9
Szabadságon levő fogoly

– Monsieur Trautwein, telefon! – csicseregte fel az emeletre Mercier úrnak, az Aranjuez szálló tulajdonosának kislánya. Sepp Trautwein nem szerette, ha telefonhoz hívják. Ilyenkor Mercier úrral mindig kellemetlen eszmecserébe bonyolódott. Mercier úr és Sepp Trautwein hadilábon álltak egymással. Mercier úr kis tőkepénzes volt, s fogához verte a garast; ráadásul délfrancia lévén, azt a szokást vette fel, hogy ha valaki egy s más adósságát ott helyben ki akarta fizetni, bőbeszédűen magyarázgatta, hogy egyáltalában nem sürgős, de ha az adós ennek ellenére nem ragaszkodott az azonnali kiegyenlítéshez, ezt még hónapokig az orra alá dörgölte. Ami azután kellemetlenségekhez vezetett, s valahányszor Seppet lehívták a szálló irodájába a telefonhoz, mindig attól félt, hogy Mercier úr az alkalmat kihasználva mindenféle nehezen érthető célzásokkal megtűzdelt szóáradatba kezd.

Ezúttal azonban erre nem került sor. Mercier úr morcos ábrázattal, de udvarias szavak kíséretében a leakasztott telefonkagylóra mutatott, s így szólt: – A Crillon szállóból keresik. – Trautwein jó münchenies „hallóval” jelentkezett. A telefonban egy hang tört franciasággal megkérdezte, beszélhet-e Monsieur Trautweinnel. A hang igyekezett Trautwein nevét franciásan kiejteni, úgyhogy az Trotuengnek hangzott. Sepp Trautwein ebből arra következtetett, hogy egy franciával beszél, s a maga részéről megpróbálta bajoros franciasággal megmagyarázni, hogy Trotueng úr van a telefonnál. A hang meglehetősen gyámoltalanul ismét Monsieur Trotueng után érdeklődött, megkérdezvén, otthon van-e. Sepp Trautwein feltételezte, hogy a francia hang tulajdonosa nem érti az ő gyatra franciaságát, és ezért most még inkább erősködött, hogy Monsieur Trotueng van a telefonnál. Mire a hang végső kétségbeesésében jó müncheniesen megkérdezte: – A hétszentségit, Trautwein, hát maga az, vagy sem?

– Persze hogy én vagyok – válaszolta gorombán, de fellélegezve Trautwein, s magában méltatlankodott, hogy mennyi szenvedéssel jár ez a számkivetettség.

Kiderült, hogy a hang tulajdonosa Leonhard Riemann volt, Riemann karmester, a nagy Riemann, Trautwein barátja. Igen, Riemann és Trautwein Németországban jóbarátok voltak, csakhogy még Hitler előtt, s Riemann megbékült a náci rezsimmel. Sepp tudta, hogy Riemann teljesen apolitikus ember, igen óvatos; beszari alak, ahogy ezt ő, Sepp nevezte. Amikor arról olvasott, hogy Riemann Párizsba készül, három koncertet fog itt dirigálni, az egyiket közülük az operában, egy kis fájdalmat érzett. Vajon, kérdezte magától, Riemann-nak lesz-e bátorsága nála jelentkezni; aztán elhessegette agyából a gondolatot, még Annának se tett róla említést. S mégis természetesnek tartotta, hogy Riemann jelentkezni fog nála. De vajon Riemann is természetesnek tartja-e?

Jelentkezésére Sepp most nemcsak meglepődött, hanem amilyen vérmes, impulzív ember volt, majd kiugrott bőréből örömében. Ez a május egyébként is jól kezdődött. Nemrégiben kapták a hírt, hogy Friedrich Benjamintól levél érkezett, tehát életben van. Ez a csodás győzelem igazolta Seppet és fáradozásait. A tehetetlenség, a nevetségesség, a hiábavaló harag érzése, amely a fait accompli gondolatára oly régen kísértette, most egyszeribe tovatűnt. Most érezte csak igazán, egészséges felső-bajorországi valóságérzékét mennyire gyötörte az elképzelés, hogy talán, sőt valószínűleg egy halottért harcolnak. Hogy ez a siralmas kételye immár eloszlott, oly megkönnyebbülést okozott neki, mint amilyet valaha hegymászás közben érzett, amikor a csúcsra érve ledobhatta hátizsákját. Most ezekben a ragyogó májusi napokban könnyedén, felszabadultan szaladgált a Szajna-parton, s ha az árusoknál úton-útfélen virágcsokrokat látott, ha beszívta a kellemes, friss levegőt, Párizs városának vidám fényességét, úgy érezte, vakáción van, mint ahogy hajdanában, ebben az évszakban lenni szokott; s a leggyakrabban maga elé fütyürészett melódia a Júdás Makkabeus indulójának kurta, kemény taktusai voltak. Ezen a tavaszon egyébként is minden szerencsésen alakult. A Perzsák rádióelőadásának előkészületei nem bizonyultak olyan kiábrándítónak, amennyire tartott tőle; sőt őszintén megvallva egyenesen szórakoztatónak találta őket. Most pedig kiderült, hogy Leonhard Riemann se olyan csirkefogó, mint amilyenné a Harmadik Birodalom fojtogató levegőjében könnyűszerrel válhatott volna. Itt áll a telefonvonal túlsó végén. Jelentkezett nála. Ez igen!

Örömmel eltelve, jó gorombán beolvasott hát barátjának, amiért az nem árulta el rögtön kilétét. Aztán megállapodtak, hogy péntek este találkoznak, és alaposan kibeszélik magukat.

Sepp boldogan, nyelvével csettintgetve ment fel liften a lakásába. Őszintén kedvelte Riemannt. Jóllehet a karmesterben mindig is volt valami hivatalosan méltóságteljes; de ez csak álarc, Riemann ugyanolyan zabolátlan ifjonti lélek, mint ő maga, s mindig jó kedélyűen tűrte, hogy nyárspolgáriassága miatt Sepp ugrassa. Igen, Sepp örül, hogy alaposan kibeszélheti majd magát a barátjával. A száműzetés évei alatt ezek a beszélgetések nagyon hiányoztak neki.

Persze azt nehéz megbocsátani, hogy Riemann megbékült Hitlerrel. De végül mégis meg lehet bocsátani, ha meggondolja az ember, hogy Riemann a politikától mindig távol tartotta magát. Sepp és Riemann emiatt már Hitler előtt is állandóan vitatkoztak egymással. Egyébként olykor arról is lehet olvasni, hogy Riemann – nem mint politikus, hanem mint becsületes ember – egyszer-másszor felfortyan a nácik ellen, s azt is hallani, hogy kiállt egyik-másik törvényen kívül helyezett embertársa érdekében, s ezzel magára vonta a hatalom birtokosainak haragját.

Mindenesétre örvendetes dolog, hogy jelentkezett, s a péntek este biztosan nagyon kedélyes lesz. Tömérdek közös emlékük van, jó és rossz egyaránt. Ludwig Thuillénél és Max Regernél együtt tanultak összhangzattant. Közös élmenyeik vannak: együtt jártak inni és udvarolni. Sepp boldogan maga elé képzeli, milyen méltóságteljes, kényszeredett, fölényes és mégis kissé somolygó arcot fog vágni Riemann, ha majd meg-megcsipkedi.

Anna örömében egészen kipirult, midőn Sepp elmondta neki, hogy Riemann péntek este eljön hozzájuk. Már ő is olvasta az újságban, hogy Riemann itt fog dirigálni, de Seppnek nem tett erről említést. Valószínűtlennek tartotta, hogy felkeresse őket. S hogy mégis megteszi, ez nagy esemény. Hogy Riemann vállalja a kockázatot, hogy rossz hírbe keveredjék, csak azért, mert Sepp-pel beszélni akar, ez Anna szemében azt bizonyítja, nem ő egyedül tartja Seppet nagy muzsikusnak. És amellett Sepp nemcsak nagy muzsikus, hanem olyan ember, aki még e szerencsétlen helyzetben is meg tudja tartani barátait. Egyszóval ha le is csúsztak, Sepp még mindig valaki, s Anna mosolyogva, kissé mulatva önmagán, már előre örül annak, ahogy Pereyróék-nak beadja majd: egyébként Riemann tegnapelőtt nálunk vacsorázott.

– Igazán örülök – mondja ragyogó arccal –, hogy viszontláthatjuk Riemannt. Már olvastam, hogy itt dirigál. Szép tőle, hogy felhívott minket.

– Én ezt természetesnek vettem – válaszolja Sepp, és már eszébe se jut, hogy hazudik.

– Akkor rögtön holnap neki kell látnom, hogy valami tisztességes ennivalót adhassunk neki – jegyzi meg Anna.

– Vendéglőbe is mehetünk – javasolja Sepp, mert tudja, milyen nehezére esik Annának a szűkre szabott ideje és az Aranjuez szállóbeli kedvezőtlen körülmények közt vendégül látni valakit.

– Nem, dehogy – tiltakozik Anna. Sepp szokásától eltérően nem ragaszkodik az ötletéhez; hisz ő is érzi, Riemann részéről már az is tisztességes dolog, hogy összejön vele, azt már igazán nem kívánhatja tőle, hogy egy emigránssal vendéglőben mutatkozzék. De erről nem beszél.

És aztán eljött a péntek, s Leonhard Riemann valóban betoppant az Aranjuez szállóba. – Ta-ta-ta-tá – kopogtatta az Ötödik Szimfónia elejének nyolcados témáját. „Így kopogtat a sors az ajtón”, magyarázta Beethoven ezt az indítást, s Leonhard Riemann hajdanában nemegyszer így kopogtatva köszöntött be Seppnél, ha meglepetésszerűen jött, vagy valami meglepőt akart vele közölni.

Most hát ott ült teljes életnagyságban a zsúfolt szobában, a fekete viaszosvászon széken. Hosszú lábait felhúzva, szálfa egyenesen, méltóságteljesen ült, magas állású hivatalnokok pózában. Amikor meglátta Seppet, gyér haja alatt sápadt, keskeny arca kipirult. Magasabb volt Seppnél, hórihorgas, kissé beesett mellű s hajlott hátú. Szokásához híven most is némileg régimódi, hosszú szárnyú, tisztes kabátot viselt, kesztyűjével játszadozott, s keskeny orra alatt ritkás bajsza, amely egyáltalán nem illett az egyébként bürokrata külsejéhez, most is álmodozón, szlávosan csüggött lefelé.

Leonhard Riemann a világ három-négy leghíresebb dirigense közé tartozott. A náci rezsim nem szerette, de rá volt utalva. Az egészen nagy dirigensek közt az utolsó volt, aki még a Harmadik Birodalmat szolgálta; odáig jutott a dolog, hogy a világ legmuzikálisabb népének rajta kívül nem maradt igazi dirigense. Címmel-ranggal halmozták el, annyit kereshetett, amennyit akart. És mégse ment jól neki. Szerette munkáját, de a munka ideális elvégzéséhez hiányoztak azok az emberek, akikre rá volt utalva. Testben-lélekben szörnyen szenvedett, hogy muzsikusokat és zeneszerzőket csak azért kergetnek el az országból, mert valamelyik hülye hatóság politikai és faji szempontból hibát talált bennük, s így most neki pótanyaggal kell beérnie. Igazi barátait és igazi ellenségeit szintén elkergették, s a nagy hűhó közepette is, amit körülötte csaptak, magányosnak érezte magát a Harmadik Birodalomban.

Őszintén örült, hogy ezzel a régi jó, mogorva, goromba, lármás, bolond barátjával, Sepp Trautweinnel megint együtt lehet. De amikor belépett Trautwein szobájába, amikor több mint két esztendő után viszontlátta barátját, kínos, bénító zavarodottság lett úrrá rajta. Ha Németországban maga elé képzelte, hogyan él Sepp Párizsban, könnyelműen és kényelmesen arra a Párizsra gondolt, amelyet mint turista ismert, a csodaszép városra, a világ legszebb városára, ahol tiszta, ezüstös a levegő, ahol könnyű az élet. Jóleső élmények emléke ébredt benne: a Place de la Concorde, a Diadalív, a Szajna-part, a Place des Vosges, a Montmartre, csinos, könnyen kapható nők, üde levegő, üde élet. Németországban persze hallotta, milyen rosszul megy az emigránsok sora; de más egy általánosságokra szorítkozó beszámolót végighallgatni és más, ha valaki a saját szemével látja a dolgot. A siralmas Aranjuez szálló a rossz szagú liftjével, Sepp szegényes, zsúfolt szobája, slampos öltözéke a hamis kép helyébe, amelyet Riemann a barátja életéről elképzelt magának, egyszeribe a rideg valóságot állította. Hirtelen tudatára ébredt, hogy Sepp Trautwein Párizsának semmi köze sincs az angolul és németül beszélő, serény portások, az éjjeli mulatóhelyek, a rafinált ételek és jó borok, a Louvre és a Bois Párizsához – ez a kellemetlenkedő, agyonhajszolt rendőrtisztviselők és szellőzetlen hivatalok Párizsa, s fáradt, félig összetört embereké, akiknek egy idegen nyelvvel küszködve, a betevő falatért, a puszta levegőért kell robotolniok. Riemann el se tudta képzelni, hogy Sepp már nem az a jó körülmények közt élő, ápolt úr, akit Németországban ismert, s a lecsúszott ember meg a szegényes környezet látványa egészen megzavarta. Még elgondolni is nehéz volt, hogy ez az ember írta a Horatius-ódák emelkedett életkedvtől áradó muzsikáját.

De aztán alaposabban megnézte barátját. Sepp peckesen járkált fel-alá a szobában, lábát szokása szerint befelé fordította, rikácsolt, nyelvével csettintgetett, s most Riemann már nem a környezetet látta, hanem csak az embert, és szívét öröm töltötte el. Nem, a barátja, Sepp Trautwein mit sem változott.

Sepp arca is sugárzott, ahogy elnézte vendégét, aki a viaszosvászon székben üldögélt, térdét mereven felhúzta, lassú, körülményes titkos tanácsosi, sőt államtanácsosi gesztusokat tett; mert Riemannt államtanácsossá nevezték ki. Seppnek ki kellett kiabálnia örömét. – Pont úgy ül itt, öreg Riemann, mint egy államtanácsos – jegyezte meg a legjobb hangulatban, s jókedvűen szimatolta a primitív konyhából beáramló ételszagot. Anna és Madame Chaix tett-vett odakint.

Riemann eleve számított rá, hogy Sepp a Harmadik Birodalomban élvezett társadalmi rangjáért ugratni fogja, s eltökélte magában, hogy szó nélkül tűri; sőt arra is kész volt, hogy ha sor kerül rá, elmondja Seppnek, milyen okok késztették az ottmaradásra. Ezért csak ennyit válaszolt:

– De remélem, egyikünk se változott sokat. – És aztán régi dolgokról kezdett beszélni, hajdani barátokról és ellenségekről, hajdani élményekről, balgaságokról és bölcsességekről, szakmai eseményekről, életpályájuk nehéz és komikus kezdeti szakaszáról, farsangi álarcosbálokról, csínyekről és az ismeretlen felé csábítgató becsvágyról. Riemann emlékezete a múltat rózsaszínre festette, Sepp azonban lerángatta a valóságba, ahol jóformán minden nyersnek, olykor kissé mocskosnak, de többnyire mégis humorosnak látszott. Sokat, meglepően sokat éltek át együtt, jót és rosszat vegyesen. Riemann mindenben részt vett, lassan, habozva, körülményesen, óvatosan, de sose vonta ki rnagát semmi alól, nem volt ünneprontó, és ma sem az.

Anna bejött a szobába. Amikor végzett a főzőcskével, még egy kissé rendbe tette magát, az öröm megszépítette, remekül nézett ki. Riemann azon töprengett, hogy ennek az elegáns asszonynak, ennek a valódi dámának nem lehet könnyű dolga az ő slampos, lármás, bárdolatlan barátjával, különösen itt, ebben az emigránsvilágban.

Ettek-ittak. Anna pompás hangulatban volt, s a két férfi hévvel mesélgette neki, hogy ifjúkorukban micsoda vagányok voltak. Sepp hajdani csínyeiknek jó részét Riemann javára írta. Igen, ez a Riemann lapult, valójában azonban nagy kópé, igazi fenegyerek volt. Az államtanácsos elnézően, hiúságában legyezgetve mosolygott, ahogy Sepp ezt Annának, e dámának jelenlétében így hangsúlyozta.

Igen, nemegyszer Riemann tette föl a mókákra a koronát. Itt volt például az a történet a Prinzregent kávéházi pincérnőjével, Malival, aki körül mindannyian legyeskedtek. Végül is a Fraueneder kaparintotta meg. Az aztán felcsinálta, s amikor arra került a sor, hogy leszúrja a pénzt az orvosnak, aki a lányt megszabadítja a gyerektől, az a csirkefogó próbált meglépni, s egyébként is hitványul viselkedett. És ekkor Riemann volt az, aki a Kilencedik Szimfónia kórusához új szöveget írt, amellyel azután a Frauenedert addig-addig piszkálták, amíg a végén mégiscsak kiguberálta a pénzt. Ez a szöveg pedig így hangzott:

Éppenséggel nem dicsőség,

megrója a morál is,

azt, ki felcsinálja nőjét,

s ráadásul brutális.

Riemann a rangos, de siralmas élet után, amely a Harmadik Birodalomban osztályrésze lett, kétszeresen élvezte e kellemes, gondtalan estét. Úgy érezte magát, mint azok az öregurak, akik az iskola alapítási évfordulóján sapkával és szalaggal ékesítik fel magukat és megjátsszak, hogy fiatalok. Anna is remek hangulatban volt, csak azt sajnálta, hogy az éppoly igénytelen, mint elkényeztetett Riemann nem eléggé méltányolja azokat a pompás ételeket, amelyeknek elkészítésére ő annyi pénzt és fáradságot áldozott.

A vacsora vége felé komolyabb dolgok kerültek szóba. Riemann ugyan az első koncertjét, amit majd Párizsban dirigál, a hőn szeretett Ötödik Szimjóniá-val szándékozott befejezni, de első számként a Parsifal nyitányát és a Nagypénteki Varázst iktatta be, s Sepp kicsúfolta ezt az összeállítást. – Ha ezt a szentséges giccset nem játszana – kérdezte –, az ottani grállovagok tán nem is engedték volna önt ide?

– Már megint politizál – mondta Anna bocsánatkérően Riemann-nak –, nem tudja a száját tartani. – Riemann egy halvány, elnéző mosollyal válaszolt, s bajszát cibálta.

Anna minden átmenet nélkül a Perzsák küszöbönálló rádió-előadásáról kezdett beszélni. Riemann egészen izgatott lett, amikor meghallotta, hogy az előadásra már két héten belül, egy szerdai napon sor kerül. Csábította, hogy az előadást Trautwein társaságában meghallgassa. – Csakhogy – mondta elgondolkozva – tulajdonképpen szerdán már Brüsszelben van próbám.

– Nem tudná mégis valahogy elintézni, hogy egy nappal tovább maradhasson? Nagyszerű volna, ha az előadást velünk együtt hallgathatná meg – kérte Anna és szép, csillogó szemével Riemannra pillantott. Trautwein a torkát köszörülte, s elfogódottan mormogott.

– Maradok – jelentette ki hirtelen elhatározással Riemann. – A brüsszelieknek majd be kell érniök eggyel kevesebb próbával. – Riemann szívélyessége Annát nagyon boldoggá tette, és Seppet is megindította.

Amikor aztán a fagylaltot ették, s hozzá pezsgőt ittak, amelyen igazán nem lehetett érezni, milyen olcsó alkalmi vétel volt, került sor az első komolyabb összezördülésre. Elhangzott ugyanis Nathan karmester neve – Nathant a nácik kiebrudalták a Német Birodalomból, s most New Yorkban az egyik diadalt a másik után aratta. Trautwein nem bírta magába fojtani a megjegyzést, hogy Riemann minden emberszeretete ellenére is bizonyára örül, hogy megszabadult ettől a vetélytársától. Nathan Riemann mellett valaha Németország legkedveltebb dirigense volt. – Hogy a Német Rekviem-et kissé érzelgősen vezényli – tréfálkozott gonoszkodón Ttautwein –, ez szerintem még nem elégséges ok arra, hogy Németországból kikergessék. – Valahányszor ugyanis Nathan neve került szóba, Riemann mindig azon sajnálkozott, hogy ez a tehetséges dirigens az érzelgős hangvétel iránti vonzódását nem tudja leküzdeni, amint ezt a Német Rekviem vezénylésével is bizonyítja. Riemann, aki eddig uralkodott magán, leplezett bűntudatában éppen ezt a tréfát vette rossz néven. Ez csaknem úgy hangzott, mintha Sepp feltételezné, hogy ő, Riemann is közreműködött abban, hogy vetélytársát kiakolbólítsák. Sápadt arcába vér szökött. Természetesen, mondta, mint minden tisztességes ember ő is sajnálja, ami Nathannal történt, s a boncoknál minden tőle telhető módon közbenjárt az érdekében. De voltaképpen épp a Nathan ügyet nem volna szabad a nácik ellen kijátszani. A legjobb zenei ízlésű emberről is elképzelhető, hogy Nathan cincogásait annyira kibirhatatlannak tartja, hogy – ha erre módja van – kirúgja őt. És mielőtt még Trautwein bármit válaszolhatott volna, elkeseredetten és harciasan így folytatta: – Az igaz, hogy manapság magas, sőt a legmagasabb helyeken is olyan emberek ülnek, akik a művészethez nem is konyítanak, s mégis mindenbe belebe-szélnek. De az a banda, amely a weimari időkben ott nyüzsgölődött, az, kedvesem, nemegyszer még azt sem tudta megmondani, hogy valaki énekel-e vagy trombitál.

Sepp esetlenül szaladgált fel-alá a zsúfolt szobában; Anna már attól tartott, hogy lever valamit: edényt vagy más egyebet. Mindabból, amit Riemann mondott, Sepp csak azt hallotta ki, hogy vendége a náci rezsimet, az emberemlékezet óta leggyalázatosabb barbárságot, a szellemi erőszakosságot védelmezi. Nagyon felháborodott. Haragos arccal, heves mozdulatokkal kelt ki Riemann ellen, rikácsoló hangon, elfogult, rosszindulatú megjegyzéseket vágott a fejéhez. Hogy lehet egy ilyen rezsimet mentegetni? Jó, Riemannt állarntanácsossá nevezték ki, és mesés jövedelmet biztosítanak számára, de vajon kárpótlást nyújt-e ez azért, hogy ha egyszer őt, Seppet meg akarja látogatni, titokban kell idelopakodnia, mint valami betörőnek?

Riemann sápadt arca kivörösödött, magas homloka alatt álmodozó szeme nyugtalanul villogott. Megfogadta, nem hagyja, hogy Sepp kihozza a sodrából. Hogy megőrizze tartását, villájával a pezsgőjét kavargatta, szájához emelte a poharat, majd anélkül, hogy ivott volna belőle, újból letette, idegesen cibálta hosszú, melankolikus bajszát. Hát ez a Sepp teljesen megbolondult? Minden valóságérzékét elvesztette? Nem tudja, hogy a Harmadik Birodalomban az ember bizonyos egyének szeszélyétől függ, hogy ott az embernek örökké Damoklész-kard függ a feje fölött? Hát nem érti, mit jelent az, hogy ő, Riemann államtanácsos itt egy emigránsnál üldögél? Ezzel, kedvesem, nagy kockázatot vállal, ebből neki mindenféle kellemetlenségei származhatnak. És a Harmadik Birodalomban a kellemetlenségek rosszabbak, mint itt Franciaországban a fegyenctelep. Hát ezt Sepp nem tudja? Riemann-nak a legkevésbé se fogják a javára írni, hogy itt ül. Igaz, belső szükségletből jött ide, szívbeli óhaja volt, hogy a barátjával találkozzék. De azért ez bátor dolog. Nem mindenkinek volna hozzá bátorsága. És ez a Sepp most ilyen gorombán és közönségesen viselkedik vele.

De mindezt magába kell fojtania. Uralkodnia kell magán. Hisz látja, Sepp milyen helyzetben van. Itt ül mocskosan, félig elproletárosodva, gyökértelenül. Tudja, hogyan csügg Sepp a hazáján, Münchenen, a német muzsikán. A német muzsika, kedvesem, az más, mint a párizsi muzsika. Nem csoda, hogy akinek oly sokat és oly keserűen kell nélkülöznie, hisztérikussá válik, s nem szabad tőle túl szigorúan venni, ami ilyen helyzetben kinyáladzik belőle.

Riemann tehát nem vette fel az odadobott kesztyűt. – Kedvesem – csak ennyit mondott –, egyesek szerint aki emigrációban van, a hadtápterületen csücsül, s mi, akik a Harmadik Birodalomban azért harcolunk, ami ott még a művészetből és a kultúrából megmaradt, a fronton harcolunk. Nem, nem – csitítgatta Seppet, akinek már a nyelvén volt a heves válasz –, nem azt mondom, hogy nekem is ez a véleményem, csak azért említem, mert ön igazságtalan velem szemben. Legyen, kérem, Sepp, tárgyilagos. Elismerem, nem tartanám éppenséggel kívánatosnak, hogy a nyilvánosság előtt mutatkozzam önnel, de hogy úgy lopakodtam volna ide önhöz, ez egyszerűen nem igaz. Senki nem tilthatja meg nekem, hogy önnel találkozzam. A Német Nagykövetség például ma este a tiszteletemre bankettet kívánt rendezni, de elhárítottam a dolgot, s ehelyett itt ülök önnél. Ezt nem azért mondom, mintha kérkedni akarnék, ön kényszerít a védekezésre. – Elhallgatott, pezsgőjét kavargatta, békülékenyen, kedélyesen, barátságosan mosolygott. – Amikor telefonáltam önnek, Sepp – fűzte hozzá s most egyáltalán nem látszott államtanácsosnak –, nem az volt a szándékom, hogy látogatásommal demonstráljak. Egyszerűen csak a régi barátomat, Seppet akartam látni.

Szép, szép, amit Riemann mond, de azért az egészben valami hibádzik, ezzel Sepp nagyon is tisztában volt. Mivel pedig részleteiben nem tudta megcáfolni Riemann szavait, hát még agresszívabb magatartást vett fel: – Ön, Riemann, rosszabb – mondta –, mint aki szőröstül-bőröstül eladta magát a náciknak. Valószínűleg nagyon nagyra tartja magát, mert egy-két emberen segített. Ez azonban szart se ér. Ön jó muzsikát csinál a náciknak, emeli a rezsim presztízsét: ön kártékony lény. Ha egyszer Németországban megint hatalomra kerülünk, és a radikálisok a falhoz állítják önt, én ezt teljesen megérteném. – Újból fel-alá kezdett szaladgálni, kapkodva, modortalanul lehajtotta a pezsgőt, majd a poharat lecsapta az asztalra. Aztán gonoszkodó képpel, kihívóan a Fidelió-ból a rabok kórusát zümmögte maga elé: „Vigyázzatok, csak csendesen, / minket figyel a fül s a szem.” Szabad ezt önnek Németországban még játszania? – kérdezte. – „Kimondtam az igazságot, / és jutalmam lett e lánc”, szabad önnek egyáltalában a Fidelió-t vezényelnie?

Anna megpróbálta másra terelni a szót. – Segítsen nekem egy kicsit, Riemann – kérte a férfit. – Sepp bármennyire is hangoskodik, magára mégis hallgat. Mondja meg neki, hogy ő maga is úgy fest, mint egy fogoly a Fidelió-ból, s hogy valamivel többet kellene adnia a külsejére.

De Riemann nem figyelt Annára. Ott fortyogott benne mindaz, amit Trautwein olyan mérgesen a fejéhez vágott, rágódott rajta, nem bírta elhessegetni magától. Kapkodva lélegzett, hosszú felsőteste a keskeny fejével, amely magas, domború homloka miatt mégis súlyosnak tűnt, előredőlt, jóformán az alacsony szék ülése fölé emelkedő térdét érintette. Csaknem egy teljes percig ült így, szótlanul. Aztán halk, de a szokottnál kissé magasabb és rekedtebb hangon megszólalt, bár inkább magának beszélt, mint a többieknek: – Amikor Párizsba jövet a vonatban ültem – mondta –, azt gondoltam magamban, most végre fellélegezhetem. Most két hét szabadságom lesz, gondoltam magamban, most muzsikálhatok, és nem kell semmi mással törődnöm. Úgy beszélhetek majd önnel, Sepp, gondoltam magamban, mint egy emberrel, nem pedig mint egy vizsgálóbíróval vagy egy rendőrügynökkel, s ez olyan két hét lesz, mint amilyenben valaha részem volt. Ehelyett ön elsiránkozza nekem mindazt, amit én egész nap elsiránkozok magamnak. Mit kíván tőlem? Miért mondja ezt nekem? Talán azt hiszi, hogy kellemes nekem végignézni, amit azok ott művelnek, s közben a szájamat tartani? A rádió részére előkészítettem egy koncertet, olyat, amilyet Németországban évek óta nem hallottak, s az utolsó pillanatban le kellett mondani, mert valamelyik nagyfejű szükségét érezte, hogy a maga ostobaságait világgá kürtölje. Azt hiszi, hogy ez nekem kellemes? Elmegyek a Filharmonikusokhoz, s ki ül a Bernhard helyén?... tudja, kire gondolok, arra az embriófejű Bernhardra... tehát most a helyén valami pancser ül, akinél örülnie kell az embernek, ha b helyett nem h-t fog, a Bernhardot elküldték, mert nem tudta igazolni, hogy már a nagyapját megkeresztelték. Azt hiszi, hogy ez kellemes? És a Manzot kiakolbólították, mert valaha állítólag szoci volt, de a valóságban azért, mert összeállt a Pastinival, s a Rikkerc, akinek korábban dolga volt Pastinival, féltékenykedett rá, s így aztán máról holnapra másra kellett kiosztanom a Kurwenalt. Azt hiszi, ez kellemes? Ön itt ül, olvas ilyesmit az újságban, hall róla valamit harangozni; de bezzeg ha ott kellene állnia, ha nap mint nap végig kellene ezt néznie... s amellett ez még sokkal rosszabb annál, mint ami az újságokban áll... s közben a száját kellene tartania, és muzsikálnia kellene, akkor látná, kedvesem, hogy ez nem csekélység. És Beethoven után a Horst Wessel-dalt játszani, azt próbálja meg egyszer, Sepp, próbálja meg, mi az.

Sepp megállt Rietnann előtt, lenézett erre a siralmas darab emberre, aki úgy ült ott, mintha árnyékszéken kuksolna. Riemann szavai megindították, de mégse tudta lenyelni azt a kérdést, amely már e nagy sirám első szavainál a nyelvén volt: – De hát kinek köszönheti ezt, kedvesem? – kérdezte mérgesen, szárazon, gúnyosan.

Riemann azonban válasz helyett hirtelen felnézett, és aggodalmasan megkérdezte: – Nem beszélünk kissé túl hangosan? – Ő maga biztosan nem beszélt hangosan, hevesen beszélt, de nagyon halkan. – Mondja, kérem, nem hallanak minket a szomszédban? – kérdezte aggódva.

– Nem – válaszolta sietve Anna, még teljesen zavarodottan Riemann kitörésétől –, nem, nem hallhatnak. Egyébként ilyenkor nincs is senki itthon. – Trautwein azonban inkább szánakozva, mint megvetően nézett le a barátjára, erre a siránkozó, pipogya fráterre. Már nem érzett iránta semmi haragot. Most vette csak észre, hogy Riemann mennyire megváltozott. Arca és tartása ugyan a régi volt; de a hangja, ami Trautwein számára egy ember igazi lényét fejezte ki, a hangja teljesen megváltozott. Kitöréséből s most ebből az aggodalmas kérdésből, Sepp kihallotta a változást. Igen, az egész ember megváltozott; összetört, kimerült, életereje felmorzsolódott. És ha Trautwein olykor szíve legmélyebb rejtekében irigyelte Riemannt, hogy Németországban maradhatott, és ott muzsikálhatott, most mindez tovaszállt, most csak szánalmat érzett barátja iránt. Örült, hogy ő maga még idejében elhagyta azt a beteg országot, és megmentette lelkét.

Riemann egy idő után összeszedte magát, zavartan mosolygott, mintha bocsánatot akarna kérni kitöréséért, s újból államtanácsossá változott vissza. Később aztán tárgyilagosan felsorolta, mennyi mindent tudott az akadályok ellenére is Németországban kiverekedni, hány és hány jó muzsikust sikerült megmentenie. De Trautweinnel nem lehetett alkudni. – A zenetörténetben ezzel nem fogja tisztára mosni magát – állapította meg könyörtelenül. – Nincs politikamentes zene. Ha ön ma a Harmadik Birodalomban mint karmester muzsikál, akkor rosszul muzsikál, személy szerint akármilyen jó muzsikus is ön. Aki közönséges füleknek muzsikál, közönséges muzsikát produkál.

Ezek a véleménykülönbségek egyébként nem akadályozták meg őket abban, hogy utóbb megint igen barátságosan elbeszélgessenek. Riemann elmesélte, hogy évenként két-háromszor kegyvesztett lesz, hidegre teszik, és néhány hétig nem hagyják dirigálni. Ezt az időt mindig szonáták komponálására fordítja. Az elmúlt két évben öt szonátát komponált. Trautwein sose rejtette véka alá azt a véleményét, hogy Riemann szerzeményeit eklektikusnak, unalmasnak tartja. Ilyen körülmények közt, válaszolta vigyorogva, szárazon, nyájasan, önmagának meg a barátjának is csak azt kívánja, hogy az lehetőleg minél ritkábban balhézzon össze a Vezérével.

Riemann e csipkelődések ellenére éjfélig ottmaradt, nyilvánvalóan vágyódott rá, hogy tereferéljen és kitárulkozzék, s amikor végre indulni készült, megkérte Trautweint, kísérje el egy darabig. Sepp kedélyesen megkérdezte, nem sodorja-e barátja veszélybe magát, ha az utcán vele mutatkozik. De aztán jó darabot együtt mentek, mint ahogy az életükben oly sokszor bandukoltak együtt. Riemann a Place de la Concorde-nál lakott, s csak ott váltak el. Trautwein autóbuszra szállt, Riemann államtanácsos pedig kissé merev léptekkel, kissé hajlott háttal megkerülte a kivilágított teret, s eltűnt a Crillon szálló bejáratában.