12
Tovatűnő láthatár

Az öreg Ringseis nagyon rossz bőrben volt. Kórházban feküdt, sokadmagával egy nagy teremben, s már annyira összetöpörödött, hogy Seppnek, amikor meglátta, elszorult a szíve. De Sepp látogatásától szemmel láthatóan mégis felélénkült. Francia tudása, mesélte, most már végképpen veszendőbe ment, francia szavakat csak a latinon keresztül képes emlékezetébe idézni, de sok szó még így se jut eszébe.

– Ha visszatér, fiam, Németországba – tért rá aztán egy témára, amely bizonyára már régóta nyomta a szívét –, ne feledkezzék meg, kérem, hogy a Xanthippe címszóra vonatkozó anyag az egyetemi intézet 6-os számú szekrényében a régi iratok mellett található. Ön visszatér majd Németországba, s az athéni Xanthippének meg a hüperboreász Ringseisnek árnyai hálásak lesznek önnek, ha ezt az anyagot kiveszi a 6-os számú szekrényből, és egy szakembernek adja át. Mert hát a Xanthippe-cikket én már, sajnos, aligha tudom befejezni. Reméltem, hogy ezt a munkát az elégtelen segédeszközök ellenére is még itt Párizsban elvégezhetem. Ez most már nagyon kérdéses. És az is kérdéses, hogy az anyag valóban ott van-e még az egyetemi intézetben. És végül még a legjobb esetben is kérdéses, hogy a felkért szakember az én szándékaim szerint írja-e meg a cikket. Tehát nagyon valószínű – fejezte be szomorúan –, hogy Xanthippének a rászórt rágalmakat még hosszú évszázadokon át el kell viselnie.

– Ha visszatér majd Németországba – folytatta, mielőtt még Sepp válaszolhatott volna –, s ott esetleg belebotlana az unokaöcsémbe, abba a bizonyos Günther Ringseisbe, aki, mint tudja, mindenféle kellemetlenséget okozott nekem, a lehetőségekhez képest törődjön egy kicsit vele. Nem kellemes fráter, s azt is megértem, hogy önök, ha visszatérnek, le akarnak majd sújtani az ilyenekre. Odüsszeusz se kímélte a kérőket, amikor hazatért. Ennek ellenére, ha belebotlana, gondoljon rá, hogy én magam nem érzek iránta haragot.

Az aggastyán fénytelen, dülledt szemével gyámoltalanul, könyörögve nézett Seppre, ápolatlan tengerészszakállal övezett, nagy beesett koponyája nem éppen tiszta párnán nyugodott. – Ma talán kissé idegesnek fog találni, fiam – mentegette magát halvány, fáradt mosollyal –, s igaza lesz. Kiderült, hogy sajnos, jómagam se szívleltem meg eléggé a tanítást, amelyet önnek mindig hirdettem. Meg kellett volna tanulnom várni, s nem volna szabad keseregnem amiatt, hogy Xanthippének is még néhány évszázadig várnia kellett. És mégis rosszul esik nekem. Szerencsétlenül heves a vérmérsékletem, igen, meg kell rónom önmagamat: nagyon izgága vagyok.

És valóban rendkívül nyugtalanul viselkedett. Többször is megkérdezte Seppet, jól megjegyezte-e, hol van a Xanthippere vonatkozó anyag, és Seppnek az egész históriát el kellett ismételnie. Mindent megígért, amit az aggastyán kívánt, de igyekezett Ringseis aggályait, helyzethez illő bizakodást mutatva, eloszlatni. Ringseis, mondta határozott hangon, igenis be fogja fejezni a cikkét, és Németországba visszatérve maga veszi majd a kéziratot és az unokaöccsét gondozásba. Csakhogy Ringseisről e vigasztaló szavak leperegtek, és Sepp szorongó érzésekkel eltelve jött el tőle.

Tehát még ez a nyugodt öregember, akinek türelmén sokszor már-már mosolyogni kellett, se bírt mindvégig várni. A várakozásra vonatkozó tanítás merő ostobaság, nincs az életnek értelme, ha várakozással kell eltölteni.

Ha már az öreg Ringseis is „izgága”, mennyivel inkább érthető, hogy ő, Sepp ilyen türelmetlen. A maga elé tűzött határidő bolondot űz belőle. Ezek a nyomorult nácik a döntőbíróság összehívását az ítéletnapjáig halogatják. Sose fog ő eljutni odáig, hogy a Várótermet megírhassa. Olyan ez, mintha valaki azt a vonalat akarná elérni, ahol a tenger meg láthatár összefolyik, s ahogy egyre messzebbre hajózik, úgy távolodik tőle a láthatár, tovatűnik örökké elérhetetlenül. Bárcsak befejeződne már ez a Benjamin-ügy, így vagy úgy.

Egyre szenvedélyesebben, egyre haragosabban gondolt erre a förtelmes „így vagy úgy”-ra, semmiféle szemrehányással nem tudta kiűzni agyából. Egész lényét leigázta az óhaj, hogy a Benjamin-ügy így vagy úgy befejeződjék.

Amikor Hanns a szovjet konzulátuson megtudta, hogy kérvényét kedvezően intézték el, s így néhány héten belül elutazhat, nem is örült annyira, mint ahogy várta. Már túl sokszor elképzelte ezt a pillanatot. Ezért aztán, midőn felkapaszkodott a szűk, tekervényes Rue de Grenelle-re, ahol a konzulátus volt, nem is annyira az új élete feletti öröm foglalkoztatta, mint a gond, hogy a régi életét tisztán, becsületesen zárja le.

Itt van például ez a Germaine-, illetve Madame Chaix-dolog. Hanns valójában azt se tudta eldönteni, vajon még Germaine-t, vagy már megint Madame Chaix-t mondjon-e. Már réges-rég bocsánatot kellett volna tőle kérnie a miatt a „Chasseur d’Afrique”-beli félresikerült találka miatt, meg kellett volna magyaráznia, miért oldott akkor kereket. Ezzel neki is, meg önmagának is tartozik. De sose tudta, hogyan kezdjen hozzá. Valahányszor a lány meglátta, arcára jóindulatúan fölényes, csibészes mosoly ült ki, Hannsnak ettől torkán akadt a szó. Jobb szerette volna, ha a lány alaposan beolvas neki. A kapcsolatukban volt valami kellemetlen, elintézetlen, s Hanns úgy érezte, nem utazhat el anélkül, hogy ezt a dolgot ne hozza rendbe. Ő nem afféle betojt alak, nem halogatja tovább, hogy Germaine előtt kimagyarázkodjék.

Így aztán mihelyt legközelebb találkozott vele, nekidurálta magát, s már amennyire tőle telt, elfogódottság nélkül rákezdte: – Ide figyeljen, Germaine, beszélhetnék magával?

Madame Chaix, aki épp a portörülgetéshez akart hozzáfogni, hirtelen megfordult. Hanns akarata ellenére elvörösödött, s a pirulás nagyon jól illett vékony pihével borított, barnás-aranyos bőréhez, négyszögletes kobakjához. Germaine végigmérte, lassan, hetykén elmosolyodott, s begombolta meglehetősen mélyen kivágott blúzának egyik gombját. – Szóval most mégis megint beszélni akar velem – jegyezte meg, s végignyalta az ajkát. – Maguk, németek – tette hozzá mosolyogva – ügyetlen emberek, de kitartóak. Hát halljuk, mit akar nekem mondani?

Hanns nem tudta, hogyan kezdje, fiatalon, frissen, pirulva állt a lány előtt. Germaine még egyre mosolyogva le nem vette róla a szemét. És végül egyenesen megkérdezte tőle: – Tulajdonképpen miért nem jöttél el akkor, te tökfej? – Ott voltam – válaszolta Hanns, s most aztán sután, buzgón magyarázni kezdte, miért iszkolt el. Rájött, mondta, hogy nem szereti annyira Germaine-t, mint ahogy megérdemelné, puszta szórakozásra pedig Germaine túl jó neki.

A lány gúnyos arccal hallgatta. Micsoda butaságokat fecseg összevissza ez a fiú, de azért kedves, ahogy ilyen szenvedélyesen magyarázgat, s amellett, úgy látszik, el is hiszi ezt a hülyeséget. Akiknek pénzük van, ilyesmivel bolondítják magukat. Ha valakinek pénze van, s így nincsenek igazi gondjai, mesterséges gondokkal bonyolítja az életet. De nagy kár volna, ha kettőjük közt pusztán ilyen bolondériák miatt nem lenne semmi. Germaine okos lány, a fiú tetszik neki, szívesen rávenné a szeretkezésre. – Hogyhogy túl jónak tartasz engem a szórakozásra? – veszi föl Hanns szavainak fonalát. – Én önmagamat nem tartom túl jónak. Miért ne szórakozzék az ember?

Hanns érzi a lány hófehér bőrének kellemes illatát, elnézi gyönyörű, vörösesszőke, göndör haját, sajnálja, hogy Germaine begombolta a blúzát, gondolatai összezavarodnak.

– Nem tudom – válaszolja bizonytalanul, s nem is fejezi be a mondatot, csak a lányt nézi.

– Azt látom, hogy nem tudod – jegyzi meg Germaine. – De legalább ne magázz folyton.

Hannsnak még a fülében cseng a lány érve: „miért ne szórakozzék az ember”? Meggyőzőnek hangzik, de Hanns nagyon jól tudja, hogy sok mindent fel lehetne hozni ellene. Szerelem nélkül nem szabad szeretkezni, nem szabad úgy eltékozolnia erejét, mint ahogy azt Antonius tette; de ezek és a többi hasonló gondolatok, amelyeket a „Chasseur d’Afrique” kávéházban kiötlött, csak elvont eszmék, Germaine viszont itt van a maga testi valóságában, látni, szagolni lehet, kellemesen közel, fenyegetően közel van hozzá.

– Te tulajdonképpen rettenetes hülye vagy – mondja Germaine. – Hogy tud egy rendes fiú ilyen hülye lenni? – És ezzel még közelebb lép Hannshoz. – De most már elegem van a hülyéskedéseidből – mondja, s hangja haragos, arca azonban mosolyog. És mielőtt Hanns még eldönthetné, tényleg haragszik-e, Germaine a nyakába esik – de ki tudja, melyikük kezdte? –, s Hanns érzi a lány ajkát, nyelvét, csókolóznak, hogy se nem hall, se nem lát, ugyanott tartanak, mint annak idején, s a „Chasseur d’Afrique”-ból való eliszkolása, lám, kárba veszett fáradság volt.

Amikor Germaine végre elengedi, Hanns zihálva áll. A lány azzal az átkozott, gúnyos mosolyával nézi. – Megmondom neked, miért szaladtál akkor el – jelenti ki ellentmondást nem tűrő hangon. – Beképzelt csibész vagy, azt hiszed, nem vagyok elég jó neked. Ha munkás volnál, sofőr vagy más közülünk való, minden egészen egyszerű volna, akkor annak idején szíves örömest megvártál volna.

– Igazságtalan vagy, Germaine – válaszolja Hanns mélyen megbántva. Mert éppen az ellenkezője igaz, ő a proletárokhoz állt át, közülük való, és Germaine az, akinek nincs proletár öntudata.

– Hogy volnék igazságtalan? – kérdezi a lány. – Te úr vagy, én meg takarítónő. Erről igazán nem lehet vitatkozni.

– Már hogyne lehetne – heveskedik Hanns. – Én hozzátok tartozom, úgy értem, politikailag.

– Politikailag – csúfolódik Germaine. – Fütyülök a politikára – jelenti ki. – Mit érdekel engem a te politikád – teszi hozzá eltökélten, bosszankodva ennyi értetlenség felett. – Engem te érdekelsz, te idióta. – S mivel Hanns szemmel láthatóan még mindig nem érti, Germaine józan szavakkal elmagyarázza neki a világnézetét. A gazdagok gazdagok, ez ellen semmit se lehet tenni, a szegény csak azon igyekszik, hogy meg tudjon állni a lábán. Lázadozni értelmetlen dolog, ezzel csak azt a keveset is eljátssza az ember, amije van az életből. A kalács olyan, amilyen, arra kell törekedni, hogy az ember legalább egy-két morzsát megkaparintson belőle. – Nincs igazam? – fejezi be a mondókáját.

Hanns szerint Germaine-nek nincs igaza, éppen ellenkezőleg: szerinte Germaine könnyelmű, könnyű teremtés; s most megpróbálja óvatosan megmagyarázni neki, miről van szó. Germaine azonban tüstént félbeszakítja. Elmondja, hogy az egyik nagy szerelme kommunista volt. De semmi se jött ki a dologból, mert a férfinak az ő számára sose volt ideje, s ha egyszer-másszor mégis volt, unalmas elméletekkel traktálta. Amellett a kommunizmusa miatt mindegyik állásából sorba kirúgták, pedig jó munkás volt, s a végén még be is zárták azt az idiótát. – Tessék, ez legyen figyelmeztetés neked – tanácsolja jóindulatúan.

Ilyen leplezetlen opportunizmussal szemben minden érv csak falra hányt borsó volna. Hanns kijózanodik. Germaine haja már nem ragyog olyan vörösesszőkén, bőre többé nem olyan varázslatosan fehér, s Hanns most azt is látja, hogy anyjának igaza volt, Germaine tényleg slampos, a blúza csupa piszok.

De nem Germaine vonzerejéről s nem is a politikai meggyőződéséről van szó, a kérdés az, teljesítette-e Hanns a maga elé tűzött feladatot, tisztázta-e a dolgát Germaine-nel? – De azt legalább megérti, hogy miért nem vártam meg magát a „Chasseur d’Afrique”-ban? – kérdezi nyomatékosan.

– Nem, nem értem, te idióta – válaszolja a lány, s aztán egy ideig még nézi a fiút olyan pillantással, amelyről Hanns nem tudja, vajon gúnyt vagy sajnálkozást rejt magában, majd visszatér a munkájához.

Ha már Hannsnak ezt a függő ügyet Germaine-nel nem nagyon sikerült elrendeznie, legalább arról szeretett volna gondoskodni, hogy mielőtt elmegy Párizsból, Seppnek minél kellemesebb otthont szerezzen. Anyagi szempontból a helyzetük kedvezően alakult: annál a Rue de la Ferme-i hölgynél tartott koncert óta úgy látszott, Sepp legalább egy-két évig gondtalanul élhet. De apjának éppen annyi gyakorlati érzéke van, mint egy csecsemőnek, rettenetesen közönyös, s ha ő nem rángatja ki, örökké itt gubbaszt majd e kényelmetlen, undorító lyukban. Hannsnak, mielőtt Moszkvába megy, legalább ebből a rémséges Aranjuez szállóból ki kell Seppet mozdítania.

A következő napokban tehát ide-oda futkosott Párizs városában, lakást keresett apjának. Ez nem volt könnyű feladat, mert ízlés és szükségletek dolgában egyaránt különböztek egymástól. De végül mégis rábukkant a Quai Voltaire-en két nagy, régimódi, kényelmesen berendezett szobára, ahonnét gyönyörű kilátás nyílt a folyóra, olyan szobákra, amelyek Seppet némi jóakarattal Münchenre emlékeztethették. Hanns megkérte a lakás tulajdonosát, tartsa fenn neki a szobákat. Csakhogy az ember kérkedve kijelentette, hogy ezt a két szobát bármely nap ki tudja adni, és semmiféle ígéretet nem hajlandó tenni.

Hanns nem szerette volna, ha a lakást elszalasztja, ezért elhatározta, hogy még aznap beszél Sepp-pel. Ebből az alkalomból azt is megmondja majd neki, hogy néhány héten belül véglegesen elutazik. De kissé fázott e beszélgetéstől.

Gépiesen megindult a metróállomás felé, gondolatai a tervbe vett beszélgetés körül forogtak. De az állomás bejárójánál meghökkenve megállt. Ott ugyanis egy szerelmespár állt, és, ahogy ez már Párizsban szokás, zavartalanul búcsúzkodott. A fiatalember és a lány elmerülten csókolóztak, aztán a lány megfogta a fiatalember vállát, még egyszer a szemébe nézett, majd újból csókolózni kezdtek, s csak ekkor váltak el egymástól. Hanns viszolygott az efféle nyilvános szerelmeskedéstől, de hát már megszokta. Ez a búcsúzkodás is csak azért hökkentette meg, mert a fiatalembert jól ismerte, Ignaz Hauseder volt, régi iskolatársa, s jelenlegi ellenfele az ifjúsági egyesületben. A lányt azonban még jobban ismerte, Germaine volt, vagyis hát Madame Chaix.

Hanns, amikor Hausedert az ő Germaine-jével így, nyilvánosan csókolódzni látta, úgy érezte magát, mintha főbe kólintották volna. Hogy Germaine léha, azt tudta, s mégis bosszantotta, hogy éppen azt az Ignaz Hausedert kellett kiválasztania, aki mindig olyan pöffeszkedőn és nagyképűen beszél vele. Az imént a lányt gondolatban „Germaine-jé-nek” nevezte. Mi az, tán féltékeny? És így Germaine iránti vonzalma mégiscsak valamiféle szerelem? Annyi bizonyos, felettébb bosszantotta, hogy a lányt Hausederrel rajtakapta.

S még dühösebb lett, amikor elképzelte magának, hogy ez a Hauseder mi mindent locsog össze róla Germaine-nek. Pedig egyikük véleményére sem ad, fütyülhetne rá, mit beszélnek róla. De mégse fütyül rá. Éppen ellenkezőleg: ha arra gondol, ahogy azok összedugják a fejüket vagy tán szerelmesen összebújnak, és rajta vihognak, rettenetes méreg fogja el.

Nagy nehezen erőt vesz magán. Most legalább közte és Germaine közt visszavonhatatlanul mindennek vége, ebből nem kell többé gondot csinálnia magának. Egyenesen szerencse, hogy ő, Hanns Trautwein, nem kezdett ki egy asszonnyal, akinek jó egy afféle fráter, mint ez a Hauseder.

Aznap este Sepp megint szófukar volt, csak töprengett magában. Hanns feszülten várt az alkalomra, hogy előhozakodhasson kellemetlen közlendőjével: küszöbön álló utazásával, de megették a vacsorát, Hanns már el is mosta az edényeket, s az apja még mindig nem mondott egyetlen szót sem, amire elkezdhette volna mondókáját. Csak üldögélt a karosszékben, amely már megint eléggé ütött-kopott volt, s annyira elmerült gondolataiba, hogy Hannsot nem vitte rá a lélek, hogy keserű hírével előálljon.

Sepp gondolatai az öreg Ringseis körül forogtak. Ringseisnek, ezt őneki elárulták, nem sok ideje van már; és most nem ment ki a fejéből, hogy az öreg épp a halál küszöbén ilyen „izgága” lett. Végiggondolta, hányszor látta őt pedánsnak, tanárosnak, szórakozottnak, hányszor látta bölcsnek, letisztultnak s hányszor nevetségesnek. Elgondolkozott egyenességén, becsületességén, szívbeli jóságán s lényéből átadó igazi humanizmusán. És egyszerre rádöbbent, hogy gondolatban már a nekrológját írja.

Ennyire megrontotta hát a zsurnalisztika, hogy már egy haldokló barátjára sem képes gondolni anélkül, hogy ne a PNU-ban írandó nekrológja lebegjen a szeme előtt. Annyira rabjává lett ennek a kényszerfoglalkozásnak, hogy egy hozzá ilyen közelálló embert egyszerűen a rotációsgép anyagává gyúr át. Felugrott, az asztalra vágott, s elrikoltotta magát: – De most már torkig vagyok. Ettől okádni kell. J’en ai marre. – És megismételte: – J’en ai marre.

– Ilyen esetben inkább azt kell mondani: „ca m’emmer-de” – helyesbítette kedélyesen Hanns. Az volt ugyanis a tapasztalata, hogy hasonló helyzetekben az apját néha lecsillapítja, ha a francia beszédét helyesbíti. – Na jó – zsémbelt tovább, de ezúttal is már megenyhülve Sepp. – Ebből elegem van, torkig vagyok vele, ez okádni való. Ca m’emmerde, vagy ahogy akarod. – Hanns úgy érezte, most kell fülön csípnie az alkalmat, mert ha nem teszi, sose fog megszólalni. Hát nekidurálta magát. – Egyébként – mondta – hamarosan új francia tanár után kell nézned. Mert én legkésőbb egy hónap múlva, sőt valószínűleg már hamarabb búcsút mondok neked.

Sepp sejtette, hogy ez előbb-utóbb bekövetkezik, de e hírre mégis megrendült. Szóval legkésőbb egy hónap múlva. Éppen most lép meg a lurkó, amikor kiderült, hogy még ő az egyetlen, akivel beszélni lehet. Nem lesz könnyű dolog. Ernával vége a barátságnak, Tschernigg-gel sem az igazi már, mi marad hát neki? Nyomorúságos dolog lesz egyedül élni ebben a szép Párizs városában.

És most hirtelen megrohanják a bűn és bűnhődés képzetei. Ha a lurkó most elmegy, ez büntetés az „így vagy úgy”-ért, büntetés, mert túl könnyen vette a dolgot, mert lélekben megint dezertált.

Miközben mindez végigfut az agyán, lassan, igen müncheniesen megszólal: – Igen, igen, szóval te is odábbállsz.

Hanns ezt elengedi a füle mellett, nehogy érzelgőssé váljon, másra tereli a szót, a Quai Voltaire-i két szobáról kezd beszélni. A szobák ugyan nem olcsók, mondja, ötszáz frankot kérnek, de hát most egészen jól keresünk. És a Quai Voltaire szép környék, onnét gyönyörű kilátás nyílik a folyóra, Sepp egész biztosan nagyon jól fogja magát ott érezni. Semmi körülmények közt se szeretné apját itthagyni az Aranjuez szállóban. Buzgón magyaráz, élénk színekkel ecseteli az új lakás előnyeit, el akarja Sepp gondolatait terelni a küszöbönálló búcsúzásról. Csakhogy ez nemigen sikerül neki. Sepp csupán fél füllel hallgat oda, s szórakozottan jegyzi meg: – Kedves tőled, hogy körülnéztél. Alkalmilag majd én is megnézem. – De Hanns nem hagyja ennyiben a dolgot; nem, nem alkalmilag, Seppnek már holnap meg kell néznie a szobákat, mert másként fuccs nekik. Sepp azonban gondolatokba merülve azt válaszolja, hogy ez egyáltalán nem fontos, már olyan régóta megvan itt, s végeredményben akad még más lakás is. És amikor Hanns tovább noszogatja, rikácsolni kezd: – Eszem ágában sincs most dönteni erről. Nincs kedvem hozzá. – A válás feletti fájdalmában és haragjában megmakacsolja magát, most egészen olyan, mint a hajdani Sepp.

– Légy okos, apa – kérleli őt Hanns, és Sepp, akit a hang gyakran jobban megindít, mint a szavak tartalma, tüstént elfojtja haragját; hasonló esetekben egészen hasonló szavakat és hasonló hangot használt Anna is. – Na jó – adja meg magát –, vedd ki a lakást, de engem hagyj békén. Aztán egyszer majd megnézem. – Magában ravaszul azt gondolja, a szobát éppenséggel kiveheti, ha ezzel szívességet tesz a lurkónak, odaköltöznie ezért még korántse kell.

Örül, hogy ilyen kiutat talált. De öröme csak egy másodpercig tart. Mert máris szinte fizikai gyötrelmet érez a gondolatra, hogyha Hanns elmegy, itt ül majd egyedül, az Aranjuez szállóban, sötét kétségbeesésbe merülve, s egyre csak arra vár, hogy ez a nyomorult, ez az átkozott Benja-min-ügy végre elintéződjék. Ó, sose fog elintéződni, ő meg itt ül majd sóvárogva a munkája után, tovább húzza majd azt a rohadt igát ezen a soha, soha véget nem érő országúton; ugyanúgy lesz, mint annak idején a fronton, az ember tönkremegy, eltompul, nem látja, mikor lesz vége, s ez a hadjárat nem gyorsjárat, az ember egy olyan láthatár felé tart, amely bolondot űz belőle, ahogy közeledünk feléje, úgy távolodik, az égbolt és a tenger örökkön-örökké tovatűnik. És ez a vég nélküli várakozás, gondolja magában, megrontja az embert, korábban volt humorom, kedélyes voltam, most meg egyre zsémbesebb, fullánkosabb leszek, egyetlen emberben se látok semmi jót, nincs egyetlen barátom, és egyetlen embernek se vagyok barátja, senkit se bírok ki, nincs egyetlen ember, aki ne okozna nekem több bosszúságot, mint örömet, Peter Dülken, Oskar Tschernigg és Erna Redlich mehetnek felőlem valamennyien a pokolba, s most Hanns is itthagy, teljesen egyedül maradok.

A lurkó nem tehet róla. Talán ő is itt kuksoljon, és olyanná váljon, mint én vagyok? A lurkó igen rendesen viselkedett, már hónapokkal ezelőtt megmondta, hogy elmegy, s nekem erre lelkileg idejében fel kellett volna készülnöm.

Semmiképpen sincs értelme ezeket az utolsó heteket siránkozó elmélkedésekkel tönkretenni. – Hát jöjjön, aminek jönnie kell – mondja Sepp, majd erőtlen kísérletet tesz, hogy tréfával üsse el a dolgot: – Rajtad úgysem lehet segíteni.

Ezekre a szomorú, rezignált szavakra Hanns nehezen találja meg a választ, már-már jobb szeretné, ha Sepp kiabálna, szitkozódna. – Igen – feleli ugyanolyan esetlenül tréfálkozó hangon –, sajnos, egyikünkön se lehet segíteni.

Ez a hang azonban egyáltalán nincs Sepp ínyére. Nem volt szándékában a lurkóval veszekedni, de homályosan úgy érzi, talán megkönnyebbülne, ha erről az átkozott Moszkváról még egyszer világosan megmondaná a véleményét. – Dehogynem lehetne rajtunk segíteni – válaszolja tehát saját meggyőződése szerint még békésen, valójában már eléggé kihívóan –, csak például kettőnk közül az egyiknek okosabbnak kellene lennie. – Erre persze Hanns se maradhat adós a válasszal, s így azután – bár mindketten eltökélték, hogy a legnagyobb türelmet tanúsítják – már néhány perc múlva a leghevesebb vitában állnak egymással.

– Mi a ti szocializmusotok? – rikácsolja Sepp. – Hisz az a szocializmus karikatúrája. Mit kezdjek egy humanizmus nélküli szocializmussal? Amilyen biztos, hogy emberségesnek lenni az egyén szocializmusát jelenti, éppoly biztos, hogy a szocializmus nem más, mint a közösség humanizmusa. De az olyan szocializmus, amely az egyénnel nem törődik, az egyént mindig feláldozza, amely nem abszolút, százszázalékos humanizmus, az olyan szocializmussal kinyalhatjátok a seggemet.

Hannsnak azonban az a szilárd meggyőződése, hogy efféle lágy szívű elméletekkel egy minden emberiességet levetkőzött, elkeseredett ellenfelet nem lehet térdre kényszeríteni. – Ha valakinek komoly szándéka – jelenti ki –, hogy a „ne ölj” elvet érvényre juttassa, az nem tűrheti, hogy másvalaki az „ölni szabad” alapelvet propagálhassa. Éppen ellenkezőleg: készen kell állnia, hogy szükség esetén a másikat meggyilkolja. Az egyház helyesen cselekedett, amikor a hegyi beszédet tűzzel-vassal terjesztette. A humanitást, ezt egyszer már mondtam neked, csak ágyúkkal lehet az emberiségre rákényszeríteni. – Akarata ellenére hevesen beszélt.

Sepp is harciasabban válaszolt, mint ahogy akarta. A szocializmus, hangoztatta, csak abszolút demokratikus eszközökkel vívhatja ki a győzelmet. És amikor Hanns kitartott amellett, hogy a nácik és a barbárság felett a formális demokrácia eszközeivel sosem lehet majd úrrá lenni, kötekedőn rikácsolva azt a mondatot vágta fia fejéhez, hogy nem a cél szentesíti az eszközt, hanem az eszköz mocskolja be a célt.

De bármily szenvedélyesen is szónokolt, Hanns örömmel látta, hogy nagyhangú mondatai mögött bizonytalanság rejlik. Sepp maga is észrevette, hogy immár nem hisz egész szívével abban, amit ilyen buzgón hirdet. Olykor úgy érezte, mintha Hanns érvei egyenesen az ő lelkéből fakadnának.

Egyébként a vita folyamán Hanns egyre mértéktartóbb lett, Sepp pedig egyre harciasabb és gorombább. De Hanns ezt nem vette rossz néven. Seppből az a zaftos müncheni kötekedő kedv tört elő, amelyet hosszú idő óta magába fojtott. Hanns elégedetten látta, hogy él még a régi Sepp.

Ez után az alapos civakodás után mindketten jobban érezték magukat. És lefekvéskor mindkettőjüket mély megvetés töltötte el a politikai elméletekkel szemben és mély vonzalom egymás iránt.