17
Nürnberg

Ezekben a szeptemberi napokban tartották meg Nürnbergben a nemzetiszocialisták szokásos évi nagy pártnapját.

A nácik uralomra jutása óta ebből a pártnapból mindig hatalmas vásári cécót csináltak katonalábak, egyenruhák, lobogók, az ostobaság, rezesbandák és ordítozás roppant parádéjával. A szónokok szabad folyást engedtek nagyzási mániájuknak, erejük és erényeik dicséretére, ellenségeik gyengeségének és gonoszságának kigúnyolására a legesztelenebb meséket ötlötték ki. E szónokok szemében – Vezérük ama elvének megfelelően, hogy „minél vaskosabb a hazugság, annál inkább elhiszik” – semmiféle hazugság nem volt túl ostoba, semmiféle torzítás nem volt túl arcátlan, odaálltak a Nürnbergben összegyűlt csőcselék elé, és hazugságaikat a pofájába okádták.

De ennek az 1935. évi pártnapnak, az úgynevezett „szabadság birodalmi pártnapjának” csúcspontja „a német vér és a német becsület védelmére szolgáló” törvény kihirdetése volt. Ez a törvény börtönbüntetés terhe mellett megtiltotta a zsidóknak a nemi érintkezést a „német vagy fajrokon vérű állampolgárokkal”.

Hogy ez a törvény a gyötrelmek milyen áradatát zúdítja majd számtalan németre, korántsem csupán zsidókra, ezt kihirdetésekor teljes nagyságában csak kevesen tudták felmérni, de sokan sejtették. Ez a törvény tízezreknek pusztulást, szerzőinek viszont csak kevés gyakorlati hasznot hozott – apja a gyűlölet, anyja az ostobaság volt.

A törvény kihirdetésének estéjén Julian Zarnke néhány barátjával a rádió körül üldögélt. Ott volt Peter Dülken, Donald Percy, az énekes, meg egy német munkás, egy bizonyos Kaspar Thudichum, aki hosszú hónapokat töltött koncentrációs táborban, míg aztán sikerült a határon túlra szöknie. Ennek a nyugodt, nehézkes, töprengő férfinak egyszer Zarnke tanácsára volt szüksége, és az emberi kapcsolatok után áhítozó Zarnkénak megtetszett ez az ember.

Ott ültek hát, és hallgatták, ahogy a náci vezérek az éterbe üvöltöznek, rikoltoznak. Cseresznyepálinkás poharak, kávéscsészék, édességgel megrakott tányérok és tálak közt ott feküdt a Völkischer Beobachter legfrissebb száma; első oldalán vastagon virított, vigyorgott a nürnbergi gauleiter tarkó nélküli, kopasz koponyája, nagy füle, kis szeme.

Zarnke evező mozdulatokkal járt fel-alá a szobában, szivarhamut szórva a szőnyegre. – Most majd – mondta – sok „árjapárja” asszony sorba fog állni, s megesküszik, hogy a gyereke nem a férjétől van. Nem értem – folytatta s elgondolkodva csóválta pufók fejét –, hogyan tudnak felnőtt, komoly emberek, bírák, esküdtek ilyen törvények alapján jogot szolgáltatni, hogyan képesek ország-világ előtt bohócot csinálni magukból. Miféle tekintélyük lehet a családban, ha úgy tesznek, mintha ezeket a törvényeket komolyan vennék. – Tekintély. Család. Tömött, fekete bajsza alatt kissé eltorzult, vidám és szomorú mosoly játszadozott, fiára, Robertre gondolt, aki most nagy szavak közepette bizonyára végleg elvágta a köteléket önmaga, a háromnegyed árja és a kevert fajú apja közt.

– De hát miért gyűlölik ilyen esztelenül, ilyen pokolian a zsidókat? – kérdezte Nath Kurland, az énekes, mostani nevén Donald Percy. Maga elé dünnyögte a szavakat, nem is törődve a többiekkel, fejét széles, rövid kezére támasztotta, indulatos, barna szemében fájdalmas töprengés tükröződött. – Tudom, tudom – meditált tovább –, hogy a zsidó tőkét akarják megszerezni, a zsidó vállalatokat a maguk embereinek akarják juttatni, az általános nyomorért való felelősséget el akarják magukról hárítani. De hát ezt mind sokkal könnyebben elérhetnék. Ehhez nem kellene olyan törvényeket hozni, amelyekből semmi hasznuk sincs, amelyek csupán gyalázkodások, a határtalan, állatias gyűlölet bizonyítékai.

– Ezen nem kell sokat töprengeni – jegyezte meg Peter Dülken, s haját hátravetette homlokából. – Tömérdek okuk van rá. Gondoljon például csak arra, hogy a primitív ember legnagyobb ellenségének az értelmet tekinti. Az a szánalmas csőcselék, amelyet a háború és annak következményei lódítottak a magasba s tettek Németország urává, nem hisz önmagában. Ezek a fráterek nagyon is jól tudják, hogy nincs sok sütnivalójuk. Gyűlölik az értelmet, s a zsidókban, jogosan vagy sem, az értelem képviselőit látják.

– Igen – helyeselt Zarnke –, a zsidókban nem a kisebbrendűséget, hanem a magasabbrendűséget gyűlölik. Egyszer egy litván határ menti falu kocsmárosa – mesélte – panasszal jött hozzám a zsidó konkurrense miatt. „Nem kunszt okosnak lenni – háborgott –, ha valaki zsidó.”

– Ha ezt az iszonyatos esztelenséget hallom – mondta Donald Percy, az énekes –, amit ez a banda itt a rádióban feltálal, egyszerűen nem értem, hogy ugyanazok az emberek tapsolnak neki, üvöltöznek, akik két évvel ezelőtt az operában engem éljeneztek.

– Ezek nem ugyanazok az emberek – jegyezte meg szelíden Zarnke, s újból megtöltötte Percy poharát.

– Dehogynem – makacskodott Donald Percy –, ezek ugyanazok. Ne jöjjön nekem azzal, hogy vannak németek, és vannak boche-ok. Minden német boche. Ők se tesznek különbséget zsidó és zsidó közt, bár egyszer azt mondta nekem valaki, hogy vannak zsidók és vannak izraeliták. Én nem vagyok izraelita, én zsidó vagyok.

– Igyon még egy pohárka cseresznyepálinkát – nyugtatgatta Zarnke –, s hagyja már a zsidóit. Minden embert, tudja, hajt az érvényesülési vágy, mindenki több szeretne lenni, mint a társa. A brazíliai őserdőben él egy primitív törzs, a bakairik törzse. Ezeknél a „mi”, a „kúra” szó egyben azt is jelenti, hogy „jó, nemes”, s a „nem mi, az idegen”, a „kurapa” szó egyben azt is jelenti, hogy „rossz, csúnya, iszonyatos”. Ez az oka annak, miért vannak a nácik és a bakairik a zsidók ellen.

– Nagyon egyszerű az egész – szólalt meg Thudichum, a munkás. – A nácik az emberi jogok ellen vannak. A kizsákmányolók mindig az emberi jogok ellen vannak.

Donald Percy már elég sokat ivott, s most kakaskodni kezdett. – Amit önök itt prédikálnak – kiáltotta –, önmagában lehet helyes, de nem magyaráz meg semmit. Mondja meg nekem, maga főokos – esett neki hirtelen Peter Dülkennek –, ha visszakapjuk Németországot, mit fogunk kezdeni ezekkel a rádióbemondókkal? Ennek az aljas népségnek, amely a reklámminisztérium egész mocskát nap mint nap szászosan, svábosan, kölniesen, keletporoszosan kiokádja magából, bizonyára olyan már a mája-veséje, mintha valamilyen undorító betegség rágta volna szét. Úristen, ha én egyszer egy ilyen frátert a kezeim közé kaphatnék! – felugrott, e kéjes elképzelés szinte lelkesedéssel töltötte el.

Mindannyiukat gyakran foglalkoztatták a remények és gondok, mi lesz, ha egyszer visszatérnek Németországba, milyen állapotban találják majd a hazájukat, s mit kell majd ott tenniök. Most, hogy ittak, ez a kedvenc álmodozásuk, mintegy Donald Percy érintésére, kétszeresen ingerlőn támadt fel bennük. – Igen – vélekedett Zarnke –, hogy miképpen fogjuk Németországot kitakarítani, ha egyszer visszanyerjük, ez az egyik legnehezebb problémánk. Nem lesz könnyű dolog különbséget tenni a számtalan „muszáj-náci”, a bifsztekek, a kívül barnák, belül vörösek meg a ténylegesen barnák közt.

– Nem leszünk túl aggályosak – szólt közbe Thudichum, a munkás, s lassú, nehézkes szavai haragosan csengtek. – Nem fogunk sokat teketóriázni. Nem felejtettük el, hogy 1918-ban milyen rosszul csináltuk. Másodszor nem fogunk ugyanabba a hibába esni. Ezúttal nem félünk majd az egész romlott húst lemetélni, még ha egészséges is megy vele.

– Egy ilyen rádiós okádót – makacskodott bosszúvágyón Donald Percy – még a Kantschusternél is szívesebben kapnék a kezeim közé.

– Ki az a Kantschuster? – tudakolta tárgyilagosan Zarnke.

– Kantschuster három hétig az őröm volt a koncentrációs táborban – világosította fel Donald Percy.

– Szóval magának is Kantschuster volt az őre? – kérdezte érdeklődéssel Kaspar Thudichum, a munkás.

– Igen – válaszolta keserűen Donald Percy –, kicsi a világ, könnyen akad közös ismerős. Korábban egész nemzedékeknek csak a tanáraik voltak azonosak, most már az őreik is. Ez a Kantschuster – tette hozzá emlékeiben kéjelegve – rettenetes szadista volt. Hóban-fagyban a patakba ugratta az embert, testünkre fagyott a ruha, kétszer-háromszor kellett beleugranunk, amíg végül megkékülve és ájultan estünk össze. Ezt nem lehet átérezni – fordult szemrehányóan, szinte kihívóan a többiekhez –, ha valaki száraz ruhában, fűtött szobában ül.

– A Kantschuster – csillapította őt a maga nyugodt, nyomatékos módján Kaspar Thudichum –, még nem is volt a legrosszabb.

– Dehogynem – makacskodott harciasan Donald Percy.

– Amannt kellett volna látnia – mondta nem kevésbé konokul, de még mindig higgadtan Kaspar Thudichum –, az volt ám vadállat. Minden kicsiségért kurtavasba verette az embert, aztán ránk uszította a kutyákat vagy pedig bikacsökkel esett nekünk. Akiknek Amann-nal dolguk volt, még ma is viselik a harapások nyomait. Az Amann, az volt az igazi.

– Kantschusternél rosszabb senki se lehetett – heveskedett Donald Percy.

– Amann rosszabb volt – ismételte konokul Thudichum. – Ide nézzen – mondta s megmutatta lábikráján és combján a kutyaharapás okozta sebhelyeket. Donald Percy, akit elkeserített, hogy ő nem tud sebhelyekkel dicsekedni, egy újabb szörnyűséget mesélt el Kantschusterről. Thudichum erre Amann egy további iszonyatos aljasságával válaszolt, s ekkor mindketten nekiálltak, s egyfajta hűvös, hátborzongató tárgyilagossággal elkezdték felsorolni őreik rémtetteit. Beszámolójukat borzalmas részletekkel és groteszkül száraz szakkifejezésekkel tűzdelték teli, igyekeztek egymást túllicitálni. – Azt nern tagadhatja – állapította meg végül Thudichum –, hogy a Stenzert Amann készítette ki.

Donald Percy egy pillanatra elgondolkozott, majd egyszerre furcsamód szomorú hangra váltott át: – Sokat kikészítettek – mondta, s most mind a ketten hallgattak. Igen, sokat kikészítettek; s kettejükben volt valami közös, ami a többi jelenlevők sorából kiemelte őket – ők ugyanis együtt voltak a kikészítettekkel. S most hirtelen elszégyellték magukat ostoba vitájuk miatt.

Zarnke és Dülken meghökkenve hallgatta, ahogy ezek itt ketten őreik rémtetteit ilyen civakodó makacssággal játszották ki egymás ellen. És amikor Kaspar Thudichum e kínos vitát végül is azzal a megállapítással zárta le, hogy a Stenzert kikészítették, nekik is végigfutott hátukon a hideg. Egyikről a másikra néztek. Mindketten, Donald Percy is, meg Kaspar Thudichum is alacsony termetűek voltak, de ettől eltekintve testben-lélekben igen különböztek egymástól. Ám nyilvánvalóan volt egy közös tulajdonságuk: a szívósság, amellyel a koncentrációs tábort átvészelték, s a vad düh, amelyet onnét magukkal hoztak.

– Ezeknek az állati lényeknek uralmában az a legszörnyűbb – jegyezte meg egy idő után Zarnke, aki e balga civódás hatása alól még mindig nem bírta kivonni magát –, hogy minden erejükkel az ember elembertelenítésére törekszenek. Egyet elértek vele: mindannyian vesztettünk valamit az emberségünkből, többé-kevésbé valamennyien bediliztünk. Jómagam is – tette hozzá bocsánatkérően, már-már mosolyogva, mert eszébe jutott sóvárgása Berlin, Moabit s az ostoba fia után. – Ha majd visszaszerezzük Németországot – folytatta töprengve –, szörnyű nehéz lesz az ottani élőlényekből, akik az elállatiasodás hosszú éveit élték át, újból embert faragni.

– Attól tartok – vélekedett Thudichum –, hogy ezen még jó ideig nem kell a fejét törnie. Még rettenetes sokáig fog tartani, amíg Németországot visszaszerezzük.

– Nem szabad elveszteni a türelmünket – válaszolta szelíden Zarnke. – A zsidók a hórihorgas emberre tréfásan azt mondják, olyan hosszú, mint a száműzetés. Száműzetésen pedig a templomuk lerombolása óta eltelt időt értik, ami körülbelül ezernyolcszázhatvanöt esztendő. Hát akkor mit akarunk mi ezzel a nem is egészen három évünkkel?

– Szerintem – vette fel Peter Dülken Zarnke korábbi fejtegetéseinek fonalát –, egykettőre észre térítjük majd a németjeinket. A háború alatt, négy éven át folyton-folyvást azt prédikálták nekünk, hogy a kemény fegyelem és az acélos akarat korszakánál nincs nagyszerűbb. És aztán (ezt önnek nálam jobban kell tudnia, hiszen végigélte) ugyanennyi óra alatt megint észre térítettek minket. Miért ne sikerülhetne ez most is ugyanúgy?

Bekapcsolták a rádiót, hogy újból meghallgassák a német adókat. De a pártnap rendezvényei s a róluk szóló tudósítások után a rádió most már egy késő esti koncertet adott, egy Haydn-szimfóniát, mesteri előadásban. – Komolyan gondolja – kérdezte Peter Dülken a második tétel végén fojtott, meghatódott hangon –, hogy ebből a népből lehetetlen újra embert faragni?

Ám mielőtt még Zarnke válaszolhatott s a harmadik tétel elkezdődött volna, a rádióban felharsant egy jól ismert undorító hang, és jól ismert undorító fordulatokkal a Harmadik Birodalom nagyságáról s az összes többi ország szánalmasságáról kezdett szónokolni. A Harmadik Birodalom minden este, remek koncertek közé „beágyazva”, efféle önreklámokat sugárzott az éterbe, hogy ilyen módon azok a milliók, akiket másként e reklámmal sose érhettek volna el, a zenével együtt ezt is kénytelenek legyenek meghallgatni.

És aztán néhány perc múlva az üvöltöző náci elhallgatott, s most megint csak a német muzsika szólt.

Sepp egész idő alatt a Várótermen dolgozott. Műveinek előadását már hirdették Párizsban, sőt most első ízben Londonban is. Ő azonban ezzel mit sem törődött, csak dolgozott.

A Nürnbergben történteket is beledolgozta a Váróterembe. Immár világosan látta, hogy a barbárság elleni harcban milyen feladat jutott osztályrészéül. Most csak a szimfóniáját kell megírnia, mást semmit, s ha sikerül neki a lelke mélyén hallottakat másoknak is hallhatóvá tenni, a barbárokkal szembeni küzdelemben megtette a magáét.

Az hát a feladata, hogy embertársaival a várakozás minden keserűségét átéreztesse. És Nürnberg ennek a nagy várakozásnak csak egyik szakasza: Nürnberg azt jelenti, hogy megint elmulasztottak egy alkalmat, megint megállás nélkül tovább futott egy vonat, hiába vártak rá. Az úgynevezett német kultúrát, amelytől oly sokan oly sokat reméltek, szétzúzták, ez a kultúra az emberiség jobb életkörülményeinek megteremtéséhez nem tudott segítséget nyújtani.

Nürnberg a valóságban példázat. Nürnberg: Gottfried Keller hitt benne, s a tudomány, művészet és civilizáció fellegvárává, közösségévé avatta. Nürnberg: Richard Wagner hitt benne, s mint a fény és ragyogás ünnepi mámorát varázsolta a színpadra. Nürnberg: Hitler és Streicher a Váróterem korában a csőcselék gyülekezőhelyévé, a dőreség és az erőszak felvonulási területévé tette. Ennek a német Nürnbergnek most két arculata van. Még sokak lelkében és agyában Albrecht Dürer Nürnbergjeként él tovább, de mostantól kezdve, ha valaki a város nevét említi, Hitler Nürnbergje is óhatatlanul a szeme előtt fog lebegni. Ha valaki a jövőben a város nevét említi, e Nürnberget éppúgy körülveszi majd a nagyság, erő és művészet fénye, mint a durvaság és erőszak árnyéka. Talán az utódok szemében a város igazi jelképe nem Albrecht Dürer, s nem is Adolf Hitler lesz, hanem az a nagy nürnbergi mester, Veit Stoss, aki nappal a művészetének áldozott, éjjel meg arra használta fel, hogy segítségével értékpapírokat hamisítson.

Bármit olvasott, gondolt, érzett, élt át Sepp ezekben a napokban, mindent beleoltott a muzsikájába. Szívet melengető munka volt, igazi ihletből fakadt. Erről a Váróteremről egyetlen Tschernigg se mondhatja majd, hogy ópium, egyetlen Anna se mondhatja majd, hogy izzadságszaga van. Az Inferno akadémikus, merev pompájából itt semmi se érződött, eleven muzsika volt. „Kiálts, művészet, kiálts, panaszkodj”, igen, az ő művészete kiáltott, panaszkodott, vádolt, s vádjait senki se eresztheti el a füle mellett.

Seppet a diadal, a roppant bizonyosság érzete töltötte el.

Ezekben a napokban azt olvasta az újságban, hogy az egyik náci bonc a filharmonikusokat magához rendelte, hogy asztali zenét szolgáltassanak neki. Aztán amikor a zenészek a boncnak és vendégeinek lakoma közben játszani kezdtek, a náci nagyúr egyik szárnysegédét odaküldte Leonhard Riemannhoz azzal az utasítással, hogy játsszanak halkabban, mert zavarják a beszélgetést. Sepp Trautwein nem tudott utánajárni, megfelel-e ez a hír a valóságnak, de elképzelte, milyen képet vághatott Riemann, amikor megkapta ezt az utasítást; előbb bizonyára habozott, aztán mégis engedelmeskedett, tehetetlenül tombolt magában, amikor azok a faragatlan fráterek megparancsolták neki, hogy halkabban játsszon. Sepp szánalmat érzett Riemann iránt. De kinek köszönheti Riemann, hogy faragatlan frátereknek kell játszania?

Ő, Sepp, bezzeg itt ül, és a Várótermet komponálja. Dolgozik, eljátssza magának a szerzeményét, izzad, csettintget a nyelvével, örömében nevet.

És eszébe jut Peter Dülken, aki most a szerkesztőségben gürcöl, ahelyett, hogy zenét szerezne, s iránta is csaknem fennhéjázó, már-már megvetéssel határos szánalmat érez. A Váróterem nem fog szégyent hozni rátok, gondolja, s amikor azt mondja magában: „rátok”, ezen az emigránsok összességét érti, s mosolyogva elhatározza, hogy a partitúrát Peter Dülkennek fogja ajándékozni.