9
Az emigránsbarakkban

Az emigránsoknak egy sereg újságjuk és folyóiratuk, sőt egy napilapjuk is volt, a Párizsi Újság. De legreprezentatívabb sajtóorgánumuknak – jól dokumentált, kitűnő kultúrpolitikai rovata miatt – a hetenként háromszor megjelenő Párizsi Hírek számított.

A Párizsi Hírek szűkös létszámmal dolgozott, egy-egy szerkesztőnek sok olyan feladatot kellett ott ellátnia, amelyet nagyobb lapvállalatoknál segéderők végeztek, és Sepp Trautwein gyakran szenvedett amiatt, hogy afféle alantas munkát kellett végeznie, amelyet sokan mások is elláthattak volna. Ezért adta fel a muzsikáját? De aztán azt mondta magának, hogy ez a munka is szükséges, és egy nagy ügyet szolgál. Mert a Párizsi Hírek szegényes külseje ellenére is több volt egy akármilyen kis újságnál: a német ellenzék hangja volt.

Ezt az ellenzéket pedig a német nép alkotta. Mert a németek többsége szembeszegült az eluralkodott barbársággal. Csakhogy ennek a többségnek száját betömték, nem tudott kiáltani. Itt, a Párizsi Hírek-ben a német nép visszanyerte hangját. Nem bírt harsányan szólni, de hangja mégis áttört a ricsajon, amit a barbárok csaptak, s a barbárok a maguk egész hatalmas apparátusával sem bírták e hangot elnémítani. Újból és újból tudomására hozta a lagymatag világnak, milyen igazságtalanságokat és erőszakosságot követnek el Európa szívében.

A német emigránsok meg szinte el se tudták volna többé képzelni életüket a Hírek nélkül. Gyakorlati segítséget nem nyújtott nekik, de létezett, s így legalább nem kellett szótlanul szenvedniök. Szócsövük volt, amely keserűségeiket, reményeiket, jajongásukat, félelmeiket, bátorságukat, nyomorukat, nagyságukat kikiáltotta a világba.

Sepp Trautwein nekikeseredetten dolgozott. Amit csak írt, mindenen átcsendült a meggyőződés, hogy a jó ügy győzni fog, s hogy Németországban a barbárság összeomlása már nem sokáig várat magára. Ennek ellenére nem hagyták nyugton a szavak, amelyekkel Oskar Tschernigg a Jóreménységhez címzett szörnyűséges kávéházban a bizakodását kigúnyolta. Nem, nem, nem, az lehetetlenség, hogy a muzsikáját hiába adta fel. Türelmetlensége napról napra fokozódott. Már három hete volt, hogy Friedrich Benjamin eltűnt, s még mindig nem történt semmi. Sorsáról semmit se tudtak. Áthurcolták a német határon, ennyi volt az egész.

És ekkor végre, március 29-én három héttel Benjamin elutazása után, a svájci kormány jelentést tett közzé, amely a Benjaminért vívott, már-már lankadó harcnak új lendületet adott.

A svájci rendőrség olyan nyomasztó bizonyítékokat gyűjtött össze, hogy súlyuk alatt a letartóztatott Dittmann összeroppant. Részletes vallomást tett, megnevezte, kiszolgáltatta cinkostársait. És ezek a cinkostársak német hivatalos szervek voltak.

A svájci rendőrség a következőket állapította meg: Benjamin azon a március 10-én néhány száz méternyire a határtól egy bázeli vendéglőben találkozott Dittmann-nal meg egy másik német ügynökkel. „Taxit” hívtak, mindhárman beszálltak, hogy együttesen elhozzanak bizonyos papírokat, amelyekre Benjaminnak szüksége volt. Az állítólagos taxi közvetlenül a határ előtt hirtelen teljes gázt adott, úgyhogy a svájci vámőröknek félre kellett ugraniok, s hetven kilométeres sebességgel átszáguldott a két: a svájci meg a német határon. Az összes többi német határátkelő-helyen lezárták a vámsorompót, mert a Harmadik Birodalom elzárkózott a külvilág elől, nem akarta a pénzt ki- és a szellemet beengedni. Novemberben a bázeli határon is lezárták a vámsorompót. De ezen a március 10-i estén a vámsorompó – s ez volt a legterhelőbb bizonyíték a német hatóságokkal szemben – nyitva állt. Így tehát megcáfolhatatlanul bebizonyosodott, hogy Friedrich Benjamint a német hatóságok megbízásából idegen területről csellel és erőszakkal hurcolták át a határon.

Trautwein ezt ugyan sose vallotta be magának, de a várakozás csúnyán kikezdte idegeit. Most, midőn a hivatalos svájci távirati iroda jelentését olvasta, ujjongott örömében, nyelvével csettintgetett, csontos arcában mélyen ülő, zöldesbarna szeme felragyogott. Kezdettől fogva meg volt győződve róla, hogy ezt az erőszakosságot nem fogják szó nélkül zsebre vágni.

Vérmessége arra ösztökélte, hogy elégedettségét másokkal is megossza. Éppen a kétkedőkkel kívánta megosztani, őket kellett megajándékoznia, nekik akart örömöt okozni: elhatározta, hogy közzéteszi Tschernigg verseit.

Azonnal munkához látott. Felkereste Heilbrun főszerkesztőt. Heilbrun mint mindig, most is kialvatlanul és fenségesen fogadta. – Ha van egy kis ideje – kérte őt Trautwein –, szeretnék egy-két verset felolvasni önnek.

– Muszáj? – kérdezte a fáradt Heilbrun.

– Gyönyörű versek – lelkendezett Trautwein.

– Ki írta őket? – tudakolta Heilbrun.

– Ezt utána mondanám meg önnek – válaszolta Trautwein, és elővette a kéziratot.

– Isten nevében, s csak mert magáról van szó – egyezett bele Heilbrun. Lefeküdt a pamlagra, amely irodájának lakószoba jelleget kölcsönzött, behunyta a szemét, koponyája mögött összekulcsolta kezeit. Nagy, négyszögletes feje rövidre nyírt, ősz sörtehajával fáradtnak látszott.

Trautwein nekifogott, hogy felolvassa a verseket, amelyeket Tschernigg annak idején a Jóreménységhez címzett kávéházban elszavalt neki. Most, hogy ő olvassa őket, másképpen hangzanak, mint Tschernigg hanglejtésében, megváltoztak, de még így is erősek, sőt Trautweinnek úgy tűnik, hogy a kocsma kétértelmű környezetétől és Tschernigg nem éppen makulátlan személyiségétől mintegy függetlenítve még erősebbek. Odaadással, szépen, igen müncheniesen olvassa a verseket. Olvasás közben senki se hallja az igazi hangját, gondolta, a fej rezonanciája megváltoztatja a hangot. Ha valaki gramofonlemezről hallgatja saját hangját, fel sem ismeri. De milyen gyönyörűek ezek a költemények, akármilyen hangon is olvassa az ember őket.

Heilbrun főszerkesztő csukott szemmel fekszik a pamlagon, s hallgatja a verseket. Jó füle van, tüstént rájön, ki írta őket. Nem szereti Tschernigget, ez az elzüllött, egzaltált férfi esztelen nihilizmusával, mint a legtöbb embernek, neki is ellenszenves, Németországban nemegyszer összekoccant vele. Amellett a PH-nak csak korlátolt tere van, s Oskar Tschernigg költeményeinél biztosan akadnak fontosabb dolgok is, amivel azt a néhány hasábot kitölthetik. Ráadásul a tárcarovat számára megszabott honoráriumösszeg nagyon csekély, s nem látszik józan dolognak ebből a csekély összegből bármit is versekre költeni. Másrészről azonban Heilbrun öreg, harcedzett liberális, szívesen kelt egy kis félelmet a polgárokban, különösképpen Gingold-ban. És végül bármilyen ellenszenves is ez a Tschernigg, kétségtelenül van tehetsége, Trautwein pedig kellemes munkatárs, könnyen kezelhető, rátermett. Miért ne tegyen neki szívességet?

– Szép – határozza el magát. – Mert magáról van szó, Trautwein, lehozzuk a Tscherniggjét. A politikai költeményt azonban egyelőre félretesszük. Ha alaposan megnézzük, voltaképpen egy államfőt sérteget. Ennek ellenére még meggondolom a dolgot, mert a versek jók, s így kérdés, hogy a nácik megértik-e őket. A másik verset, az erotikusát, az öl édes, keserű illatával, legjobb, ha már eleve elhagyjuk. A maga Tscherniggjének persze igaza van, nihilista létére ezt feltűnően jól megfigyelte. De az emigránsok nem mondhatják ki a teljes igazságot, mert azt azonnal pornográfiának fogják fel.

Trautwein csengő, harsány rikácsoló nevetést hallatott. Heilbrun csatlakozott hozzá. A költemények megjelentek.

Úgy történt, ahogy mindketten előre sejtették. Tschernigg versei meghökkenést váltottak ki, egyes olvasók viszolyogtak, Gingold úr bosszankodott. Hogy jön ő ahhoz, hogy a nagy keservesen megkeresett frankjait efféle trágár s tetejében nehezen érthető költeményekre pocsékolja? – Volna olyan szíves, tisztelt professzor úr – mondta kajánul Trautweinnek –, megmagyarázni nekem az ön Tscherniggjének a verseit. Kétszer is elolvastam őket, de még mindig nem értem. – Trautwein elnézte a férfi kemény, csontos arcát, a szemüvege mögül kipislantó szemét, a négyszögletes, szürkésfekete szakállából kivillanó hamisan barátságos mosolyát. Száraz, recsegő hangja az idegeire ment. – „Ki nem érzi – válaszolta gorombán –, az soha el nem ejti.”

– Sajnos – jegyezte meg Gingold úr –, nem én vagyok az egyetlen, aki „soha el nem ejti”. Az olvasóim se jobb vadászok nálam.

Gingold rosszallásánál nagyobb meglepetést okozott Trautweinnek, hogy maga Oskar Tschernigg is elégedetlen volt. Olyan mocskosan, piszkosan állított be a szerkesztőségbe, hogy be se akarták engedni. – Micsoda illemszabályok uralkodnak maguknál – morogta, amikor végül is sikerült utat törnie magának Trautweinhez –, mintha csak II. Fülöp udvarában volnánk. – Trautwein szemben ült vele, Benjamin íróasztalánál, a nagy, kopár teremben mindenütt írógépek zakatoltak, körös-körül diktáltak, fecsegtek, a szerkesztők meg a gépírónők félig undorodva, félig mulatva bámulták a rongyos, piszkos óriáscsecsemőt, aki itt Trautwein kollégát háborgatta.

Tschernigg nemcsak hogy egyetlen szó köszönetet se mondott a versei közzétételéért, hanem még gúnyos csodálkozással eltelve nehezményezte is, hogy éppen a két legjobbat nem hozták le. Trautwein igyekezett neki megmagyarázni, miért nem lehetett. De Tschernigg csak csúfolódott: – Még ezt se tudja elérni, s azt akarja nekem bemesélni, hogy ön fogja kiszabadítani Benjamint. Nem, professzor, teljesen hiábavalóan dobta sutba a muzsikáját. – Hatalmas, kopasz fejével összeolvadó homloka alól apró szeme csúfondárosan bámult rá, s Trautwein hátán végigfutott a hideg. Újból elfogta őt az a babonás érzés, amely ennél az íróasztalnál eleinte olyan gyakran úrrá lett rajta, de az utóbbi időben békén hagyta: Friedrich Benjamin különös légalakja újból megjelent előtte a Kővendég halk, félelmetes, kísérteties muzsikájával egyetemben. A légalak csúfondárosan vigyorogva helyeselt Oskar Tschernigg szavaira, a szomorú bohócálarcból neheztelőn és kihívón pillantott rá szép szeme, ajkai szétnyíltak, s odasúgták Trautweinnek: te naplopó, te nyikhaj, te szájhős, hát mit értél el? Trautwein nagy nehezen elkergette magától a látomást. Kollégáira mosolygott, mosolya barátságosan bocsánatot kért tőlük a költő hisztérikus viselkedése miatt, s aztán igyekezett Tschernigg-nek megmagyarázni, milyen mértéktelenül eltúlozza a dolgot, milyen sokat elértek már: Dittmann vallomását, a svájci kommünikét, a németekkel szembeni hiánytalan bizonyítékokat. De a szívébe, bármilyen gyorsan igyekezett is elűzni őket, újból befészkelték magukat Tschernigg kételyei.

Erről a dologról nem akart többé hallani. A fiatalemberre terelte a szót, akiről Tschernigg annak idején a Jóreménységhez címzett kocsmában mesélt neki, arra a tehetséges fiúra, hogy is hívják? Harry Meiselre. Nem lehetne attól valamit elolvasni? Nem hozná egyszer Tschernigg ide őt? Tschernigg erre nem volt hajlandó. – Az én Harry Meiselem – jelentette ki –, nem tér vissza a civilizációba. Az én Harry Meiselem a menhelyen marad. Ö és a menhely együvé tartoznak. Nemzedékünk egyetlen német prózaköltője az emigránsbarakkban: ez a világunk igazi fotográfiája. Ha találkozni akar vele, professzor, le kell fáradnia hozzánk.

Trautwein órarendje teljesen be volt töltve. De Tschernigg szavaiból kiérezte a rosszallást a hanyagsága, a szívbéli lustasága miatt. Kiment a menhelyre, ezúttal egy délután.

Azt képzelte, Harry Meisel is olyasféle lesz, mint Tschernigg. Annál nagyobb volt a meglepetése, amikor a barakk vigasztalan, kopár nyomorúságossága közepette egy derűs modorú, gondosan öltözött, csinos fiatalembert látott maga előtt. Amellett Harry Meiselt a barakkban nem is nézték rossz szemmel, a külsejére fordított gond, úgy látszik, nem bosszantotta a többi lakót, ifjúsága, már-már indulatosságig élénk, sima arcának, karcsú testének természetes bája lefegyverezte gunyoros rosszindulatukat.

A tizenkilenc éves ifjú úri szeretetreméltósággal felszólította Trautweint, foglaljon helyet a matracán. Ő maga olyan kényelmesen és természetesen ült ezen a kopott matracon, mintha egy klubszékben üldögélne, míg Trautwein felhúzott térddel, kényelmetlenül gubbasztott rajta.

Trautwein a fiatalembert az első perctől kezdve rokonszenvesnek találta, s egész müncheni kedélyességét latba vetette, hogy elnyerje bizalmát. Tolakodás nélkül, de együttérzéssel érdeklődött sorsa iránt, s Harry Meisel nem volt tartózkodó.

Az ifjú apja, mint kiderült, kelet-európai zsidó volt, aki nem sokkal a háború előtt telepedett le Németországban, és ott jelentős vagyonra tett szert. Amire aztán Meisel papában, s tán még inkább Meisel mamában egyre szembeszökőbb társadalmi becsvágy fejlődött ki. Harry, mihelyt gondolkodni és ítélni tudott, szülei szervilis és ugyanakkor parvenü életmódját visszataszítónak találta. Amikor a nácik hatalomra kerültek, ki akarták utasítani a Meisel családot. Meisel papa ezt a veszélyt bőséges vesztegetésekkel elhárította. Az ifjú Harry megundorodva szüleitől és a Német Birodalomban uralkodó állapotoktól, elhagyta az országot. Szülei erre minden anyagi támogatást megtagadtak tőle, így akarták visszatérésre kényszeríteni. De Harry inkább vállalta a párizsi emigránsbarakkot, mint a berlini kényelmes szülői házat. Ez volt az egész. – Me voilá – fejezte be tárgyilagos beszámolóját.

Trautwein szívesen hallott volna még egyebet is. Egy-egy epizód hívebben feltárta előtte egy ember történetét, mint ez a józan elbeszélés. Igyekezett többet kiszedni Harry Meiselből. Harry megérezte Trautwein jóindulatát, nem zárkózott éppenséggel magába, de látszott, hogy nem sok örömöt okoz neki a múltjáról beszélni. Csak célzásokra szorítkozott, a többit Trautweinnek kellett kiókumlálnia. Néha Tschernigg hozzátett egyet s mást, s Trautwein ilyenkor titokban mulatva figyelte, hogy Tschernigg cinizmusa mögött mennyi gyöngédség rejtőzik az ifjú iránt.

Trautwein óvatosan megkérdezte, miért gubbaszt Harry ilyen tétlenül és rezignáltan a menhelyen, megpróbált-e már vagy meg akar-e próbálni valamilyen módon pénzt keresni. Harry már próbálkozott, de sikertelenül, s hamarosan felhagyott vele. Mi a kis csalók századában élünk, állapította meg tárgyilagosan, s itt neki, Harry Meiselnek nincsenek esélyei. Rövid történeteket, amilyeneket az újságok kívánnak, nem képes írni. A jelenlegi körülmények közt tehát itt a barakkban a helye. „A szegénység nagy csillogás belülről”, írta Rilke. Maga Rilke persze nem volt szegény. Léteznek, morfondírozott, ilyen és olyan szegény költők. Lessing anyagi gondokkal küszködött, és Schiller is. Bár az utóbbi még így is megengedhette magának, hogy inast tartson. Egyébként még nem eldöntött kérdés, hogy az említett urak a szegénységük következtében vagy pedig annak ellenére alkottak jó műveket. Villon, jegyezte meg hirtelen, és felélénkült, valóban szegény volt. Ha most élne, ő is itt volna ezen a menhelyen, fejezte be meggyőződéssel, így beszélt, nyájasan, közömbös társalgási hangnemben, minden mesterkéltség, sőt minden keserűség nélkül. Mindaz, amit mondott, nyilvánvalóan pillanatnyi ötlet volt, mely a beszélgetés során villant fel benne. Trautwein az ilyesmit máskor „hamis csillogásnak” bélyegezte volna, s általában bizalmatlan is volt az ilyen feltűnően, hivalkodón kellemetes emberek iránt. De ez a Harry Meisel, tapasztalta ámuldozva, percről percre erősebben vonzza. Elsősorban a szemei, ezek az egymástól távol ülő, repkedő, eleven szemek nyűgöztek le, amelyekből azért sosem tűnt el egészen a bánat, s Harry Meisel ironikus, fölényeskedő recsegése csak kevéssé zavarta, ő maga tizenkilenc éves korában esetlen, zárkózott volt. A zsidó intellektueleknél gyakran tapasztalható efféle koraérettség. Hofmannstahl tizenhét éves korában érte el első sikerét. Weininger tizenkilenc volt, amikor nagy műve megfogant benne.

Harry Meisel most azt fejtegette, hogy szerény véleménye szerint az írónak nem szabad túlságosan kis időtartamokban gondolkodnia. – Én nem éreztem magamat ezen 1935-ös esztendő emberének – jelentette ki. – Én a harmadik évezred embere vagyok. Ez persze kellemetlen egy olyan időben, amikor az emberek többsége még a második évezred küszöbéig sem jutott el. Mert remélem, abban egyetértünk, hogy a középkor arcátlan becsmérlése, ha valaki például azt állítja, hogy a nácik oda vezettek vissza minket. Feudalizmus, nemesi uralom, gótika, mindez olyan szellemi állapot, amely az őserdei lakó látóhatárának magasan felette áll. A reneszánsz közt, ahogy azt Machiavelli leírta, és Cesare Borgia átélte, s Hitler koncentrációs táborai és június 30-ája közt pontosan olyan különbség van, mint Firenze és Braunau közt. A mi helyzetünkben az a kínos, hogy a mostani agyvelők túlnyomó része középkor előtti, őserdeien primitív, ezzel szemben egyesek már a távoli jövőig jutottak. És számomra épp azért olyan nehéz, hogy ezen a bolygón megtaláljam a helyemet, mert egyidejűleg olyan emberek élnek rajta, mint Sigmund Freud és Hitler, emberek, akiknek agyvelejét fejlődés szempontjából harmincezer esztendő választja el egymástól. Hitler kts. és Freud kts., Hitler kortárs és Freud kortárs, ezzel az egyidejűséggel nem tudok megbirkózni. Megzavar. Nagyon sok szabad idő kell ahhoz, hogy ebben kiismerje magát az ember. Bár szabad időm itt van, ez tagadhatatlan.

Harry Meisel olyan egyszerű és szeretetre méltó hangon adta elő ezeket, hogy Trautwein alig érezte a szavak tartalmának mesterkéltségét. És a beszélgetés későbbi folyamán se érezte. Csak az az önelégültség bosszantotta, amellyel Harry Meisel aziránti ellenszenvét hangsúlyozta, hogy visszatérjen Egyiptom húsosfazekaihoz. – Túlságosan finnyás vagyok – jegyezte meg az ifjú félig tréfálkozva –, túl sok lelkiismeretet engedélyezek magamnak. Kíváncsi vagyok, meddig fogja a társadalom az olyasmit eltűrni, hogy elveim legyenek.

– Adna valamit a dolgaiból? – kérdezte egy idő után Trautwein.

– A dolgaimból? – fontolgatta Harry Meisel. – Igen, valószínűleg ez a helyes kifejezés. A legkelendőbbet fogom önnek kikeresni. – Még ez a pökhendiség is olyan szeretetre méltóan hangzott, hogy Trautwein csak mosolygott.

– Azt adjon, amit akar – válaszolta –, feltéve, hogy becsületes írás.

– Ön nagyon igényes – jegyezte meg Harry, mialatt a matracából előkaparta kéziratait. – Kérem, ne fogjon neki hamis feltevésekkel az olvasásnak – mondta és átadta a kéziratot. – A „dolgokat” nem a szívem vérével írtam, hanem azzal a szándékkal, hogy pénzt keressek velük.

Trautwein vegyes érzelmekkel eltelve ment haza. Az ifjonc szenvedélyessége nagyon megindította, de Harry mondókája, midőn azt utólag a maga óvatos módján átgondolta, sznobosnak és arrogánsnak tűnt. Jóformán félt a „dolgoktól”, amelyeket Harry adott neki. Attól tartott, túlságosan nagyigényűek, egzaltáltak lesznek, s csalódottságot fog érezni, ha értéktelennek bizonyulnak.

A kézirat a 66. Szonett címet viselte, s mottójául az a Shakespeare-szonett szolgált, amely ezekkel a szavakkal kezdődik: „Fáradt vagyok, ringass el, óh, halál”,^[1] s nagyszerű, kétségbeesett soraival vádat emel a züllött kor ellen. A hitvány semmiség ott fényben, pompában pöffeszkedik, a legtisztább hit is árulás áldozatává esik, az aranyos tisztességet gazembereknek osztogatják, az erőt megrontja a torz rendszer, a teljesítményt porba tiporják, a személyiséget száműzik, a művészetet elhallgattatja a hatalom, az értelmet a dőreség oktatja; a jó és rossz mindenben visszájára fordul. Harry Meiselnek az a merész ötlete támadt, hogy a szonett minden egyes sorához egy-egy – a Harmadik Birodalomban játszódó – történetet ír, s így a hitleri eseményekből formálja meg a maga shakespeare-i versét.

Előszót is írt hozzá, a Szabadságról címmel. A módot, ahogy Harry Meisel ebben az előszóban a szabadság, egyenlőség és demokrácia közkeletű fogalmaiból gúnyt űzött, Trautwein visszataszítónak találta. A fiatal szerző azt a lenini tételt vallotta magáénak, amely szerint, ameddig az osztályokat fel nem számolják, a szabadságról szóló minden beszéd üres fecsegés és polgári előítélet marad. Miféle szabadság az, gúnyolódott a jelenkori demokráciákon, ahol ugyan mindenkit odaengednek a startvonalhoz, de az egyik autót hozhat magával, a másik viszont egyéb eszközök hiányában gyalog kénytelen elindulni. A sajtószabadságot ugyanolyan gúnyos szavakkal illette, mint Goethe vagy Smollett. A hitleri Németország nem a „szabadság”, hanem az értelem hiánya miatt ébresztett undort benne. Nem magán a diktatúrán háborodott fel, hanem a dőreség és züllöttség diktatúráján az értelem és személyiség felett.

Ezek a hideg, gúnyos okoskodással kifejtett elvek egy tizenkilenc éves ifjú tollából felbosszantották Trautweint. A fiatalember tetszelgő arroganciája, amelyet a beszélgetés során egyéni bája eltakart, itt ezekben a sorokban pőrén és ellenszenvesen tárulkozott fel előtte. A negyvenéves Oskar Tscherniggnek még csak elnézte cinikus, nihilista arisztokratizmusát, de egy tizenkilenc éves fiú előadásában ez a sok individualista nagyképűség felháborította. – Egy ilyen taknyos – káromkodott –, egy ilyen főokos, egy ilyen zöldfülű.

De mennyire megváltoztak érzelmei, amikor magukat a történeteket kezdte olvasni! A kézirat technikailag sok kívánnivalót hagyott, hemzsegtek benne az íráshibák, sok mindent úgy kellett kitalálnia. De Trautwein az első oldalak elolvasása után többé nem tudott tőle szabadulni. Sürgős munka várt rá, hívták, de csak tovább olvasott. A 66. Szonett történeteiben nyoma sem volt az előszó rosszalló hangjának, pátosznak, érzelgősségnek, gúnynak, keserűségnek. A biztos művészi érzék mindezt kiégette, s a történetekben csak emberek és sorsok maradtak. Amellett a szerző nem adta fel személyiségét. Csak teljesítette a nagy irodalom eszményi követelményét: felolvadt művében. Mint Spinoza Istene, mindig és mindenütt jelen volt „de sohase láthatóan.

Traurwein azt hitte, tudja, mi a számkivetettség. Tévedett. Csak most, amikor a 66. Szonett költött történeteit olvasta, ébredt rá. Megértette, hogy eddig mindig csak a részleteket vette észre, az egymásutánit, az egymásmellettit. Most egységben látta a számkivetettség nagyságát és nyomorúságát, tágasságát és szűkösségét. Semmiféle leírás, semmiféle tapasztalat, semmiféle élmény nem adhatta vissza a számkivetettségnek ezt az egészét, belső igazságát, csak a művészet.

Trautwein olvasott, mindent átérzett, megértett. Gyakran félretette a kéziratot, fel-alá szaladgált, annyira lenyűgözte egy-egy részlet. Szeretett volna elidőzni felettük, de a szavak tovább hajszolták. Most értette meg a bánatot, amely sose tűnt el az ifjú költő szeméből. Mit kellett átélnie ahhoz, hogy ezeket az ostoba, felháborító, iszonyatos eseményeket ilyen hidegen, tisztán, mesterien tudja ábrázolni.

Trautwein elhatározta, hogy minden erejét latba veti Harry Meisel műve érdekében. De mit tehet érte? Elég tapasztalata volt ahhoz, hogy tudja, milyen nehéz egy kézirat számára kiadót találni. A 66. Szonett nem kelendő írás, se patetikus, se szentimentális, s az emigránsok irodalmának nincs széles közönsége.

Jacques Tüverlinnek küldte el a munkát. A nagy író jóakaratú ember, ha ő kiáll a könyv érdekében, Harry Meiselnek nyert ügye van.