24
Királyok alsónadrágban

Az ingatlanok közt, amelyeket az ügynök Wiesenernek felajánlott, ott volt a Rue de la Ferme-i ház is.

Wiesener elképedt. Ismerte Lea anyagi körülményeit, teljesen valószínűtlennek látszott, hogy ilyen hirtelen a ház eladására kényszerült. Wiesener már-már szívesebben látta volna, ha Lea valamilyen véleden következtében elvesztette volna vagyonát. Élénk fantáziával máris maga elé képzelte, ahogy segítségért folyamodik hozzá, ő meg nagylelkűen a megmentőjeként lép fel. De ó, ezek csak vágyálmok. Először is aligha jutnak odáig a dolgok, hogy Lea szorult helyzetbe kerüljön, másodszor ebben az esetben is találna nem egy megbízható barátot, például Pereyróékat, harmadszor pedig a legrosszabb esetben, tehát ha nem is találna más barátot, őhozzá akkor se fordulna, az biztos.

Az üres foltra bámult a falon. Eladta, kiszolgáltatta Leát. Csupa fájdalom voit, úgy vágyott Lea után. Ha most választhatna Lea és a karrierje közt, gondolkodás nélkül Leát választaná.

Miért adja el Lea a Rue de la Ferme-i házát? Wiesenert beképzeltsége arra ösztönzi, hogy önmagára nézve hízelgő okokat keressen. Lea vágyódik utána, nem bírja elviselni, hogy olyan környezetben éljen, ahol minden őrá emlékezteti. Persze e megállapítást magában máris helyreigazítja: olyan környezetben, ahol undorodik mindentől, amihez ő hozzáért.

Ő semmitől se undorodik. Sajnálja, hogy odaadta a képet. De a tagtárs egyenesen kényszerítette rá. Persze nem szavakkal, de mélyebb értelemben véve mégiscsak kicsikarta.

Vajon Lea a bútorokat is eladja-e? Meg azokat az „elfajzott” festményeket, az ő ajándékait? Ha helyes az az értelmezése, hogy azért nem akar tovább abban a házban élni, mert az ő jelenlétét érzi itt, akkor valószínűleg a bútorokat és a festményeket is eladja. És ez az értelmezés helyes. Valószínűleg úgy áll a dolog, hogy Lea szereti őt, és ugyanakkor undorodik is tőle. Ő ugyanígy van önmagával szemben.

Utasította ügynökét, hogy a Rue de la Ferme-i ingatlanról szerezzen bővebb felvilágosításokat.

Wiesener a postájában egy vékony kötetet talált. Le Loup címet viselte, egy tekintélyes kiadónál jelent meg, szerzője Raoul de Chassefierre volt, akinek megbízásából a könyvet elküldték neki.

Wiesener szíve nagyot dobbant. Íme, egy új lehetőség, hogy Leát magához édesgesse. A fiatal szerzők hiúk. Eszébe jutott, ő maga is milyen büszke volt, amikor az első könyvecskéjét kinyomtatva a kezében tartotta. Ha okosan fog hozzá, talán visszahódíthatja Raoult, s akkor újból Lea szívébe férkőzik.

Lotte figyelmeztette, hogy sürgős munkájuk van. Haragosan leintette. Beült a könyvtárba. Olvasott. Az üres folt előtt olvasta el fia elbeszélését, a Farkas-t.

Elmélyedten, hol hiúságában legyezgetve, hol felháborodottan olvasta a könyvet. Tehát ilyennek látja őt a fiú. De vajon tényleg őróla szól a könyv? Ő a farkas? Vajon ő valóban ilyen örökké éhes, valóban egyre csak ugrik, marcangol, zabál, mindent, ami az útjába kerül? Raoul, a fia olyan tulajdonságokkal ruházta fel, melyekkel sajnos, nem rendelkezik. Az a kép, amelyet Lea alkotott róla, feltétlenül közelebb áll a valósághoz.

„Igen, ha korábban született volna meg egy ilyen könyv, talán javamra vált volna. Ha korábban figyelmeztettek volna rá, tán valóban farkas lett volna belőlem, olyan farkas, amilyennek Lea kívánt. De most már késő. Lényemnek ezt az oldalát, a farkaslényemet nem fejlesztettem ki eléggé, túlságosan civilizált vagyok már, nincs meg hozzá az erőm, hogy teljes szívemből és tiszta lelkiismerettel farkas lehessek. Csak fél szívvel vagyok falánk, erkölcseim nem engedik, hogy élvezzem a prédát, s bármennyire is eltökélném magamat, hogy gazember leszek, ez már nem segít rajtam.”

De akárhogy is áll a dolog, ez a könyv mindenképpen azt bizonyítja, hogy Raoul a vele szemben tanúsított hideg udvariasságot csak megjátszotta. Wiesenert heves vágy fogja el, hogy elbeszélgessen a fiával. Sokféle témájuk volna, a könyvről sokat lehetne beszélni. Wiesener – szakértő lévén – természetesen felismerte, hogy az elbeszélés a 66. Szonett hatása alatt született, de azért az önálló tehetség nyomait is felfedezte benne. Igen, megvan rá a lehetőség, hogy Raoult az irodalom segítségével visszahódítsa.

Írt neki, hogy látogassa meg. Sokáig fogalmazgatta a levelet, nem szabad sem túl szívélyesnek, sem túl hűvösnek lennie, nem szabad Raoult bizalmatlanná tennie. Csak a harmadik fogalmazással volt megelégedve.

Raoul közben türelmetlenül várta apja válaszát.

Tscherniggnek hosszasan kellett őt kapacitálnia, míg végre aláírta a kiadói szerződést, s a könyv megjelent. Még a korrektúrát is kételyekkel eltelve olvasta, nem követ-e el árulást önmagával és a halott Harry Meisellel szemben, ha a Farkas-t ilyen csiszolatlan állapotban adja ki. Érezte saját fogyatékosságait, gyötörte a tudat, hogy az elkészült mű mennyire elmaradt a szándékai mögött. Milyen elevennek tűnt minden, amíg az elbeszélésen dolgozott, most, hogy anyagi formát öltve feküdt előtte, a nyomdafesték által idegen, tőle független létbe távolodva, az írást hidegnek, üresnek látta. A kinyomtatott mű első olvasásakor teljesen elcsüggedt, s Tscherniggnek nagy fáradságába került, hogy lehangoltságát hol gúnyos, hol biztató szavakkal eloszlassa.

Amikor végül a kész könyvet kezében tartotta, rájött, hogy megítéléséhez minden mércét elvesztett. Saját teljesítményét hol azzal mérte össze, hogy még neves írók is miféle irományokat mernek az olvasóik elé tenni, s ekkor a maga művét nagyszerűnek tartotta. Hol a 66. Szonett-hez mérte, s ekkor az elbeszélése szánalmasnak tűnt. Mind hevesebben áhítozott rá, hogy hivatott emberek ítéletét hallhassa. Művét több olyan írónak is elküldette, akiknek adott a véleményére, de egyiktől se jött válasz. Így aztán végre legyőzte vonakodását, és Monsieur Wiesenernek is elküldte a Farkas-t.

Ilyen hangulatban, a várakozástól elgyötörve kapta meg Monsieur Wiesener levelét. Legszívesebben már aznap elment volna. De megteheti-e? Szabad-e? Nem alázta-e meg már azzal is önmagát, hogy egyáltalán elküldte neki a könyvét?

Ám a mohó vágy, hogy hozzáértő emberrel beszélhessen könyvéről, hamarosan egy egész sereg érvet szolgáltatott neki, amelyek nemcsak engedélyezték, hanem egyenesen kötelességévé tették, hogy Wiesenert felkeresse. Monsieur Wiesenernek köszönhette, hogy megismerkedett Harry Meisel művével, ez kihatott egész további életére, s mindenekelőtt Monsieur Wiesener a Farkas tárgya, megírásának indítéka. Az a Raoul, aki a pofont kapta, már a múlté. A Farkas szerzője csak azt látta, az elemi udvariasság is megköveteli, hogy felkeresse Monsieur Wiesenert, hisz voltaképpen nem ő, Raoul, hanem maga Monsieur Wiesener kezdeményezte a találkozást.

Elment Wiesenerhez.

Arséne, aki korántse örült az ifjú de Chasseficrre úr látogatásának, a könyvtárszobába vezette. Raoul azonnal meglátta az üres foltot a falon. Fel kellett volna készülnie rá, hogy Monsieur Wiesener leakasztja a képet, hisz ez természetes, kézenfekvő dolog volt. De amikor az üres foltot meglátta, mégis egy kis fájó ütést érzett.

Monsieur Wiesener megjelent. Midőn Arséne jelentette neki, hogy az ifjú de Chassefierre úr a könyvtárszobában vár rá, öröm és nagy reménykedés töltötte el. Kihúzta magát, feszes tartásban lépett be, fiát a szokott világfias könnyedséggel üdvözölte, portóival, kedvenc italával kínálta. Leplezett mohósággal vizsgálgatta fia arcát, aggodalommal eltelve kereste rajta Lea vonásait, s reményt merített minden egyes jellegzetességből, amely önmagára emlékeztette.

Wiesener udvarias, szívélyes szavaira Raoul udvariasan válaszolt. A Monsieur Wiesenerrel folytatott irodalmi beszélgetéseknek, mondta, nagyon sok értékes felismerést köszönhet, s így kötelességének érezte, hogy e kis könyvet először neki küldje el. Monsieur Wiesener véleménye nagyon érdekelné.

Wiesener hosszasan és alaposan latolgatta, mit is mondjon. De szemtől szemben a fiúval, mindez egyszeribe elillant, görcsösen kutatott emlékezetében, ott azonban semmit se lelt. Ő talán, mondta végül kényszeredett mosollyal, túlságosan érdekelt ahhoz, hogy a könyvről elfogulatlan véleményt mondhasson. Egy epikus mű élő modell nélkül persze nemigen jöhet létre, de a modellnek mégse könnyű az így létrejött művet csakis a művészi értéke szerint megítélnie.

Űristen, miket beszél itt összevissza? Hiszen olyan szép szavakat szedett össze, hogy Raoul hiúságát szeretetre méltó, sem túl kirívó formában legyezgesse. Ehelyett úgy értekezik, mint valami, serdültebb ifjak számára készült irodalomtörténeti mű szerzője, nem vonzza, hanem egyenesen eltaszítja magától a fiút. – Sajnos, egy bizonyos ego-centrista szemlélettől – folytatja – senki se bír szabadulni. Ha a te Farkas-odat olvasom, akarva, nem akarva állandóan azt kérdezem magamtól: ebben a helyzetben valóban így gondolkoztam, így cselekedtem volna?

Mi ez? Hisz mindehhez a fiúnak semmi köze, nem ezt akarja neki mondani. – Ez nem szempont – jegyzi meg Raoul is, kissé már kiábrándulva. De Wiesener nem tud többé kizökkenni a hamis kerékvágásból, s akarata ellenére tovább folytatja tudálckos előadását:

– Igaz, fiam, ez nem szempont. De ezek a megfontolások, ha akartam, ha nem, az agyamba tolakodtak. Minduntalan azt kellett magamtól kérdeznem: valóban van benned valami ebből az itt ábrázolt farkasból? És bocsáss meg, itt nyíltan meg kell neked mondanom: lényem központjának megformálásánál nagy tévedést követtél el. Ha már az állattant hívjuk segítségül, a viselkedésemre és valószínűleg a lelkiismeretemre is sokkal inkább ez a mondás illik: légy szelíd, mint a galamb, és okos, mint a kígyó.

Raoul időközben összehasonlította Monsieur Wiesenert a „farkasával”, s arra az eredményre jutott, hogy ezt az embert túlbecsülte. Írás közben egy friss, igen férfias férfi képét látta maga előtt, ez a vele szemben ülő úr viszont inkább egy sértődött vénkisasszonyra emlékezteti, van benne valami kellemetlenül tetszelgős, valami pityergős vonás.

Wiesener ezalatt tovább fecseg. S amíg így fecseg, állandóan ugyanazzal a görcsös mosollyal bámul a fiúra. Kétségbeesetten igyekszik meghódítani a fiút, csak azért beszél. De neki, aki máskor olyan ékesszóló, a kellő szavak most egyszerűen nem jutnak eszébe. És ráadásul tudja, hogy majd eszébe jutnak, de csak amikor már késő lesz. Meg kellene valahogy mutatnia a fiúnak, hogy a könyv lenyűgözte. Hangja azonban hamisan cseng, csak közhelyeket ismételget. Az isten szerelmére, miért nem talál egyetlenegy szívből jövő és szívhez szóló szót? Szemével csügg a fiún, szereti őt, szereti Leát s önmagát a fiúban. Tudja, most már csak másodpercei vannak, hogy megtalálja a helyes szót, ha most nem találja meg, ha ebben az utolsó másodpercben nem jut eszébe, ezt az értékes alkalmat egyszer s mindenkorra elszalasztotta.

Semmi se jut eszébe, tovább fecseg, ismételgeti hamis, lapos mondatait.

Raoul látja, hogy Monsieur Wiesener milyen szenvedélyesen függeszti rá a szemét. De miért mond ez az ember ilyen érdektelen, ilyen ide nem tartozó zagyvaságokat? Egy pillanatra valami arra ösztökéli, hogy megkérje apját: ne kerülgesd tovább a forró kását. Ha nem tetszett neked a könyvem, mondd meg. Ha meg tetszett, akkor azt mond meg, mit hibáztam el benne, amit talán kijavíthatnék. Hiszen te értesz ehhez. Segíts. De valami gátat emelt közéjük, nem azok a múltbeli dolgok, valami más, nehezen megmagyarázható. Talán Leának a fiúban fellelhető tulajdonságai akadályozzák meg az apát, hogy azt mondja, amit szeretne. Talán a Wiesener nemzetiszocialista eszméi akadályozzák meg Raoult, hogy úgy forduljon hozzá, ahogy szeretné. Akárhogy is van, egyikük se használja ki az utolsó, értékes pillanatot, a pillanat elmúlik, tovatűnik, s mostantól fogva Wiesener a fia számára valóban csak Monsieur Wiesener lesz, közömbös úr, aki egy idegen világban él. Raoul szinte kitapinthatóan érzi, ahogy az apja eltávolodik tőle, egyre kisebb lesz, s mielőtt még „isten hozzádot” mondana neki, Wiesener már végtelen messzeségben van, mindörökre eltűnik szeme elől.

Wiesener egyedül marad a Farkassal. Az ajtóra bámul, amely becsukódott Raoul mögött. Lea odavan, Raoul odavan, a kép odavan. Wiesenernek azoktól, akik legközelebb álltak hozzá, most már csak ez a könyv maradt.

Spitzi búcsúlátogatást tett Wiesenernél. Hosszabb időre Berlinbe készülődött. – Egyszer már – mondta – szeretnék a helyszínen alaposan körülnézni és körülszimatolni, hogy tulajdonképpen mi az ábra. – Inkasszálni akar, mondja magában Wiesener; ő sem tenne másképpen.

Spitzi úgy ragyogott, mint fénykorában. De ez most változatlanul torz arca miatt furcsa, sötét, sokatmondó ragyogás volt. Az angol és francia specialisták, akiket felkeresett, pontosan azt mondták neki, amit amúgy is sejtett: kilátás van rá, hogy az állkapcsát rendbe tegyék. De a fájdalmas, hosszadalmas kezelés és a kétes siker gondolatára elhatározta, hogy egyelőre megmarad ennél a sötét ragyogásnál. Bizalma mégis csupán ahhoz a disznóhoz, ahhoz a Wohlgemuth-hoz volt.

Spitzi aznap is Madame Didier társaságában volt; az utóbbi időben nagyon gyakran látták vele. Wiesener, mialatt élénken csevegett, elnézte ellensége arcát. Voltaképpen pocsékul néz ki. Vajon a nőknél ki tudja-e ezt egyenlíteni azzal a pikáns Horst Wessel-szaggal, amely most körüllengi? Aligha. Bár ez a Corinne, úgy látszik, egészen bele van pistulva. Gusztusos bestia, valószínűleg nem csak megjátssza, hogy hisz azokban a misztikus dolgokban, s ez bizonyos atmoszférát kölcsönöz neki. Ha Spitzi most hosszabb időre távol lesz, ez a nőcske neki, Wiesenernek vonzó elfoglaltságot jelenthetne szabad óráira. S a dolog vonzerejét még csak fokozná, hogy épp Spitzit ütné ki a nyeregből. Wiesener hát azonnal nekilát, s a maga gyakorlott módján csapni kezdi a szelet Madame Didier-nek. Spitzi persze azonnal látja, mire megy ki a játék, de nyugodtan tűri, sőt, úgy látszik, mulat Wiesener nagy igyekezetén.

Egy idő múlva aztán csak amúgy mellékesen megjegyzi: – Egyébként Madame Didier is velem jön Berlinbe.

Wiesener alig bírja leplezni meghökkenését. Ő maga például sose mert volna arra gondolni, hogy Leát Németországba magával vigye, ilyesmit még a víziló is aligha engedhetett volna meg magának. Ez a Spitzi azonban minden gátlás nélkül megosztja dicsőségét az ősellenség lányával. Magával viszi a diadalútjára, mintha ez a világon a legtermészetesebb dolog volna. Neki, a mártírnak, a Horst Wessel Kettőnek minden meg van engedve.

A víziló elvonulhatott a képpel, Spitzi vigyorogva magával vonszolja az ágyasát Berlinbe, ő, Wiesener pedig itt csücsül az üres folt előtt, s a következő tavasztól kezdve messziről epekedhet a kedvese által elhagyott házban.

Csak azért is, mondja magának, s most kettőzött lendülettel főzi Corinne-t. Spitzi kitalálja, mi megy benne végbe. Kár a gőzért, mon vieux, gondolja magában, s halvány mosoly fut végig az ajkán; mindig elfelejti, hogy az ábrázatán a leghalványabb mosolyból is vigyor lesz.

– Mi a véleménye Spitzi öltönyéről, Monsieur Wiesener? – kérdezi Corinne. – Nem találja kicsit túl téliesnek?

– Berlinben sose öltözhetik elég korán téliesen az ember – jegyzi meg Spitzi, s Wiesener egyetért vele. Spitzi és Corinne indulni készül.

– De a nyakkendője túl világos – nyakaskodik Corinne.

– Mi a véleménye, Lotte, Spitziről? – kérdezi Wiesener látogatói távozása után.

– Iszonyúan csúnya – válaszolja Lotte –, de dicsfény övezi. – Ha az ember ettől az „újtól” kérdez valamit, mindig ilyen közhelyeket kap válaszul. Bezzeg Maria, amikor egyszer megkérdeztem tőle, mi a véleménye Spitziről, azt válaszolta: „Nincs súlypontja”, s ez válasz volt, telitalálat, lehetett vele valamit kezdeni.

„Nincs súlypontja”, ez nemcsak Spitzire érvényes, hanem őrá is, meg az egész Harmadik Birodalomra.

Ha Wiesenernek súlypontja nem is volt, viszont külső körülményei egyre ragyogóbbá váltak. Dőlt hozzá a pénz, tekintélye nőttön-nőtt. Mindinkább tökéletesítette módszerét, vagyis úgy írta meg cikkeit, hogy a hozzáértőknek mondtak valamit, s mégis elég népszerűek voltak, hogy a nácik megérthessék őket. A professzornak is írt, meg a szakácsnőnek is, s a legtöbbet idézett német újságíró lett. Tetejébe a Beaumarchais is egyre szélesebb körben talált visszhangra. Mióta a nemzetiszocialisták valamennyi jelentős írójukat elűzték, irodalmuk nem lépte túl az ország határát. Wiesener Beanmarchais-ját azonban több nyelvre is lefordították, s a nácik – büszkék, hogy megint van egy világhíres írójuk – ajnározták őt.

Spitzi egyelőre Berlinben maradt. Nem törődött vele, mit csinál Wiesener; a siker visszaadta régi fatalizmusát, s ha Wiesener abban az illúzióban akarja ringatni magát, hogy Párizsban ő képviseli a Harmadik Birodalmat, Spitzi semmit se tett, hogy ábrándozásaiban megzavarja. Wiesener, legalábbis Spitzi távollétében, élhetett az olyannyira áhított hatalommal. Ezzel az októberrel elégedett lehetett.

A könyvtárszobában ült. A házat fűtötték, s ő mégis borzongott. Minden télen elhatározta, hogy kandallót építtet a könyvtárszobába, de minden nyáron megfeledkezett róla, s most már nem érdemes ezzel foglalkoznia; a következő telet már amúgy is a Rue de la Ferme-i házban tölti.

A lakás magányában nem érezte jól magát. Miért nem ment el ma tulajdonképpen d’Auriac vicomte estélyére? Ott azonban bizonyára a könyvtára magányába vágyódott volna vissza. Lassanként emberkerülő és blazírt lesz. Amire az ember ifjúkorában áhítozik, abban, ha megöregszik, dúskál. Amíg az ember falánk, nincs zabáinivalója, amikor van zabáinivalója, nincs többé foga.

Tán innia kellene valamit, hogy felmelegedjék. De az ital adta meleg nem az igazi. Gyanús jel, hogy kedvet kapott az ivásra. Öt éven belül öreg, iszákos arca lesz, világosan látja maga előtt. Már amúgy is olyan, mint egy vénasszony. Nem iszik.

De nagyon fázik. Csöngetett Arséne-nek, s a lábára takarót rakatott.

„Fázom magányos nagyságomban.” Ez valamilyen színműből való; de régen látta ezt a darabot, e színes, romantikus darabot, az alsónadrágos királyról szóló mese e dramatizált változatát. Egy csaló a királyra egy nem létező díszruhát akaszt, amelyet varázslat következtében csakis azok láthatnak, akiknek hűséges, tiszta szívük van. Így aztán mindenki látja, még azok is, akik nem látják. A király alsónadrágban ünnepélyesen járkál erre-arra, ő maga s egész népe csodálják a ruhát. A darab egyes jeleneteire Wiesener már nem emlékszik, csak az utolsót tudja még felidézni. Rettenetes vihar tör ki, a nép szétszalad, a király egyedül áll a fergetegben, felhőszakadásban, s azt mondja: „Fázom magányos nagyságomban.” És most Wiesenernek az is eszébe jut, ki írta ezt a darabot. Egy zsidó drámaíró, Schiller-díjat kellett volna kapnia a darabjáért, de nem kapta meg, mert II. Vilmos megvétózta, II. Vilmosnak az alsónadrágos király története nem volt ínyére.

A mai Németországban se nagyon lehetne eljátszani ezt a darabot, még ha nem is zsidó írta volna.

„Meddig hisznek még a mi díszruhánkban?” – töprengett magában, s amikor ráeszmélt, hogy gondolatban azt mondta: a „mi díszruhánk”, egy kis remegés futott végig rajta.

Igazán nem érzi jól magát, bágyadt, egyszerre fázik, és melege van. Tán kezdődő influenza?

Ó, ez a hideg nemcsak kívülről jön. Rosszkedvűen, ellenségesen mered az üres foltra.

Mi baja van tulajdonképpen? Hiszen ha valakinek, akkor épp őneki hálásnak kellene lennie a sors iránt. Hiszen ha valaki, akkor épp ő a kiváltságosak: ennek az; 1935-ös világnak a kiváltságosai közé tartozik. A Harmadik Birodalom írói közt ő a legfüggetlenebb, kétségtelenül sokkal többet engedhet meg magának, mint bárki más, akinek ma Németországban kiadják és olvassák a könyveit. Szabadság. Vállat von. Viszonylagos fogalom, valóban puszta „polgári előítélet”. Szabadabb, mint e bolygó lakóinak többsége. Alapjában véve csakis a kényelemszeretet rabja. Mert a kényelmet persze szereti, ahhoz nagyon is ragaszkodik. Ha a frontra gondol, még visszaemlékezve is inkább a tetvek kínozzák, semmint a halálfélelem. Az a veszély azonban nem fenyegeti, hogy e kényelmet, amíg egyáltalán létezik kényelem, ne engedhesse meg magának. Voltaképpen hát csak önmagának rabja. Szabadság. Nem szabadabb-e például ezeknél az emigránsoknál, akik olyan nagyra vannak a szabadságukkal? Holott még érvényes útlevelük sincs, nem mehetnek egyik helyről a másikra, mint a gályarabokat, úgy őrzik őket. Ő pedig oda mehet, ahová akar, ott élhet, ahol akar, azt írhatja, azt gondolhatja, amit akar. Kissé persze óvatosnak kell lennie, de kinek nem kell? Tán Heilbrun vagy Trautwein urak azt írhatják, amit akarnak? Próbálnának meg egyszer a francia politika felett kritikát gyakorolni, a „vendéglátó ország” egykettőre szájon verné őket. És ha Ausztriáról vagy Svájcról megírnák, amit gondolnak, egyik napról a másikra betiltanák ott az újságjukat. Hát tulajdonképpen mi végett jöttek el ezek az urak Németországból? Szabadság. Ködös fogalom. Szabad az a monumentális zsaroló újságíró volt, aki a maga korának nagyuraihoz intézett zsarolóleveleit így írta alá: „Pietro Aretino, Isten kegyelméből szabad ember.”

Nem kellett volna ma itthon maradnia. Az otthoni környezet kedvét szegi. Idehaza minden sikere, akármit is próbál bebeszélni magának, megtévesztésig hasonlít a kudarchoz.

Hogy elterelje gondolatait, egy könyvet vesz elő. Egy Jeanne d’Arc-bibliográfiát, amelyben nemrégiben, a cikke alkalmából böngészett. Érdeklődés nélkül olvassa, de aztán eljut egy fejezethez, amely egyre inkább lenyűgözi. Ez a fejezet egy Ál-Jeanne d’Arc-ról szól, aki a szűz halála után lépett fel. Rendkívül különös történet, elég hihetetlen, s mégis a legapróbb részletekig okmányokkal igazolt.

Tehát nem sokkal Johanna máglyahalála után Metz városában felbukkan egy leányzó, aki addig Claude-nak nevezte magát, s egynémely nemesurak előtt kijelenti, hogy ő Johanna, a szűz. Kerek ötszáz esztendeje van annak, hogy ez megesett, 1436. május 20-án. Megszökött az angolok fogságából, jelenti ki a leányzó, s azok pániktól félve eltitkolták szökését, s helyette egy gyermekgyilkos lányt vetettek máglyára. Az Ál-Johanna mesterien utánozza a szűz beszédmódját, a bibliának és a lotaringiai tájszólás fordulatainak ezt a furcsa keverékét. Az igazi Johanna mindkét fivére: Pierre és Jean du Lys egyhangúan tanúsítják, hogy a lány valóban a nővérük. Egy bizonyos Nikolaus Lowe, VII. Károly kamarása jegyzőkönyvbe mondja, hogy Johanna állítását a füle mögött látható kis, vörös sebhely igazolja, olyan ismertetőjel, amelyről csak kevesen tudnak. Lotaringia, Burgundia, egész Franciaország hamarosan elismeri ezt a Johannát. Erzsébet, luxemburgi hercegnő pazar fogadtatásban részesíti. Württembcrgi Ulrich védnökének nyilvánítja magát, s Robert des Armoises báró, egy gazdag lotaringiai nemesúr feleségül veszi. Ünnepélyesen bevonul Orléans-ba és Bourges-ba, Johanna anyja, Isabelle Romée a lányának ismeri el, Gilles de Rais a lovagjának nevezi magát, és rábízza serege vezérletét. Két esztendeig tart ez a dicsőség.

Két esztendeig. Nehéz feladat lehetett két esztendeig az egyszerű, hivő prófétanő szerepét játszani. Wiesenernél senki se tudta jobban méltányolni, milyen nehéz lehetett. Ez iránt az Ál-Johanna iránt szinte testvéri vonzalmat érez. Két esztendő. Olvassa a történetet, egyfajta keserű elégtétellel vési emlékezetébe.

Tán ez a második Johanna is ugyanúgy hallott hangokat, mint az első. Aziránt nem lehet semmi kétség, hogy az első feltétlenül hitt ezekben a hangokban. És ezek a hangok nem is csalták meg. A végén persze megégették a szüzet.

Ezek a hangok. Sokat írtak, sokat bölcselkedtek róluk. Mindenkor voltak ilyen hangok, csak különféleképpen nevezték őket. Szókratész például a maga „hangjait” daimonionnak nevezte. És a daimonionjai miatt végül neki is bürökmérget kellett innia. Hallok-e én is tulajdonképpen hangokat? Azt hiszem, igen. A Vezér is hall hangokat. Mondja is, hiszi is, s tán én is hiszem. És a hangoknak olykor igazuk van. Rulettezés közben a legtöbb ember hall hangokat, megmondják neki, vörösre tegyen-e, vagy feketére. Néha-néha nyer is az ember. Egyszer, kétszer, de a végén mindig a bank nyer.

Két esztendeig tartott az Ál-Johanna dicsősége. A Vezérnek belső hangjai azt jövendölték, hogy a miénk ezer esztendeig fog tartani. De a végén mindig a bank nyer. A medve az ezeresztendős Birodalom első napjaiban kijelentette: „A szocik tíz évig bírták, kíváncsi vagyok, mi meddig bírjuk.” Hét kövér esztendő.

De hát végül is mögöttünk áll a nemzetközi monopoltőke. Nyeregbe segített minket, s egyhamar nem is fog elejteni. Bár persze lehet, hogy ezek az urak már megbánták, hogy épp minket húztak elő, s a világ az idők végtelenségéig nem fogja lenyelni mérhetetlen pimaszkodásainkat. Voltaképpen egyszerűen hihetetlen, hogy egy magamfajta ember Párizsban így felvághasson. Azok az uraságok odafent nagyon is jól tudják, hogy a mögöttem álló hatalom belsőleg milyen gyenge és törékeny. Nem értem, miért tűrik ezt a felvágást.

Egyelőre élünk. Egyelőre elmondjuk mindenkinek, akár akarja hallani, akár nem, hogy milyen elevenek vagyunk, és megírjuk és pöffeszkedünk, és kikiáltjuk az éterbe. És hamarosan nekünk lesz a világon a leghatalmasabb hadseregünk és a legtöbb repülőgépünk. És egyáltalában nagyszerű legények vagyunk. Gyönyörű, mesés, iszonyatos dolog ez. De csoda, hogy ez a mi hamis nagyságunk már milyen hosszú ideje tart, már tovább tart, mint ameddig az Ál-Johanna dicsősége tartott, és esténként megkérdezem magamtól, hogy reggel nem foszlik-e szét, s reggel megkérdem, hogy estéig kitart-e még.

Szép volt gyermekkorunkban szappanbuborékot fújni. Ahogy egyre nagyobb lett, színesebb, még nagyobb, még színesebb. De a legszebb a végén volt, amikor szívdobogva vártuk, hogy szétpukkadjon.

De még ennél is szebb volt a hajóhintán. Ahogy egyre feljebb és feljebb emelkedett. Ahogy borzongott az ember, s a gyomrát kéjesen a torkában érezte. Öt évvel ezelőtt, amikor Belgiumba mentünk, arra a gent-i búcsúra, felültünk egy hajóhintára – Leával. Akkor ültem utoljára hajóhintán, s már nem volt az igazi, mert kissé rosszul lettem, s Lea előtt nagyon össze kellett szednem magamat. De a legkorábbi hintázások emlékére még mindig nagyot dobban a szívem. Hogy vártam rá: most magasabbra száll, most még magasabbra; de ha történetesen még annál is magasabbra száll, az ember kirepül, ki a levegőbe, az űrbe.

Hogyan is végződött tulajdonképpen az Ál-Johanna története? A királynál tartott magánfogadáson derült ki a csalás. A király nagylelkűen viselkedett, de azért a dolog mégis nyomorúságos, siralmas véget ért. Egy kis szégyenpad, válás, majd egy második házasság egy jelentéktelen emberrel, majd egy szánalmas csalási ügy, ítélettel, s ezek után az Ál-Johannának nyoma vész.

Akkor már jobb, ha az ember kirepül, amikor még egészen fent van.