10
Pillantás egy új világba

Az ifjú Hanns Trautwein máskor olyan „higgadtan” lépkedett, hogy pajtásai emiatt mindig ugratták, ma azonban jóformán futott a márciusi estében. Lábát kissé befelé fordította, de nem olyan esetlenül és kacsázva, mint az apja, hanem szilárdan, biztosan. Kalap nem volt rajta, a langyos, szemerkélő márciusi eső bepermetezte sötétszőke sörtehaját. Időnként egy-egy gépies mozdulattal letörölte széles homlokáról a nedvességet.

Persze esztelenség ilyen céltalanul futkározni az esőben. Néhány nappal ezelőtt még szemérmetlen határozottsággal hangoztatta, hogy egy éven belül leteszi a vizsgát, a bachot-t. Jobban tenné tehát, ha otthon ülne, és Tacitust biflázná. De ma este nem bírta megállni, hogy ott kuksoljon az Aranjuez szállóban. Máskülönben nem bánja, ha az édesanyja, amíg ő tanul, háziasszonyi teendőit végzi, s eközben kisebb-nagyobb lármát csap. De ma egyszerűen nem bírta tovább hallgatni a varrógép zakatolását.

Sepp locsogása ment ennyire az idegeire. Általában jól kijön Sepp-pel. Sepp úgy bánik vele, hogy annál kívánni se lehetne jobbat, felnőttként kezeli. És Hanns sose felejti el, mit jelent az, hogy mindketten: apja és anyja agyondolgozza magát, csak azért, hogy ő nyugodtan tovább magolhasson a bachot-ra. Amellett Sepp okos is, muzsikája állítólag kitűnő, ő, Hanns ehhez semmit se ért. De mihelyt Sepp politikáról kezd beszélni, azonnal a legnagyobb butaságokat mondja, egyszerűen lehetetlen hallgatni. Csuda, milyen korlátolt. Hanns néha megpróbál vitatkozni vele. De ennek sincs semmi értelme. Sepp nem is hederít az érveire, tüstént végeláthatatlan vitába merülnek, s akkor Sepp ordítozni kezd és még nagyobb butaságokat mond. Az utóbbi időben Hanns azt az eljárást követi, hogy egyszerűen nem válaszol neki. De ez is kellemetlen. Akár kinyitja az ember a száját, akár tartja, így is, úgy is rossz. Ronda dolog.

Amellett sajnálja Seppet. Csak gubbaszt, ujja kisebesedik az írástól, s nem is rossz, amit ír, csak épp nem helytálló; idealista duma az egész. Mert hát az elveszett nemzedékhez tartozik, az imperialista háború nemzedékéhez. Ezen nem lehet segíteni. Akinek olyan múltja és olyan osztálykötöttségei vannak, mint Seppnek, az már nem fog átnevelődni. Kutyából nem lesz szalonna.

De ha politikáról nem is tud Sepp-pel beszélni, nem kellene-e legalább a terveiről felvilágosítania? Sepp azt hiszi, Hanns örökre Franciaországban fog maradni. Holott esze ágában sincs. Egészen másfelé vonzódik, kelet felé, Moszkvába. Csak ott van értelme építésznek lenni. Feltétlenül oda fog menni. Ez olyan sziklaszilárdan áll előtte, mint az osztályharc elmélete. De nincs-e Seppnek bizonyos joga rá, hogy erről a tervéről tudomást szerezzen? Először is az apja, másodszor pedig ő az, aki fizet. Hanns már gyakran megpróbált erről beszélni vele, de mindannyiszor torkán akadt a szó. Tervei és politikai nézetei összefonódnak, az egyikről a másik nélkül nem tud beszélni. És Sepp-pel politikáról vitatkozni, ettől viszolyog, mert az reménytelen.

Voltaképpen csuda könnyű a helyzete. Pontosan tudja, miért él, értelemre alapított bizonyossága van, úgy csücsül abban, mint csiga a házában.

Még most is megborzong, ha arra gondol, milyen szomorúság honolt benne és körülötte, mielőtt erre a bizonyosságra jutott. Igaz, annak idején, amikor a sors idevetette, összeszorította a fogait. De jól nem ment neki. München odavolt, s amit Németországban tanult, annak jó részét hiába tanulta. Elölről kellett kezdenie, tizenöt évével nem tartott messzebb, mint Franciaországban a tizenkét évesek.

Igen, amikor itt Párizsban beíratták az iskolába, nagyon vigasztalan volt a helyzete. Iskolatársai zárkózottak, ellenségesek voltak, tanárai kíváncsiak, szkeptikusak, hűvösek, a nyelvet botladozva beszélte, kinevették, ha hibázott, senki se könnyítette meg az életét. Rettenetes honvágyat érzett München, a hegység, a pajtásai, az Ammer-tavi vitorlása iránt, s ha nem kellett volna tekintettel lennie a szüleire, szívesebben maradt volna Németországban, kockáztatva, hogy Hitler-ifjúnak kell felcsapnia. Nem, olyan sötét és vigasztalan napokat, mint amilyenekben itt, Párizsban kezdetben része volt, másodszor nem szeretne átélni.

És nem is fog. Ha valaki egyszer felismeri, hogy az a rossz, amivel hadakozik, nem valamilyen alattomos és kifürkészhetetlen sors szeszélye, hanem bizonyos emberek ötlötték ki saját hatalmuk és profitjuk növelésére, ezt a rosszat tehát meg lehet szüntetni, azáltal, hogy a haszonélvezőit félreállítják, ha ezt valaki felismeri, akkor már van feladata, van értelme az életének, s akkor már egészen rosszul nem mehet neki.

Mihelyt felismerte a nagy összefüggéseket, tüstént megvilágosodott előtte, mihez kezdjen a gyakorlatban. Hogy építész lesz, ezt már régen elhatározta. Házak, utcák, városok mindig érdekelték, szomjas szemmel itta magába München és Párizs városának képét, s az is gyerekes örömmel töltötte el, hogy az építőkockáit Párizsba menthette. De a varázs, amelyet a házak és városok gyakoroltak rá, sose emelkedett az esztétikai élvezet fölé. Furcsa módon egy könyvcímnek köszönhette, hogy ez az öröme valami sokkal mélyebbé, lényegesebbé változott át.

„Százötven millió ember egy új világot épít.” Már ez a cím is milyen izgalomba hozta! De amikor magát a heroikus beszámolót olvasta – mit olvasta, magába szívta, mint szivacs a vizet –, amikor megtudta, hogyan építik át ezek az emberek, ott keleten, a szó valódi értelmében az életüket, a régi házak helyén újakat emelnek, kezük nyomán új városok nőnek ki a földből, régi városaikat ledöntik és újakat állítanak helyükbe, akkor egész lelkében megrendült, mintha ő maga is olyan öreg volna, hogy meg kellene magát fiatalítania.

Építeni! Annak idején, amikor ezt a könyvet olvasta, felismerte: ő is arra született, hogy együtt építsen azokkal, akik ezt az új világot megteremtik, a szó eredeti értelmében együtt építsen velük, együtt tervezzen, városokat konstruáljon. A forma felett érzett örömét most kiegészítette és elmélyítette a technika, a konstrukció feletti gyönyör.

Akkoriban, a líceumba menet naponta elhaladt egy épülő ház mellett. Persze minden alkalommal elnézte. De csak most, a könyv olvasása után látta igazán. Építeni! Ez nem azt jelenti, hogy követ kőre rakni, ez sokkal többet jelent. Íme, ez a vasváz, valószínűtlenül karcsún és kecsesen emelkedik a levegőbe, s csoda, hogy ilyesvalami kitartson, s emberek számára készülő ház vázát alkossa. Újból és újból megbámulta a növekvő házat, ahogy a vasra ráépült a kő, ahogy az anyag mély értelműen összeforrt, ahogy az egyik a másikat hordozta, ahogy az egész nőtt-növekedett az ég felé. Valahányszor elhaladt az épülő ház mellett, arra a mondatra kellett gondolnia, amelyet a könyvében olvasott: ti. hogy a Szovjetunióban az új, óriás házak nem a Földet viszik közelebb az Éghez, hanem az Eget a Földhöz.

Még e rész nyomására is pontosan emlékszik. És arra is emlékszik, hogy amikor elolvasta ezt a mondatot, becsapta a könyvet, meghökkenve, boldogan, hogy ilyesmi is létezik; ilyen akarat, ilyen felismerés, s ilyen emberek, akik életüket ehhez igazítják.

Még ma is mosolyog, ha arra gondol, milyen boldogság öntötte el akkor. Arcáról, amely egyébként nem éppen csinos, az emlékezés hatására úgy sugárzik az öröm, a jóindulatú erő, hogy a járókelők sietségük és esernyőjük ellenére is egy pillantást vetnek az ifjúra, aki így, fedetlen fejjel és boldogan fut az esőben.

Odahaza érzett kedvetlenségét végleg ledobja magáról, eltölti a boldogító tudat, hogy érti, mi körül forognak a dolgok e kerek világban, s hol az ő helye. Lelassítja lépteit. Nagyot szippant a nedves levegőből, maga elé mosolyog. Végül meg is áll.

Ott áll a szemerkélő márciusi esőben, a népes párizsi utca forgatagának kellős közepén. Egy virágüzlet tündöklően kivilágított kirakata előtt áll, az ablak mögött minden virágzik, pompázik, csodálatos látvány, s valószínűleg ez a látvány, a derűs ablaknak és a gondolatainak összhangja állította meg. De ezt gépiesen tette, s bár odapillant, a pompából mit se lát. Amire gondol, ami eltölti, az az öröm, hogy megtalálta a helyes utat.

Mert azért ez nem volt egészen egyszerű. Igaz, annak idején sok szó esett az új világról keleten, de több rosszat, mint jót mondtak róla. Sepp is, aki eredetileg üdvözölte megszületését, csakhamar kiábrándultan elfordult tőle, s azóta tele van kétellyel és ellenségességgel.

Hallatlan mázlija volt, hogy Merkle apóba botlott. Nélküle sose találta volna meg a helyes utat. Még jól emlékszik rá, ahogy először elment a Rue de la Croix-ba, ahová most olyan gyakran jár, ahogy Sepp bekötésre szánt kottáival először belépett Merkle apó műhelyébe. Az öreg könyvkötő szófukar volt. Később is az maradt. Sokáig tartott, amíg Hanns rájött, hogy az elzászi nem sokkal rosszabbul beszél németül, mint ő. Ravasz kópé az öreg Merkle, és sok van a füle mögött. Sose állt elő neki közvetlen propagandával, ezzel csak elijesztette volna. Merkle apó hagyta, hogy egyedül jusson el a felismeréshez, csak az irányt mutatta meg neki.

Ahogy az öregre gondol, elönti a csodálat, barátság és tisztelet hulláma. Merkle apó a maga hatvanöt évével jóval fiatalabb, mint a negyvenhét éves Sepp. És most hirtelen elsötétedik a szeme, arca megmerevedik. Micsoda tökfilkó vagyok, gondolja magában, micsoda barom! Már vagy fél esztendeje gyötrődik a problémával, hogy amúgy igazában kibeszélje-e magát Sepp-pel. Az öreg Merklétől kellett volna tanácsot kérnie. Már réges-rég bizalmába kellett volna avatnia. Nem egészen könnyű Merkle apóval magánügyekről beszélni, de ha fontos dologról van szó, márpedig ez fontos dolog, mindig számítani lehet rá.

Éles hátraarcot csinál, elfordul a pompázó virágokkal tele kirakattól, futva elindul a legközelebbi metróállomás felé. Most rögtön elmegy Merkle apóhoz, egy ilyen elhatározást nem szabad holnapra halasztania.

A Rue de la Croix-ba ért, a 87-es számú öreg ház előtt állt. Átvágott az udvaron, gyorsan felszaladt a hátsó épület kitaposott lépcsőjének hosszú során, szíve mint mindig, most is hangosan zakatolt; minden egyes találkozása az öreggel új örömöt ébresztett benne, mindegyiktől valamilyen meglepetést várt, s amikor fenn volt, úgy érezte magát, mint annak idején a bajor hegységben, midőn az utolsó lépést tette meg a csúcsra, tudván, hogy körös-körül tüstént széles panoráma tárul elébe.

Fent állt, a műhely ismerős szagát szimatolta. Egy kis félelem ébredt benne. Milyen feladatot fog az öreg kiróni rá? Akármit tanácsol, megfogadja.

Becsöngetett, A könyvkötő maga nyitott ajtót. Szemmel láthatóan örült, hogy Hannsot látja. A műhely mögötti lakószobából egy hang hallatszott. Hanns egy másodperc töredékéig csalódást érzett, hogy Merkle apót nem találja egyedül. De aztán kiderült, hogy a hang a rádióból jön, amelyet Merkle apó nem zárt le. Recsegő német szavak áradtak a készülékből, egy katonás hang szónokolt. Ostorozó mondatokat pattogtatott a védelmi akaratról, a hadkötelezettségről, az önzés leküzdéséről. Az öreg Merklének haraggal vegyes örömöt okozott, hogy újra és újra meghallgassa azt az idealista színezetű zagyvaságot, amellyel a német hatalmasságok rablási vágyukat és brutalitásukat palástolni próbálják.

Intett Hannsnak, hogy üljön le. Ö maga, a sovány, feszes emberke élénk léptekkel járt fel-alá a tágas szobában, s vastag, ősz bajusza alól néha Hannsra somolygott, tiszta, okos szeme kedélyesen csillogott.

Hanns persze nem azért jött ide, hogy a náci boncok zagyvaságait hallgassa. Sóvárgása, hogy az öreggel beszéljen, percről percre hevesebbé vált. Ez a gügye rádió. Ez a náci a maga erkölcsi fegyvertárával, úgy látszik, sose akar a végére jutni. Jár a szája, mint a kacsa segge. Ezt a Vezérüktől tanulták.

Hanns a várakozás idejét arra használta fel, hogy megint egy portrévázlatot készítsen Merkle apóról. Mialatt a fel-alá járkáló öreget nézegette, s nem éppen engedelmes kézzel vonalakat húzogatott, gondolatai összevissza futkároztak.

Nem tartozik majd a legfiatalabbak közé, mire beiratkozik az École des Beaux-Arts-ba, s biztosan sokáig fog még tartani, amíg teljesedik vágyai netovábbja: eljutni Moszkvába. De jól van ez így. Az a benyomása, hogy nincsenek véletlenek az életében. Milyen jó, hogy a körülmények elűzték abból a derék Münchenből. Így most tapasztalhatta, mi a haza és mi az idegen föld, mi a kötöttség és mi a szabadság, mi a bizonytalanság és mi a szilárd helyzet. Aki emigráns, megtanulja, mit jelent az otthon, s aki megtanulta, mit jelent az, ha nincs fedél a feje felett, mélyebben átérzi, milyennek kell lennie a háznak ahhoz, hogy emberi lakóhely legyen.

Az sem véletlen, hogy belebotlott Merkle apóba. Jobb vezetőt kívánni sem lehetne. Az öreg olyan szilárd, megbízható. Nála még a romantikus is józanná, kristálytisztává válik, az embernek elillannak az ostoba gondolatai. Amellett ismeri a világot. Elzászi lévén, kiismeri magát mind a német, mind a francia dolgokban. Jóllehet kora ifjúságától kezdve szocialista volt, minden pártköteléktől sokáig távol tartotta magát, s csak öreg korában csatlakozott a kommunistákhoz. Nála semmi sem elkoptatott vagy puszta elmélet. Megvannak a maga nézetei, kritikus is, meg hivő is, ott, ahol az egyikre, illetve a másikra van szükség. Amit mond, éppoly szilárd és tartós, mint a kötései.

Az öreg végre elzárta a rádiót, s a jóleső csendben a rajzra mutatva megkérdezte: – Na, kijött belőle ma valami? Meg szabad néznem? – Hanns elpirult, félretolta a rajzot, eltakarta kezével. – Majd később, Merkle apó – válaszolta. És aztán hirtelen elhatározással így folytatta: – Azért jöttem, hogy megbeszéljek önnel valamit. – Merkle apó egy tiszta, éles, kurta pillantást vetett rá. – Ki vele, fiam – mondta, s pipáját piszkálva, leült Hannsszal szemben.

Hanns pontosan, olykor kissé körülményesen adta elő a dolgot. Idézte Sepp egyes kijelentéseit, és hozzáfűzte, amit ő válaszolt rájuk. Eközben gépiesen játszogatott a vázlattal, s bár igyekezett nyugodt maradni, a végén széles, vörös, tömzsi kezével mégis összegyűrte a rajzot. A legutóbbi héten, fejezte be a mondókáját, különösen rossz volt a helyzet. Sepp folyton-folyvást erről a Benjamin-ügyről beszél, s olyan butaságokkal áll elő, hogy azt el sem lehet mondani. – De ha én megmoccanok – háborgott Hanns –, ha vitatkozni kezdek, menten elszabadul a pokol. A banalitásoknak és osztályelőítéleteknek ezzel a lavinájával nem lehet versenyre kelni. Nincs értelme veszekedni, különösen ha egész nap így, egymás nyakán kuksolunk. Csak az idegeit teszi tönkre az ember. Mit tegyek? Adjon tanácsot, Merkle apó.

A könyvkötő egyetlen szóval sem szakította félbe az ifjú elbeszélését. Még amikor Hanns befejezte mondanivalóját, akkor se tett fel egyetlen kérdést sem, egy ideig még hallgatott. Föl-alá járkált a tágas szobában, lassan, elgondolkodva. Olykor óvatos kézzel felvett egy-egy tárgyat, tiszta, apró szemével figyelmesen, de vaksin elnézegette, megtapogatta, aztán visszatette a helyére. Nagyokat pöfékelt, pipájának szaga elnyomta a műhelyt betöltő bőr- és csiriz-szagot. Hanns, aki már ismerte őt, türelmesen várakozott. Aztán apránként az öreg mégis elkezdett hangosan gondolkodni. Mondatai lassan buggyantak ki, nagy szünetekkel. – A háború előtt – morfondírozott –, mindannyian azt hittük, hogy az ember gyáva. A sok között ez is egyik előítéletünk volt. A háborúban aztán jobb belátásra jutottunk. A fizikai gyávaságot egyáltalán nem olyan nehéz legyűrni. Csak alaposan meg kell markolni az embert. Ha szigorúan rászólnak, s hozzá még egy kis pálinkát is beletöltenek, simán és engedelmesen megy a halálba. Amitől még sokkal jobban fél, mint a haláltól, az az igazság. Konokul kitart a langyos, kellemes hazugságok mellett, amelyekkel állandóan takaródzik. Ezeket sokkal nehezebb kibeszélni belőle, mint a halálfélelmet. Az amerikaiak megpróbálták betiltani az alkoholfogyasztást, s még ezt sem lehetett keresztülvinni. Ha meg az embernek a lelki ittasságot tiltják meg, ha megfosztják az afféle kellemes képzetektől, mint amilyen a szabadság, hősiesség, gondviselés, humanizmus, ebbe egyszerűen nem bír beletörődni. Alattomossá válik, foggal-körömmel védekezik. Az a nemzedék, amely végigcsinálta az imperialista háborút, hazugság nélkül nem tudja már az életét elképzelni. Azt a gondolatot, hogy olyan sok millió ember csak azért pusztult el, mert egy pár száz profithajhász piacot akart teremteni magának, és élénkebbé akarta tenni a gazdasági életet, egyszerűen nem bírja ki. Ezért kell elkábítania magát olyan nagy szavakkal, mint nemzet, demokrácia, szabadság. Apádnak bizonyára jó oka van rá, hogy ezekhez ragaszkodik. Ha valaki ezektől az eszméktől lerészegedett, már semmilyen elvonókúra nem segít rajta.

– Tehát azt gondolja, Merkle apó, hogy továbbra is tartsam a szájamat? – foglalta össze tárgyilagosan Hanns.

Merkle megállt előtte, tömött, ősz bajsza alatt elmosolyodott, ravaszdin nézett Hannsra. – Igen is, meg nem is – válaszolta. – Hallgatni arany, az biztos. De puszta hallgatással azért nem sokra megyünk. Ha Moltke csak hallgatott volna, sose lett volna belőlem német. De nem kell – mondta szélesebb mosollyal – mindent egyszerre az ember orrára kötni. A hályogoperációnál is óvatosan járnak el, s a pácienst csak lassanként szoktatják hozzá a világossághoz. Hát a helyedben én is óvatos lennék. De egészen, fiam, egészen azért mégse adnék fel valakit, csak mert nem tudom megtéríteni. Még kevésbé, ha a saját apámról van szó. Nem, nem, ilyen kegyetlenek ne legyünk.

Hanns maga elé nézett, kisimította a rajzot, s feszülten hallgatta az öreget. Amit a ravaszdin somolygó Merkle mondott, az persze csak a bevezetés, Hanns várta a folytatást. – Manapság – fűzte tovább a szót a könyvkötő – számtalan ember akad, aki az osztályok közt ingadozik, nem tudja, melyikhez tartozik. Lebecsültük a számukat. Nem volna szabad a véletlenre bízni, hogy melyik oldalra állnak, ha eljön a döntő küzdelem napja, a mi oldalunkra vagy az ellenségére. Érted, mire akarok kilyukadni?

Hanns ugyan látta, hogy az öreg valamilyen célt követ, de ezt a célt nem ismerte fel, s ezért kérdőn hallgatott. Merkle apó pedig ujját felemelve ravaszul tovább folytatta az okítást: – Ha azokat az embereket – jelentette ki lassan, halkan, de minden szót hangsúlyozva –, akikre én gondolok, köztük egy bizonyos Trautwein urat, más néven Seppet, nem tudjuk megtéríteni, legalább használjuk fel. Ezek az emberek tele vannak előítéletekkel, fellengzős eszmékkel, s nem adatott meg nekik, hogy a dolgokat következetesen végiggondolják. De azt ők maguk is belátják, hogy elemi érdekük akarva, nem akarva, szembeállítja őket a fasizmussal. Ezért meg kell értetni velük, hogy előnyükre szolgál, ha nem ellenünk fordulnak, hanem velünk tartanak. Meg kell értetni velük, hogy a fasiszták elleni harcban az egyetlen tényleges hatalom a Szovjetunió. – Egy ideig hallgatott. – Világos? – kérdezte.

Leolvasta Hanns arcáról, hogy nem világos előtte. Amit Hanns egyszer felfogott, azt alaposan megértette, de sokáig tartott, amíg valamit felfogott, s a könyvkötő gyakran, kedvtelve, jóindulatúan mulatott münchenies, lassú észjárásán; hogy ilyen „nehezen kapcsol”. – Ismertem egy színészt – mondta hát most is jóindulatúan –, aki minden olyan bemondásnál, ahol Berlinben három másodperces nevetési szünetet tartott, Münchenben fél percig várakozott, hogy a hallgatósága ott is megértse. – De aztán leült Hannsszal szemben, és alaposabban megvilágította előtte a tervét.

Akkoriban a kommunisták elhatározták, hogy feladják a többi baloldali párttal szembeni ellenséges magatartásukat, s bizonyos közös célok érdekében szövetkeznek velük. Több országban is munkálkodtak ilyen egységfront megteremtésén. Spanyolországban már megvalósították, Franciaországban pedig közvetlenül a cél előtt álltak. Ha a német ellenzék gyakorlati politikát akar folytatni, ezt csak úgy teheti, ha ugyanilyen egységes szervezetbe tömörül. A német emigránsok azonban ahelyett, hogy egyesítenék erőiket, egymást marcangolják.

– Világos? – kérdezte másodszor is Merkle apó, amikor a helyzetet Hannsnak ilyenképpen megvilágította. Igen, Hanns most már értette, s a többire már magától is rájött. Seppnek jó neve van a német ellenzék körében, nézeteit sokan mérvadónak, megszívlelendőnek tartják. Ha sikerül őt egy ilyen mozgalomba befogni, az valamennyi résztvevő számára hasznos lenne.

– Azt akarja mondani, Merkle apó – kérdezte –, hogy én Seppet...? – Nem fejezte be a mondatot.

– Igen, azt akarom mondani – válaszolta mosolyogva Merkle apó.

Hanns agyában egymást kergették a gondolatok. Szinte látni lehetett, ahogy ide-oda futkároznak, kikerekednek. Sima, barnás arcbőre kipirult. A feladat, amelyet Merkle apó kirótt rá, izgalomba hozta. Most kiélheti vágyait, megmondhatja a magáét, ha Sepp túl bolondokat beszél, s ugyanakkor a jó ügyet is szolgálhatja.

Merklét örömmel töltötte el, hogy az ifjú ilyen buzgón felkarolja a tervét. De aztán többet nem beszélt róla. Ehelyett a rajz után nyúlt. – Túlságosan idealizált – mondta mosolyogva. – Nem, nem, az öreg Merkle nem ilyen fennkölt. – Azon tűnődött, most is milyen reálpolitikusan, ravaszul, furfangosan, opportunistán járt el, hogy ennek a fiúnak ezt az ötletet szuggerálta. Szerette Hannsot, és örült, hogy segíthetett neki. önmagában teljesen közömbös, hogy az a politika, amelyet Sepp Trautwein és a lapocskája képvisel, egy árnyalattal polgáribb-e, vagy sem, ez mindenképp magánügy marad, de az jó, ha az ifjú azt képzeli, hogy valamilyen fontos feladaton dolgozik, s akárhová is fog vezetni, ártani nem árthat. Igen, a ravasz Merkle a tanácsával egy csapással egy egész sereg legyet ütött agyon.

Letette a rajzot. Az ifjú lelkes, nyugodt és megbízható szövetséges. Megérdemel egy kis ösztönzést, itt az ideje, hogy egy darab cukorkával jutalmazza. – Ha ebből lesz valami – jelenti ki Merkle apó titokzatosan, csirkefogósan, cinkosán –, ha egy ilyen német népfront létrejön, s ehhez te is segédkezet nyújtottál, akkor talán az orosz tanulásodnak is megvolt a gyakorlati értelme.

Mert úgy állt a dolog, hogy Hanns a könyvkötő nógatására oroszul kezdett tanulni. A párthoz és Moszkvához vezető út hosszú és göröngyös. Hanns azt hitte, hogy Merkle apó, jóllehet nem visel semmilyen hivatalos tisztséget, a pártnál befolyással bír, és segíthet neki. Kétszer-háromszor tett is az öregnek bizonyos célzásokat, de a könyvkötő úgy csinált, mintha nem hallotta volna. Hogy az óvatos öreg most mégis kilátásba helyezte, hogy orosz tudását gyakorlati próbának vetheti alá, ez rengeteget jelentett, nagy haladás volt.

De az öreg most ismét másra terelte a szót. – Jegyezd meg magadnak – mondta – ezt az elvet: ha valakit nem tudunk megtéríteni, legalább igyekezzünk őt hasznosítani. Ez az illető saját érdekét szolgálja. Ha egy beteg gyerek nem akarja bevenni az orvosságot, a doktornak ravaszsághoz kell folyamodnia, hogy beadja neki. – Hanns azonban nem tudott olyan könnyen szabadulni Merkle célzásától. – Jól hallottam, amit az orosz tanulásomról mondott? – kérdezte. Mire az öreg csak mosolygott, ravaszul, jóindulatúan, bátorítóan.

Hanns most még inkább elpirult. De amíg máskor, ha pajtásai emiatt ugratták, szégyenkezett kislányos pirulása felett, most ez a gyengeség nem bosszantotta. Sőt szeme ragyogott, egész fiatalos lénye fényben úszott. Minden higgadtsága ellenére sem bírt tovább ülve maradni, felugrott, nagyot lélegzett, s végül boldogan kitört: – Ez nagyszerű volna. Ettől hanyatt esel. – Ugyanazt a kifejezést használta, amit Sepp hasonló alkalmakkor használni szokott, mi több: ugyanúgy csettintett hozzá nyelvével, mint Sepp.

Merkle apó ugyan jól tudott németül, de azt azért nemigen értette, miért kellene emiatt valakinek hanyatt esnie, s így Hanns kissé zavarodottan kénytelen volt e müncheni kifejezés értelmét megmagyarázni neki.