13
A jó ügy diadala

A Párizsi Német Újság virágzott, gyarapodott. Tíz jókora oldalát öröm volt látni. A legjobb német írók dolgoztak benne, még maga Jacques Tüverlin is írt a nácikról egy dühödt, elegáns cikket a lap számára.

Ám a vevő, aki az újságosbódénál a PNU egy példányáért a maga sárgaréz ötvencentime-osát leszurkolta, nem is sejtette, mennyi izzadságba és fejtörésbe került ezt a tíz oldalt olvasásra érdemes tartalommal megtölteni. A szerkesztőknek szakadatlan harcokban kellett visszaverniök a támadásokat, amelyeket a feldühödött Gingold és minden hájjal megkent ügyvédje indított ellenük. Ahogy azt Zarnke megjósolta, egymást követték a határozatok, fenyegetőzések, foglalások, s a PNU helyiségében ki-be jártak a bírósági küldöncök.

De a legnagyobb baj az állandó pénzszűke volt. A Zarnke jogtanácsos és Peter Dülken által felhajkurászott összegek már elfogytak, aprócska kölcsönöket kellett összekoldulniok, hogy valamiképpen tovább tengődjenek. A szerkesztőknek nemcsak az addiginál több munkát kellett végezniök, hanem egyre szűkösebb fizetéssel kellett beérniök, s hogy ezt a nehéz sorsot elviseljék, újból és újból arra kellett figyelmeztetniök magukat, hogy bátor, nemes és szükséges feladatot teljesítenek. A PNU életben tartása bizony sok energiát, ravaszságot és optimizmust követelt.

Az öreg Heilbrun jól bevált. Hosszú újságírói pályafutásának tapasztalataival nagy szervezői képesség párosult, továbbra is reprezentatív személyiség volt, büszke, magabiztos szónoklatokat tartott. Aki azonban jobban belelátott, hamarosan észrevette, milyen sebzett. Sepp mellett riadtan, alázatosan surrant el, s olykor még mások jelenlétében is hirtelen magába rogyott. Ilyenkor ebben az öreg, összetört férfiban senki se fedezte volna fel a Max Liebermann-festményen büszkélkedő nagyurat.

Mindehhez járult még, hogy a PH – várakozásaik ellenére – nem adta meg magát. Gingold és Hermann Físch ugyanis kiötlött egy életmentő trükköt: tekintélyes angol, amerikai és francia Írókat szólítottak fel, hogy írjanak a PH számára. Ezek az urak mit sem tudtak a német emigráns sajtó köreiben uralkodó viszonyokról, s mivel Gingold legyőzve önmagát, zsíros honoráriumokat ajánlott fel nekik, nem láttak semmi okot rá, mért tagadják meg közreműködésüket. Az emigráns olvasótábor nem volt nagy, s a két újság éles vetélkedése a példányszám csökkenéséhez vezetett.

A PNU szerkesztői haragosan, rezignáltan, nekikeseredve folytatták munkájukat. Egyre csak azt mondogatták maguknak: győznünk kell, győzni fogunk. De magabiztosságuk lassanként álarccá változott, mögötte csüggedés, komor kétségbeesés rejtőzött.

S ekkor egy szeptemberi nap délutánján a Német Hivatalos Hírügynökség közleményt bocsátott ki, amely szerint Friedrich Benjamin újságírót a német kormány a svájci hatóságoknak adja át.

A PNU szerkesztősége nem volt többé sivár. Senki se hitt már igazán a győzelemben, s most e győzelem olyan hirtelen jött, hogy mindent úgyszólván kiemelt a sarkaiból, mindenkinek szárnyakat adott. Még maga Heilbrun is egyszeribe megfiatalodott, fénykorának nagyúri ábrázatát öltötte magára, Liebermann portréjának megelevenedett mása lett.

Amikor Sepp Trautwein meghallotta a hírt, egy időre valósággal kővé vált. – Szabad, Benjamin szabad – morrnolta maga elé. – Szabad, szabad – ismételte újból és újból. És csak néhány másodperc múlva kezdett ragyogni, ekkor azonban egész csontos arca, sűrű, ősz szemöldöke alatt mélyen ülő szeme feltündökölt, Sepp szinte megszépült. Végigszáguldott a szerkesztőségi szobákon, nyelvével csettintgetett, sután, bolondul hadonászva hol egyik, hol másik kollégáját ragadta vállon, s egyre csak azt hajtogatta: – Szabad, szabad. – Megölelte Erna Redlichet, elkapta a hórihorgas, sovány Peter Dülkent, aki szintén magánkívül volt az örömtől, s teljesen értelmetlenül rárivallt: – Na, Pitt, kinek volt igaza? Hát nem megmondtam? – Még azt is elfelejtette, hogy haragban van Heilbrunnal, erősen megrázta kezét. – Na, ehhez mit szól? – kérdezte tőle nagy hangon. Majd hozzátette: – Miért nem szólít Seppnek, maga idióta?

„A gyenge ember meghal, az erős harcol” – énekelte, s újból és újból elismételte: – Szabad, szabad. – Mintha részeg lett volna.

Pitt és Heilbrun ostromolni kezdték, hogy neki kell a Friedrich Benjamint üdvözlő cikket megírnia, csak ő írhatja meg, senki más, ez a mai nap az ő napja, az ő győzelme. De Sepp szabódott. – Ezt már nektek kell megírnotok – mondta –, én most nem tudnám, egészen részeg vagyok.

– Mindannyian azok vagyunk – nevetett Peter Dülken, s hosszú, barna haját hátravetette homlokából. Sepp azonban odábbállt, s csak tovább mondogatta: – Szabad, szabad.

Tántorogva, boldogan, ragyogva bandukolt az enyhe szeptemberi napon. Egy kávéház teraszán ült le. Jólesett neki a nyüzsgő, serénykedő emberáradat kellős közepén üldögélnie, emberek közt, akik ujjongó lelkesültségének akaratlanul is mintegy örömteljes staffázsul szolgáltak. Megivott egy korsó baksört, majd egy másodikat s harmadikat, vett egy újságot, majd egy másodikat s harmadikat, s mindegyikben azt olvasta, hogy a német kormány határozata értelmében Friedrich Benjamin újságírót a svájci hatóságoknak adják át. Sepp Trautwein élvezni tudta a jót, s életében sok minden rossz mellett sok minden jót is megélt, de soha, soha nem volt még olyan boldog, mint aznap. És ha valamennyi éve szürke és sivár lett volna, s csak ez az egyetlen óra adatott volna meg neki itt, ennek a párizsi kávéháznak teraszán az újságokkal, a jó hírrel, a három korsó baksörrel s azzal a nagy, mellet feszítő érzéssel, hogy „szabad, szabad”, élete már akkor is boldog lett volna.

Tehát nem csalatkozott hitében. Az igazság, az értelem nem üres frázis, helyük van a világban, s az öreg Ringseisnek igaza van, csak meg kell tanulni várni. És lám, Anna mégis odavágta a lapokat, szegény Anna, ó, miért nem lehetett beleoltani ezt a várni tudást, ezt a bizakodást. De legalább az öreg Ringseisnek még megmondhatja, hogy Friedrich Benjamin szabad.

Egyelőre azonban csak a pincérnek szólt oda: – Kiszabadult. Olvasta, uram? Kiszabadult, s én ezt előre megmondtam. – És amikor a pincér csodálkozva rámeredt, nagy borravalót adott neki.

Aztán tovább futkározott a szép szeptemberi napon, s noha csak három kiskorsó baksört ivott, úgy érezte magát, mint azon az estén, amikor Erna Redlichhel oly meghitt hangulatban elbeszélgetett, s utána Párizs városának üres utcáin és terein kóborolt. Igaza volt s továbbra is igaza lesz. – Eljön még a napja – rikácsolta maga elé úgy, mint akkor. Végigsétál majd az Isar rakpartjain, látni fogja a Frauenkirche tornyait, májas hurkát eszik, márciusi sört iszik, s Richard Straussnak a vállára koppint: – Na, szomszéd úr, okosabban is viselkedhetett volna. – És ha Riemann majd elfogódottan rávigyorog, egyszerűen visszavigyorog rá, de egyébként előkelően hallgatni fog. Eleuszetai, el fog jönni, ez most újból bebizonyosodott, vagy népiesebben szólva: „Finggal, Hitler úr, nem lehet piros tojást festeni.” Bár időközben kaptunk egyet-kettőt a fejünkre, de nem hiába csináltuk mindezt végig, most majd ez is bebizonyosodik. És mindenekelőtt az fog bebizonyosodni, hogy a Váróterem nem hiába várt.

Csak most – de most aztán olyan kérlelhetetlen bizonyossággal, hogy szinte megijedt tőle – döbbent rá, mit is jelent számára Friedrich Benjamin kiszabadulása. Benjamin szabadságával önnön szabadságát vívta ki. Most visszatérhet a muzsikához, de milyen más emberként tér vissza, érettebben, bölcsebben s mégis még fiatalon. Az ihletéből nem illant el semmi, szellemének bora jó, öreg lett, s a megfelelő palackot is megszerezte hozzá. Mennyi mindent tanult és értett még ebben a két esztendőben.

Egyszer, már felnőtt korában, elment a Wilheim-gimnáziumba, bement abba a tanterembe, ahol tízéves korában ült, ott álltak az akkori padok, ugyanazok a padok, de ó, most milyen kicsik, milyen aprók voltak. És ahogy az akkori Sepp azokra a padokra nézett, s arra a Seppre, aki az egyik ilyen padban ült, úgy néz vissza a mostani Sepp a két esztendő előtti Seppre, reményeire, félelmeire és terveire.

A rakparton állt. A víz felé kellett fordulnia, szégyellte kimutatni örömét és azt a roppant fényt, amely most bizonyára egész arcát elárasztja: mert az emberek irigykednének, ha így látnák. Elnézte a frissen, barátságosan, zölden áramló Szajnát, s úgy érezte, akkor se lehetne boldogabb, ha ez a folyó az Isar volna. Visszatérhet a muzsikájához. Zenét szerezhet, tiszta lelkiismerettel, s nem kell többé mások miatt a fejét törnie. Megtette a magáét.

Szabad, szabad. Érezte, ahogy lehull róla a teher, valósággal érezte, ahogy a válla megkönnyebbedik, a válla, a melle, az egész teste. Fricike szellemalakja egyszeribe szertefoszlott, elhallgatott az a halk, kísérteties muzsika, amely mindig körüllengte. Szabad volt, szabad. Mélyet lélegzett, kinyújtózkodott, kifújta magából az elhasznált levegőt, s újat, frisset, tisztát lélegzett be.