19
Caesar és a szerencse

Akármihez is kezdett Wiesener, a veszély, amit Raoul, ez a taknyos kölyök az ifjúsági találkozóval felidézett számára, mindig és mindenütt mint súlyos, nyomasztó levegő fogta körül. Leginkább az kezdte ki idegeit, hogy tétlenül kell kuksolnia és várnia, semmit se tehet a közeledő veszedelem elhárítására. Spitzi elkészítette feljegyzését a „Jeanne d’Arc” és az „Ifjú Siegfried” találkozójáról, a német hivatalos körök megadták hozzájárulásukat, a franciák rendkívül előzékenyeknek mutatkoztak: úgyszólván biztosra lehetett venni, hogy a francia küldöttség vezetésére az ifjú de Chassefierre urat fogják jelölni. Wiesener már azt is csak nagy üggyel-bajjal tudta elérni, hogy legalább a sajtó egyelőre ne adjon hírt a tervezett találkozóról. De előbb-utóbb, nyolc-tíz nap múlva a nyilvánosság értesül majd a találkozóról, Raoul neve is fel fog bukkanni, a PH újból ráveti majd magát Wiesenerre, s támadásai akkor még dühödtebbek lesznek. Akkor fogja megbosszulni magát, hogy e zuglap ellen olyan túlontúl körmönfont eljárást javasolt Heydebreggnek. Holott milyen egyszerű lett volna ezt a Gingoldot minden teketória nélkül megvásárolni s a PH zugfirkászait erőszakosan elhallgattatni.

Kényszerítette magát, hogy a Beaumarchais-életrajzon tovább dolgozzon, ám az utóbbi hetek szép lendülete odavolt. Maria viselkedése még csak fokozta rosszkedvét. Ha már Leával nem tudta kibeszélni magát, legalább Mariával szerette volna megosztani aggodalmait, arra vágyott, hogy a lány megvigasztalja, ő meg önbizalmat színlelhessen előtte. De persze éppen most, amikor vigaszra lett volna szüksége, a lány elhidegült tőle, s egyedül hagyta a História Arcanával.

Maria jóval kötelességén túl dolgozott. Sose unta el, hogy Wiesenerrel a Beaumarchais-ról beszélgessen. Még olyan irodalmat is szerzett hozzá, amit Wiesener magától nem fedezett volna fel, figyelmeztette őt a lapos részekre, hibákra, ellentmondásokra. De azokról a veszedelmekről, amelyek Wiesener karrierjét fenyegették, soha egy szót se szólt. A férfi hiába igyekezett tréfálkozással, kedveskedéssel valamilyen megjegyzést kicsikarni belőle. Azzal próbálta a lányt csigaházából kicsalogatni, hogy a PH elleni mesterkedéseinek legkisebb részletét se rejtette el előle, sőt éppen ellenkezőleg: szándékosan beavatta őt intrikáinak egész szövedékébe. Még odáig is elment, hogy lediktálta neki az ügynöke, Leisegang számára kidolgozott irányelveket, mert azt remélte, hogy ily módon legalább egy felháborodott szóra késztetheti. Maria azonban beérte azzal, hogy utálkozó arcot vágjon, és csak hallgatott.

Végül Wiesener már nem állta meg szó nélkül. A Beaumarchais diktálása közben, amikor Maria épp egy új ív papírt húzott be a gépbe, félbeszakította magát. – Mondjon már végre valamit – szólította fel a lányt. – Persze maga nem ért egyet a Leisegangnak adott utasításaimmal. És az a véleménye, hogy ha most ez a dolog az ifjúsági találkozóval és Raoullal nyilvánosságra kerül, s nagy botrány lesz belőle, akkor úgy kell nekem. Hát mondjon már valamit – ismételte önuralmát elveszítve, sürgető hangon.

Maria nem vette le szép, halványbarna ujjait a billentyűkről, csak a válla felett vetett egy haragos pillantást Wiesenerre. – Mire való a sok beszéd – válaszolta –, anélkül is nagyon jól tudja, mit gondolok.

– Nem tudom – hazudta Wiesener. – Nagyon barátságtalan dolognak tartom, hogy maga csak itt ül és hallgat.

– Miért legyek barátságos? – replikázott Maria.

– Árulja már el nekem, mi a véleménye rólam és a PH elleni akciómról – makacskodott a férfi. – Nem jó, egyikünk számára se jó, ha folyton lenyeli a mérgét.

– Ez nem méreg – válaszolta Maria már-már szomorúan.

– Beszéljen hát – noszogatta őt Wiesener. – Aljasságnak tartja, ugye, amit csinálok? – kérdezte feszülten, félig gúnyosan.

– Az a legförtelmesebb – válaszolta a lány –, hogy csupa felemás dolgot csinál. Hisz kezdettől fogva tudta, hogy a kettőt együtt: a Madame de Chassefierre-hez való kapcsolatát és a pártban betöltött pozícióját nem tarthatja meg. És mégse bírta elhatározni magát, mindig csak ezek a kompromisszumok. Önnél minden olyan felemás – háborgott, s Wiesener látta, hogy most, ami csak felhalmozódott benne, kitör belőle. – Ha valami tisztességes dolgot csinál, gúnyos szemhunyorítással csinálja, mintha szégyellené magát, s ha valami aljasságot csinál, úgy dicséri önmagát, hogy kiérezni a rossz lelkiismeretét. És én azt hittem, hogy ön férfi. El se tudom mondani, ön milyen ellenszenves nekem.

– Köszönöm – mondta Wiesener. – Köszönöm a tájékoztatást. És most, hogy a levegő valamivel tisztább lett, tovább folytatjuk a munkát a Beaumarchais-n.

De Maria szavai nem hagyták nyugodni. A História Arcanában hosszasan vitatkozott velük, s ahogy Lea portréja kedvesen és gúnyosan lenézett rá, Lea mosolya mögé Maria szavait képzelte.

A PH szerkesztőségébe névtelen levél érkezett, amely beszámolt a francia „Jeanne d’Arc” és a német „Ifjú Siegfried” ifjúsági egyesületek közt tervezett találkozóról. A levél nyilvánvalóan jól informált személytől származott. Pontos s részben ellenőrizhető adatokat tartalmazott, s mellékletként a tervezett ifjúsági találkozó részletes programját s néhány hivatalos irat másolatát.

A francia küldöttség valószínű vezetőjének a levél az ifjú Raoul de Chassefierre urat nevezte meg, s e jelöléshez megjegyzést is fűzött. A névtelen levélíró utalt Erich Wiesener tagtárs gyakori látogatásaira a Rue de la Ferme-cn, s az ifjú Chassefierre úr és a tagtárs közti feltűnő hasonlatosságra. Ráadásul a levél e jelölés pikantériájára is felhívta a figyelmet. Egyfelől ugyanis a Wiesener tagtárs és Raoul de Chassefierre közti közeli kapcsolat a francia-német közeledésnek mintegy két lábon járó jelképe, másfelől viszont az illetékes francia hatóságok mégis egy kis tréfát engedélyeztek maguknak, amikor küldöttségük vezetőjévé pont egy olyan személyt jelöltek, akinek ereiben pár csepp zsidó vér csörgedezik.

A PH szerkesztőségében a névtelen leveleknek általában nem sok figyelmet szenteltek. Ezt a levelet azonban Heilbrun alaposan elolvasta, azon törte fejét, vajon nem csapda-e. Nem, nem csapda. Elhatározta, hogy a névtelen író közleményeit felhasználja.

Heilbrun és Wiesener régi ellenségek voltak. Wiesener Nyugatnémet Újság-ja, a weimari Németország legelőkelőbb lapja, és Heilbrun Porosz Újság-ja, a birodalmi főváros legbefolyásosabb demokratikus lapja közt annak idején éles vetélkedés dúlt. Heilbrun Wiesenert mindig is sznobnak, finomkodónak és elvtelennek, az meg őt közönségesnek tartotta. Heilbrun számára diadal és nagy igazolás volt, hogy Wiesener feladta demokratikus elveit, és a nácikhoz csatlakozott. De legnagyobb csalódására meg kellett élnie, hogy ez a pálfordulás vetélytársa tekintélyét korántsem csökkentette. A világsajtó továbbra is idézte cikkeit, Wiesener nagy tiszteletnek örvendett, fényűző körülmények közt élt, nyilvánvaló megvásárolhatóságát senki se vetette szemére. Heilbrun szemében Wiesener mintegy a világ igazságtalanságát testesítette meg.

Ezért aztán nagy örömmel látott neki, hogy a névtelen levél felvilágosításaiból gyűlölt ellenfelének méregitalt kotyvasszon. Időközben rájött, hogy az a múltkori cikke túlságosan otromba volt. Most jobb, élesebb fegyvere van. Most nemcsak a szívén akart könnyíteni, cikkét nem egyszerűen az emigránsok gondolkodásmódjához akarta igazítani, most az ellenfele skalpját is meg akarta szerezni. Ezúttal nem tévesztette szem elől azokat, akiktől Wiesener és az ifjúsági találkozóra vonatkozó terv függött, most a mértékadó francia szerveknek, a német követségnek, Wiesener párton belüli ellenségeinek szája íze szerint fogalmazott. Óvatosan adagolta a mérget, amelyet a névtelen levél a kezére adott, finom, csak beavatottak számára érthető célzásokra szorítkozott, amelyek azonban éppen ezért még inkább telibe találtak.

Valahányszor Wiesenert súlyos csapás érte, elhallgattatta érzelmeit, hűvös és nyugodt lett. Heilbrun cikkét olyan éles látású egykedvűséggel olvasta, hogy szinte maga is megijedt tőle. Tárgyilagosan elismerte, milyen jó a cikk, rafináltabban maga se írhatta volna meg. Revideálnom kell ezekről az emberekről alkotott véleményemet, gondolta magában. Mindig zugfirkászoknak neveztem őket. Holott nem is zugfirkászok, nem táncolnak egyszer jobbra, egyszer balra. Ennek ellenére van valami közös vonás köztük, és a zugfirkászok prototípusa, azon bizonyos Elles közt. Szentimentálisak és rájuk is jellemző a gettó gyermekeinek fantasztikus körmönfontsága. Egyébként milyen kevesen tudják, hogy az a bizonyos Elles volt Freytag zugfirkászának mintaképe. Valóban rendkívül olvasott vagyok, s az emlékezőtehetségem is megbízható. De Wiesener logikája és intuíciója ezzel egyidejűleg, már a cikk olvasása közben dolgozni kezdett, szinte maga előtt látta, milyen hatása lesz Heilbrun cikkének a barátaira és az ellenségeire. Látta a nagykövet arcát, ahogy a cikket olvassa, Spitzi arcát, Lea arcát, Heydebregg arcát.

Waterloo, foglalta össze gondolatait és érzéseit, ez lesz a Waterloom.

És hogy rögtön próbát tegyen, felhívta Heydebregget. Ha a tagtárs történetesen a telefonhoz jött volna, nem tudta volna megindokolni, miért hívta fel, de meg volt róla győződve, hogy ezen nem kell majd a fejét törnie. És sejtése be is igazolódott: a tagtárssal nem tudott beszélni. Már maga az a hang, ahogy a titkár ezt közölte vele, igazolta sejtéseit. Igen, igen, minden igazolta sejtéseit. Letette a kagylót, bólintott, bölcsen, rezignáltán, aprócska mosollyal.

Tehát mindennek vége. A csapás telibe talált. De jól van ez így. A katasztrófára várni mindig rosszabb, mint maga a katasztrófa, s így Wiesener most nyugodt, csaknem jókedvű lett.

Amikor neve a PH-ban a szemébe ötlött, épp menni készülődött. Sétabotja még ott állt a székhez támasztva. Kezébe vette. Utcai ruhában, bottal kezében végigment a könyvtárszobán, a dolgozószobán, ide-oda járkált, s gépiesen figyelte, ahogy vastag cipősarkai nyomot hagynak a puha szőnyegen.

Százszor is elmondta magának, és az okos Maria is figyelmeztette, hogy e kettőt egyszerre nem lehet csinálni, hogy előbb-utóbb választania kell Lea iránti vonzalmai és a karrierje közt. Több mint két éve húzta-halogatta a döntést. S most szerencsére a sors döntött helyette. De hogyan döntött, ellene vagy mellette? Ez még korántse derült ki.

Forró vagy hideg, csak ne langyos. Wiesener szinte fellélegzik – végre megszabadult az örökös várakozástól. Kihúzza magát, hátrafeszíti vállát, botjával a levegőbe suhint. Ez ideig nagy súly nehezedett rá, most – testileg is – megkönnyebbült.

Tehát a karrierjének fuccs. Ha akarja, ha nem, a magánéletbe kell visszavonulnia. Magánélet – vagyis Lea. De vajon olyan biztos lehet a dolgában? Már elfelejtette a tapasztalatokat, amelyeket a PH első cikke után folytatott telefonbeszélgetés során szerzett? Az ember persze azt gondolná, hogy ennek a mai cikknek más hatással kell lennie Leára. A PH e második infámis támadásának meg kellene győznie Leát, milyen alaptalan volt az a titkos gyanúja, hogy ő a PH ellen intrikál. E cikknek emberi számítás szerint azzal a hatással kellene járnia, hogy Lea még rendíthetetlenebbül bízzon benne. E gondolatok nyomán Wiesener felvidul.

Közben megjön Maria. – Na – kérdezi Wiesener hangsúlyozott vidámsággal –, most meg van elégedve, Maria? Most vége a langyosságnak és a kompromisszumnak. Fuccs a politikának, fuccs a karriernak. Talán még a Nyugatnémet Újság-ot is elveszik tőlem. Szerintem ez remek lesz. Nem gondolja, Maria? Ezentúl csak komoly dolgokkal fogunk foglalkozni. Irodalommal, és semmi mással. Egyet persze nem tudok: nem fogok-e hamarosan olyan kutyaszorítóba kerülni, hogy a maga fizetését is csökkentenem kell. Akkor is itt marad nálam, Maria?

– Ne butáskodjon – válaszolja nyersen Maria, de a hangjában mégis rég nem hallott szívélyesség bujkál.

Ezek után Wiesener folytatta a Beaumarchais diktálását. Nem akart többé a zugfirkászokkal, siralmas piszkálódásaikkal, ezzel az egész szánalmas politikai limlommal foglalkozni. A Beaumarchais-ra összpontosította figyelmét, lendületesen, szép sikerrel dolgozott.

Késő délután elment a Rue de la Ferme-re. Kitűnő hangulatban ért oda. Előre örült, hogy most megmutathatja Leának, mennyire sebezhetetlen. Már-már úgy érezte, az ő érdeme, hogy lemondott a politikáról, szabad akaratából döntött Lea és az irodalmi munkásság mellett.

A Rue de la Ferme-en a személyzetet nagy sürgés-forgás közepette találta. A házat este bezárják, Lea Arcachonba utazott.

Most először fordult elő, hogy Lea elutazott, s őt erről előzőleg nem értesítette.

A PH cikke arra késztette az ifjúsági találkozó dolgában illetékes párizsi urakat, hogy Raoul de Chassefierre és Erich Wiesener felől információkat szerezzenek be. A Rue de Lille-i német nagykövetségen és a barna házban, a párt párizsi központjában lázas vita, tárgyalás, telefonálgatás kezdődött. Heydebregg tagtárs komoran üldögélt a Watteau szállóban, senkit se fogadott. Spitzi okosan viselkedett, udvariasan sajnálkozott a történteken, de Wiesener ellen egyetlen uszító szót se ejtett. Tétlen maradt, jól tudta, akárhogy is fordul a dolog, csak az ő javát szolgálhatja. Végül is a „Jeanne d’Arc” és az „Ifjú Siegfried” közt tervezett találkozót bizonytalan időre elnapolták, ugyanígy a döntést afelől is, hogy Gingolddal tovább folytassák-e a tárgyalásokat.

A nyilvánosság ebből semmit se vett észre, mert a sajtó a tervezett ifjúsági találkozóról még nem adott hírt. Heilbrun cikkének máskülönben se voltak látható következményei. Senkinek se jutott eszébe, hogy Wiesenert kérdőre vonja, még kevésbé, hogy pártbíróság elé állítsa. Heilbrun támadásának rejtettebb, mélyebb, félelmetesebb hatása lett. Wiesener körül nagy űr támadt, azok közül, akik számítottak, többé senki se mutatkozott nála. A kegyvesztettség ilyen módon sokkal érezhetőbb volt, mintha elővették volna őt. Egyébként Wiesener ügyei a megszokott kerékvágásban haladtak tovább, nap mint nap nagy halom postát kapott, egész nap szólt nála a telefon, de sem a döntésre jogosult, sem pedig a számára fontos személyek közül senki se hívta fel.

A hajdani Wiesener ezt a hallgatást nem vette volna tétlenül tudomásul. Futkározott, maga körül vagdalkozott volna, agyonhajszolta volna magát, csak hogy megtörje ezt a nyomorúságos csendet. Megkísérelte volna, hogy valamiképp Heydebregg, a követ vagy Gehrke útjába kerüljön, kérdőre vonja az urakat. Leának pedig táviratozott, telefonált, írt volna. A mostani Wiesener, ennek a júliusnak Wiesenerje semmi ilyet nem tett. Ehelyett görcsös vidámsággal bebeszélte magának, milyen kellemes az ilyen kötetlen, felelősségek nélküli élet. Vattába burkolódzott, hogy semmit se érezzen, semmit se halljon. Hát nem remek, hogy békében hagyják, nem kell többé örökös tojástáncot járnia? Ez az igazi szabadság! Szakadatlanul, lendületesen dolgozott, és sikeres munkát végzett. Tréfálkozott Mariával, egy percre se tágított mellőle, s ez, úgy tűnt neki, nem is a legrosszabb megoldás. Haragját, felháborodását, csalódottságát olyan gondosan leplezte maga előtt, hogy ezeknek az érzelmeinek még a História Arcanában sem adott hangot.

Eljött július második fele, nagyon meleg lett. Egész Párizs nyaralni ment; Wiesener, ha akarta volna, a körülötte eluralkodott magányosságot az évszaknak tudhatta volna be. Máskor ezeket a heteket ő is a tengerparton vagy a hegyekben töltötte, idén Párizsban maradt. Mariának és a História Arcanának elmesélte, milyen boldog, hogy a forró, kiürült városban ilyen zavartalanul dolgozhat.

Mélyen a szívébe kellett volna látni, mélyebben, mint ahogy erre ő maga képes volt, hogy felismerje, mennyire hiányzik neki kedvenc elfoglaltsága, a politikai intrikálás, milyen keservesen hiányzik neki Lea, a vele való kedves, meghitt együttlét. Magatartása olyan férfira vallott, aki megtalálta hivatását, aki elégedett önmagával. Virtuóz gyakorlottsággal, amúgy fél kézzel elintézte újságírói kötelességeit, idejének jó részét a Beaumarchais-ra fordította. Szabad óráiban a még Párizsban levő ismerőseivel jött össze, erre-arra flörtölt, az esti hűvösségben Mariával kikocsizott a Bois-ba vagy valahová a környékre, hogy a fák alatt vagy a víz mellett vacsorázzanak. Látszatra vidám, kiegyensúlyozott, munkás, teljes életet élt.

De amikor a Beaumarchais már a befejezéshez közeledett, egy olyan esemény történt, amely boldog, egyenletesen folyó munkáját hirtelen félbeszakította. A Friedrich Benjamin ügyében dönteni hivatott német-svájci bíróság megalakult, éspedig olyan módon, hogy a német kormány ennél jobbat nem is kívánhatott volna. A három semleges döntőbíró közt, akiktől végeredményben az ítélet függött, egy finn és egy magyar volt, azaz olyan nemzetek polgárai, amelyek a Harmadik Birodalom módszerei iránt más nemzeteknél sokkalta több megértést tanúsítottak. Ez a Harmadik Birodalom számára nagy siker volt, s különösen nagy sikert jelentett személy szerint Heydebreggnek, aki a Harmadik Birodalomnak ez ügyben tett lépéseit sugalmazta.

E közlemény láttán Wiesener arca felragyogott. Amilyen nagy diadal volt ez a Harmadik Birodalom és Heydebregg számára, éppoly nagy vereséget jelentett az emigránsoknak. Különösen a PH zugfirkászait érte ezzel súlyos csapás, hisz ők voltak e viszálykodásban Friedrich Benjamin ügyének legfőbb szószólói. A döntőbíróságnak Németország számára ilyen kedvező összetétele világosan bizonyította, hogy az emigráns zugfirkászok még nemzetközi kapcsolataik teljes latba vetésével se tudnak semmiféle eredményt elérni. Heilbrun és Trautwein firkálmányai puszta stílusgyakorlatok, s a hatalom birtokosai közül senki se veszi őket komolyan. Heydebreggnek és a Német Birodalomnak a Benjamin-ügyben elért sikere tehát az ő, Wiesener rehabilitálását jelenti. Ha a PH még a Benjamin-ügyben az egész világsajtó támogatása ellenére is csak ilyen keveset bírt elérni, milyen keveset nyom akkor a latban az az ellene intézett dühödt, személyeskedő támadás, amiről a nyilvánosság még csak nem is vett tudomást.

Mi több: a Harmadik Birodalom ez újabb sikere azt is megmutatta, milyen helyes volt az a taktika, amelyet ő, Wiesener a PH-ügyben javasolt. Azzal a tervével szemben, hogy a PH megkaparintása révén egy látszólag semleges, sőt ellenséges sajtóorgánumból tőkét kovácsoljanak, csakis azt lehetett felhozni, hogy ez a módszer túlságosan hosszadalmas és a PH-nak újabb támadásokra enged időt. Most azonban kiderült, hogy a világ a PH-nak még a Benjamin-ügyben csapott ricsajozásával sem törődik, tehát Wiesenerék igenis megengedhetik maguknak, hogy az újság szétmor-zsolását tempósan és szakszerűen hajtsák végre, rá se hederítve arra, hogy az újság a közbenső időben persze további támadásokat fog intézni ellenük. A döntőbíróság összetétele ily módon személy szerint Erich Wiesener számára is diadal.

Csak pár pillanatig tartott, amíg ezeket a következtetéseket levonta. Alig olvasta el az újságjelentést, máris odavolt a csüggedés, odavoltak az irodalomnak szentelt csendes élet felőli álmodozások. Wiesener felélénkült, ragyogott, égboltja felhőtlen tündökölt. Száz és száz terv ötlött fel benne, újságírói, politikai tervek. Milyen bolondság volt azt képzelnie, hogy a sors elejtette őt, isten háta mögötti életre, jelentéktelenségben való tengődésre kárhoztatta. Épp ellenkezőleg: most még az ellenségei is beláthatják, hogy sebezhetetlen. A zugfirkászok ostoba támadásaikkal csak ezt bizonyították be.

Késő este volt, dolgozószobájának ablakai tárva-nyitva álltak, hogy beengedjék a hűs esti levegőt, Wiesener lába előtt ott csillogtak Párizs városának fényei. „Caesart és a szerencséjét hordozod”, suttogta maga elé, túláradó örömmel, s e mondatot, mivel igen olvasott volt és nagy sznob, görögül idézte, ahogy Plutarkhosznál áll. Aztán becsukta az ablakokat, kinyitotta a rádiót, zenét kellett hallgatnia. És itt is szerencséje volt, a rádióból olyan hangok áradtak feléje, amelyeket nagyon szeretett. A Svájcban rendezett zenei hetek keretében az Ötödik Szimfóniá-t játszották Nathan karmestqr vezényletével.

Erich Wiesener kényelmesen hátradőlt öblös bőrfoteljában, és a zenét hallgatta. Zúgva, suttogva áradtak felé a világ titkai: bűn, félelem és ítélet, vereségek és szenvedélyek, nyugalom és boldogság, felháborodás és diadal. Nathan karmesternek az ellenségei néha szemére hányták, hogy érzelgős, ma azonban legkevésbé se volt az. New Yorkban óriási ünneplésekben részesítették, de most, mivel a koncertjét számos rádióállomás közvetítette, a németjei is hallhatták. Ezt tudta, s ezen az estén nem volt érzelgős. Jól ismerte és szerette az Ötödiket, ebben dörögte, harsogtatta ki haragját a gonoszok és erőszakosak fennhéjázásai ellen, ebben suttogta el és csendítette fel reményeit, hogy a jóság diadalmaskodni fog a világban.

Erich Wiesener párizsi dolgozószobájának öblös bőrfoteljában ülve hallgatta a zenét. Wiesener muzikális volt, minden taktust kiélvezett, nagyon-nagyon örült, hogy Nathan dirigál – és hogyan! Ez a Nathan nagy muzsikus, s remek dolog, hogy épp ennek a száműzöttnek kell Erich Wiesener diadalához zenét szolgáltatnia. Akármilyen gúnyosan mosolyog is le rá Lea, nagyszerűen berendezett világ ez, neki tetszik.