18
Leköszönés

A PNU-nál a nemzetiszocialisták uralomra jutásában eddig is már a brutális ostobaságnak az emberi értelem feletti győzelmét látták. De a PNU szerkesztőit mégis megrendítette, hogy a nürnbergi csőcselék nem egészen három év után ilyen erősnek érzi magát, s az esztelenség nevében az egész civilizált világnak hadat mer üzenni.

A szerkesztők izgatottan, egymás szavába vágva tárgyalták az ügyet. Megérti-e vajon a világ e hallatlanul pimasz kihívás rugóit? A Németországban jelenleg hatalmon levő csőcselék csak akkor tudja megőrizni hatalmát, ha a népet teljesen elvakítja és elhülyíti, éppúgy, mint ahogy valamikor a sólymoknak bekötötték a szemét, hogy a vadászzsákmány behordására neveljék őket. A német népnek a súlyos anyagi nélkülözéseknél is súlyosabb szellemi kínokat kell elszenvednie, hogy a csőcselék csekély hada a hatalom és siker érzetében kéjeleghessen. De megérti-e ezt a világ? Meg akarja-e érteni?

A PNU szerkesztőségének „nem-árja” tagjait minden felháborodásuk ellenére büszkeséggel töltötte el a tény, hogy a nemzetiszocialisták az értelem elleni támadásuk legfőbb célpontjának éppen a zsidóságot szemelték ki, tehát az értelem legfontosabb képviselőinek a zsidókat tekintik. Ilyen módon az összesség mártíriumának fényéből mindegyikükre hullt néhány sugár. Közepes képességű emberek voltak, egyiküket se lehetett jelentős személyiségnek nevezni. De német zsidók voltak, mint német zsidók szenvedtek, mint német zsidókat üldözték őket. És az újkori történelemben hol akadt még egy számszerűleg ily kicsiny, alig félmilliós embercsoport, amely a világot egyetlen évszázad folyamán olyan szellemi kincsekkel ajándékozta meg, mint amilyennel a tizenkilencedik században a német zsidóság? Heine és Schnitzler, Mendelssohn, Offenbach és Mahler, Karl Marx, Sigmund Freud és Albert Einstein, Wassermann, Ehrlich, Hertz és Haber – ezeknek az embereknek alkotásai nélkül hogyan lehetne a civilizációnkat elképzelni?

Annyi bizonyos: a PNU-ra most még fontosabb, még felelősségteljesebb feladat hárul. Most az eddiginél is energikusabbnak, élesebbnek, dühödtebbnek kell lenniök. Ha nem akarnak elpusztulni, az ellenség mocskos, ostoba fegyverei ellen nekik is otromba, brutális eszközöket kell felvonultatniuk.

Legmélyebben Franz Heilbrun érezte ezt át. Hogyan lehet egy magafajta elnéző, éles szemű moralista, aki se nem hagyja magát elbutítani, se nem akar ostobaságot, brutalitást elkövetni, hogyan lehet egy ilyen ember egy ilyen korszakban egy harcos újság főszerkesztője? Most, a nürnbergi törvények után a háború előtti évek liberális taktikájával már semmire se megy az ember. Heilbrunból ugyan nem halt ki az optimizmus, Heilbrun nem vesztette el bátorságát, csak ezekhez az időkhöz egyszerűen túl öregnek érezte magát.

E tényekből és érzelmekből csupán egyetlen következtetést lehetett levonni: le kell köszönnie. Elég nehezére esett. Mert ez azt jelentette, hogy nemcsak az állásával együtt járó megszokott befolyásáról kell lemondania, hanem számtalan megszokott dologról is, amelyek az életet élvezetessé teszik, jövedelmének legnagyobb részéről.

Lemondott róluk. Nem kíván már túl sokat az élettől, s makacskodó lányának, Gretának megmagyarázta, hogy ő sem kívánhat túl sokat az élettől. Aztán közölte Bergerrel és Pfeifferrel, hogy hivatala ellátására nem érzi többé alkalmasnak magát. Tanáccsal a jövőben is szívesen szolgál a PNU-nak, de gyakorlati ténykedésével fel akar hagyni, ezentúl már csak a múltnak él, azt fogja rostálgatni, megírja emlékiratait. A szerkesztők keressenek maguknak nála fiatalabb főnököt. Bergerék tiltakoztak. Heilbrun nem engedett.

A szerkesztők nem tudták, mitévők legyenek. Kit tegyenek meg Heilbrun utódává? Friedrich Benjamint – ez magától értetődik. Csakhogy mindannyiuknak aggályai voltak. Benjamin nehéz ember, egy rögeszmébe lovalta bele magát. De a mellette szóló érvek: neve, sorsa, fanatizmusa, nagy újságírói képességei, vad buzgalma a végén mégis diadalmaskodtak. Egyedül Peter Dülken tartott ki továbbra is az ellenvetései mellett.

A főszerkesztőséget Friedrich Benjaminnak ajánlották fel.

Friedrich Benjamin aznap este egy kávéházban ült és dolgozott. Elvállalta, hogy egy cikksorozatot ír a nürnbergi pártnapról. Három cikket már le is hoztak, sikert arattak, sokat idézték őket.

Ott ült hát szivarral a szájában és írt. Szívesen dolgozott kávéházban. Dülledt szemével töprengve, szórakozottan nézte maga körül az embereket, jegyzeteket irkált az asztal márványlapjára, aztán gyors, apró betűkkel firkálni kezdte mondatait, kihúzott egy-egy szót, másokat írt be helyettük. Amit írt, lerítt arcáról. Ez a cikk is jó lesz. Érvei éppoly cizelláltak voltak, mint fénykorában, antitézisei célba találtak.

De ez nem sokáig tartott; hamarosan mind nehezebben tudta a munkára összpontosítani figyelmét. Kollégáinak ajánlatát képtelen volt kiverni fejéből. Bármennyire örült is neki, ez az ajánlat kételyt és zűrzavart ébresztett benne: mert világosan látta, hogy az ajánlat nem személyének, hanem csak különleges sorsának szól. Sorsa minden emberi kapcsolatát kétértelművé tette.

Igen, szíve mélyén még Ilse iránt is bizalmatlanná vált. Milyen kettőjük közt a viszony? Ilse, úgy tűnt neki, most sokkal szorosabban összeforrt vele, de vajon ezek a mélyebb érzelmek nem pusztán a sorsának szólnak-e?

Ilséhez fűződő kapcsolatát most ebből az új szempontból kezdte vizsgálni. Ilsét már megismerkedésük idején is csak a sors szeszélye, a véletlen űzte a karjaiba. Igen, a véletlen. Az a bizonyos „esemény” hazárdjáték eredménye volt, kedvező kimenetelét csakis a szerencsének köszönhette. És ha Ilse most megváltozott, ha most valóban egyfajta szeretetet érez őiránta, ezt is megint csak a véletlennek köszönheti, a véletlennek, amely jelentőségteljes sorssal ajándékozta meg. De vajon nem áll-e bizonytalan alapokon Ilse új vonzalma, ha voltaképpen nem is neki, hanem az úgynevezett mártíromságának szól? Tartós lesz-e? Igen, indokolt a bizalmatlanság, amelyet egész idő alatt a megváltozott Ilsével szemben érzett. Minden oka megvan rá, hogy gondolatban állandóan lesben álljon, valamilyen jelét fürkéssze annak a korábbi dölyfös Ilsének, aki gyakran oly megvetést tanúsított iránta. Keserűen vallotta be magának, hogy amikor Ilse legutóbb Sepp-pel szembeni viselkedése miatt olyan élesen rászólt, már-már egyfajta elégedettséget érzett.

Kényszerítette magát, hogy folytassa a cikket. Dolgozott.

De nem sokáig. Gondolatai csakhamar visszatértek Ilséhez. Friedrich Benjamin általában találó szavakkal tudta ábrázolni embertársait, de ha arról volt szó, hogy mások magatartására ösztöneinek engedelmeskedve a gyakorlatban reagáljon, cselekedeteit mások beállítottságaihoz igazítsa, nagyon sokszor csődöt mondott. Most se tudta, hogyan viselkedjék Ilsével. Könnyen lehetséges, hogy Ilse magatartása – tán anélkül, hogy tudná – csupán felszín, s az asszony lélekben nem változott. Ha azonban ez így is van, mit tegyen, hogy Ilse új vonzalmát el ne veszítse, hogy a jelenlegi állapot tartóssá váljon?

Agyában kalandos terv bukkant fel. Kollégáinak ajánlata nem azt bizonyítja-e, hogy a neve – saját érdeméből vagy sem – ma nagyobb piaci értékkel bír, mint korábban bármikor? Mi történne, ha ezt a konjunktúrát kihasználva pénzt hajt fel, s megvalósítaná régi ötletét, a Platform-ot? Ha újból megjelentetné a Platform-ot, ha csak azzal foglalkoznék, ha kiépítené a lapot? Ebben a folyóiratban tisztán hirdethetné eszméit, nyíltan, nem pedig mint most, kerülő utakon, ott nem kellene másokra tekintettel lennie. És ennek az új Platform-nak segítségével nemcsak a valóságos lényét tudná megmutatni Ilsének, hanem pénze és lehetősége is lenne, hogy Ilse minden vágyát kielégítse.

Töprengései közepette az új Ilse egyszerre árnyalakká, álomképzetté változott, s Benjamin meg volt róla győződve, hogy az egyetlen valódi Ilse ma is, úgy, mint régen, az a csúfondáros, fényűzésre és kényeztetésre áhítozó asszony.

Tűnődve, magába mélyedve üldögélt a kávéház márványasztalánál. Tovatűntek körüle az emberek, tovatűnt a cikk kézirata, csak önmagát és Ilsét érezte létezőnek, jelenvalónak.

Sok ki nem mondott szó választja el őket egymástól. Benjamint például valamilyen furcsa szemérmesség arra késztette, hogy a Seppnél tett látogatásáról ne is beszéljen Ilsének. Ilse többet nem hozta szóba, ő meg semmit se mondott neki. És azt se tudta soha feltárni Ilse előtt, németországi fogsága során milyen kinyilatkoztatásban részesült. Ha most létrehozná a Platform-ot, végre tisztán és világosan elmondhatná nemcsak Ilsének, hanem az egész világnak, hogy mi érte ott, a német fogságban. Igaz, a PNU-val szemben ez árulás volna. De nem szolgál-e mentségül egy nagy ügy egy kis árulásra? Benjamin azt is világosan látja, hogy indítékai nem tiszták: de vajon egy nemes ügy kevésbé nemessé válik csak azért, mert a prófétájának kezei nem egészen tiszták?

Beszélni fog Ilsével. Ezúttal beszélni fog. Nyíltan, szemérmetlenül felajánlja, mindent megad neki, hogy ismét jobb, gazdagabb körülmények közt élhessen. Elmondja neki az összes külső és belső okokat, amelyek erre az ajánlatra késztetik, ő nem félisten, hanem ember, fejével a meny-nyekben, lábával a pokolban.

Estére egy olcsóbb fajta vendéglőben beszélt meg találkát Ilsével. A helyiség lármás, füstös volt, a halat odaégették, rosszul kezelt bort szolgáltak fel nekik, de Ilse erre egyetlen szót se vesztegetett. Benjamin egész idő alatt azon töprengett, beszéljen-e most vele. Csakhogy a környezetet nem tartotta megfelelőnek, elhalasztotta a beszélgetést. Ilse fáradtnak látszott. Benjamin felajánlotta, hogy vegyenek taxit. De Ilse tiltakozott, így aztán metrón mentek haza.

Az Atlantic szállóba visszatérve egy kis ideig szótlanul üldögéltek, Ilse még a kabátját-kalapját se tette le, szemmel láthatóan nagyon fáradt volt. – Hát akkor – mondta – feküdjünk le.

Most kell beszélnie vele; ha engedi, hogy lefeküdjön, ha nem mondja előzőleg el, milyen életet kínál neki, örökre kicsúszik a kezei közül. Ennek pedig nem szabad megtörténnie. Nem szabad Ilsét elvesztenie; Benjaminban roppant vágy ébred ez után az asszony után, aki ilyen fáradtan, álmosan ül előtte, nem tudna nélküle élni, meg kell tartania, minden más közömbös számára. És egyszerre kissé görcsös dévajsággal megkérdezi tőle: – Mondd csak, Ilse, te tulajdonképpen sose vágyódsz vissza a Royal szállóba? Mit szólnál ahhoz, ha újból odaköltöznénk, és úgy, mint annak idején, egy kicsit könnyebben élnénk? Mi a véleményed?

Ilse megrökönyödve bámul rá, kisgyerekesen, félig nyitott szájjal. Nem érti, mit akar a férje, miért mondja ezt neki. Aztán – valószínűleg a nürnbergi törvények körüli sok szócséplés hatására – felvillan benne a gondolat: tán buta libának tart, s azt hiszi, most megbántam, hogy annak idején eljöttem vele, s nem maradtam Hitlernél? Még most is ilyen naiv. – Jóságos ég – válaszolja elnyújtva a szót, igen szászosan, majd hangosan felnevet. – Te megőrültél, vagy bolondot űzöl belőlem.

Ez a „jóságos ég” meg a „te megőrültél” egyszeribe elseperték mindazokat az esztelen álmokat, amelyeket Friedrich Benjamin a kávéház márványasztalkájánál összekotyvasztott magának, s megvilágították előtte a való helyzetet: a hajdani Ilse egyszer s mindenkorra a múlté. És ezzel egyúttal túljutott a hajdani Friedrich Benjaminon is, legyőzte pillanatnyi visszakanyarodását régi lényéhez. Elfogadja hát kollégái ajánlatát, feladja a Platform-ra vonatkozó álmait. Tovább dolgozik, úgy, mint eddig, nem büszkélkedve új bölcsességével, hanem szerényen, kerülő utakon, furfangosan, nem a hiúsága, hanem csakis az eszme szolgálatában. Az érzés, hogy biztos lehet Ilsében, segít majd neki.

Lassanként széles mosoly ül ki arcára, s Ilse e mosolyt ezúttal szépnek, ragyogónak látja. Hogyan tudta őt Fricike megint ilyen gyerekesen félreérteni? Szereti Fricikét. Felnéz rá, erre a nagy, jelentős férfira, a férjére, rendkívüli sorsára, s ugyanakkor asszonyosan, szinte anyásan le is néz rá, mint valami kisgyerekre.

– Egyébként tegnap elmentem Sepp Trautweinhez – mondja Benjamin olyan hangon, mintha gyónna. – Kicsit sokat fecsegtem, elengedtem magamat, ő keveset beszélt, nem sok kapcsolat van köztünk, de azt hiszem, megértettük egymást, legalábbis addig – helyesbíti magát –, amíg együtt voltunk. – És amikor Ilse erre mit sem válaszol, gyorsan tovább folytatja: – Egyébként azt akarják, hogy vegyem át a PNU-nál a főszerkesztői posztot. Ezért is kérdeztem meg tőled, nem akarsz-e visszaköltözni a Royal szállóba. Persze buta vicc volt – teszi hozzá bűnbánóan.

– Buta – válaszolja Ilse. – De egy dologban igazad van – folytatja eltökélten. – Ebben az Atlantic szállóban nem érzem már jól magamat, költözzünk el innét. Vegyünk ki valahol egy kis lakást. Mit szólnál hozzá, ha megpróbálnék háztartást vezetni? Mi a véleményed?

Benjamin felkapja fejét. Ilse most pontosan az ő hangján beszélt. Kineveti őt? Gúnyt űz belőle? Vissza akar vágni neki? – Jóságos ég – mondja végül bizonytalanul, suta igyekezettel, hogy tréfára fordítsa a szót.

Ilse nagyot szippant cigarettájából. Micsoda őrültséget követtem el? Nemegyszer játszott egy efféle visszavonult, önmegtartóztató élet gondolatával, de ez a terve még korántse érett meg. Elragadtatta magát, Fricike groteszk javaslatán annyira elcsodálkozott, úgy meghatódott, hogy többet mondott, mint amennyit tulajdonképpen mondani akart. Szereti a férjét, de azért még nem kell, hogy a cselédje legyen. És mégis szinte boldog. A hirtelen elhatározás, hogy lemond a hajdani Ilse világáról, biztonság, nagy nyugalom érzetével tölti el. Így fekszik le valaki s nyúj-tózik ki az ágyban egy hajszás, rohangászós nap után, még valamennyi tagja sajog a fáradtságtól, de már érzi, hogy mindjárt elfogja az álom, s már előre élvezi a pihenést.

Friedrich Benjamin közben rájött, hogy Ilse komolyan vette javaslatát. Soha, válaszolta határozottan, sohase fogja ezt az áldozatot elfogadni. Éppen ellenkezőleg: most többet kell eljárniok hazulról, emberekkel kell összejönniök, most, hogy főszerkesztő lett, reprezentálniuk kell. Ilsének megint jól kell öltözködnie, az ő számára egyenesen politikai szükségesség, hogy megmutassa, milyen szép felesége van. Az utóbbi időben csúnyán elhanyagolta Ilsét, most majd mindezt jóváteszi.

Így próbálja buzgón eltéríteni szándékától Ilsét. De lelkében már mintegy megíródott, megpecsételődött, hogy Ilse kitart amellett, amit mondott, hogy az utóbbi évek fárasztó, hamis csillogása immár egyszer s mindenkorra kihunyt, hogy az ő fecsegése puszta udvariaskodás, ilyen kerülő úton akar mély, meleg hálájáról tanúságot tenni.

Ám miközben még beszélt, észrevette, hogy a levegőnek beszél. Mert a fáradtság, amely már a vendéglőben való találkozásukkor elfogta Ilsét, most, e hirtelen elhatározás okozta megerőltetés után még inkább eluralkodott rajta. Szeme lecsukódott, s félig nyitott száján keresztül lassan, egyenletesen lélegzett.

Benjamin kissé gyámoltalanul s nagyon szerelmesen nézte békésen alvó feleségét.