15
Caesar és Kleopátra

Lea ugyan kissé „természetellenesnek” tartotta, hogy Konrad Heydebregg-gel flörtöljön, de mégse hagyta abba. Wiesenernek e flörtöt egyetlen szóval se említette. Ezen a téren kettejük közt szótlan, amolyan cinkos egyetértés uralkodott. Wiesener szkeptikus, ironikus lélek volt. Lea jogosan tételezte fel, hogy Erichet, akinek a nácik kedvéért annyi intellektuális áldozatot kell hoznia, elégedettséggel tölti el, hogy a víziló nem bír tágítani mellőle.

A tagtárs eleinte a maga körülményes, ódivatú módján óvatos bókokat mondott Leának. De az utóbbi hetekben ezzel felhagyott. Ha Lea ott volt, ez a nagy darab ember csak üldögélt, kissé nevetségesen, kissé félelmetesen, s várta, hogy az asszony melléje üljön. Lea ezt úgyszólván mindig meg is tette, s noha egyikük se beszélt túl sokat, mégis valamilyen kölcsönös vonzalom fűzte össze őket.

Egyébként Heydebregg nem sokszor jött el. Még az ellenségei se mondhatták volna róla, hogy Lea után futkos, csapja neki a szelet. És mégis bűntudat töltötte el. Épp azt tartotta erkölcstelennek, hogy ilyen szótlanul ülnek egymás mellett. Olyan érzelmek ébredtek benne, amelyekről azt hitte, már réges-rég mindörökre kihunytak. Az effajta érzelmekre pedig nincs szüksége, nem illenek hozzá.

Csakhogy egy vérbeli nemzetiszocialista nem fut meg a kísértések elől, megbirkózik velük. Heydebregg senki elől sem futamodik meg, önmaga elől sem. Heydebregg nem szüntette be látogatásait a Rue de la Ferme-en. Mérlegelte a pro és a kontra érveket, s úgy találta, egyensúlyban vannak. Hideg fürdőket vett, megkettőzte tornagyakorlatait, s a látogatásait nem szüntette be.

A Comédie Francaise-ban megnézett egy Berenice előadást. Igen mély hatást tett rá az a méltóság, amellyel Titus az úgynevezett uralkodói kötelességei kedvéért lemond zsidó kedveséről, Bérénice-ről. Ezt Wiesenernek is megemlítette. Wiesener azonnal rájött, hogy a víziló párhuzamot lát Leához fűződő kapcsolata és Titusnak a zsidónővel való szerelmi viszonya közt. Tüstént nekiállt, hogy Racine színművének erkölcsi hatását lerombolja. Csodálattal adózott Heydebreggnek, hogy a németek közt azon ritka kivétek testesíti meg, akinek a nehezen megközelíthető francia költő cirkalmas ünnepélyessége iránt érzéke van. Majd azt kezdte fejtegetni, hogy a boldogtalan szerelmek minden nép történelmében és irodalmában nagyobb érdeklődésre találnak, mint a boldogak. Titus és a zsidónő boldogtalan szerelmét az emberiség éppúgy megőrizte emlékezetében, mint Antonius és Kleopátra végzetes szerelmét. Ámde a nagy Caesar és az egyiptomi asszony boldog szerelmét az emberiség jóformán teljesen elfelejtette. Heydebregg rögtön felfigyelt, s a művelt Wiesener megmagyarázta neki, hogy a férfias, okos Caesar az egyiptomi asszony és a nagy politikai céljai közti alternatívát nem volt hajlandó tudomásul venni, egyiket se áldozta fel a másik kedvéért. Épp ellenkezőleg: mindkettőt erős kézzel magához ragadta, az asszonyt is, meg a birodalmat is. Egyszerűen Rómába hozatta Kleopátrát, s nappalait politikai ügyeinek, éjszakáit meg az asszonynak szentelte. Heydebreggre e fejtegetés szemmel láthatóan mély hatást tett, elhatározta, hogy tanulmányozni fogja a Kleopátráról szóló irodalmat, s ezt fel is jegyezte naptárára. Wiesener élvezettel figyelte, mennyire kikezdte már az általa óvatosan adagolt méreg a tagtárs puritanizmusát.

Heydebregg őszintén igyekezett megmaradni a helyes úton, s politikai tevékenységét a Rue de la Fenne befolyásától a legteljesebben távol tartani. Itt van például ez a Wiesener és von Gehrke úr közti belviszály. Nem hanyagolta-e el esetleg az utóbbi hetekben méltánytalanul ezt a von Gehrkét Wiesener kedvéért?

Sűrűbben elbeszélgetett hát Spitzivel, sőt a PH körüli vitát is felelevenítette. – Igaza volt, kedves von Gehrke – ismerte el. – A PH megzabolázása elhúzódik.

Igen, válaszolta Gehrke, ezt még Wiesener barátai sem tagadhatják. De, védelmezte álszenteskedőn vetélytársát, a Wiesener által javasolt homeopatikus módszereknek az a természetük, hogy eleinte épp az ellenkező irányban hatnak. Ezért egyelőre tudomásul kell venni, hogy a PH most még a szokottnál is pimaszabb. Heilbrun és Trautwein, fejezte be sóhajtva fejtegetéseit, bizonyára még sok borsot törnek az orrunk alá, amíg majd Wiesener tagtárs megzabolázza őket.

Heydebregg erre semmit se válaszolt. Spitzi azonban úgy látta, hogy a tagtárs ma kegyes hangulatban van, s ezért elhatározta, hogy megpróbálja, hátha mégis sikerül Wiesener tervét megtorpedóznia. Továbbra is az a véleménye, jelentette ki, hogy a legokosabb volna a PH zugfirkászait minden kényeskedés nélkül egyszerűen eltaposni. Mit számít az, ha egy ilyen erőszakos akció miatt utólag majd mindenféle rágalmat zúdítanak a fejükre. A pártnak már megvannak a maga tapasztalatai: a közvélemény, ha már kellőképpen kisiránkozta magát, tudomásul veszi a tényeket. A világ, ezt nem lehet tagadni, mazochista, kifejezetten szereti a kellemetlen tényeket, persze ha már végrehajtották azokat. Csak akkor kezd háborogni, ha a kínos operációt túl sokáig halogatják.

A tagtárs figyelmesen hallgatta Spitzi érvelését, de aztán csak ennyit válaszolt: – Érdekesnek találom, kedves von Gehrke, hogy a véleményét változatlanul fenntartja. – Heydebregg e válaszából Spitzi éppoly keveset tudott kiolvasni, mint fénytelen, vizenyős szeméből.

Amikor Spitzi eljött Heydebreggtől, bosszankodott, hogy mégis megpróbálta a vízilót visszahódítani. Hová lett hajdani szép fatalizmusa, önelégült egykedvűsége? Spitzi fanyarrá vált. Már nem lelt örömet Párizs városának gyönyöreiben, nem lelt örömet önmagában, külsejében, lényében, fogaiban, előkelőségében, karrierjében, nőhódítói képességeiben. Miért, megöregedett?

Ebben a hangulatában jelentették neki, hogy Raoul de Chassefierre keresi. Az ifjú már annak idején, Madame de Chassefierre estélyén is megnyerte tetszését, most, hogy ilyen kókadt kedvében volt, kétszeresen örült látogatásának. Jól jön egy ilyen ifjú ember, egy kis ifjúságot kölcsönözhet tőle.

Raoul reményekkel és óhajokkal eltelve állított be. Most még inkább vágyott rá, hogy a német-francia ifjúsági találkozót Wiesener akarata ellenére is tető alá hozza. Be akarta bizonyítani neki, hogy ki ő, borsot akart törni Wiesener orra alá. Von Gehrke és Heydebregg urak, gondolta, talán segíthetnek neki terve megvalósításában.

Raoul arra a meggyőződésre jutott, hogy Wiesener aggályai vele és az ifjúsági találkozóval szemben karrierje miatti túlzott félelemből erednek. A nemzetiszocialista bíróságok és közigazgatási hatóságok gyakorlata értelmében már az anyja se valóságos zsidó, csak „kevert fajú”, Raoul ellen pedig a legcsekélyebb kifogást sem lehet felhozni. Az okok, amelyek Wiesenert olyan félénkké és szőrszálhasogatóvá teszik, nem állják meg a helyüket, túlságig felfokozott törtetésről van szó, semmi egyébről. Von Gehrke úr vagy Heydebregg úr, ebben Raoul biztos volt, a zsidó dédnagy-apján nem fognak semmi kivetnivalót találni.

Spitzi valóban szemmel láthatóan örült a látogatásának, Raoul hamarosan feloldódott, régóta nem beszélt senkivel olyan szabadon, mint most Spitzivel. Visszanyerte régi ifjontiságát, a koravénségnek és kamaszos merészségnek azt a keverékét, amellyel már oly sok sikert ért el. Von Gehrke úr egyenlőként kezelte. Megmutatta neki a lakását, többször is elismételte, hogy jöjjön el gyakrabban hozzá; nagyokat nevettek, kicserélték nőknél szerzett tapasztalataikat, pletykálkodtak.

Spitzit, miközben így felvillanyozva csevegett Raoullal, újból és újból elfogta az érzés, hogy ezzel a fiúval már régebben találkoznia kellett valahol. Azt a módot, ahogy ez az ifjú férfiasan s mégis hányavetin fel-alá járkált, leült, felugrott, lábait keresztbe rakta, ezt már ismerte, ezt már nemegyszer látta. Persze volt egy s más, sőt sok vonás, amit Spitzi Madame de Chassefierre-en megfigyelt, s amit Raoul örökölt. De még valaki másra is emlékezteti ez az ifjú. Teringettét! Par exemple! Hogy ezt nem vette rögtön észre. David Reinachnak, a prominens zsidónak ez a dédunokája – ezt a vak is látja! – Wiesenernek, a prominens tagtársnak a fia.

Von Gehrke úr abban sosem kételkedett, hogy Wiesenernek viszonya volt Madame de Chassefierre-rel. Azt ugyan nem mondhatni, hogy kihívóan nagydobra verték volna, de nem is titkolták, nagyúri természetességgel beszéltek róla. És az is szokatlan dolog, hogy Lea portréja ott lóg Wiesener könyvtárszobájában; ez azt bizonyítja, hogy bár társadalmi köreiket nem akarják maguk ellen kihívni, de abból se csinálnak nagy ügyet, hogy megszegjék a konvenciókat, ha azok útjukban állnak. Spitzit voltaképpen az lepte meg, hogy ez a viszony már ilyen régóta tart, hisz ez már szinte házasság.

Még fogalma se volt, hogyan, de máris biztosan tudta, hogy ezt a felfedezését egyszer még kijátszhatja Wiesener ellen. Nem rejtette véka alá örömét, Raoullal szemben még barátságosabban viselkedett, még inkább kitárulkozott előtte. Egyébként valóban őszinte rokonszenvet érzett az ifjú iránt.

Raoul pedig most előállt a nagy ifjúsági találkozóra vonatkozó tervével. Nagy kár, mondta, hogy a nacionalista mozgalomba az egész világon olyan sok elmeszesedett agyú s elaggott ember is belekontárkodik. A nacionalizmus az ifjúság ügye, fiatalembereknek kell azt előmozdítaniuk. Raoul magatartása meggyőződést és lelkesedést árasztott.

Spitzi rögtön felismerte, hogy az ifjúsági találkozó tervéből Wiesener ellen fegyvert lehet kovácsolni. Ha e találkozó során egy de Chassefierre úr bukkan fel, a PH biztosan megújítja támadásait Lea és Wiesener ellen. A jó Wiesener akkor majd megtanulja, mennyire melléfogott, amikor a PH elleni akciót ilyen furfangosan és szőrszálhasogatóan a végletekig elhúzta. Saját csapdájába fog esni.

Így hát Gehrke szívből helyeselt Raoulnak. Az ifjú vállát átkarolva sétált vele fel-alá a szobában, részletesen megbeszélték a dolgot. Úgy vitatták meg Raoul tervét, mint ahogy két pimasz diák egy csínyt eszel ki valamelyik undok tanára ellen.

Spitzi eközben bizalmasan megkérdezte, miért nem fordul Raoul az ifjúsági találkozó ügyében Wiesenerhez, hisz az a Chassefierre családdal olyan jó baráti viszonyban van. Raoul zöldesszürke szemére fátyol borult, egyet nyelt, és csak aztán válaszolt. – Ó, Monsieur Wiesener – mondta erőltetett könnyedséggel s vállat vont – mindent megígér, amit csak kér tőle az ember. De aztán száz és száz más ügye akad, s megfeledkezik ígéretéről. – Von Gehrke úr ebből már eleget tudott. Raoul tehát szerencsét próbált Wiesenernél, és leégett. Az okok kézenfekvők. Ez az ügy várakozáson felül alakul.

Spitzi mosolygott, ragyogott, egész pökhendi szeretetreméltóságát latba vetette. Raoul csodálta azt a dölyfösséget, ahogy orrát rézsút az égnek bökve a levegőbe szimatolt, s egyetlen legyintéssel elsöpört minden ellenséget, kellemetlenséget, aggályoskodást.

Nem ígér semmit, tréfálkozott von Gehrke úr, amikor Raoul indulni készült, ő nem olyan, mint barátja, Wiesener. De kész rá, foglalta össze megbeszélésük eredményét, hogy Raoulnak minden tőle telhető segítséget megadjon. Raoul lendületességében, mondta, van valami magával ragadó. Már a legközelebbi napokban beszélni fog Heydebregg tagtárssal Raoul tervéről. – Nyélbe ütjük a dolgot – nevetett. – Ne nevezzen bárónak, kedves Raoul – kérte búcsúzásnál az ifjút –, nevezzen csak Spitzinek.

Amikor Spitzi elment Heydebregghez, a tagtársat teljesen magába merülve találta, vizenyős szeme még a szokottnál is merevebben bámult rá. Berlin afelől érdeklődött, meddig szándékozik Párizsban maradni, s jelezte, hogy adott esetben egy másik fontos és megtisztelő feladat várna rá. Mit válaszoljon? Elintézettnek tekintheti-e párizsi ügyeit? Igen is, meg nem is. Ez olyan kérdés, amit lelkiismeretével kell tisztáznia. Bizonyos dolgokat már elért, de még minden cseppfolyós állapotban van, semmi sincs befejezve.

Az idő melegebbre fordult, s Madame de Chassefierre említette, hogy arcachoni birtokára szándékozik leutazni. Barátait meg szokta hívni oda, és őt is felszólította, hogy jöjjön le. Heydebregg még nem döntötte el, hogy Németországba térjen-e vissza, Párizsban maradjon-e, vagy menjen-e Arcachonba.

Raoullal folytatott beszélgetése óta Spitzi visszanyerte korábbi magabiztosságát, diadalmasan, fiatalosan ült a testes Heydebregg előtt. A tagtárs óvatosan jelezte, hogy belátható időn belül esetleg végleg elhagyja Párizst. Spitzi meglepetést színlelt, szerényen s mégis nyomatékosan tiltakozott. Olyan sok tennivaló van még itt Párizsban, amit a tagtárs távollétében nem lehetne elintézni. Ha egy olyan személyiség, mint Heydebregg, kiválik a játszmából, sokkal nehezebbé lesz például az a Berlin által szorgalmazott kísérlet, hogy a Quai d’Orsay-t a megbékélési komédiával az orránál fogva vezessék.

Innét aztán Spitzi már kényelmesen rátérhetett a Raoul-féle terv kifejtésére. Heydebregg az ifjúsági találkozó szavak hallatán felélénkült. Az ifjúság szónak Berlinben és nála is jó csengése volt. Egy ilyen úgynevezett ifjúsági találkozó még egy okkal több, hogy párizsi tartózkodását meghosszabbítsa. És egyébként arra is egy okkal több, hogy a Rue de la Ferme-mel való kapcsolatát fenntartsa. Csak az meggondolandó, hogy az ifjú de Chassefierre jelölése a PH zugfirkászainak esetleg kedvet csinál a Wiesener elleni támadásaik megújítására. De miért kapituláljanak egy ilyen csürhe előtt?

Heydebregg felállt. S amikor Spitzi is fel akart állni, kegyesen így szólt hozzá: – Maradjon csak ülve, fiatalember. – Súlyos léptekkel járkált fel-alá a kis szalonban, csizmái csikorogtak. Spitzi a szivélyességről tanúskodó „fiatalember” megszólításon felbátorodva tovább attakírozott: – Wiesener tagtárs is bizonyára érdeklődni fog az ifjú de Chassefierre úr terve iránt – jegyezte meg. Heydebregg fénytelen szemét Gehrkére szegezte. – Tekintettel a fiatalember és a mi Wiesenerünk közti jó kapcsolatra – fűzte hozzá Spitzi ártatlanul.

A víziló félbeszakította a trappolást. A szavak ártatlannak hangzottak, és Spitzi naivul mosolygott. Heydebregg ennek ellenére valami fenyegetést, rosszindulatú célzást hallott ki belőlük, s ez meghökkentette. Valóban furcsa, hogy az ifjú de Chassefierre von Gehrkéhez és nem Wiesenerhez fordult. Hisz az lett volna természetes. De ezt nem Spitzi-vel, hanem magával Wiesenerrel fogja megbeszélni. – Ez az úgynevezett ifjúsági találkozó – zárta le a témát meglehetősen száraz hangon – érdekes terv. Majd meggondolom a dolgot.

Szándékát még aznap végrehajtotta, beszélt Wiesenerrel. Wiesener megijedt. Emlékezetében felmerült fia gyűlölködő arca, ahogy akkor a Rue de la Ferme esti árnyak takarta kertjében a kitalálósdi közben rámeredt. Ez a taknyos kölyök tehát álnok ösztönével kiszimatolta legveszedelmesebb ellenségét, Spitzit, s vele szűrte össze a levet.

Wiesener kettőzött igyekezettel összeszedte magát. Tárgyilagosan kifejtette Heydebreggnek, hány és hány érv szól a terv ellen. Nem engedhetnek meg maguknak még egy olyan kudarcot, mint amilyet a frontharcos-mozgalomban elszenvedtek, a kockázat nincs arányban az elérhető haszonnal. Erre a tervre még nem érett meg az idő. Ami pedig az ifjú de Chassefierre úr jelölését illeti, nem volna opportunus az érzékeny franciáknak olyan kérdésekbe is belebeszélni, amely kizárólag rájuk tartozik. – Nem kell önnek mondanom, Heydebregg tagtárs – fejezte be fejtegetéseit –, hogy én örülnék legjobban Raoul jelölésének. De más az elfogulatlan vélemény és más a személyes rokonszenv. – És őszinte ábrázattal mosolygott.

Heydebregg szokása szerint pilla nélküli, ráncos szemhéját leeresztve hallgatta Wiesenert. Spitzi rosszindulatú célzása nem ment ki a fejéből. Gondolatban összehasonlította Wiesener tagtárs és az ifjú de Chassefierre arcát, alakját, gesztusait. Van itt valami vérségi kapcsolat? A PH esetleges újabb támadása miatti félelem és e támadás következményei teszik Wiesenert ilyen ékesszólóvá?

Heydebregg a gyorsan áramló szavak mögött is megérezte, milyen kínosan ellentmondásos érzelmek gyötrik Wiesenert. Igyekszik minél elfogadhatóbb érveket felsorakoztatni, legfőbb ellenvetését azonban elhallgatja. Csakhogy Heydebregg nem volt hajlandó Wiesener érzékenységére tekintettel lenni. Lehet-e itt Párizsban egyáltalán valamit elérni, tette fel a kérdést, ha mindig és mindenben tétovázó módszereket alkalmaznak? Wiesener mind a PH-ügyben, mind az ifjúsági találkozó dolgában igazi úgynevezett cunctator-nak mutatkozik. Hogy egy viszonylag fiatal embernek ennyi esze legyen, ez valóban meglepő. Szavai tréfásnak hangzottak, de Wiesener kihallotta belőlük a rosszallást.

Heydebregg egyébként nem fejtegette tovább e témát, egy másikra tért rá, amelyet Wiesener legutóbb szóba hozott, nevezetesen Kleopátra történetére. De ezzel kapcsolatos megjegyzései sem okoztak Wiesenernek örömet. A tagtárs ugyanis időközben tanulmányozta az egyiptomi asz-szony történetét, s elgondolkozott a Caesarral való viszonyából származó fián, Caesarionon. Érdemes eltöprengeni, mondotta, mi történt volna, ha ezt a fiatalembert, akinek Caesar szándéka szerint a Nyugatot a Kelettel kellett volna egységbe olvasztania, Octavius, a vetélytársa nem gyil-koltatja meg. Ő a maga részéről, jelentette ki tudálékos modorában, azon a véleményen van, hogy ez az ifjú ember, még ha uralomra is jut, csődöt mondott volna. Mert vegyes házasságból származott.

Wiesener hát megkapta a magáét. Heydebregg gondolatmenetet kétségtelenül Spitzinek Raoulra tett célzása sugalmazta. Ha a tagtárs már Caesartól is rossz néven veszi, hogy Kleopátrával nemzett fiút, mennyivel inkább felrója őneki Raoul nemzését.

Heydebregg merev arcáról rosszallásának hőfokát nem lehetett leolvasni. De az biztos, hogy nem volt kegyes hangulatban, amikor Wiesenert elbocsátotta. Wiesener égboltját hazaérkeztekor felhők borították. Rosszkedvűen nézett Lea mosolygó portréjára. És a Beaumarchais-n végzett munkája hosszú idő óta most először sehogy se akart sikerülni.

Heydebregg másnap reggel hosszú, egészséges álomból ébredt. Miközben hideg fürdőt vett, s tenyerével kis vízcseppeket paskolt hasára és hátára, elhatározta, hogy nem támogatja de Chassefierre ifiúr tervét. Wiesenernek igaza van: a kockázat nincs ésszerű arányban a várható eredménnyel. Titus helyesen cselekedett, hogy Bérénice-nek kiadta az útját, ő, Heydebregg nem Caesar.

Így elmélkedett fél nyolckor, reggelizés közben, az alvástól, a fürdőtől, a tornától felfrissülve. De este fél nyolckor, aznapi bokros teendőitől kimerülten, vacsora közben azt mondta magának, hogy egy ilyenféle ifjúsági találkozó nem rossz dolog, Wiesener tagtárs érvei túlságosan szubjektívek, hiba volna a tervet csak úgy egyszerűen elejteni.

Spitzi néhány nappal később megkérdezte tőle, hogy Raoul tervével kapcsolatban jutott-e már valamilyen elhatározásra. Heydebregg válasz helyett részletesen beszámolt Wiesenerrel folytatott megbeszéléséről, pontosan, néha szóról szóra idézte Wiesener aggályait, száraz hangon, minden megjegyzés nélkül. Spitzinek az volt a benyomása, hogy magának Heydebreggnek aligha van kifogása Raoul terve ellen, csak Wiesener aggályai miatt habozik. Spitzi örült, hogy Wiesener ellenvetéseket tett, vagyis fél a dologtól. A tervet tehát kettőzött buzgalommal kell támogatnia.

– Az ifjúsági találkozó dolga – mesélte Raoulnak – nem halad olyan gyorsan, mint ahogy szeretném. Váratlan ellenzőre talált, a mi kedves Wiesenerünk személyében. – A Bois-ban sétálgattak; már estére, sőt csaknem éjszakára járt, valahonnét gyereksírás hallatszott. Egymás mellett ballagtak, de csak homályosan látták egymás arcát. Raoul lelassította lépteit, Spitzinek úgy tűnt, a fiú zihálva szedi a lélegzetet.

Tehát megint csak Wiesener, gondolta magában Raoul. Mint a hegy, úgy tornyosodik elém, nem lehet megkerülni, beárnyékolja egész életemet. Tisztességtelen, piszkos dolog, hogy a hatalmát ilyen fennhéjázón érezteti velem. Aljasság, hogy mindig mindent tönkretesz. De az életemet nem hagyom tönkretenni. Megmutatom neki, ennek az embernek, aki nem akar az apám lenni. Nem vagyok a fia, az ellensége vagyok.

Gyorsan kell cselekednie, nagyon gyorsan. Mert másként ennek a Wiesenernek még azt is sikerül majd elérnie, hogy az új barátai: Spitzi és Heydebregg úr cserbenhagyják. Klaus Federsen, aki korábban úgy sürgött-forgott körülötte, most kerüli.

Klaus Federsen. Raoulnak hirtelen egy ötlete támad. – Monsieur Weisener ellenem van? – kérdezi egykedvűen. – Na szép. De a végén csattan az ostor. Azért még nyélbe ütjük a dolgot – idézi mosolyogva Spitzi szavait, majd hozzáteszi: – Quand mérne. Nem így van, Spitzi? – És miközben Spitzi nevetve helyesel neki, Raoul így töpreng: a papával szemben minden eszköz megengedett. Nem szabad aggályoskodnom. Egyszerűen bűnös ostobaság volna, ha skrupulusaim lennének. Egy olyan emberrel szemben, aki szégyelli, hogy az apám. Majd én megmutatom neki, hogy nem fogja az életemet tönkretenni.

Ezúttal nem kerülő úton: Maria közvetítésével fogott hozzá a dologhoz. A kettejük közti flörtnek egyébként is hirtelen vége szakadt. Raoul a pofon óta elviselhetetlenül szégyellte magát Maria előtt, a lány láttán kellemetlen érzések töltötték el. Maria viszont rájött, hogy az ifjúban csakis Wiesener tulajdonságait szerette, s most, hogy Wiesenerből kijózanodott, Raoulból is kiábrándult.

Raoul tehát bejelentés nélkül toppant be Wiesenerhez.

– Bizonyára hallotta – jelentette ki –, hogy az ifjúsági találkozó megvalósítására jó kilátásaim vannak. Több tagtárs, befolyásos urak érdeklődnek iránta. Félreérthetetlen választ szeretnék öntől kapni, Wiesener úr, hogy továbbra is szabotálni akarja-e a tervemet.

– Megőrültél, fiam? – kérdezte Wiesener. Nem is annyira a szavak, mint inkább a fiú kemény, rosszindulatú, eltökélt arca ijesztette meg. – Én sohase elleneztem a te ifjúsági találkozódat. Én...

– Látom, el akarja kenni a dolgot – vágott közbe Raoul.

– Tehát továbbra is szabotálni akarja. Szeretném tudomására hozni, hogy ezt nem tűröm. Megvannak, Wiesener úr, az eszközeim, hogy megvédjem magamat. És fel is fogom használni őket. Majd én megmutatom önnek.

Wiesener összeszorította fogait; nem hagyja magát kihozni a sodrából. – Nem tudom, mire megy a játék – mondta. – Nem tudom, mire akarsz kilyukadni.

– Mindjárt megtudja – válaszolta Raoul. – Ön azt mondta, nem az apám. Levonom a konzekvenciákat. Ön egy idegen úr, aki az anyámat és engem bemocskolt, aki útjában áll a karrieremnek. Ebből elég volt, Wiesener úr. Megtanultam a leckét. Majd én kicsinálom magát, Wiesener úr. Egykettőre kicsinálom. Ha az ifjúsági találkozó nem jön létre, fuccs a karrieremnek, mielőtt még elkezdődött volna. De arról biztosítom, hogy akkor az ön karrierjének is fuccs.

– De most már elég volt – mondta Wiesener. Vadul, haragosan nézett a fiúra, lerítt róla, nehezen bírja megállni, hogy neki ne ugorjon. Ám Raoul zöldesszürke szemében változatlan energiával villogott a rosszindulat.

– Nyugodtan megint pofon üthet, Wiesener úr – vágta oda kihívóan az apjának. – De ez lesz az utolsó csínytevése. Figyelmeztetem önt. Rám egyszer büntetlenül kezet emelhetett, a pártját azonban nem fogja büntetlenül az orránál fogva vezetni. Az majd megfizet önnek. Tán azt hiszi, senki se tudja, hogy ön a pártjának bizonyos elveit megszegi. Figyelmeztetem önt. Ha szabotálja a tervemet, majd egy-két embert felvilágosítok. A párt nem tűri el, hogy egy prominens tagja olyan magánéletet folytasson, mint ön. Én ugyan nem vagyok az ön fia, de amit ön művel, amit ön a Rue de la Ferme-en továbbra is művel, annak nagyon is olyan szaga van, mint amit az ön pártja gyalázatnak bélyegez.

– Assez – mondta Wiesener. Halkan, fegyelmezetten beszélt, s Raoul akarva, nem akarva tiszteletet érzett iránta.

– Igen – válaszolta –, elég volt. De most már tudja, mi vár önre. – És ezzel távozott.

Wiesener leült, s megtörölte verejtékező homlokát. Hosszú másodpercekig üres tekintettel meredt maga elé. Mi történt itt? Apa-fiú tragédia? Oidipusz? A fiatal nemzedék lázadása az öregebb ellen? Zagyvaság. Hallatlan szamárságot követett el, s ez most megbosszulja magát. Közte és Raoul között mindennek vége. Elvesztettem a fiamat, ismételte el többször is, de érzelgősségéért menten kicsúfolta magát.

Csak üres fenyegetés volt, amit ez a finom fiacskája a szemébe vágott? Puszta dühkitörés volt, vagy pedig komolyan gondolt zsarolási kísérlet? Ha Raoul végrehajtja fenyegetését, ezzel csak önmagának árt. Az anyjával is tényleg meg akarja szakítani a kapcsolatot? Valóban elköveti azt az ocsmányságot, hogy elrohan a pártszervekhez, s bejelenti: az önök Wiesenerje továbbra is az anyámmal hál? Valóban egy ilyen égbekiáltó ostobaságot akar elkövetni? A józan ész ellene szól, az érzés és a jó ízlés ellene szól, s Raoul – Wiesener és Lea fia – természettől fogva se nem rossz, se nem buta, se nem ízléstelen.

És mégis el fogja követni. Az ember józan észt, tisztességérzést, ízlést, mindent félrelök, ha egyszer az ösztönök veszik át az uralmat. Ez a gleichsaltolás, az ész, a tisztesség, az ízlés felszámolása. Ez a mi barna korszakunk. Ezek a konzekvenciák. Raoul helyében én is ugyanezt tenném. Csak ne áltassuk magunkat. Így van ez. Ez a nemzetiszocializmus lényege. Mindig azon lelkesedtem, milyen szerencsém van ezzel az egy fából faragott, egyszerű, erőteljes világnézettel. Most ezt az erőteljes világnézetet a magam bőrén tapasztalom.

„Assez”, mondtam neki, „Igen, elég volt”, válaszolta a fiú. Egész biztosan beváltja a fenyegetését. Efelől nem áltathatom magamat. Nem engedhetek szabad folyást a dolgoknak. Cselekednem kell.

Ez a taknyos kölyök bizonyára megtudta, hogy Heydebreggnél elleneztem az ifjúsági találkozót. Csak Spitzi mondhatta meg neki.

Wiesener komoran mosolyogva maga elé képzeli a kezet, amely Raoult ezen az úton elindította, Spitzi szépen manikűrözött kezét.

Nem marad számomra más hátra: még egyszer beszélnem kell Heydebregg-gel. Nagy visszakozót kell fújnom, kénytelen leszek saját magam aláásni a terv ellen felhozott érveimet. Az ifjúsági találkozót muszáj megtartani. Veszélyes, ha megtartják, a PH egész biztosan másodszor is meg fog támadni, s ennek a második támadásnak fene kellemetlen következményei lesznek. De ha az ifjúsági találkozó nem jön létre, ez még veszedelmesebb volna. Az ifiúr denunciálása egész lavinát indítana el, amely maga alá temetne engem, a karrieremet, tönkretenné Leához fűződő viszonyomat.

Nagy hülyeséget csináltam, hogy Raoult így magam ellen bőszítettem. Most a fiú a markában tart. Még hálásnak kell lennem, hogy Leának nem mesélt a történtekről. Ezzel még egy másik fegyvere is van. Fel is fogja használni. Holttesteken gázol keresztül, ugyanúgy, ahogy Spitzi tette. Az ő nemzedéke keményebb az enyémnél. Az ő nemzedéke – és épp ez az erőssége – nem azzal tölti az idejét, hogy terjengős feljegyzéseket készít valamiféle História Arcanában. Raoul a valóságban az én fiam, csak fiatalabb, keményebb, következetesebb.

Wiesener most gyűlölte Lea portréját, azokat a zöldeskék szemeket, amelyek nyugodtan, enyhe iróniával néztek le rá.

Már másnap felkereste Heydebregget. Elismerésre méltó őszinteséggel kijelentette, hogy az ifjúsági találkozóra vonatkozó véleménye elhamarkodott volt. A tagtársnak igaza van, ő, Wiesener az utóbbi időben valóban hajlik a nem mindenkor helyénvaló habozó taktikára. Még egyszer átgondolta a tervet, s érett megfontolás után arra a meggyőződésre jutott, hogy az ifjúsági találkozót a vele járó kockázatok ellenére is meg kellene rendezni.

Heydebregg lehunyt szemmel sokáig hallgatott. A hatalmas pecsétgyűrűvel ékesített, fehér bőrű, óriási kezét hol ökölbe szorította, hol megint kinyitotta. – Még nem döntöttem a dologban – mondta végre. – A legközelebbi napokban még egyszer nyugodtan átgondolom az ügyet.

Wiesener azt hitte, hogy a tagtárs szíve szerint támogatta volna Raoul tervét, s ebben csak az ő ellenvetései akadályozták meg. Feltételezte, hogy mihelyt ő ezeket az ellenvetéseket visszavonja, Heydebreggnek nem lesznek többé gátlásai. Csakhogy a víziló olyan szárazon, már-már elutasítóan válaszolt, hogy Wiesenert aggodalom fogta el.

Feleslegesen. Heydebregg csak színlelte a szárazságot. Már másnap kijelentette von Gehrke úrnak, hogy az ifjúsági találkozó megnyerte tetszését, s utasítást adott e tárgyban feljegyzés készítésére.

Ez az elhatározása pedig szükségessé tette, hogy párizsi tartózkodását meghosszabbítsa, miért is nekilátott, hogy a Watteau szállóbeli szobájának eddig átmeneti jellegét megszüntesse, s ennek érdekében a mezítlen Miss O’Murphy szépséges hátulját a Vezér komoly, bajuszos ábrázatával cserélte fel.