15
Heydebregg tagtárs és a küldetése

Időközben befutott Konrad Heydebregg, a párt már hetek óta bejelentett különmegbízottja. Széles körű felhatalmazással érkezett, ez ismeretes volt, de hogy milyen célból és milyen szándékkal jelent meg a színen, senki se tudta, A nemzetiszocialista párt itteni központjában, a párizsi Barna Házban attól féltek, szigorú ellenőrzést fog tartani. Még nyomasztóbb volt a hangulat a követségen, a Rue de Lille-en. A Külügyminisztérium ugyanis hébe-hóba ellenállást tanúsított a párt durva, közönséges módszereivel szemben, mire az utóbbi viszonzásul különleges meghatalmazással ügynököket küldött az európai fővárosokba. Ilyen ügynökként – azzal a céllal, hogy a hivatalban levő nagykövetet egy időre puszta árnyékfigurává tegye – érkezett Párizsba Konrad Heydebregg is.

A nagykövetség tüstént megérdeklődte, szabad-e számára valamelyik este fogadást rendeznie. Heydebregg úr csak egy sörestélyt fogadott el, s még azt is szűk körben akarta eltölteni. Így hát mintegy harminc urat hívtak meg, a német kolónia színe-javán kívül egy-két francia politikust, tudóst és újságírót, akikre a Rue de Lille, úgy vélte, számíthat.

– Nos – kérdezte Wiesener von Gehrke urat, akivel a kis terem egyik sarkában álldogált – körülszaglászta már az új fiút?

Igen, Spitzi már összebarátkozott Heydebregg-gel. Neki személy szerint nagyon tetszik, azt hiszi, Wiesener is igen jól ki fog jönni vele. Spitzi makulátlan fogait villogtatta, úgy látszott, a lehető legjobb hangulatban van. Ez a jó hangulat valószínűleg őszinte volt. Heydebregg mindannyiuk szeme láttára tüntető szívélyességgel beszélgetett el Spitzi-vel.

Maga Wiesener kissé nyugtalankodott. Nem éppen a legjobb jelnek tekintette, hogy a tagtárs, bár már négy napja van Párizsban, még nem jelentkezett nála. Azok alapján, amit Wiesener megtudott, Heydebregg nem könnyen kezelhető ember. Régi harcos, a párt legelső tagjainak egyike, kemény, bogaras koponya. Azt is gyanították róla, hogy csaknem az összes többi vezető férfiúval ellentétben, valóban hitt a nemzetiszocialista doktrínában. Amellett, megint csaknem az összes többi kiemelkedő párttaggal ellentétben, megvetette a vagyonszerzést s a hatalom más látható jeleinek birtoklását. Ezért aztán Wiesenert kellemetlen feszültség töltötte el, midőn Spitzi ezzel a javaslattal állt elő: – Jöjjön, mon vieux, tegye próbára saját tisztelt orrát az új fiúnál. Bemutatom neki.

– Wiesener tagtárs a Nyugatnémet Újság-tól? – kérdezte Heydebregg, amikor Spitzi bemutatta Wiesenert. – Minket a Birodalomban megelégedéssel tölt el – folytatta –, hogy ön az itteni sajtótudósítónk. – Wiesener fellélegzett. Bár az effajta leereszkedő hanghoz nem volt szokva, de az utóbbi napok bizonytalanságai után a nagy hatalmú férfiú szavait mégis megkönnyebbülve hallgatta.

Miközben valamilyen semmitmondó udvarias választ mormogott, megnézte magának az újfiút. Heydebregg nála valamivel kisebb termetű, de szélesebb, tagbaszakadtabb, zömökebb volt, öltözködése pedig gondos, kissé régimódi. Wiesenernek feltűnt óriási, otromba lába, a hatalmas fekete nyakkendő, amely mellényének kivágását csaknem teljesen betöltötte, s kabátujján a gyászszalag. A keménygallérra súlyos koponya nehezedett, amely, ha az álla nem lett volna olyan határozott, jóformán álmosnak tűnt volna. Arca széles volt, bőre sápadtas, csaknem pilla nélküli szemhéja alól mélyen ülő, kékesszürke, szinte fehéres szeme nyugodtan, szinte fénytelenül s mégis fenyegetően nézett – sötét, kissé már őszülő haját Heydebregg rövidre vágatta. Hangja mélyen, furcsamód közönyösen s mégis messze hallhatóan csendült. Mozdulatai korrektek, cirkalmazottak és – kiváltképp, ha bólintott vagy meghajolt, amint ezt gyakorta tette – egyenesen bábjátékba illőek voltak.

A beszélgetésük akadozott, mindig beleszólt valaki, Wiesener azonban mégsem tágított Heydebregg mellől. Minden mondatára, hanglejtésére figyelt. Heydebregg hol németül, hol franciául beszélt, aszerint, hogy kihez szólt, a francia nyelvet diákosan, korrektül és körülményesen, keletporosz akcentussal, döcögősen beszélte. Már a háború előtt is járt Párizsban, s egy másik alkalommal a nagy frankinfláció idején. Ezúttal néplélektani fejtegetésekbe bocsátkozott, a franciák felületességét taglalta, hajlamukat a bürokrácia és slamposság vegyítésére, adottságaikat a forma és szín iránt, s érzéketlenségüket a lényeg, az alak iránt. E banalitásokat ellentmondást nem tűrő hangon adta elő, mintha matematikai tételek volnának, s mintha őt magát arra szemelték volna ki, hogy a franciákról oly bizonyítványt állítson ki, amely egyszer s mindenkorra „bevonul” a világtörténelembe. Heydebregg jó ötvenes lehetett, megrögzött nézeteket vallott, de épp ez a korlátoltság nyers energiát kölcsönzött neki, ami Wiesenert leplezett nevethetnékje ellenére is tiszteletre késztette.

Heydebregg hébe-hóba felemelte kezét – óriási, otromba, brutális, jól ápolt, fehér bőrű kezét. Ápoltsága, jegyezte fel magának gondolatban Wiesener, még jobban kiemeli közönségességét. Heydebregg igyekezett is kezét szorosan a testéhez lapítani, mintegy elrejteni, olykor meg ökölbe szorította, de ezzel, éppúgy, mint a hatalmas, ófrank pecsétgyűrűjével még csak annál inkább az otrombaságára irányította a figyelmet. Wiesenernek nehezére esett, hogy levegye róla szemét.

Heydebregg leült, hosszú kabátja szárnyait gondosan oldalvást hajtotta, csíkos nadrágját térdén kissé felhúzta, mire előbukkant feszes fekete gyapjúzoknija. Egy kézmozdulattal felszólította Wiesenert, hogy üljön mellé. Az egyébként oly dölyfös Wiesener ezt sikernek könyvelte el, s cinkos mosollyal Gehrkére kacsintott.

– Milyen az élet most itt Párizsban, fiatalember? – kérdezte kegyesen Heydebregg, amikor a többiek egy rövid időre kettesben hagyták őket. Örült, hogy rátalált a „fiatalember” megszólításra, tréfásnak, kissé párizsiasnak hangzott, s kifejezésre juttatta mind az indokoltan bizalmas kapcsolatukat, mind pedig a kettőjük közti illő távolságot.

Wiesener időközben eldöntötte magában, hogy Heydebregg-gel szemben milyen taktikát kell követnie. Annyi bizonyos, hogy nem lesz könnyű ezzel a vaskalapos, brutális emberrel kijönnie. Ráadásul épp ez a korlátoltság kölcsönzött erőt és önbizalmat ennek a férfinak. A belőle áradó protestantizmust, puritanizmust, bürokratizmust alantasnak és pedánsnak érezheti ugyan az ember, de kétségtelenül meggyőződés, vallás, vitalitás rejtőzik mögötte. A tagtárssal szemben semmiképpen se szabad szkeptikusnak mutatkoznia, még ha valójában az is, könnyelműségnek, léhaságnak itt nincs helye. A „Milyen az élet most itt Párizsban” kérdés kissé vizsgára, faggatásra emlékeztet. Szabados életstílusáról valószínűleg már egy s más a fülébe jutott Heydebreggnek, ostobaság volna hát, ha jó tanulónak akarná megjátszani magát, ha leplezni akarná könnyed életmódját. Itt igen párizsiasan élünk, ismerte el hát Wiesener, ezt azonban ő belső fenntartással teszi: csak azért alkalmazkodik a párizsi szokásokhoz, mert ez az egyetlen lehetőség, hogy elérjen bizonyos célokat, amelyek, úgy véli, a pártnak előnyére szolgálnak. Párizsi életét nordikus furfangnak kívánja beállítani, Heydebregg tekintse ezt álarcnak, amit Wiesener csupán az ellenség félrevezetése végett visel.

A tagtárs figyelmesen hallgatta Wiesener óvatos önigazolását. Csaknem fehér, furcsamód élettelen szemét olyan állhatatosan függesztette rá, hogy Wiesenert már-már kényelmetlen érzés fogta el. Helytelen taktikához folyamodott? Kiderült, hogy a helyeset választotta. Heydebregg ugyanis, amikor Wiesener a mondókája végére ért, a maga higgadt, korrekt, tanáros módján így szólt: – Igen, e nélkül az úgynevezett nordikus furfang nélkül valóban nem lehet itt meglenni. Köszönöm – tette hozzá kegyesen, mint valami tábornok, aki meghallgatja és jóváhagyja alárendeltje beszámolóját.

Wiesenernek, így elbocsátva, még megvolt az az elégtétele is, hogy Heydebregg felszólította, a legközelebbi napokban hosszabb megbeszélés végett keresse fel őt.

Heydebregg tagtárs a Watteau szállóban, egy csendes, előkelő, régi, jó hírű hotelban szállt meg, a Diadalív közelében. Ormótlan lábait előrenyújtva, mereven, esetlenül ült a törékeny, kék selyem, rokokó székben, fejénél, Boucher frivol festményén a mezítlen Miss O’Murphy, fekhelyén hasmánt kinyújtózkodva, mutogatta a nézőnek szépséges hátulját. Wiesener – noha igyekezett, hogy a tagtárs észre ne vegye – minduntalan kénytelen volt Heydebregg óriási, fehér bőrű kezére pillantani, amelyet az mozdulatlanul combján tartott. Mint valami egyiptomi királyszobor üldögélt a kis székben.

– Ez az én úgynevezett küldetésem részben abban rejlik – közölte Heydebregg figyelmesen hallgató társával –, hogy az emigráns csürhe vartyogásának véget vessek. A Benjamin-ügyben csapott lárma Berlinben bosszúságot keltett. A nemzetiszocialista állam már torkig van ezeknek a szánalmas figuráknak a piszkálódásaival.

Wiesener fegyelmezetten, higgadt tisztelettel hallgatta Heydebregget. Csakhogy az a fekete szalag, amelyet Heydebregg úr a kabátujján viselt, az a gyászszalag elterelte figyelmét. „Ó, kedves bázeli halál.” Heydebregg tehát a Benjamin-ügy körül csapott lármát s nem magát az ügyet akarja elintézni? Az tán már el is van intézve? Már fait accomplit teremtettek? A bénító, mélységesen nyugtalanító képzetek, amelyek Wiesenert Trautwein cikkének olvasása óta kísértették, most újból felrémlettek, újra felmerült a gyötrelmes kérdés: életben van-e még az az ember, akiért a harc folyik.

E gondolatok megakadályozták Wiesenert, hogy idejében megfelelő választ ókumláljon ki. És amikor meglepődve ráeszmélt, hogy Heydebregg már a mondókája végére ért, hebehurgyán válaszolt: – Ezek a támadások – vetette oda szokott, kissé fölényes hangján – nem érnek fel hozzánk. A Párizsi Hírek. Egy bizonyos Trautwein úr. Aki nagy dolgokat művel, nem törődhet azzal, hogy megugatják. „Jönne a spicc istállónkból, / futna is utánunk, / de épp azért csahol, tombol, / mert már lóra szálltunk.”

– Ezt ki írta? – kérdezte Heydebregg kissé rosszalló hangon.

– Goethe – válaszolta Wiesener.

– Akárhogy is van – mondta Heydebregg –, az emigránsok ricsajozása zavar minket Berlinben. Nem akarjuk Trautwein úr hangját tovább hallgatni, nem akarjuk többé látni a Párizsi Hírek-et.

Wiesener megijedt. Meggondolatlanul cselekedett, nem hallgatott a józan eszére; amit a tagtárs mondott, rendreutasítás volt. Így jár az, aki ostoba fejjel tisztességesen viselkedik. Tisztességből védelmezőn odaállt az emigránsok elé, a hatalom ellenében. Megőrült? Hisz itt az egzisztenciájáról van szó, ő pedig az ide nem illő és amellett kilátástalan humanizmus fényűzését engedi meg magának. Kusza és sokrétű gondolatok, érzelmek, vágyak kavarogtak benne. Látta Heydebregg szörnyűséges, fehér bőrű, manikűrözött s ijesztően brutális kezét, látta csillogó, furcsamód élettelen szemét, otromba csizmáját. Egy Offenbach-melódia futott át az agyán. „Halljátok, ahogy a csizmák csikorognak, csikorognak”, valahogy ilyenformán szólt a szöveg. „így csak egy elnök lépked”, s ebbe aztán belevegyült a bázeli halál dallama. Mi történne, ha nyíltan megkérdezné ezt az embert: létezik még tulajdonképpen Benjamin-ügy? Vagy már fait accomplit teremtettek? A tagtárs bizonyára tudna neki felvilágosítást adni. Ne legyen disznó, könyörgött neki Lea. Pont fordítva. Rá kell nevelnie a lelkében lapuló disznót, hogy idejében röfögjön, mert másként nem jut előrébb. Sajnos, épp most derült ki, hogy természettől fogva nem eléggé disznó. De azért mégse olyan bolond, hogy egyes-egyedül Lea kedvéért a szegény ember báránya és a fenekedő farkas közé vesse magát. Már megint hová kalandoznak el a gondolatai? Szedd össze magadat, Erich. Itt nem pszichológiáról van szó, s nem Leáról. Az orrodra koppintottak. Erről van szó. Heydebregg tagtárs lehordta Wiesener tagtársat, Heydebregg tagtárs pedig rendkívül nagy hatalmú ember, miért is Wiesener tagtárs okosabban teszi, ha menti, ami még menthető.

Ilyenformán elmélkedik, érez Erich Wiesener abban a két másodpercben, amíg Heydebregg mondatai után habozik a válasszal. De aztán összeszedi magát, s megtalálja a helyes utat a visszakozáshoz. – Nem kell önnek mondanom, tagtárs – jelenti ki bizalmas, de egyben bocsánatkérő hangon –, hogy magam is felettébb bosszankodtam ennek a bagázsnak uszító cikkein. De azt hittem, talán ezt a magam újságírói hiúsága, a vetélkedési pszichózis s a többi okozza. Túlzottan tárgyilagos voltam, s el akartam kerülni, hogy az esetleg csupán személyes neheztelésemet pártüggyé tegyem. Az ön iménti kijelentése egyenesen óriási. Rendkívül örülök Berlin utasításának, hogy, hallgattassuk el ezeket a ricsajozó legényeket. – „Ne legyen disznó”, mondta Lea, s ez a közönséges szó olyan idegenül hangzott a szájában. „Ha valami ilyet tenne, ennek a kapcsolatunk terén súlyos következményei lennének”, mondta. De hát ő semmit se tesz, csak hagyja, hogy mások tegyenek, mert hogyan vetheti magát egy szál ember a száguldó vonat elé?

De legalább a szavainak, látszólag, megvolt a hatása. A tagtárs nem tér többé vissza a kisiklásra, ehelyett kegyeskedik kifejteni az alkalmazandó taktikát. – Mindenesetre a jövőben biztosítani akarjuk magunkat az afféle disznóságokkal szemben, mint – amiket a PH művelt – jelenti ki. – Az úgynevezett emigránsokat és a sajtójukat egyszer s mindenkorra el akarjuk intézni. – És aztán mély hangján higgadtan és kerek perec megkérdezi: – Mi az ön úgynevezett szaktanácsa, tagtárs? Mit tanácsol nekünk, milyen intézkedéseket foganatosítsunk a PH-val szemben?

Ez a kemény és leplezetlen kérdés Wiesenert úgy érte, mintha kisebb ütést kapott volna. Fel kellett volna készülnie rá, hogy Heydebregg az „úgynevezett emigránssajtó” témájával kapcsolatban kikéri majd a véleményét, most pedig itt ül, izzadva, mint egy szerencsétlen jelölt a vizsgán. De akár készült, akár nem, felelnie kell. Száz meg száz utat-módot találhatnánk rá, mondta Leának, hogy a PH-t megsemmisítsük. Ha nincs is száz meg száz út és mód, de néhány azért akad, s Wiesener valamennyit ismeri.

Szabad-e kirukkolnia velük? Szabad. És ki is fog rukkolni. Minden tőle telhetőt elkövetett, hogy emberséges maradjon. Nyugodt lelkiismerettel mondhatja magának és Leának, hogy a PH-val s az egykori megalázott kollégáival szemben rendkívüli, sőt mondjuk meg nyíltan, nem várt tisztességet tanúsított. Lea kérésének, hogy kímélje meg a szegény bárányát, a lehetőség határain belül eleget tett. De most a betevő falatjáról van szó, saját bőrére megy a dolog. Itt ül vele szemben ez a tagtárs, rendkívüli felhatalmazása van, kezében tartja az ő sorsát. E pillanatban ugyan nem látni, milyen veszedelmesek ezek a kezek, a tagtárs az egyiket a hosszú kabátja alá dugta, a másikat ökölbe szorítja, de Wiesener nagyon is jól ismeri őket, nem akar ezekbe a kezekbe kerülni, nem óhajtja, hogy ezekkel a kezekkel bármi dolga legyen. Ha most az elé a választás elé került, hogy magát kímélje-e vagy pedig az emigráns urakat, inkább magát kíméli. A tagtárs elvárja tőle, hogy a PH elintézésére megfelelő javaslatokat tegyen, csakis ilyen javaslatokkal tudja lojalitását és képességeit bizonyítani. Most, ebben a helyzetben a szegény bárányára tekintettel lenni nem tisztesség, hanem egyszerűen bűnös ostobaság volna.

– Az emigránsoknak és a sajtójuknak – kezdte elgondolkozva – el lehetne zárni a vízforrásait. Sok vizük amúgy sincs. Pénzforrásaik vékonyan csörgedeznek, nem ütközne túl nagy nehézségbe, teljesen eltorlaszolni őket. Ez ugyan nem valami hősies dolog, de férgekkel szemben nem lehet hősiesen fellépni.

Heydebregg fénytelen, vizenyős szemét továbbra is mereven Wiesenerre függesztette. – Úgy van – állapította meg –, az úgynevezett férgekkel szemben minden eszközt igénybe lehet venni.

Bármennyire is igyekezett Wiesener, a tagtárs tekintetét nem állta többé. Felemelte szemét, Miss O’Murphy szépséges, ledér meztelenségére pillantott. És ekkor hirtelen egy látszólag távol eső s mégis igen kézenfekvő gondolata támadt. Amit akkor a nagykövetség sörestélyén csak homályosan érzett, azazhogy a tagtárs ereje, a puritanizmusa egyúttal a gyengesége is, most bizonyossággá vált. Annak idején a követségi fogadáson az úgynevezett párizsi gyönyörökről és vétkekről úgy beszélt, mint egy megbotránkozott, de sóvárgó zárdanövendék. Egy efféle ember a maga cserzett protestáns módján tíz kísértésnek is ellenáll, csak azért, hogy a tizenegyediknél annál alaposabban eltévelyegjen. A bűnbeesés után pedig Wiesener már a markába kaparinthatja. Arról van hát szó, hogy ezt a begombolkozott uraságot kísértésbe kell vinni, persze úgy, hogy közben e kísértéseket szigorúan el kell ítélni. – Ha az emigránsok ellen eredményes harcot akarunk folytatni – tapogatózott Wiesener –, fel kell derítenünk, miért van a propagandájuknak éppen Párizsban ilyen sikere, vagyis szondíroznunk kell a terepet, a párizsi miliőt, elsősorban a szalonokat.

De Heydebregg erre nem harapott. – Tehát számíthatok rá – mondta ehelyett száraz, hivatalos hangon –, hogy részletes javaslatokat kapok öntől, Wiesener tagtárs, miképpen lehet az emigránsok úgynevezett vízforrásait eltorlaszolni. – Ekkor azonban arckifejezése megváltozott. Jóindulatúan vizsgálgatta Wiesenert, erős, magas homlokát, sűrű, szőke haját, széles, szép vágású száját, szürke, okos szemét. Heydebregg tagtárs elmosolyodott, igen, semmi kétség: merev arcát enyhe mosoly szabdalta darabokra. Heydebregg szilárdan hitt a nemzetiszocialista fajelméletben. E tant persze nem szabad túlságosan szűk korlátok közé szorítani, nem szabad pusztán a testi adottságokat kritériumnak tekinteni, mert ez esetben hogyan lehetett volna a Vezérből Vezér, Goebbelsből pedig miniszter? De mégis repes az ember szíve, ha a nordikus faj ilyen elsőrangú képviselőjét láthatja, mint itt ezt a Wiesenert. – Ami pedig a párizsi miliőt illeti – folytatta kegyesen, s igyekezett tréfás hangot megütni –, amelynek tanulmányozását javasolja nekem, úgy gondolom, ezen a téren épp ön volna a legalkalmasabb rá, hogy a mentorom legyen, fiatalember.

– Azt hiszem, ismerem Párizst – válaszolta szerényen-büszkén Wiesener –, s nagy örömömre szolgálna, ha bevezethetném önt egy-két olyan körbe, amelyekről egyébként nem sokat hallani, s mégis nagyobb befolyásuk van, mint ahogy általában képzelik.

– Köszönöm – mondta Heydebregg a maga szertartásos módján –, alkalmilag talán majd igénybe veszem a szívességét.

Wiesener vegyes érzelmekkel eltelve távozott Heydebreggtől, a kis, kék, cicomás rokokó szalonból. A veszedelmes kisiklás, amelyet elhamarkodottságában elkövetett, szerencsésebb fordulatot vett, mint ahogy azt kezdetben várni lehetett, s a terve, hogy Heydebregget megpuhítsa, megrontsa, most kevésbé tűnt kilátástalannak. De egy felhő mégis ott úszkált a szemhatáron: ezek a nyomorult, részletes javaslatok, amelyeket ki kell dolgoznia. Halogathatja ugyan a dolgot, de előbb-utóbb mégiscsak rá kell tennie a kést a szegény ember bárányának torkára. A tagtárs nem az az ember, aki az úgynevezett küldetéséről és a megbízatásáról megfeledkeznék.

Wiesener, ha már egyszer az az ötlete támadt, hogy a puritán Heydebregget kísértésbe viszi, nagy tervező és kivitelező lévén, szakavatott módszert dolgozott ki terve megvalósítására. Az első kérdés az volt, milyen körökkel hozza Heydebregget kapcsolatba. Kifogástalanul jó társaságnak kell lennie, ahol nincs helye a léhaságoknak, de amely nem is túl tisztes. Egy cseppet erjedtnek kell lennie, de nem szabad a romlás szagát árasztania, csábítóan kell illatoznia, mint a parfümnek.

Mi volna, ha a tagtársat Leához vinné el?

Kezdetben kinevette magát. Heydebregg úgyis túl korán fog hallani a Leához fűződő kapcsolatáról. Maga dörgölje az orra alá? De épp ez csábította. Fia egyszer bevezette Heydebregget Leánál, a veszély nagyján túl lesz. Vonzotta az ötlet, hogy Leát, a simulékony dámát a nehézkes, merev Heydebregg-gel összehozza. Fürge fantáziájával már ki is rajzolta az együttest. Üjból és újból felmerült benne a látvány, megszállottja lett. És mivel annyira óhajtotta, hamarosan talált is logikai érveket, amelyek amellett szóltak, hogy Lea és a tagtárs közt kapcsolatot teremtsen. Mert ha Leát belegabalyította a dologba, nem hárította-e ezzel már rá a fél felelősséget? És nem lesz-e akkor már egyszerűbb igazolnia magát előtte, ha majd megint a szegény bárányára terelődik a szó? Annak a játékosnak örömteljes izgalma és félelme töltötte el, aki anyagi eszközeit jóval meghaladó tétben játszik. A História Arcanában feljegyezte, hogy úgy érzi magát, mint egy régi francia vígjáték intrikusa.

Leát, úgy gondolta, nem lesz nehéz megnyerni ötletének. Madame de Chassefierre mindig is kissé különcködő volt; egy hamisítatlan náci boncot, a Vezér különmegbízottját vendégül látni, ez számára bizonyára nagy szenzáció lenne. De amikor csak amúgy mellesleg szóba hozta, hogy hívja meg Heydebregg urat, Lea nem állt kötélnek. Az az uraság, mondta, nem az ő szája íze szerint való. Nem leli kedvét abban, hogy egzotikus fejedelmeket és hasonlókat lásson vendégül. És az se vonzza, hogy ország-világ előtt nagydobra verje, hogy náci fejesekkel áll kapcsolatban. Marieclaude szerint már amúgy is Notre-Dame-des-Nazis-nak nevezik őt. Nem óhajt olyat tenni, amivel ezt a gúnynevet még inkább kiérdemli. Ha vele, Erichhel barátkozik, ezt nem Erich politikai nézetei miatt, hanem azok ellenére teszi. Nem lehet politizálni anélkül, hogy tömérdek mocsokba ne nyúlkáljon az ember, ezt megérti. Ami azonban mit sem változtat azon, hogy abból, amit Erich tagtársai művelnek, sok minden undorral tölti el, a maga részéről mindenesetre nem kíván Erich politikai tevékenységébe belekeveredni.

Reggelinél ültek. Lea önkéntelenül is a vele szemben levő falon függő csendéletre pillantott. Nem óhajtott több ilyen ajándékot kapni.

Minekutána Wiesener Leánál ilyen süket fülekre talált, azonnal témát változtatott. Ártatlanul tovább csevegett más dolgokról, de – miként még egy csipetnyi sóval is meg lehet változtatni az étel ízét – fokozott udvariasságával és szeretetre méltóságával éreztette vele rosszkedvét. Lea azonban nem kevésbé ügyesen úgy tett, mintha ebből az égvilágon semmit se venne észre, s így aznap Heydebregg kettejük közt többé nem került szóba.

De Wiesener ezzel még nem ejtette el a tervét. Most afféle taktikához folyamodott, amelyet hasonló esetekben már többször is sikerrel alkalmazott. Kifogástalanul szeretetre méltó maradt, de minden intimitástól tartózkodott, s hozzá olyan ügyesen, hogy zárkózott, merev viselkedése sohase vált érzékelhetővé. Lea, aki természettől fogva nyíltszívű és jóindulatú teremtés volt, ennek a taktikának huzamosabb ideig nem tudott ellenállni.

Most is hamarosan beadta a derekát. Az operából jövet Leánál üldögéltek. És amikor Wiesener ezen az estén megint azt javasolta, hogy játsszanak egy parti sakkot, Lea megkérdezte, mikor fogja végre abbahagyni ezt az ostoba duzzogást. Nem tudja-e legalább az életének bizonyos területeitől távol tartani a politikát? Lea nem óhajt belekeveredni az ő politikai tevékenységébe. És Monsieur Heydebregg látogatása politika volna, ezt Erich sem tagadhatja.

Már hogyne tagadná, válaszolta Wiesener. Álmában sem gondolt politikára. Csak néhány derűs percet akart szerezni Leának. Azt remélte, Leának lesz érzéke azon élvezetes irónia iránt, hogy a Vezér egyik barátját vendégül láthatja. Heydebregg Lea párizsi barátainak társaságában – ez a korszak egész zűrzavarának felséges megnyilvánulása, s mint ilyen, rendkívül mulatságos.

Lea átlátott e taktikán, de már nem tudott lemondani Wiesener szerelméről. – Miért kell apró dolgokra mindig ilyen nagy szavakat használnia, chéri? – kérdezte csengő, kedves hangon. – Micsoda gigantikus ideológiai építményt tudsz konstruálni minden kis kívánságod köré. – Hát isten nevében hozza el azt az egzotikus férfiút, egyezett bele; hisz egyszer már azt is meg kellett élnie, hogy a német nagykövettel egy asztalhoz üljön.

Wiesener nem felelt. Egyszeriben csak annak a pikáns összejövetelnek esetleges veszélyeit látta, amelyért az egész idő alatt harcolt. Most legszívesebben már lemondott volna Heydebregg meghívásáról. De egy ilyen visszakozás megindokolására nem talált semmilyen jó ürügyet.

– Mit csinál a mi PH-nk? – kérdezte váratlanul Lea. Wiesenernek alaposan össze kellett magát szednie, hogy ne lássa rajta, mennyire elevenébe talált ez a kérdés. Leának mindig jó ösztöne volt; ezek szerint most is megérezte, hogy Heydebregg ittléte és az emigránsok közt valamilyen összefüggés van. – Amennyire meg tudom ítélni, a PH-nak semmivel se megy rosszabbul, mint eddig – válaszolta kissé fátyolos hangon. Úgy állt, hogy Lea ne láthassa a szemét.

– És maguk nem is tesznek semmit ellenük? – kérdezte Lea. – Nem tudok róla, drágám – felelte Wiesener most már felkészülten, a megfelelő könnyed hangon. – Na szép – foglalta össze egy kis sóhaj kíséretében Lea –, hozd hát el a Heydebreggedet, ha annyit vársz tőle.

És a sakkpartit nem játszották le.

Az estély, amelyet Lea a rangos barbár tiszteletére rendezett, a meghívottak körében általános érdeklődést keltett. Még Raoul is, aki pedig az utóbbi hetekben nemigen mutatkozott az anyjánál, szeretett volna találkozni az idegennel. Lea félt, hogy a szenzációra éhes, impulzív ifjú esetleg kellemetlen kérdéseket tesz fel a vendégnek, s ezzel galibát okoz. De amikor ezt óvatosan értésére adta Raoulnak, az kissé sértődötten kijelentette, hogy a frakkjára mindenkor méltónak fog bizonyulni.

Heydebregg a kis estélyen méltóságteljesen és mértéktartón viselkedett, a kemény ing jól állt neki. Lassú, körülményes, ófrank udvariassággal mozgott, sokat hajlongott, az asszonykezeket nem minden gyengédség nélkül fogta hatalmas, fehér bőrű kezébe, szögletes, iskolás franciasággal beszélgetett, s a vendégek enyhe csalódására nem mondott semmi ostobaságot. Még Marieclaude is elismerte, hogy az otrombán korrekt Monsieur Heydebregg egy charmeur vízilóra emlékezteti az embert.

Heydebregg vizenyős, pilla nélküli szemével egész este úgy nézelődött, mint valami idegen országban járkáló turista. Nézelődése nem volt feltűnő, de azért alaposan körülnézett. És figyelmesen hallgatott minden szóra, jóllehet nehezére esett a többiek gyors, laza francia beszédét követnie. Annál nagyobb örömére szolgált, hogy Madame de Chassefierre – mellette ült az asztalnál – folyékonyan beszél németül.

Heydebregg úr kellemetlen szeme és félelmetes keze ellenére is inkább vonzotta, mint taszította Leát. Tulajdonképpen miért várakoztatta meg olyan sokáig Erichet, tagadta meg tőle ezt az ártatlan örömöt? Még mindig kissé idegesnek és aggodalmasnak látszik. Hogy megnyugtassa őt, s mert Monsieur Heydebregg Erichnek nyilvánvalóan szívügye, Lea kokettálni kezdett a vízilóval. A víziló, ahogy ezt Lea magában mulatva megállapította, alig bírta levenni szemét csupasz karjáról.

– Min mosolyog? – kérdezte tőle Heydebregg csaknem tanáros szigorral. – Olyan ostobának tartja, amit mondtam? – Heydebregg ugyanis újból párhuzamot vont a német és a francia társasági élet közt.

– Egyáltalán nem – válaszolta Lea. – Azért mosolygok, mert jól áll nekem, s mert jó hangulatban vagyok. Ön igen szórakoztató, Heydebregg úr.

Lea tetszett Heydebregg úrnak. És amellett kissé bosszúsan azt is el kellett ismernie, hogy ez a szabados társaság, amelyben ráadásul két zsidó is van, határozottan kellemes és nem is olyan megbotránkoztató. Egy s más megjegyzésből, amit nem egészen értett, azt gyanította, hogy e társaság ugyan léha és cinikus, de kétségtelenül nem az a Szodoma és Gomorra, amit várt. – Ártatlanabb, mint amilyennek képzeltem – jegyezte meg némi sajnálkozással Wiesenernek, amikor egyszer kettesben maradtak –, de az úgynevezett ártatlanok a legveszedelmesebbek.

Raoul egész este leplezetlen érdeklődéssel figyelte Heydebregget. Valahányszor alkalma nyílt rá, közelébe férkőzött, szerényen részt vett a beszélgetésben, igyekezett Heydebregg figyelmét magára vonni. Wiesener meglepve látta, milyen egyszerűen, sőt gyerekesen tud a fia viselkedni, ha súlyt helyez rá. Raoul egyébként oly éles szeme, amely mások gyengeségeit úgyszólván mindig felfedezte, most ennek a Heydebreggnek hibáit, bármennyire is szembeszökőek voltak, úgy látszik, nem fedezte fel. Heydebregg pedig az ifjú ember leplezetlen csodálatát barátságos le-ereszkedéssel viszonozta. Bevonta őt a társalgásba, s elismerését fejezte ki Raoul német nyelvben és irodalomban való jártassága felett.

Wiesener örült, hogy a fia tetszik a tagtársnak. Ezt többé-kevésbé nyíltan meg is mondta Raoulnak. A fiú kedvesen válaszolt, de kedvessége éppen olyan volt, amilyet Wiesener tanúsított volna valaki iránt, akivel egy s más nézeteltérése támadt. – Valóban kitűnő ötlet volt – tréfálkozott Wiesener – ezt a frakkot varratni –, mire Raoul hasonló tréfás hangon válaszolt. De Wiesener látta, hogy Maria nem tévedett, s hogy az ifjúsági találkozó históriája után nem lesz könnyű helyreállítania a régi jó viszonyát Raoullal.

Ettől eltekintve az estély nagyon jól sikerült. A vendég tetszett Lea párizsi barátainak, és a párizsiak érdekelték a vendéget. – Köszönöm, fiatalember – mondta távozáskor Heydebregg Wiesenernek. – Igaza van, sok érdekeset találni ezekben a körökben – tette hozzá, s Lea karjára gondolt.