19
Erich Wiesener terebélyesedik

Erich Wiesenert nem lepte meg különösebben, hogy a „szabadság pártnapján” a náci fajelméletről durva, nép-bolondító beszédeket tartottak. Azt azonban nem sejtette, hogy a gyűlés ilyen ostoba, undorító törvények kihirdetésébe fog torkollni. Megrökönyödés és szégyen vett erőt rajta.

De pár pillanat múlva már összeszedte magát. Ráeszmélt, hogy ez a fordulat neki, személy szerint csak előnyös lesz, mert azt bizonyítja, a berlini és berchtesgadeni urak elég erősnek érzik magukat arra, hogy a művelt világ véleménye iránti megvetésüket immár nyíltan kimutassák. Ezáltal pedig az ő, Wiesener feladata világosabban körülhatárolt és hálásabb lett. Ezentúl nem kell majd Berlint állandóan figyelmeztetnie, hogy ezt vagy azt a cselekedetét vagy nyilatkozatát a külföld esetleg rossz néven veszi. Ehelyett a jövőben kizárólag az lesz a feladata, hogy a párt intézkedéseit szépen hangzó frázisokkal fedezze. Ezentúl az lesz a kötelessége, hogy az ideológiai felépítményt a párt által teremtett realitásokhoz igazítsa. Aki a nyelv eszközeivel olyan mesterien tud bánni, mint ő, annak ez egyenesen érdekes vállalkozás. Minél kényesebb az anyag, amelyből a párt az alapokat konstruálja, annál merészebben, tisztábban kell ívelnie az őáltala szerkesztett felépítménynek; minél kényelmetlenebb a valóság, annál kényelmesebb ideológiai öltözéket kell számára szabnia. A szavak művészének ez nagyon is vonzó feladat. Aki valóban ura a nyelvnek, annak még arra is képesnek kell lennie, hogy a nürnbergi zsidótörvényeket olyan szép, emberi szavakba burkolja, hogy a jóakaratú lelkek e törvénykezést végül egyenesen civilizációs tettnek tekintsék.

Azonnal nekiült, hogy Nürnbergről írjon. A felvázolt cikk azok közé a kettős fényben villódzó írások közé tartozott, amelyeknek megfogalmazásában Wiesener mester volt. Nem kell-e áldásnak tekinteni, ha a mai Németországban a nagytőke korszakának túlfinomultságát a népi egyszerűség váltotta fel? Nem elvakultság és előítélet-e ezt a változást barbárságnak bélyegezni? Cikkében a nácik brutalitása erővé, otromba, vaskos hazugságaik megnyerő őszinteséggé, nyers erőszakosságuk vitalitássá nemesült. A virtuóz szenvedélyességével dolgozott; egy-egy pillanatban maga is elhitte, amit írt. Az olvasó pedig, akihez elsősorban fordult, Lea volt. Mindazt, amit legutolsó beszélgetésük alkalmával nem tudott elmondani neki, mert már későn jutott eszébe, most e cikk sorai közt mondta el neki.

A „nürnbergi pártnap kulturális eredményeiről” szóló cikkével Wiesener életének legnagyobb sikerét aratta. Anglia, Franciaország, Olaszország valamennyi fasiszta orgánuma idézte, ügyes, jól hangzó érveit a pártideológia állandó fegyvertárába sorolták. Erich Wiesener egyik napról a másikra a fasizmus apostola lett.

Ráadásul most csodásan beérett a vetés is, amelyet Heydebregg megbízásából azzal a rafináltan kieszelt és lanszírozott közleménnyel vetett el. Annak idején felettébb ügyes taktikázással sikerült elérnie, hogy számos tekintélyes külföldi újság lehozzon egy hírt, amely szerint Kiepner miniszter, a weimari korszak baloldali pártjainak egyik vezéregyénisége koncentrációs táborban elpusztult. Most a pártnap alkalmából a náci vezérek előkaparták ezt a már félig elfelejtett közleményt. Ide figyeljenek, tagtársak! A New York-i, párizsi, londoni uraságok nagy csinnadrattával jelentették, hogy azok a gonosz nácik Kiepner minisztert eltették láb alól. De mi rejtőzik e mögött a jelentés mögött? A Harmadik Birodalom szóvivője ezúttal egy igen szembeötlő példán igazolhatja a német nép és a világ előtt, hogyan is áll a dolog a külföldi sajtó igazságszeretetével, ha a nácikról van szó. Orvul meggyilkoltuk Kiepner minisztert? Nagyszámú gyalázatosságainkhoz egy újabbat soroltunk? Hát akkor nézzék meg, kérem, tagtársak, ezt a mi gyalázatosságunkat. Jöjjön csak fel ide, Kiepner. Nézzék jól meg, emberek. Itt áll maguk előtt a halott, a bántalmazott. Nem pusztult el, hanem a koncentrációs tábor szigorú, jótékony fegyelmének hatása alatt igazi németté, néptárssá edződött, ahogyan ezt ő maga mindjárt el fogja mondani. És Kiepner miniszter előállt, s tanúságot tett a férfias, egészséges rezsim mellett, amely őt az üdvösség és felismerés útjára terelte.

Wiesener somolyogva hallgatta a rádióban áldozatának felléptét, somolyogva olvasott róla az újságokban.

És aztán saját szemével is látta.

Heydebregg ugyanis részt vett a nürnbergi pártnapon, s az ott forgatott filmből magával hozott néhány tekercset. Visszatérése után azonnal meghívta Wiesenert, hogy legyen vendége a Kiepner miniszter felléptéről készített film levetítésénél.

A szabadság pártnapján forgatott filmet a Barna Házban vetítették le. A helyiség nem volt nagy, de most nagynak látszott, mert Wiesener és Heydebregg egyedül ült benne. A vetítőgép surrogása még csak hangsúlyozta a terem csendjét és ürességét.

Heydebreggre a megfilmesített pártnap szinte még a valóságosnál is nagyobb hatást tett. Látta az elvonuló zászlókat, a sok tízezer katonásan kiképzett fiatalt, látta a Vezért, keményen, életerősen, karját férfiasan előrelendítve. Látta szeretett és rettegett arcát, amelyen a jelképesen nyírt bajusz fegyelmezettségében és a homlokába lógó hajfürt mű-vésziességében a német lélek polaritása jutott kifejezésre. És látta önmagát, Konrad Heydebregget a tribünön, a Vezér környezetében. Nagy napok voltak azok, ott Nürnbergben. A Benjamin-ügyben az úgynevezett abszolút jog, ez a sápadt árnykép győzedelmeskedett ugyan a német érdekek felett, de a német erő e megnyilvánulása után még egyszer ilyesmi nem fog megtörténni. Mert most már a német fegyverzet elég erős ahhoz, hogy a német jogérzetnek: a „jog az, ami a német népnek használ” elvnek mindig és mindenütt, ahol kell, érvényt szerezzen.

És aztán következett az a bizonyos jelenet: Kiepner fellépte, Wiesener diadala. A férfi, akit az egész világ számára meggyilkoltatott, hogy aztán ad majorem glóriám tertii imperii^[6] feltámadjon, most szeme láttára valóban feltámadt. Wiesenert egy pillanatra enyhe rosszullét fogta el, úgy érezte magát, mintha egy erősen himbálódzó hajón volna. Kiepner miniszter nem fest valami prímán; jobb, ha az ember nem sokat töri rajta a fejét, hogy azok odaát miféle módon bírták rá ezt a Kiepnert a nácik melletti hitvallástételre. És az is valószínű, hogy bár a tribünön elég derekasan tartja magát, de ez a derekasság, mihelyt lelép onnét, nem lesz többé az igazi. Ám ezek a kellemetlen, bizonytalan képzetek egykettőre tovalebbentek. – Na, mon vieux – jött Heydebregg hangja a sötétből, mire Wiesener már csak mély örömöt érzett: cselfogása remekül sikerült!

Este a História Arcanában jegyezgetve kéjesen lelkendezett önmagán. A furfangos Odüsszeusz, gondolta és írta, persze görögül. Csak azt sajnálta, hogy nincs itt Lea vagy legalább Maria, akik előtt páváskodhatna.

Másnap reggel a postájában levelet talált egy Gingold nevezetű embertől. Igen, a PH-ügy már annyira messzi múlt, hogy Gingold úr teljesen elhalványodott, Gingold nevezetű emberré fakult, s Wiesenernek egy másodpercig valósággal törnie kellett a fejét, hogy ki is ez az ember. Aztán persze eszébe jutott, s ekkor jókedvre derült. A teremtésit, hát idáig jutottunk, a zugfirkászok már valóban egyszer s mindenkorra el vannak intézve. Az akronümonjaik, hívják őket PH-nak vagy PNU-nak, egyetlen percet se fognak többé az álmából elrabolni. Elillant előlük, fel a levegőbe, mindörökre elérhetetlenül. Csak gúnyolódjanak Nürnbergen, hadd legyen a szemükben a nürnbergi pártnap, a férfivá érett német nép e nagyszerű kiállása barbár és groteszk, csak gyalázzák, csak nevessék ki őt és a cikkeit, hisz firkálmányaik úgyse egyebek, mint megannyi tehetetlen, akadémikus szalmacséplés.

Miért ne fogadná ezt a Gingold urat? Egészen mulatságos élmény volna. Mint a színházi páholyból, úgy hallgathatná és nézhetné ezt az embert. „Mahomed sah jól beevett / s ettől pompás kedve lett.” Szórakoztató lesz elnézni Gingold úr erőlködését, s érezni, hogy úgy tartja kezében ezeket a zugfirkászokat, mint a bábjátékos a bábuit.

Lotte Bittner, a titkárnő közölte Gingold úrral, hogy Monsieur Wiesener kedden tizenegy órára várja.

Gingold úr még elvadultabb, még különösebb lett. Gyerekei hazatérve rémülten látták, milyen zavarodott állapotban van. Nachum Feinberg beszámolt nekik a történtektől, mire megegyeztek, nem mutatják apjuknak, hogy tudnak a bánatáról. Az Avenue de la Grande Armée-i nagy lakásban tovább pergették mindennapi életüket, tovább űzték korábbi, lármás foglalatosságaikat, kiabáltak, veszekedtek, zenéltek; Salselesz, a kanárimadár tovább dalolt. Aki csak fél füllel figyelt oda, a lakásban a régi szimfónia harsogását hallotta. Gingold urat azonban csak kurta pillanatokra lehetett bevonni a család mindennapi életébe, csak egy-egy pillanatig kiabált és szitkozódott kórusban a többiekkel, aztán megint bánatos, önmarcangoló töprengésekbe merült.

Berlinből úgyszólván semmit se hallott. Saját és Nachum Feinberg bizalmi emberei csak üres szólamokkal traktálták. Az Őzikétől egyetlen sor írás se jött, sőt az utóbbi időkben már Benedikt Perles is elhallgatott, nem lehetett tudni, mi történt vele. Ez a hallgatás a legrosszabb hírnél is gyötrelmesebb volt. Gingold úr egész idő alatt a némaság börtönében ült bezárva, oly némaság fogta körül, amelyet még az ő lármássága, handabandázása sem bírt leküzdeni.

Ebben az időnként vadul tevékeny, de többnyire tompa, fásult kétségbeesésében érte Benjamin szabadulásának félelmetesen tanulságos híre. Ennek az újsághírnek útján Isten megint csak Gingold úrhoz szólott. Félreérthetetlen jellel kifejezésre juttatta, hogy azoknak a pimasz éhenkórászoknak, s nem Gingold úrnak van igaza. Tézise, amely szerint az ősgonoszokkal szemben mértéktartóan kell viselkedni, s furfaugos eszükön igyekezni kell furfangossággal túljárni, esztelenségnek bizonyult, igaza annak a Trautwein professzornak lett a maga durva, otromba csép-hadarójával és ordítozásaival. Ó, maradt volna ez a Trautwein professzor a zenéjénél, s ne ártotta volna bele magát az ő üzleti dolgaiba. Neki, Gingold úrnak nincs szerencséje a zenével. Párizsban Trautwein professzor, Berlinben Danneberg énektanár.

És aztán mindezek tetejébe most még fejére zúdultak a nürnbergi zsidótörvények is. Ami eddig pusztán szokás volt, most törvény lett, a Danneberg énektanár elleni eljárás immár nem önkény, hanem világos rendelkezésekkel szabályozott intézkedés. Most fognak csak igazán kegyetlenül elbánni az Őzikével, a gyerekével.

Erre az időre estek a zsidók nagy ünnepnapjai, a „félelmetes napok”, az újév és az engesztelő ünnep napja. Gingold úr töredelmesen, lélekben teljesen feldúlva, a többiekkel együtt fehér halotti lepelben állt a zsinagógában, hátborzongatóan harsogott fülébe a sófár, a kostülök. Új év napján Isten eldönti az emberek jövő évi sorsát, bevezeti a nagy könyvbe a jutalmakat és büntetéseket, a tartozikot és a követelt, s az engesztelő ünnep napján megpecsételi e sorsokat. Gingold úr a bűnvallomás közben verte a mellét, Isten kimondhatatlan, félelmetes nevének emlékezetére meghajtotta öreg, merev, csontos térdét, semmiségének tudatában teste összetöpörödött. Érezte, testben-lélekben rossz, nemcsak a szíve rossz, hanem az esze is, mert másként nem számította volna ilyen szörnyűségesen el magát. „Nem miattunk, Uram – imádkozott –, hanem atyáink és ősatyáink végett irgalmazz nekünk. Alkonyodik – esdekelt az engesztelő ünnep napjának végén, a böjttől, önsanyargatástól, bűnbánattól megtörve –, alkonyodik, a nap fordul és leszáll, mindjárt becsukódik az ajtó, tartsd tárva nekünk az ajtót, irgalmazz, Uram.”

Nachum Feinberg már nem bírálta gazdáját, csak szánalmat érzett iránta. Időközben kiszimatolta, hogy eredeti feltevésével ellentétben nem von Gehrke úr áll Leisegang úr mögött, hanem az utóbbi időben oly sokat emlegetett Wiesener úr. Ez a Wiesener, mint megtudta, szeszélyes ember, olykor váratlanul nagylelkű, mi több, zsidónőkkel van viszonya. Semmiképpen se árthat ezzel a Wiesener úrral érintkezésbe lépni.

Gingold úr a Cap Martin-i szívszaggató telefonbeszélgetés óta meg se próbálta, hogy az ősgonoszokat megkörnyékezze. És attól a levéltől sem remélt semmit, amelyet a hűséges Feinberg tanácsára Wiesenerhez intézett, sőt valójában még választ se várt. Annál inkább meglepődött, amikor megkapta Wiesener üzenetét, hogy keresse fel.

Wiesener elég korai időpontra rendelte magához. Hol fázva, hol izzadva, szorongással, izgalommal eltelve ment oda. Wiesener még nem öltözött fel, felesleges fáradságnak tartotta, hogy ennek a Gingold nevezetű embernek kedvéért „felhajtást” csináljon. Bő, fekete, pazar hálóköntösében – amolyan átmeneti figuraként egy római császár és egy szamuráj közt – ült Gingolddal szemben.

Gingold elnézte Wiesenert, aki pompás hálóköntösében férfias, de a diadalérzettől mégis megszelídült, vidám arccal tekintett rá, s azt mondta magának: mi ez? hisz ez nem is ősgonosz-arc, ez emberi arc. Hirtelen elhatározta, hogy felszámolja a PH-t, ezt az egész rothadt üzletet, istentelen vállalkozást, nem fog ez előtt a férfi előtt hosszadalmasan taktikázni, köntörfalazni, tiszta vizet önt a pohárba. Rosszabb már úgysem lehet a helyzet, s ha ennél az embernél nem is érne el semmit, Isten előtt – ha lemond a PH-ról – mocskos ügyeinek legalább egy részét talán rendezheti.

Mint becsületes kereskedő, mondta, kötelességének érzi, hogy Wiesener úrral nyíltan beszéljen. Azoknak a nagy hirdetőknek, akikkel őt Leisegang úr üzleti kapcsolatba hozta, a PH-nál még huzamosabb ideig futnának a megrendeléseik, a PH azonban nemigen tudja már teljesíteni, amit a megrendelések feladásakor még kilátásba helyezhetett. Így hát Leisegang úr megbízóinak rossz üzlet volna, ha a PH-ban tovább hirdetnének. Az újsággal többé nem lehet büszkélkedni, két olyan hasonló jellegű lap számára, mint amilyen a PH és a PNU, az emigráns olvasókör túl kicsi, ő tehát azt hiszi, csak idő-, energia- és pénzpocsékolás volna, ha PH továbbra is megjelenne.

Wiesener meglepődött. Miféle ördöngösség rejtőzik e mögött az olyan váratlanul tisztességes javaslat mögött? A nácik számára a PH valóban értékét vesztette, ebben ennek az embernek igaza van, az újsággal már semmit se lehet kezdeni, de kínos perek kockázata nélkül mégse tudnának kibújni azalól, hogy az újságnak hirdetések feladása formájában továbbra is pénzeket juttassanak. Wiesener elnézte Gingold úr kemény, csontos arcát, régimódi, hangsúlyozottan polgári öltözéket, hamis-barátságos mosolyát, kétségbeesetten, görcsösen erőltetett tisztes magatartását. Wiesener is valamilyen enyhe hasonlatosságot vélt felfedezni Gingold úr és Lincoln közt, úgy találta, a múlt század közepének emberét, a tisztes kereskedő figuráját testesíti meg. De hát mi a fenéért ad fel ez a tisztes kereskedő ilyen nyilvánvaló előnyöket? Miért mond le saját jószántából a tiszta haszonról? Tán a nürnbergi törvényekben kell az okokat keresni? Tán azt gondolja, árt a hírnevének, ha e törvényhozóktól pénzt fogad el? De hol akad a világon olyan tőkés, aki azt szaglássza, honnét ered a pénz, amelyet kínálnak neki? Különös eset.

Gingold úr eközben gyötrődve töri a fejét, hogyan tudna látogatása céljára rátérni. Ez az ember állítólag komoly könyveket írt, emberi arca van, nem lehet igazi ősgonosz. Mi történne, ha egyszerűen úgy beszélne vele, mintha nem ősgonosz, hanem ember volna? Persze azt kínosan kerülnie kell, hogy a PH és az Őzike ügye közt kapcsolatot teremtsen, mert akkor az ember esetleg megint ősgonosszá vedlik vissza.

Gingold úr tehát kijelenti, hogy nemcsak mint a PH kiadója jött el Wiesener úrhoz, hanem egy magánügyben is. És aztán elmeséli lányának, Ida Perles asszonynak ügyét. Persze végső soron – ez csaknem biztosra vehető – épp ennek a Wiesenernek kell tulajdonítani, hogy az Őzikét, a gyerekét koncentrációs táborba hurcolták, de erre Gingold úr most nem akar gondolni, kényszeríti magát, hogy ezt elfelejtse. Most csak egy szerencsétlen apa, akitől elvették a gyerekét. Nem is sejti, miért üldözik a gyerekét, erről képtelen volt bármit megtudni, ő maga pedig számtalan okból nem utazhat Németországba. És most, hogy alkalma van Wiesener professzor úrral beszélni, szeretné megkérdezni, nem tudna-e a professzor úr, aki – s itt ügyeskedve hízelgő szavakat fűz a beszédébe – a könyveivel oly roppant tekintélyre tett szert, hogy Németországban mindenki tiszteli-becsüli, nem tudna-e a professzor úr egy-két jó szót szólni az ő és a gyereke érdekében.

Wiesener szótlanul hallgatja. Ez az ember agyafúrtan és mégis őszintén beszél. Itt van hát az összefüggés. Igen, már emlékszik, Leisegang úr annak idején mondta neki, hogy kényszereszközökhöz fog folyamodni, s bizonyára azt is említette, hogy ennek a Gingold nevezetű embernek családtagjai ellen intézkedéseket fognak tenni. De közelebbit erről Wiesener nem tud, nem is akar tudni, egy jó ízlésű ember az efféle dolgokat átengedi a Gestapónak anélkül, hogy a részletek iránt érdeklődnék. Megnyomja a gombot, s a mandarin meghal; de látni legkevésbé sem óhajtja a mandarint. Most azonban, mondhatni, mégis látja. És ez az ember itt vele szemben – a mandarin – persze azt is tudja, hogy ő nyomta meg a gombot. De ez a mandarin eléggé belelát az emberbe, vagy elég ravasz ahhoz, hogy úgy tegyen, mintha nem tudná. Ez mellette szól. Egyébként jól beszél ez az ember, a lelkét is beleadja, s mégse hat színpadiasan. Így kellene a Jessica felett bánkódó Shylockot játszani. A megboldogult Schildkraut ezt túlságosan rikítóan csinálta. Egyébként örvendetes, hogy a Beaumarchais sikere már egy ilyen egyszerű kereskedőnek is, mint ez itt, a fülébe jutott. S hogy ilyen nagy befolyást tulajdonít őneki, bizonyítja, milyen erős pozíciót teremtett magának. Valóban rendelkezik ilyen nagy befolyással? Valószínűleg. Érdekes volna kipuhatolni, hogy tényleg rendelkezik-e.

Wiesener higgadt arcát Gingold úrra emeli, szürke szemét rászegezi. Fontolgatja a dolgot. Nem siet a válasszal.

Gingold úr szörnyű percet él át. Nem sok bizakodással jött ide, de mialatt ezzel az emberrel beszélt, felcsillant benne egy reménysugár. S ez egyre fényesebben csillogott. Gingold úr széles körű üzleti tevékenysége során kitűnő emberismeretre tett szert, s úgyszólván mindig kitalálja, milyen választ fog kapni. Ezúttal azonban nem tudja kitalálni. Sikerült-e ennek az embernek a szívét meglágyítania? Ez a férfi, jóllehet emberi arca van, az ősgonoszok közé tartozik. Nemmel is válaszolhat, de könnyen lehetséges, hogy igennel válaszol. Gingold úr kétségbeesett fohászt küld Istenhez. Önként feladta a PH-t, jutalmat nem remélt érte, lemondott az újság továbbviteléről. Istennek ezt az áldozatot muszáj, muszáj, muszáj viszonoznia. Gingold úr a kíntól és izgalomtól egész testében reszket.

Wiesener végre elhatározza magát. Néhány szót firkál jegyzettömbjére, majd tartózkodón, de némi jóindulattal így szól: – Küldjön nekem, kérem, pontos adatokat a lánya ügyéről. Megpróbálom a felülvizsgálatát folyamatba tétetni. Nem ígérek semmit – tette hozzá gyorsan, mert Gingold úr valamit mondani akart. – Helyesebben, egyet megígérek: nem fogom önt sokáig várakoztatni, rövidesen küldök értesítést.

Gingold úr számára megváltozott a világ. Isten elfordult tőle, de most hosszú idő után megint feléje fordította arcát. Csoda történt: ez a vele szemben ülő férfiú felesküdött a horogkeresztre, s keblében mégis emberi szív dobog. Egy zsidó se igen beszélhetett volna nála különbül. Gingold úrban feléledt gettó-őseinek szertelen alázata és háládatossága, nem tudta türtőztetni magát, megragadta és megcsókolta Wiesener kezét.

Wiesener egyedül maradva rendkívül csodálkozott önmagán. Se szó, se beszéd, lemondott a PH-ról, a zugfirkászok elleni fegyveréről; se szó, se beszéd, hajlandónak mutatkozott ezen a Gingold nevezetű emberen segíteni. Ennyi erkölcsi érzést fel sem tudott volna magáról tételezni.

Felpillantott Lea portréjára, vajon nagylelkűségére hogyan reagál – bár e babonás kíváncsiságát maga is kigúnyolta. Lea mosolygott. Wiesener e mosolyt bosszantónak találta. Felütötte a Beaumarchais egyik példányát, s a cím utáni üres oldalt odamutatta a portrénak. – Látod, itt állhatott volna a neved – mondta Lea portréjának. – De ezt eljátszottad. – S aztán: – Jól van ez így, ahogy van – bizonygatta önmagának.

Fel-alá járkált fekete, bő, pazar hálóköntösében, bojtját maga után húzva. Szeme kedvtelve siklott végig Párizs városának ezüstösszürke tetőin. Milyen csodásán sokra vitte, ízlelgette sikerét. Micsoda pályafutás! Előbb a Quartier Latin egy szegényes szobácskájában éldegélt, aztán a Montparnasse tájékán egy kis lakásban töltött néhány évet, majd egy Étoile környéki, háromszobás lakásba tornászta fel magát, s most itt ez a ragyogó beteljesülés. Mi több: ha Heydebregg elutazik, ő lesz Párizsban a Harmadik Birodalom képviselője, Franciaország gauleitere, igazi nagyúr.

De bármilyen szépek is ezek a szobák, vajon elég reprezentatívak-e Franciaország gauleiterének? Elég tágasak-e? Nagyobb élettérre van szüksége. Bérlakás nem megfelelő keret számára, házat kell vennie.

Megveszi.

Ha beköltözik az új házba, a mosolygó hölgy képe magától eltűnik, anélkül, hogy kedves ellenségei észrevennék. Új életében nincs hely a mosolygó hölgy számára.

Ahogy Arséne rásegíti a kabátot, Wiesener – nem éppen helyénvaló pajtáskodással, ami azonban kikívánkozik belőle – odaszól neki: – Egyébként, Arséne, terebélyesedünk. Hamarosan saját házunkba költözünk.