12
Valaki a száműzetésben a haza illatát érzi

Bár Anna, úgy látszik, most jobban megértette őt, azért az ünnep, amelyet a svájci jegyzék tiszteletére eltervezett, mégse egészen úgy sikerült, ahogy azt elképzelte. Neki, a vérmes embernek több együttérzésre és helyeslésre van szüksége. Csőposta levelet küldött az emigránsbarakkba, s Tschernigget meg Harry Meiselt ebédre hívta meg a legközelebbi Dupont vendéglőbe.

Ott ültek hát hármasban. Sepp Trautwein esetlenül és bőbeszédűen, Oskar Tschernigg mocskosan-piszkosan, Harry Meisel elegánsan, mint akit skatulyából húztak ki. A menüt Harry állította össze, ő volt az egyetlen, aki értett hozzá – megszalajtatta a pincéreket. Tschernigg figyelmetlenül, mohón falta magába az ételt, s Trautwein se evett sokkal különbül. Evés közben erről-arról beszélgettek.

Trautwein türelmetlen várta, mikor fogják azt a témát szóba hozni, amely őt teljesen eltöltötte: a svájci jegyzéket. Csakhogy egyik vendége se hozta szóba. Végül is Trautwein nem bírta tovább, suta, heves módján maga hozakodott elő a dologgal: – Na, mit szólnak hozzá? Nem megmondtam, hogy most végre megkapják a magukét? – Tschernigg és Harry egy pillanatra abbahagyta az evést, és Trautweinre nézett. – Miről beszél tulajdonképpen, professzor? – kérdezte Tschernigg.

Kiderült, hogy a svájci jegyzékről egyikük se olvasott s nem is hallott.

Trautwein egy fél percig úgy érezte magát, mintha főbekólintották volna. Annak az eseménynek híre, amelyről azt hitte, az egész világot felbolygatja, még a menhelyre se jutott el, még azokhoz sem, akiket pedig mindenki másnál inkább érintett, még az emigránsok se hallottak róla. De hamarosan összeszedte magát. Annál jobb: most a barátainak, akik még a hírét se hallották, elsőnek számolhat be a nagy sikerről.

Buzgón, naivul, büszkén mesélte el a történteket, s mialatt beszélt, bizonyossága, hogy a Benjamin-ügy rövidesen kedvező véget ér, még csak növekedett. Csupán két lehetőség áll fenn, magyarázta, a nácik vagy minden további nélkül kiszolgáltatják az elhurcoltat, vagy döntőbírósági eljárásnak vetik alá magukat, ahol pedig minden körülmények közt alul kell maradniok.

Trautweinből folyt a szó, lelkesedett, s a többiektől is lelkesedést kívánt. Harry lassan, illendően evett, figyelmesen és udvariasan hallgatta Trautweint. Tschernigg falt, tömte magát, rágcsált, csámcsogott, de azért ő is figyelt, s puffadt, fakó, rosszul borotvált arcát, anélkül, hogy az evést abbahagyta volna, olykor-olykor Trautwein felé fordította, hatalmas homloka alatt kidülledt szeme gyengéden, gunyorosan nézett rá, kopasz fején izzadságcseppek gyöngyöztek. Egyikük se szakította félbe őt.

De amikor Trautwein öröme és bizakodása bőbeszédű ecsetelésének végére jutott, kiderült, hogy barátjánál nem ért el olyan sikert, mint az asszonynál, aki szerette őt. Tschernigg körülményesen szivarra gyújtott. Hátratolta székét, keresztbe rakta lábait, kényelmesen és arrogánsan ült ott, s aztán – mivel Sepp nyilvánvalóan válaszra várt – Meiselnek tette fel a kérdést: – No, Harry, magának mi a véleménye?

Harry udvariasan mosolygott. – Gyerekkorunkban – mesélte – ezt a játékot játszottuk. Leültünk egy nagy asztal mellé, s teleraktuk különféle papírokkal, ceruzákkal, tintatartókkal. Telefonokként kartondobozokat állítottunk fel, csilingeltünk a képzelt telefonokkal, írogattunk, telefonáltunk, küldöncökként ki-be szaladgáltunk, rettenetesen fontoskodtunk. Irodásdit játszottunk. Manapság egyes emigránsok ugyanígy politikát játszanak. Ez nyilvánvalóan szórakoztatja őket, így jobban elviselik lelki ürességüket. – És vállat vont.

Tschernigg többször is helyeslően bólintott nagy fejével. Aztán lágy, magas hangján, olyan halkan, hogy Trautwein a lármás teremben csak nagy nehezen tudta kivenni szavait, kiegészítette barátja mondókáját. – Ami engem illet, professzor, szerintem nagy kár, hogy ön irodásdit játszik. Vissza kellene végre térnie ahhoz, amihez ért, a muzsikájához. A politikát hagyja azokra, akikre tartozik, a tehetségtelenekre. Foglalkozzék újra a Perzsák-kal, professzor. Többletkeresetéből, amit a Friedrich Benjaminért vívott harca jövedelmezett önnek, lekötelező módon megvendégelt minket egy bőséges, meleg ebéddel és egy csomó szivarral. Ez harcának pozitív eredménye. Elégedjen meg ennyivel. Ne fárassza tovább magát.

Sepp Trautwein nagy csalódást érzett. Mialatt Tschernigg beszélt, ráeszmélt, hogy Annát se tudta meggyőzni. Tschernigg sajnálkozva látta, mennyire elkedvetlenedett. Előrehajolt, szellőzetlen testének és ruhájának erős szaga szivarjának illatához keveredve megcsapta Trautwein orrát. – Idefigyeljen, professzor – mondta barátságosan. – Amikor ebbe az ostoba harcba tanácsom ellenére belebocsátkozott, biztosan erkölcsi okokból, haragból és szánalomból tette, bolond módra. De időközben már önnek is be kellett látnia, hogy ebből semmi se jön ki. Tudja, hogy mégis miért folytatja tovább? Mert ön kemény koponya, kötekedő bajor fráter. Csak a tiszta, merő kötekedési kedv hajtja. Sportból csinálja, ez a rugója az egésznek. – És amikor Trautwein válasz helyett mélyen ülő szemét barátjára függesztette, és sután, kissé kihívóan rámosolygott, Tschernigg szokása ellenére nyomatékosan hozzátette: – Ön is azt mondja, hogy a svájci jegyzéknél többet nem is kívánt, s hogy minden egyéb már önmagától lebonyolódik. Hát akkor miért avatkozik bele továbbra is a dologba? Hagyja el a porondot. Nincs ott több keresnivalója. Hagyja, kérem, magára a bikát meg a hivatásos torreádorokat. Térjen vissza a Perzsák-hoz.

Harry végigsimította sűrű haját. Sápadt, ifjú arcában a távol ülő s máskor olyan élénk szemei most szokatlanul merevvé váltak. – Groteszk dolog volna – mormolta álmodozón maga elé –, ha az egész csak amolyan látszatharc volna. Talán már minden régen és végérvényesen eldőlt. Kézenfekvő lehetőség. Vagy ön talán kizártnak tartja, hogy a nácik, ahogy azt manapság mondják, fait accompli elé állították önöket?

Harry nyájasan, elfogulatlanul beszélt, nem emelte fel hangját. Trautwein ránézett, a zsúfolt terem egyszeribe mintegy elsüllyedt számára, nem hallotta körös-körül a zsivajt, nem érezte az ételek és az embertömeg szagát, csak azt a szép, fiatal szájat látta, amely nyílt és csukódott, csak az udvarias, szomorú, szörnyűségesen világos szavakat hallotta.

Fait accompli. Igen, a lehetőség kézenfekvő, egyáltalán nem „kizárt”. Már őbenne is többször felmerült ez a gondolat, csakhogy túl rettenetes volt, nem engedte, hogy felszínre törjön. Fait accompli. Szépen fejezi ki magát az ifjú, burkoltan, s ez hatásosabb is, mintha nyíltan fejezné ki magát. S így van ez rendjén, hisz született író. Egyébként is régi mondás, hogy a burkolt kijelentésnek nagyobb hatása van, mint a nyíltnak. Fait accompli. Igen, igen, igen. Talán a Német Birodalom már régen és végérvényesen eldöntötte az ügyet, a legdöntőbb módon eldöntötte, ami csak létezik ezen a világon, a halállal. Talán ez a kis Friedrich Benjamin már réges-rég halott, elásták valahol egy erdőben, s majd egyszer, két hét, két hónap vagy két év múlva váratlanul hallani fogjuk, hogy „szökés közben agyonlőtték”, vagy hogy a titkos rendőrségen kihallgatás közben „szívbénulás érte”, vagy hogy minden óvintézkedés ellenére önkezével vetett véget életének, „maga ítélkezett önmaga felett”. Hosszú listája van az ilyen halottaknak, gondosan vezetett, állandóan növekvő listája, Sepp Trautwein már nemegyszer látta. Sok jóbarátjának nevét tartalmazza; Maruhn képviselő, Erich Mühsam író, Theodor Lessing filozófus nevét. Végtelen lista, még ha június 30-a halottjait nem is számítjuk hozzá, s Trautwein könnyen el tudta képzelni, hogy ehhez a szomorú listához még egy nevet biggyesztettek, a tízezer betű közé még egypár betűt írtak, a friedrichbenjamin betűket.

Pánik fogta el. Az elhangzott szavak, amelyek már régóta bizonytalanul, kimondatlanul gyötörték, most fojtogatni kezdték, torkában érezte az ételt, elsápadt, minden erejét összeszedte, hogy leplezze szörnyű izgatottságát. Nem, nem, nem akar rá gondolni, nem szabad hagynia, hogy felszínre törjön, ennek nem szabad számára léteznie. Nem szabad fait accomplinak léteznie, nem akarja tudomásul venni, hogy létezhet.

Így hát felágaskodott, s heves ellenkezésbe tört ki. Érvet érvre halmozott. Nem, akármilyen ostobák is a nácik, ennyire nem ostobák. Ha Benjamint agyonütötték, ez előbb-utóbb óhatatlanul kitudódik, s az akkor szükségképpen kitörő vihar nem volna arányban Friedrich Benjamin fontosságával. Trautwein kapálódzott, nekihevült, hangoskodott és gesztikulált, úgyhogy a környező asztalok mellől csodálkozva néztek rá. Sikerült magát meggyőznie, hogy Harryt egyszerűen elragadta a fantáziája.

De tudta, hogy ezzel már elkésett. Most, hogy a gondolatot valaki szavakba foglalta, nem bír többé szabadulni tőle. Amit Harry mondott, mélyen belémarkolt, s a fojtogató, lidércnyomásos érzés majd még újra rátámad.

Se Tschernigg, se Harry Meisel nem próbálták megcáfolni érveit, egyszerűen hagyták őt beszélni, s amikor mondanivalója végére ért, másra terelték a szót. Trautwein örült, hogy nem folytatták a gyötrő témát. De amikor elvált tőlük, újból megrohanta a látomás, amelyet Harry szavai ébresztettek benne, s a gondolat, hogy az az ember, akiért harcol, nincs már az élők sorában, nem hagyta többé nyugodni.

 

 

Április első hetei egyébként is erősen próbára tették Trautwein türelmét, optimizmusát.

Berlin korántsem sietett a svájci jegyzékre adandó válasszal. A jegyzéket április 2-án nyújtották át. Azt várta volna az ember, hogy a válasz legkésőbb 7-én vagy 8-án be fog futni. De elmúlt a hét, elmúlt a következő hét fele is, és válasz nem jött. Úgy látszott, Hannsnak, Tschernigg-nek, Meiselnek és a többi kétkedőnek lesz igaza, s Trautwein sehogy se tudta a látomást, amelyet Harry szavai ébresztettek benne, elkergetni magától, vissza a homályba. Szerkesztőségi íróasztalánál mind gyakrabban ott ült Friedrich Benjamin kísérteties árnyalakja, mind gyakrabban gyötörte őt a gondolat: tán egy halottért csatázunk.

Végre eljött április 11-e, és befutott a berlini válaszjegyzék. Világos választ tartalmazott: a Német Birodalom nem adja ki Friedrich Benjamint. Felettébb szemtelen választ; a Német Birodalom még csak nem is nagyon igyekezett, hogy a svájci bizonyítékokat megcáfolja. Megvető hangon kijelentette, hogy saját nyomozati adatai semmiféle támpontot nem nyújtottak arra, hogy Benjamin elhurcolásában hivatalos szervek is közreműködtek.

Trautwein, mialatt mohón átolvasta a német válaszjegyzék szövegét, azt mondta magának, senki se várhatta, hogy a Német Birodalom Svájc követelésére egyszerűen igent mondjon, s beismerje bűnösségét. És azt is elmondta magának, hogy Svájc biztosan előre látta a németek elutasító válaszát, s következésképpen döntőbírósághoz fog folyamodni, amelynek ítéletét ilyen vitás esetekre mindkét fél szerződésileg eleve elismerte. Miközben ilyenféle érvekkel igyekezett magát megnyugtatni, a német válasz arcátlan cinizmusából mégis arra következtetett, hogy a nácik fittyet hánynak a kis Svájc jogigényére, és az áldozatukat semmi szín alatt nem fogják szabadon engedni. Lelke mélyén súlyos fáradtságot érzett, a többiek csüggedtsége őt is megfertőzte. Nem vesztettem el a bizakodásomat, ismételte el magának újra és újra, de közben Friedrich Benjamin szomorú bohócmaszkjából tágra nyílt, merev, megtört szemmel bámult rá.

Lerázta magáról rossz gondolatait, szólt Erna Redlich-nek, s nekiállt, hogy tüstént kommentárt írjon a német válaszjegyzékhez. Erna Redlich az írógépe mellett ült; a teremben, most is, mint mindig, nagy volt a zsivaj, Trautwein fel-alá járva fogalmazta mondatait. A német válaszjegyzék rámenős, arcátlan külső képe ellenére is pongyola és bárgyú volt. A Harmadik Birodalom nem remélhette, hogy egyetlen értelmes ember is akad, aki elhiszi azt a sok zagyvaságot, amit a jegyzék előadott. Nem okozott hát semmi nehézséget a jegyzéket megcáfolni, gúnyt űzni belőle, s bemutatni, hogy Berlin ügye milyen reménytelenül elveszett, ha csak ilyen nevetséges pimaszságokkal tud előhozakodni. „Góliát kigúnyolja Dávidot”, ezt a címet adta cikkének, s egy ilyen cikk persze nagyon a szája íze szerint való volt. A jegyzék gúnyt űzött mindenből a világon, ami a nácikkal szemben állt, különösképpen a német emigrációból. A Hírek az emigráció hangja volt, s ő, Sepp, ezúttal a Hírek hangját képviselte. Neki jutott a feladat, hogy a nácik arcátlanságáért visszavágjon.

Csakhogy a cikk mégsem sikerült. Trautwein összeszedte magát. Máskor ilyen esetekben minden fáradság nélkül meglelte a találó kifejezéseket, ma azonban mind cserbenhagyta, semmi se sikerült neki. Fáradtság bénította, mély lelki csüggedtsége megakadályozta, hogy teljes erejét beleadja a válaszba. Már diktálás közben érezte, milyen erőtlenek és bizonytalanok a szavai. – Milyennek tartja, amit diktáltam? – kérdezte tétován Erna Redlichtől. A titkárnő ráemelte nyílt, gyermeki tekintetét. – Szívemből beszélt – válaszolta. – De – tette hozzá habozva –, már írt jobbat is, Trautwein úr. – Igaza van – felelte Trautwein.

Kezében forgatta a kéziratot, nagy-nagy kedvetlenség fogta el. A cikket nyomdába kellett vinni, azonnal nyomdába kellett vinni. Ha valamit még változtatni akar rajta, az egészet közvetlenül a szedőgépbe kell diktálnia. Ez kényes feladat, hosszú gyakorlatot követel. Trautweinnek nem volt ilyen gyakorlata, ő inkább alapos, lassú munkás. De nem maradt számára más hátra, mentenie kellett, ami menthető.

A nyomdába ment. Bádoggal borított nagy asztalokon feküdt a kész szedés, a hosszú hasábok a kiöntött ólomsorokkal, mellettük a ládák a különböző nagyságú címfeliratokkal. Trautwein látta és hallotta az óriási rotációsgépet, beszívta a terem erős szagát, eltöltötte ez a visszataszítóan józan és mégis romantikus emelkedettséggel tele idegen világ. Elfogódottan gondolt rá, hogy amit most diktálni fog, visszavonhatatlanul kikerül a világba, s holnap ezrek és ezrek fogják olvasni. Meg kell, meg kell lelnie a megfelelő, a találó szavakat, vissza kell vernie a nácik dölyfösségét.

Heves mozdulattal lerázta magáról az elfogódottságot, amely béklyóba verte, minden logikáját felcsigázta, nyers bajor humorát hívta segítségül. A szedő mellett állt, egy öreg, higgadt férfi mellett. A lárma közepette diktált. Lefelé beszélt a férfihoz, aki ott ült várakozva, felemelt kezekkel, szemét a gép billentyűire függesztve, fejét kissé rézsűt tartotta, feszülten figyelt a rikácsoló hangra, amely élesen, megfontoltan, érthetően túlharsogta a körös-körül uralkodó lármát.

Trautwein most végre megtalálta hangját, visszanyerte kellő koncentrálóképességét. Még ott lebegett előtte a látomás, a hulla képe. Igen, talán egy hulláért harcolnak, de ez a gondolat többé nem állt az útjában, sőt ellenkezőleg: ösztökélte, mondatait élesebbé, hatásosabbá tette. Hidegen, logikusan, s mégis dühvel eltelve diktált. Csak ritkán helyesbített egy-egy szót. A gép kattogott, csilingelt, körös-körül mindent lárma, kellemetlen, erős szag töltött el. Trautwein azonban se nem látott, se nem hallott. Diktált, beszélt, s szavai fémmé alakultak.

A végére ért. Mialatt sebtében levonatot készítettek a korrektúrához, egy zsámolyon üldögélt, zihálva, kimerülten. Odahozták neki a levonatot, átfutotta. Hiába, még egyszer neki kellett gyürkőznie, rövidítenie, változtatnia kellett. A mellette álló művezető kivette a szedésből a kihagyott sorokat, nagy zajjal hulltak le az ólomkupacra, hogy újból ólommá váljanak.

Most végérvényesen kész volt a cikkel. Ennél többre, jobbra nem futotta erejéből. Kissé imbolygó léptekkel ment vissza a szerkesztőségbe, és elintézte – de már lendület nélkül – a még hátralevő teendőit. S ez nem is volt kevés. Későre járt, amikor elhagyta a házat.

A liftben összetalálkozott Erna Redlichhel, a gépírónővel. – Azt hittem – mondta Erna –, hogy átdiktálja a cikket. Egész nap erre vártam. – Ismerte Trautwein munkastílusát, tudta, hogy nem egykönnyen adja meg magát, s hogy vele dolgozik legszívesebben.

– Képzelje csak – válaszolta Trautwein –, egyenest a szedőgépbe diktáltam a cikket.

– És jó lett? – kérdezte izgatottan a gépírónő.

– Igen – rikoltotta büszkén Trautwein, hogy aztán tüstént alábbadja: – Legalábbis azt hiszem.

– Örülök neki – mondta Erna őszintén.

Kiléptek a liftből, végigmentek a széles, kopár, hűvös folyosón, az ajtó felé, elhaladtak a hatalmas tábla, a „néma portás” mellett, amelyen az irodák nevei álltak. Trautwein oldalvást Erna Redlichre pillantott, kecses, kicsiny, szelíd alakjára, gyerekarcára, szép, kissé érzelgős szemére. Nyuszika, gondolta magában Trautwein, szegény kis poronty.

Nagyon későre járt. De Anna valószínűleg még vár rá. Ha lapzártáig dolgozik, Anna többnyire megvárja, s ma, amikor bizonyára olvasta a német válaszjegyzéket, egészen biztosan nem feküdt még le. Talán Hanns is fennmaradt, hogy megbeszélje vele az eseményt. Kissé kellemetlen érzésekkel eltelve néz az Annával és a lurkóval való találkozás elé. A német jegyzék hetvenkedő hangját kétségtelenül bizonyítéknak tekintik arra, hogy a nácik nem fognak engedni, s ha sikerült is neki, amíg a szedőgépbe diktált, a fait accomplit ösztönző erőként átéreznie, most újból megbénítja, s fél a felesége és a fia szánakozó arcába nézni. Persze nem fognak diadalmaskodni, hogy itt az újabb bizonyíték, amely fájdalom, nekik látszik igazat adni. Hiszen nemcsak legközelebbi hozzátartozói, hanem jó pajtásai is, őszintén sajnálni fogják a dolgot. De éppen ezt az óvatos együttérzést nem tudja most elviselni. E munkás nap és e sok izgalom után nincs sok kedve hazamenni.

Az utcán állnak, a nagy kapu előtt. – Szaladnom kell – mondja a kis Redlich –, az UT 20 ilyenkor már csak negyedóránként közlekedik.

– Ide figyeljen – szól Sepp Trautwein –, rettenetesen megéheztem. Valahányszor ilyen megerőltető munkát végzek, farkasétvágyam támad. Nem volna kedve velem jönni, és enni valami apróságot? – Erna Redlich habozik, de nem kell túl éles szem hozzá, hogy valaki lássa, milyen örömöt okoz neki a meghívás. Trautwein is látja, s így tovább noszogatja: – Semmi kifogás – kérleli –, legyen jó pajtás és jöjjön.

Egy kis vendéglőbe mennek. Trautwein kolbászt rendel savanyú káposztával s hozzá sört, valóban farkasétvágya van, s kiderül, hogy Erna Redlichnek nem kevésbé. Esznek, tereferélnek. Már jó ideje együtt dolgoznak, jól ismerik egymást, de csak egyetlenegy téren, a munka terén. Életüknek és lényüknek ezt az egy szektorát pontosan ismerik, az egész fennmaradó körről mit sem tudnak. Most azonban hirtelen, váratlanul mély kapcsolat támad köztük. A környezet nem kellemes: piszkos, kialvatlan pincér, kopott tükrök, néhány lármás biliárdozó, s a töredezett, kényelmetlenül kicsi márványasztal, amelyen az étel áll. De mindketten kellemesen, otthonosan érzik magukat. – Örülök, hogy végre egy értelmes emberrel nyugodtan kibeszélhetem magamat – mondja Trautwein.

Erna Redlich kipirul az örömtől, sietősen eszik, hogy leplezze, milyen jólesik neki Sepp barátságos magatartása. Evés közben mesélni kezd. A többiek sorsához képest, neki jó, nagyon jó sora van. De három évvel ezelőtt még el se tudta volna képzelni, hogy valaha is ilyen rosszul fog menni neki. A fizetéséből, ezt Trautwein is jól tudja, nagy nehezen ki lehet ugyan jönni, de nagyon kell takarékoskodnia, már egy-egy letaposott cipősarok is kész tragédia. Amellett még az anyjának is kell pénzt küldenie. Igen, az anyja Németországban maradt. Redlich papa mint a Lifa-művek nagyrészvényese annak idején meglehetősen vagyonos és tekintélyes ember volt. Aztán, amikor elesett a háborúban, helyzetük rosszra fordult, rokonaik az örökség jó részéből kiforgatták őket. Még az volt a szerencse, hogy utóbb Paul, a testvére, kivágta a rezet. Nagyszerűen fejlődött, alig harmincéves korában már az IHE jogtanácsosa lett. Most persze vége a karrierjének, Londonban igyekszik újból felverekedni magát. De egyelőre Ernának kell egyedül az anyját anyagilag támogatnia. Erna nem lusta, a PH-nál végzett munkája érdekli, ám Trautwein is jól tudja, milyen követelményeket támaszt Gingold az alkalmazottaival szemben. És mi lesz, ha egy szép nap az egész bedöglik?

Trautwein érdeklődéssel hallgatja Ernát. Nyuszika, gondolja magában, milyen kedves, szelíd nyuszika. – Kis poronty – mondja fennhangon –, szegény kis poronty. – Szavai szívélyesen, vigasztalón, együttérzőn hangzanak. Igen, ami oly gyakran untatta őt, ha Anna szájából jött, az most, amikor valaki más szájából jön, érdekesnek tűnik. Mert most nem akarnak semmit tőle, most nem írják elő neki, hogy mit s hogyan csináljon. Erna egyszerűen megállapítja a tényeket, nem olyan rettenetesen ügyeskedő, és nem kíván másoktól sem ügyességet. Trautwein jól érzi magát, egy harmadik pohár sört rendel. Helyesel Ernának, ellentmond neki, részvevőn bólogat, fölösleges tanácsokat ad.

Aztán a saját gondjairól-bajairól mesélt. Különös módon ennek a kislánynak könnyebben ki tudott tárulkozni, mint Annának vagy akár Tscherniggnek. Muzsikálni, muzsikálni szeretne, jelentette ki, ég a vágytól, hogy muzsikáljon, de ez csak egy értelmes világban lehetséges. És hogy ez csak egy értelmes világban lehetséges, s hogy nincs politikamentes muzsika, ezt a legkevesebben értik meg. De annyit mindenkinek hallania kell, hogy például Johann Strauss muzsikája üresen kong, Offenbaché viszont tartalmas, holott Strauss semmiképpen se tudott kevesebbet, mint Offenbach. Be kell látni, hogy neki, Sepp Trautweinnek előbb hozzá kell tennie a magáét a világ értelmes elrendezéséhez, bármilyen nevetségesen csekély is, amit hozzátehet. Emiatt azonban nem juthat el a muzsikához, átkozott, örök hibás körforgás, megőrül tőle az ember. Micsoda ostobaság, ugye? De hát mégis így van. Buzgón magyarázott, megpróbálta önmaga előtt túlharsogni Anna érveit. – Ért engem? – kérdezte nyomatékosan. – Meg kell értenie – követelte. Erna hevesen bólintott csinos, finom gyermekfejével, s nagy szeme bizalommal, megértőn nézett rá.

Már jó ideje üldögéltek ott, utolsónak maradtak a helyiségben, a székek az asztalokon álltak, s a pincér minden mozdulatából lerítt, hogy kotródjanak már el onnét. Szót fogadtak.

Az utcán enyhe, kellemes szél fújdogált. A langyos széllökések inkább simogattak, mint kellemetlenkedtek. A bulvár két oldalán a villanylámpák fényében kis pihék bodrozódtak a fákon. Trautwein elkísérte Ernát az éjjeli autóbusz megállójáig, majd felajánlotta, hogy elkíséri a következő megállóig, aztán az autóbusz beérte őket, s így Trautwein a végén az egész hosszú úton gyalog kísérte el a lányt.

Nem sokat beszélgettek, de ahogy a kellemes éjszakában kart karba öltve mentek, úgy érezték, lélekben igen közel vannak egymáshoz.

Aztán elértek a házhoz, ahol Erna lakott, a kapu előtt álldogáltak. Erna habozott, lehúzta kesztyűjét, s Trautwein kezébe vette szép kis gyerekkezét, amelyet olyan gyakran látott az írógépen kopogtatni. Azt mondhatta volna: most kedvet kaptam egy csésze teára, nem mehetnék föl magához? Erna egészen biztosan igent mondott volna, sőt valószínűleg maga is játszott a csábító gondolattal, hogy felhívja őt. Trautwein a kezében tartotta a lány kezét, egymásra néztek. Egy kissé kopottak és lecsúszottak voltak mind a ketten, kívül-belül egyaránt. De úgy érezték, lélekben igen közel vannak egymáshoz, jólesett felmelegedniök egymástól, tetszettek is egymásnak, hát miért ne? Elmúlt egy másodperc, majd még egy, majd egy harmadik. Trautwein a lány kezét fogta, nem szóltak semmit. Most már vagy neki, vagy a lánynak meg kellene szólalnia, ha nem, vége az egésznek. Nem szóltak semmit, s így vége lett. Trautwein nyelt egyet; azt mondták: „viszontlátásra”. Aztán Erna bement a házba, a kapu lassan, szinte zajtalanul becsukódott mögötte. Trautwein még egy ideig álldogált, s magában ezt gondolta: milyen kedves lány. Aztán hazaindult.

Trautwein nem volt nyárspolgár, még korántse érezte magát öregnek, és sose látott abban semmi kivetnivalót, hogy lefeküdjön egy nővel, ha megtetszett neki. De most, hogy újból végigment az utcán, mégis elégedett volt magával, hogy nem kísérte fel a lányt a szobájába. Éppen azért, mert több volt köztük, mint puszta testi vonzalom, úgy érezte, megcsalta volna Annát, ha lefekszik a lánnyal.

Mozgalmas nap volt mögötte, a szedőgépbe való diktálás sok fejtörést követelt, amellett késő éjszaka volt, ivott is egy keveset, s így tulajdonképpen rettenetesen fáradtnak kellett volna lennie. Egy taxiállomáshoz ért, keresztülfutott az agyán, hogy autóba ül. De aztán mégis gyalog ment tovább. Az Aranjuez szállóig hosszú még az út, jó óra. Az egyik bisztró, amely már épp zárni készülődött, elcsábította: bement, és még egy pohár sört ivott. Aztán nekikészülődött, hogy Párizs tavaszi éjszakájában hazatrappoljon.

Az Erna Redlichhel folytatott beszélgetés felvillanyozta. Fiatalnak érezte magát. Ugyanígy ballagott néha München vagy Berlin utcáin is hazafelé, egy borozóban lefolyt heves vitától felajzva vagy egy asszonytól jövet. Tulajdonképpen mindig ez az „utólag” volt a legszebb. Ilyenkor végiggondolta, amit beszéltek, vagy ami egyébként történt, élvezte az utóízét. A bosszantó salakdarabkák addigra leperegtek, s ami jó volt, leereszkedett lénye mélyébe, felszívódott, jobb emberré tette. Neki, Sepp Trautweinnek megvan az az adottsága, hogy a jót hosszabb ideig és mélyebben tudja őrizgetni magában, mint a rosszat.

Most elébe tárult a Place de la Concorde. A kandeláberek és ívlámpák éles fényében szélesen, pompásan terült el előtte, roppant üresen, fenségesen és mégis szeretetre méltóan. Meredeken szökkent fel a magasba az óriási, de kecses obeliszk, a szökőkutak csobogtak. Trautweint boldogság hulláma öntötte el. Most mindez csak neki szól. A kőből faragott nyolc hölgy fehéren táborozott körös-körül, kissé mereven s mégis hívogatóan. – Jóestét, hölgyeim – köszöntötte őket Sepp Trautwein –, tulajdonképpen honnét lehet tudni, hogy melyikük Marseille és melyikük Strasbourg? – Ezt a kérdést azonban a Lyont ábrázoló hölgyhöz intézte. Huszonhárom méter magas, gondolta, az obeliszkra célozva. Ott túl az Eiffel-torony úgy pislogott, mint egy fel-alá repkedő szemhéj. Trautwein előbb gépiesen, majd tudatosan utánozni kezdte. Concorde, gondolta magában, egyetértés. Concordiának kellene hívni. Harmóniának, gondolta magában, s hozzátette: szép az élet.

Kissé pityókos állapotában szerfelett bosszantotta, hogy a Tuileriák kertje be van zárva. Persze a rácson át lehetne mászni. Bosszantó, hogy az ember emigráns. Ha egy emigráns átmászik a rácson, annak mindjárt következményei vannak. Arra az emberre célzott, akinek gyenge volt a hólyagja, s rövidlátó lévén az Élysée előtti őrbódét illemhelynek vélte, s ott végezte el szükségét. Mire hajszálon múlt, hogy ki nem utasították az országból. Így van ez már a számkivetettségben. Még azt sem engedik meg az embernek, hogy bemásszon a Tuileriák kertjébe. Ezek a gügye bundások nem értik meg, hogy azért az ember még nem ellensége a Francia Köztársaságnak. De mégis szép az élet, az aranjuezi szép napok még korántse múltak el, s a Place de la Concorde most az övé.

Gondolatokba merülve álldogált. Merre folytassa az útját, a Szajna jobb vagy bal partján? A jobb part mellett döntött. Eltökélten, lábait befelé fordítva elbaktatott a Louvre előtt. Egyszeriben nem is volt többé Párizsban. Bár érezte, hogy egészen más itt a levegő, de most mégis újra München levegőjét szívta magába. Trautwein ősrégi bajor családból származott, családja a fennsík városához tartozott, része volt annak, s így teljesen elképzelhetetlen, hogy ő, Sepp Trautwein e várostól távol végezze életét. Százszázalékos bizonyossággal tudta, hogy egyszer még visszatér Münchenbe, újból Münchenben fog muzsikálni, a Zeneakadémia meghitt termeiben, az Odeonban fog vezényelni, ráripakodik a tanítványaira vagy kedélyesen gúnyolódik rajtuk. – El fog jönni a napja – rikoltotta jókedvűen maga elé. Igen, tudta, egészen biztos volt benne, hogy végigmegy még az Isar rakpartján, látja még a Frauenkirche tornyait, eszik még májas hurkát, s iszik még márciusi sört. Csettintett nyelvével. Már előre örült, ahogy Richard Straussnak megveregeti majd a vállát, s ezt mondja neki: – Na, szomszéd úr. Okosabban is viselkedhetett volna. – És látta magát az operában, a nagy épületben a sok L-lel kihímezett ostoba függönyével, látta magát a finom kis Residenz színházban, s aztán gondolatban felment a színpadra, s hallotta, amint a színpadi portás ráköszön, s pajtáskodva így szól: – Na, professzor úr, szerencsésen kilábaltunk a slamasztikából.

Mindezt roppant világosan látta maga előtt, élénken érezte, beszívta a csaknem százesztendős öreg színház, az öreg hangversenycsarnok szagát. Hirtelen megállt Párizs városának kellős közepén, s felnevetett. Sokáig nevetett, csengő nevetéssel. És most jönnek ezek a trotlik, ezek a fafejű barmok, ezek a jöttmentek, s azt képzelik, hogy elvehetik tőle Münchent. Jegyzékeket írnak a kis Svájcnak, olyan jegyzékeket, amelyekről azt se tudni, inkább eszelősnek vagy szégyentelennek kell-e mondani őket. És akadnak mások is, merészelnek kételkedni benne, hogy ő egy bizonyos Benjamint kiráncigál a bajból. Mit kiráncigál? Magával fogja vinni Münchenbe, azt a szarost. Büszkélkedni ugyan nemigen lehet majd vele, amikor átvonulnak a Diadalkapun, jobb, ha szépen félreáll, de azért most épp elég ijedtségben van része szegény ördögnek, s ezért ő, Sepp Trautwein kárpótlásul magával viszi majd Münchenbe.

Hm. Feltűnően jól érzi magát. Valószínűleg kissé túl sokat ivott. Így kétszeresen dicséretes, hogy ellenállt a kísértésnek, és nem ment fel a lánnyal. Könnyűnek, frissnek érzi magát, nagyon jó a lelkiismerete, elégedett magával. Egy pillanatra felmerül szemei előtt a berlini jegyzék a maga egész gúnyos ridegségével, egy másodperc töredékéig messziről, egészen messziről fenyegetően felrémlik a fait accompli. De mindjárt el is tűnik, s helyébe versek bukkannak fel az agyában. Halkan skandálva mondja őket maga elé:

 

Míg trombita harsog, dob pereg,

dörögje csak akármily szenvedéllyel,

a hazát hogyan menti meg,

a bolsevizmust hogy zúzza széjjel,

arra, Hitler úr, mégis mérget vehet:

hogy finggal pirostojást festeni nem lehet.

 

Az öreg Gingoldnak valószínűleg nem tetszenének ezek a sorok. És Tschernigg is különb verseket ír. De neki, Sepp Trautweinnek tetszenek. – Nekem tetszenek – mondja fennhangon, jókedvűen.

Most már közel volt az Aranjuez szállóhoz. A kihalt utca visszhangzott lépéseitől. Gyors tempóban tette meg az utolsó útszakaszt, egyáltalán nem volt fáradt, alig érezte a tagjait, mintha síelne. Tele volt muzsikával, elöl valami egészen könnyű, világos lebegett, mélyebben alatta a Perzsák vad jajveszékelése, felette pedig nem túl élesen, de diadalmasan harsonák szóltak. Maga elé azonban meglehetősen hangosan énekelt. De nem a harsonák dallamát énekelte, nem is a jajveszékelést, hanem furcsa módon egy régi müncheni népdalt, München városának himnuszát:

 

Amíg az öreg Péter

a Péterdombon áll,

amíg a zöld Isar folyó

Münchenen át csordogál,

addig innét soha nem fog

kiveszni a jó kedély.

 

Nagyon egyszerű dal volt, nyers, érzelgős, elementárisan vidám, s már csak igen feltételesen felelt meg a valóságnak, mert ha az ember Hitler úrra és a dachaui koncentrációs táborra gondol, a jó kedélyből bizony nem sok maradt. De ebben a dalban mégis benne van az egész München, a Frauenkirche tornyai, a májas hurka, a májusi baksör és az ismeretlenekre is ráköszöntött „proszit, szomszéd”, ami alapjában véve nem egyéb, mint a Milliók, íme, átölellek népies változata, s így ez a müncheni dal úgyszólván a Kilencedik Szimfónia variációjává magasodik fel. S neki legalábbis tetszik ez a dal, annyira tetszik, hogy érdemes még egyszer, s még valamivel hangosabban elénekelnie.

– Na, na, jóember, mulatozunk, mulatoztunk? – kérdezte hirtelen egy hang. Egy rendőr volt.

– Meglehet, flic uram – válaszolta kedélyesen Trautwein; „flic” a francia rendőrök beceneve. – Szép kabátja van – tette hozzá elismerőleg a rendőr pelerinjére mutatva.

– Megteszi – válaszolta az kedélyesen. – De most már legjobb lesz, ha hazamegyünk.

 

 

És Sepp Trautwein így is tett. Az Aranjuez szállóban volt ugyan lift, de nem szállt be, gyalog ment fel a kopott, agyonfoltozott futószőnyeggel borított, kitaposott lépcsőn. Hirtelen megint felmerült emlékezetében a berlini válaszjegyzék és a cikke. Az utóbbit most különösen sikerültnek látta, és kihívóan fütyürészett maga elé, amit egyébként merő szokásból halkra fogott, hogy a lakókat ne zavarja. – Hogyha a gróf úr hajlik a táncra.

– Mondja meg bátran, én tudok egy dalt, én tudok egy dalt, én tudok egy dalt...^[2] – dalolta, miközben a lakosztályuk ajtajában hagyott kulcsot megforgatta. Tehát Anna mégis lefeküdt már, állapította meg csodálkozva, s aztán csodálkozott a csodálkozásán, hiszen az csak természetes, hogy Anna nem várt rá négy óráig, amennyi most van.

Végigtapogatózott a zsúfolt szobán. Egyszerre fáradtság fogta el. Mihelyt belépett a szobába, az öröm és a boldogító érzés lehullt róla; nem gondolt rá többé, hogy hajlik-e a gróf a táncra, vagy sem. Ehelyett hirtelen rettenetes vágyódás fogta el egy csésze kávé után. Csakhogy nem akarta felébreszteni Annát és a lurkót. Igyekezett minél halkabban tenni-venni. De persze mégiscsak lelökött valamit, mire Anna rögtön felébredt.

– Jó estét – mondta Sepp. – Hány óra van? – kérdezte Anna, nem épp haragosan, de nem is barátságosan.

– Nem túl korán – válaszolta Sepp. – Négy óra huszonhét – tette hozzá precízen, a szép faliórára pillantva. Anna nem felelt semmit, de Trautwein látta, hogy miközben levetkőzik, minden mozdulatát figyeli. Seppből áradt a szivarszag, s bizonyára jó alapos sörszag is, s ezt a szagot egyszerre kellemetlennek érezte. – Tulajdonképpen még főzhetnék magamnak egy kávét – mondta, de közben már meg is bánta.

– Csak ne ébreszd fel a fiút – figyelmeztette Anna –, hozd be a gépet. – Trautwein igyekezett, nehogy zajt üssön, s ez többé-kevésbé sikerült is neki.

– Olvastad a berlini válaszjegyzéket? – kérdezte, mialatt a kávé elkészítésével foglalatoskodott. Anna olvasta a jegyzéket, dr. Wohlgemuthnál is beszéltek róla. Sepp, mondta magának, amilyen vérmes természetű, e pimasz, elutasító jegyzékre a hetedik mennyországból hullt alá. Bizonyára nagy csapás volt számára, biztosan elvesztette önuralmát, s ezért jött ilyen későn és kissé italosán haza.

Anna, amikor az ocsmány német jelentés befutott, feltette magának, hogy különösen kedvesen fog viselkedni Sepp-pel. Csalódottan leste, hogy múlnak az órák, és Sepp még mindig nem jön haza. Most hazajött, így, s már csaknem öt órára jár. De ma egyet s mást el kell nézni neki, rossz napja volt, át kell rajta segíteni. – Ez csak amolyan manőver – ismételte el vigasztalón, amit hallott –, hogy halogassák a dolgot. Svájc biztosan döntőbírósághoz fog folyamodni. Ez az általános vélemény. Az újságoké is.

De Sepp egyáltalán nem látszott olyan levertnek. – Egyenest a szedőgépbe diktáltam a megérdemelt választ – jelentette ki büszkén. – Remekbe sikerült írás, csoda cikk lett belőle. – A fürdőszobába indul egy kávéscsészéért. A valaha elegáns, de most már igen viseltes hálóköntös alaposan lötyög rajta. Újat kellene vennie, gondolja Anna, csakhogy kiszórta a pénzt a mikroszkópra. – Ne ébreszd fel a fiút – figyelmezteti újra.

Sepp tesz-vesz a konyhában, majd visszajön, kezében a kávéscsészével. Az ágyra ül le. Megmosakodott, fogat mosott, s így belsőleg is mindjárt tisztábbnak érzi magát. „Most – gondolja magában – megint a normális Sepp Trautwein vagyok, se nem kurjongatok, se nem vagyok halálosan szomorú, hanem egyszerűen mindennapos, jobban mondva mindenéjszakás.” Örül a kávénak, nem bánja, hogy Annát felébresztette. Ez önző dolog, de most kell neki valaki, akivel kibeszélheti magát, s Anna jó, öreg bútordarab, nem ugratta a német jegyzék miatt, ezt nagyon is a javára kell írni. – Jól sikerült a cikkem – meséli neki kedélyesen, kávéját kavargatva. – Érdekes élmény volt egyenest a szedőgépbe diktálni. De igazán kitűnően sikerült. Kíváncsi vagyok, mit fogsz hozzá szólni.

Szájához emelte a csészét, s kortyintott belőle. – Pfuj – horkant fel, és kiköpte a kávét. – Miféle lötty ez? – Ingerülten szólal meg, úgy vágyott a kávéra, s most alaposan csalatkozott. – A tej – mondja kedvetlenül, sértődötten. – Megromlott, megsavanyodott. Hogy lehet romlott tejet odatenni. Micsoda disznóság ez. Látni, hogy összefutott. – Elöntötte a keserűség.

– Talán kicsit halkabban beszélnél – mondta Anna. Lefojtott, de éles hangon szók rá. – Nem szükséges még a fiút is felébresztened.

Sepp felpillantott. Anna éles hangja utolsó foszlányait is eloszlatta a boldogító ködnek, amely korábban körülvette. Gyakran előfordult, hogy Anna energikus hangot ütött meg vele szemben, de ilyen halkan, élesen és ellenségesen már réges-rég nem hallotta őt beszélni. Meghökkenve, csodálkozva nézett az asszonyra. Elgondolkodott. Mi történt? Annának holnap korán reggel ahhoz a nyomorult dr. Wohlgemuthhoz kell mennie, ki van merülve, reggeltől estig csak futkos, megérdemli a pihenést, nem szabad lett volna felzavarnia. De hát nem szándékosan tette. Olyan nagy bűn, ha egyszer ilyen szokatlan időben merészel egy csésze kávét inni? Végül is ebben az utolsó két esztendőben ő is vállalt egyet s mást, s nem siránkozik, nem nyafog. Tanulj meg panasz nélkül tűrni. Ostobaság. Hát mikor panaszkodott Anna? Persze hogy nincs igazam, morfondírozik magában, Anna a berlini jegyzék ügyében nagyon rendesen viselkedett. Bizonyára kísértést érzett, hogy a jegyzéket a politikám elleni korábbi támadásai igazolásaként kijátssza velem szemben, de uralkodott magán, s nem tette meg. És végül is azt sem lehet valakitől megkívánni, hogy ha így álmából felverik, rögtön mézesmázos, csupa gyengédség legyen. Valami barátságosat kell neki mondanom.

A legokosabb, ha nem is veszem tudomásul az éles hangot, mintha nem is hallottam volna. – Szeretnék valamit elmesélni neked – mondja buzgón, görcsösen felajzva. – Tudod, mit csináltam útközben? Verset írtam. Ostoba, de azt hiszem, mulatságos. – És megpróbálja összeszedni a sorokat, és felmondja neki: – A hazát hogyan menti meg, a bolsevizmust hogy zúzza széjjel.

Anna csak fél füllel figyel oda. A verset valóban mulatságosnak tartja, s arcára már-már mosoly terül. De mindjárt le is törli. Most nem akar mulatságos verseket hallani. Mi jut Sepp eszébe? Éjfél után négykor jön haza, szemrehányást tesz nekem, rumlizik, mert nem friss a tej. Ő tesz nekem szemrehányást. Nekem is jobban tetszenék, ha a háztartás nagyobb rendben volna. De ehhez, sajnos, hiányzik a pénz. Ha Seppnek, nekem és a fiúnak nem megy olyan nyomorúságosan, mint Ellinek, ez nem Sepp érdeme. A tej nem friss. Mit lehet tenni? Amikor a tejet hozzák, én Wohlgemuthnál vagyok. Madame Chaix-nek, a bejárónőnek már százszor megmondtam, hogy a friss tejet ne öntse a régihez, de hiába, Madame Chaix fiatal és csinos, és csak legényeken jár az esze. Ledolgozza a napi egy óráját, de pocsékul dolgozik, slampos, s ha még tízszer elmondja neki az ember, akkor is hozzáönti a friss tejet a régihez. És a régit előre kiönteni, ezt az ember nem engedheti meg magának, más takarítónőt venni, azt sem lehet, egyszerűen nincs időm rá, hogy kipróbáljam és betanítsam. Sepp mindezzel nem törődik, minderről fogalma sincs, neki könnyű. Ötszáz frankot kidob egy mikroszkópra. Amellett a fiúnak nem is kell a mikroszkóp. Veszteséggel is eladná, ide-oda futkos, hogy elsózza. Legalább kétszáz frankot veszít majd rajta. Kétszáz frank. Tisztára kidobott pénz. És akkor még Sepp arcokat vág és murizik, mert éjszaka kellős közepén nincs friss tej.

Sepp Trautwein a feleségére néz. Sepp az ágyon ül, a hálóköntös lötyög rajta, meztelen lábszára fázik. Látta Anna arcán a halvány mosolyt, örült, hogy a vers tetszik neki. Csakhogy már nem mosolyog, sötéten, haragosan néz maga elé.

És ekkor ő is elkomorul, és pillantása, amelyet a feleségére vet, rosszindulatú. Nem, Anna már nem olyan kívánatos. Arca petyhüdt, szeme fénytelen, haja kócos és elég ősz. És most még kiállhatatlan is, nehéz kijönni vele. A nyuszikához csak azért nem ment fel, mert Annára gondolt, most meg ilyen hozzá.

Mindketten hallgattak, nézték egymást. Egymásba láttak, s ha nem is tudták volna pontosan szavakba foglalni, hogy a másik mit gondol, nagyjából sejtették, s mindkettőjüket ellenséges indulatok öntötték el.

A nyitott ablakon szomorkás pitymallat kúszott be, az ívlámpák még égtek, s a rút félhomályban a szoba kétszeresen barátságtalannak látszott.

Rohadt dolog, gondolta magában Trautwein. Rohadt az egész. Sose megyek vissza Münchenbe, sose fogok a Diadalkapun bevonulni, még csak harmadik osztályon se fogok a főpályaudvarra érkezni. A hülye bundások mindörökre Münchenben maradnak, az egész világra kiterjesztik hatalmukat. Bemocskolták a Königsplatzot, a jó muzsikusokat sorba kirúgták vagy hidegre tették, mindent be fognak mocskolni. Nem lesznek próbák, nem lesznek előadások, ganéj lesz az egész. Sose fogja nekem a színpadi portás azt mondani: na, professzor úr, szerencsésen kilábaltunk a slamasztikából. Sose fogunk kilábalni belőle, soha e büdös életben, s Benjamint, azt a kutyafülűt nem fogják szabadon engedni, fait accompli lesz, s Hitler úr igenis, finggal piros tojást fog festeni. Én vagyok a hülye bundás. Annának igaza van, a muzsikánál kellett volna maradnom. De ronda tőle, hogy igaza van, s hogy meg is akarja nekem mutatni. Ha legalább felmentem volna a nyuszikához.

Anna érzi férje ellenséges gondolatait. Legközelebb, tűnődik, ha meglátom Madame Chaix-t, nem tudok majd uralkodni magamon. Őrültség lesz, de századszor is megmondom neki, hogy a friss tejet ne öntse a régihez, s ahelyett, hogy nevetnék rajta, le fogom hordani, lesz nagy patália, s a legközelebbi alkalommal a friss tejet megint a régihez fogja önteni. Agyongyötröm magamat a Pereyróék-kal meg a rádiós bandával, töröm a fejemet, s ő meg még csak nem is akarja az előadást. Beszélek hozzá, mint egy beteg tehénhez, hogy hagyja már abba azt az ostoba politizálást. Kiadom a lelkemet, hogy térjen vissza a muzsikához. Az én koponyámból már semmi jobbra nem futja, a sivár gondok meg a sivár munka teljesen kikészítenek, ő meg úgy tesz, mintha a magam gyönyörűségére csinálnám. Aljasság; agyonhajszolom magamat, s a végén odajutok, ahová Elli. Már öreg vagyok és csúnya, s nincs rá pénzem, hogy takargassam. Érte tettem magamat öreggé, s most itt ül, és ilyen szemekkel néz rám.

És hirtelen keményen rárivall: – Hát egészen elment az eszed? Nem látod, milyen bolondot csinálsz magadból? Hagyd már a fenébe azt a hülye politikát. Ahhoz semmit se értesz. Csak nevetségessé teszed magadat mások előtt. Még mindig nem jöttél rá, hogy Don Quijotét csinálsz magadból? – Kávét akar, gondolja magában, hajnali ötkor kávét akar. És aztán murizik, hogy a tej nem friss. Hogy képzeli ezt? Hát mit csináljak? Nem tudom Madame Chaix-t rákényszeríteni, hogy a régi tejet kiöntse. – Megőrültél – mondja hangosabban, keményebben, és hangja most korántse kellemes, arca rosszindulatú. – Megőrültél – ismétli újból és újból: – Megőrültél! Írd a Perzsák-at – mondja –, ne törd a buta fejedet a politikán. Örült vagy, s mindenki megőrül, akinek dolga van veled. – Egyre hangosabban beszél. – Igen, őrült vagy, őrült. Dalldorfba való.

Hangja élessé válik, sikoltozik. Sepp nem emlékszik, hogy valaha is így sikoltozott volna. Most azonban egyetlen áradatban kitör belőle az egész keserűség, amely ebben a két esztendőben felgyülemlett benne, s amelyet újból és újból magába fojtott. Amellett észnél van, tudja, mit mond. Micsoda ostobaságokat beszél! Hogy lehet itt Párizsban, a száműzetésben azt mondani, hogy Sepp Dalldorfba, a berlini bolondokházába való? És annak is tudatában van, hogy ezzel az egész önuralma, amit ebben a két esztendőben olyan gyakran magára kényszerített, a kutyáké. És mégse tudja türtőztetni magát, muszáj sikoltoznia. És még csak nem is éri be azzal, hogy sikoltozzon. Felkapja az olcsó fajansz gyertyatartót, amely értelmetlenül az éjjeliszekrényen áll, földhöz vágja, hogy darabokra törik.

Mellettük kopogtatnak, alattuk is kopogtatnak. Hanns jön be, álomittasan, rémülten: – Mi történt?

Ahogy Anna a lenti kopogtatást hallja, ahogy meglátja Hannsot, egykettőre kijózanodik. Már mérgelődni se tudok, semmiben sem tudok kitartani, még a haragban se. Mert közben az egész mérge elpárolgott. Szégyenli magát Hanns előtt. – Menj csak vissza, fiam, feküdj le – mondja erőlködve –, nincs semmi baj. – Felzokog, hasra fordul az ágyban, s a párnába próbálja fojtani zokogását.

Trautwein megdöbbenten, ijedten int a fiúnak. – Menj csak vissza, Hanns, menj csak aludni – kéri. – Mindjárt jobban lesz. – A szobát megtölti a fakó, visszataszító reggeli fény, s Trautwein most először látja Annát, amilyen most a valóságban, testét-lelkét. Ráeszmél, hogy ő még milyen sok mindent mondhat magáénak, s Anna milyen keveset. Neki még megvan a politikai nézete, a muzsikája, számára a nap tizenhat kitöltött órát jelent, az egyik óra gazdagabb, mint a másik, Annának meg nincs semmije, semmije, semmije. Csak őbele kapaszkodhatik, ő meg legfeljebb olykor-olykor megsimogatja, mint egy jó, hűséges állatot. Hirtelen ráeszmél, mit jelent ez, átérzi Anna számtalan apró-cseprő gondját, amely iránt eddig csak türelmetlenséget vagy legjobb esetben jóindulatú megvetést tanúsított. Amit a Hírek szerkesztőségében a munkatársaival, olvasókkal, segélykérőkkel való levelezés és beszélgetés során tapasztalt, ami Harry Meisel 66. Szonettjéből olyan iszonyatosan nézett szembe vele, ez most mind megelevenedik: ez volna az ő sorsa is, ha Anna nem hárítaná el a feje felől. Csak Anna tartotta távol tőle mindezeket az iszonyatosságokat, lemondott róla, hogy vele dolgozzék, mert mindettől a mocsoktól meg akarta őt védeni, ő azonban nem is látta ezt, nem is akarta látni. És most egy átmulatott éjszaka után hazajön, felébreszti Annát, szitkozódik és káromkodik, mert a tej nem elég jó neki.

Anna még mindig fekszik, a párnába rejti fejét. Hová lett a szép sötétbarna haja? Már szürke és kócos. De a zokogástól rázkódó háta még mindig ugyanaz a hát, amelyet húsz esztendővel ezelőtt szeretett. Gyengéden megsimogatja ezt a hátat, halkan, vigasztalón mondogatja: – Ne, Anna, ne. – Még egy ideig próbálja így vigasztalni, aztán óvatosan lefekszik mellé az ágyba, s Anna fejét a mellére húzza.

Egy szót sem szólnak, Trautwein mély bűntudatot érez. Örül, hogy Anna lecsillapodik, a rohamnak vége. Anna elhúzódik mellőle. S Trautweint a nehéz nap és a hosszú éjszaka után nagy-nagy fáradtság fogja el. Igen, holtfáradt, már csak ezt a végtelen, sajgó fáradtságot érzi, teljesen betölti. Még szeretne Annának mondani valamit, de már nem bír. Akarata ellenére elalszik, mély álomba hull.