól Trautweinre sandítva megmagyarázta neki, milyen nagy hibát követett el. Mondókáját a nyájas körülményesség, amellyel előadta, még csak dühítőbbé tette.

Trautwein szinte megkövült. – Hát nincs szeme? – tört ki aztán. – Nem látja, hogy ez a Hutzler zsidó elleni bürokratikus, korlátoltságában szánalmas bírósági eljárás a nácik egész lelki szegénységét feltárja? Nem érzi, hogy ennek a nyomorúságos festett nadrágnak üldözéséből csak úgy árad a bűz, a nácik egész serénykedő, verejtékes kisebbrendűségi érzetének bűze?

Nem, Gingold úr ezt nem érezte. Savanyúan, rosszallóan ült ott. – Ha az őszinte véleményemet akarja hallani – ismételte makacsul, recsegő hangon –, szerintem, tisztelt professzor úr, ez csak egy gyatra vicc, semmi más. És szerintem kár a PH-t efféle viccekkel megtölteni.

Gingold hülye ellenvetései Seppet most már komolyan méregbe hozták. Büszke volt rá, hogy ebben a bírósági hírben egy olyan értékes kis történetet fedezett fel, amely egy egész mozgalmat, egy egész ideológiát példáz. Nem sejthette, hogy a náci rezsim még számtalan effajta, jóval hátborzongatóbb, kegyetlenebb és találóbb példázattal fog neki szolgálni. Szerinte az a bornírt elkeseredés, amellyel a náci törvénykezés Hutzler zsidó befestett nadrágjára rávetette magát, olyan eljárás volt, amely mindenki számára, akinek szeme van, száz vaskos kötetnél hívebben érzékelteti a Harmadik Birodalom pőre nyomorúságosságát. Gingold pedig, ez a vadbarom, ahelyett, hogy örülne, hogy az újságban ilyesmi jelenik meg, a száját jártatja és úgy lehordja őt, mint egy kis nebulót. Nem, kedvesem, Sepp-pel így nem lehet beszélni. – Nagyon sajnálom, Gingold úr – mondja kivörösödött képpel –, hogy a cikk nem tetszik önnek. De megmondom kerek perec, ha ez önnek nem tetszik, akkor önnek halvány gőze sincs az emigránslapok céljáról és értelméről. Okosabb volna, ha ilyen esetekben a véleményét magának tartaná meg. Csak elveszi az ember kedvét, hogy a lapban dolgozzon.

– Ön nagyon könnyen veszi ezt a dolgot, tisztelt professzor úr – válaszolta mézesmázosan, gonoszkodva Gingold úr. – Ha talál valamit, amit viccesnek tart, vagy ha valamivel könnyíteni akar a szívén, felhasználja a lapomat, és se szó, se beszéd, kinyomtatja. Azzal nem törődik, ki issza meg annak a levét, ha az olvasók lemondják a lapot. Az öreg Gingold majd fizet.

– Hát akkor voltaképpen miért vett fel szerkesztőnek? – kérdezte Sepp. Halkan, nyugodtan beszélt, de egészen közel lépett Gingold íróasztalához, s korántse látszott kedélyesnek. Gingold nem is érezte jól magát, ám a Leisegangnak tett ígéretére gondolt, s ezért állta Sepp mélyen ülő, haragosan szikrázó szemének pillantását. Sőt, tetőtől talpig végigmérte őt.

– Hogy néz ön ki, tisztelt professzor? – jegyezte meg válasz helyett csendesen, rosszallóan. – Azt hiszi, emeli a lap presztízsét, ha a szerkesztők ilyen kabátot és inggallért viselnek?

Sepp egyszerre ráeszmélt, hogy itt nem a Hutzler zsidó nadrágjára vonatkozó bírósági hírről s nem is az ő, Sepp öltözékéről van szó. Eszébe jutott, miket híresztelnek Gingoldról. Miért, miért nem, annyi bizonyos: ez az alak meg akar szabadulni tőle. Csak nem ignorálni, merült fel agyában egy sűrűn ismételgetett tréfás fordulat. – Tulajdonképpen mi az ön célja, uram? – kérdezte egyszerre teljesen lehiggadva. – Ki akar innét utálni? Azt akarja, hogy odavágjam az állásomat? Ezt a szívességet nem teszem meg önnek.

Gingold úr valóban azt remélte, úgy felbosszanthatja Seppet, hogy az odavágja állását. Most, hogy ezt ilyen módon nem sikerült elérnie, gyorsan, ügyesen taktikát változtatott. – Hová gondol, professzor úr? – kérdezte mézesmázosan. – Mi okom volna rá, hogy egy ilyen értékes munkatársat kiutáljak? Igaz, gyakran előfordul, hogy nem osztom az ön véleményét, de azért a lap sorsa mindannyiunknak egyaránt a szívén fekszik. Én semmi mást nem kívánok, mint több egyetértést, jobb együttműködést. Annak például nagyon örülnék – mondta atyáskodóan –, ha el tudná szánni magát, hogy a cikkeit megmutassa nekem, mielőtt nyomdába adná őket.

– Nyalja ki a seggem – válaszolta higgadtan Sepp.

Sepp elmesélte Heilbrunnak, hogyan és miért zördült össze Gingolddal. Heilbrun nevetett, de nem titkolta aggályait. Jogi szempontból nézve Sepp viselkedése kifogásolható. Gingold a szerződésekbe felvett egy záradékot, amely lehetőséget nyújt neki, hogy súlyos fegyelmi vétségek esetén a szerkesztőket elbocsáthassa. Bármilyen indokolatlan és arcátlan is Gingold felszólítása, hogy Sepp megjelenés előtt mutassa meg neki a cikkeit, az mégis csupán tanácsnak, nem pedig utasításnak tekintendő, azt viszont, hogy Sepp e felszólítást trágár ajánlattal válaszolta meg, fegyelmi vétségnek lehet felfogni. Másfelől valószínűtlennek látszik, hogy Gingold perre vigye a dolgot, de ha igen, az efféle rabelais-i fordulatok a francia bíróságoknál akkor is rendszerint megértésre találnak. Akármi is történik, zárta le Heilbrun a beszélgetést, esze ágában sincs, hogy Seppet elengedje. – Előbb megyek el én magam – ismételte meg méltóságteljesen a korábban tett ígéretét –, semmint hogy önt elengedjem.

Sepp hazament. Gingolddal való összezördülése inkább felvillanyozta, semmint bosszantotta, s jókedvűen számolt be Annának a történtekről. Az asszony ugyan felháborodott szavakkal illette Gingold álnokságát, de alapjában véve örült a Sepp és Gingold közti állandó súrlódásoknak. Wohlgemuth másodszor is megkérdezte tőle, elhatározta-e már magát, hogy vele jön Londonba, s most végre választ kell adnia. Máskor mindig határozottan nekivágott a kellemetlen ügyeknek, ezúttal azonban egyre halogatta, hogy Sepp-pel végérvényesen megbeszélje a dolgot. Tudta, hogy minden hiába, Sepp nem akar Londonba menni, észérvekkel nehezen lehet őt meggyőzni, hát akkor már inkább ez a félsz és bizonytalanság, mint a végérvényes, félreérthetetlen „nem”. Ezért aztán Annának, mondhatni, kapóra jött ez a szerkesztőségi incidens, mert ez is csak Sepp állásának bizonytalan voltát igazolta. Nincs választása, meg kell ragadnia a sors által kínált sanszot: Londonba kell mennie. Most, hogy Sepp összekapott Gingolddal, bűnös gyávaság volna, ha elmulasztaná az alkalmat, hogy ezzel a kényes kérdéssel újból előhozakodjék.

Most maga is láthatja, magyarázta Seppnek, hogy Gingold semmilyen aljasságtól nem riad vissza, mindenáron meg akar szabadulni tőle. Sepp túl tisztességes, s ha annak a ravasz fráternek ma nem is sikerült őt kimarnia, holnap sikerülni fog. Nem volna hát okosabb, ha Sepp forditana egyet a dolgon, s ő vágná oda az állását? Ma talán szerencsétlenségnek érzi, hogy átköltözzenek Londonba, de holnap ugyanezt szerencsének fogja tartani. Annának egyenesen jó szórakozás lesz a doktor ügyeit beindítani, Sepp pedig szintén szeretne visszatérni a muzsikához. Bűnös ostobaság volna ezt az alkalmat elmulasztaniuk.

Seppet ugyanúgy, mint az első alkalommal, most is bosszantotta, hogy Anna érveivel szemben semmi okosat nem tud felhozni. Ösztöne, belső renyhesége, amit ő megszépítő fogalmazásban müncheni kedélyességnek nevezett, egyre hevesebben berzenkedett az ellen, hogy Anna kívánsága szerint változtasson életén. Anna, tért ki a válasz elől, a szerkesztőségi incidenst túl tragikusan fogja fel. Gingoldon csak nevetni lehet. Igaz, ez a hülye gazember ki nem állhatja őt, de neki még másfél évre szól a szerződése, többé nem fogja magát elragadtatni, tartani fogja a száját. Pont most fog ottmaradni. Gingold úr nem az a legény, aki őt kitúrhatja. És ha valóban komolyra fordítaná a dolgot, Heilbrun és a többi kollégák egy emberként sorakoznának fel Gingold ellenében. Anna majd meglátja. Neki efelől nincsenek kételyei.

Annát felettébb bosszantotta, hogy férje egy ilyen fontos kérdésben egyetlen szóra se méltatja érveit, egyszerűen kitér előlük. – Csak aztán ne csalódj, kedvesem – mondta. – Nem szeretném próbára tenni a kollégáidat, mit tennének, ha az elé a választás elé kerülnek, hogy az egzisztenciájukról vagy rólad kell lemondaniuk. Azt fogják mondani: előbb kenyérről kell gondoskodnunk magunk és a gyerekeink számára. És ezt még csak nem is lehetne rossz néven venni tőlük, ez emberi. Légy okos, Sepp – kérlelte kedveskedve. – Menjünk Londonba.

Anna higgadtsága, józan esze, de még kedveskedő hangja is csak annál inkább felhergelték Seppet. Annának igaza van, s nincs e kerek világon senki, aki több jót kívánna neki, mint Anna. Az indokolatlan harag azonban kapóra jött Seppnek, s így egyre nagyobb méregbe és eltökéltségbe hajszolta bele magát. Azt mondta magának, ha most ez egyszer szilárd marad, és jobban bízik saját ösztöneiben, mint Anna eszében, ha most ez egyszer nem hagyja magát lehurrogni, akkor végleg eléri, amit akar, s ittmaradhat. – Nem megyek Londonba – rikácsolta hát hevesen, gorombán, harciasan. – Nem akarok. Eszem ágában sincs. – Ott állt, s mélyen ülő szeme sötéten, ellenségesen meredt Annára. Úgy viselkedett, mint egy kisfiú.

Ez az esztelenség Annát szörnyen felháborította. Ahogy nyárra tél jön, ugyanolyan biztos, hogy Londonban neki, Seppnek és még a fiúnak is jobb sora lenne, efelől egy pillanatnyi kétsége se volt. És ezt a jó Londont adja fel csak azért, mert Sepp egyszerűen „nem akar”. Egy ilyen bolond szeszély miatt hagyja maga helyett Elli Frankelt Londonba menni? Már a nyelve hegyén voltak a heves szavak, hogy szembeszegüljön Sepp konokságával. De uralkodott magán. Nem volt már sok ideje, Wohlgemuth holnapután, sőt talán már holnap végleges döntés elé állítja. Nem engedheti meg magának, hogy most mondja el Seppnek igazi véleményét, mert akkor olyasmiről bonyolódna vitába, amit később éppúgy meg lehet beszélni. Most, még ma meg kell győznie Seppet. Ezért még egyszer nyugodtan, meggyőződéssel és meggyőzően elismételte neki az átköltözés mellett szóló összes érvét.

Sepp azonban megmakacsolta magát, nem hallgatott a jó szóra. Hagyja őt Anna békében, a fene egye meg. Még dühösebbnek, még megveszekedettebbnek játszotta meg magát. – Remélem – mondta –, annyit már megtanultál franciául, hogy tudod, mit jelent az, hogy „jamais”? Azt jelenti, hogy soha. Tehát nem megyek Londonba, soha, soha, soha. – És ezzel bevágta maga mögött az ajtót.