6
Művészet és politika

Jóllehet Sepp Trautwein az elsők közé tartozott, akik Friedrich Benjamin késedelmességekor a német rendőrség valamilyen erőszakos cselekedetére gyanakodtak, mégis villámcsapásként érte, amikor a svájci hatóságok közleménye és Dittmann letartóztatása nyomán gyanúját beigazolva látta.

Mindig azt képzelte, hogy számára az olyan fogalmak, mint igazságtalanság, emberi jogok megsértése, erőszak, több tartalommal bírnak, mint mások számára. Benjamin elhurcolása után ráeszmélt, hogy valójában mindezek számára is csak puszta szavak voltak. Most első ízben öltöttek valóságos alakot. Látta az igazságtalanságot, érezte, hogy a nyakába akaszkodik, fojtogatja. A Harmadik Birodalomban sok-sok szörnyűség, elképzelhetetlenül hátborzongató dolog történt, amelyek közelről érintették. A meggyilkoltak, a koncentrációs táborokba zártak közt barátai voltak. De Benjamin elhurcolása mellett ez most mind elhalványult.

Vad harag fogta el az emberrablókkal szemben. Szertelenül szitkozódott. Még Benjamint is szidta. – Bázelbe kellett neki utaznia – káromkodott –, a határra, ennek a trotli-nak, ennek a tökkelütött hülyének, ennek a vadbaromnak. – És önmagát is szidta, amiért nem tartotta vissza Benjamint. De mind e szitkozódás ellenére Benjamin iránti ellenszenve egyszeribe odalett, elpárolgott az a jóindulatúan megvető harag, amit szibaritizmusa és Ilsével szembeni szolgalelkűsége miatt érzett. Ehelyett fojtogató szánalom fogta el az eltűnt iránt. Benjamin megdicsőült a szemében. Trautwein úgy érezte, mintha neki személy szerint kellene valamit jóvátennie Benjaminnal szemben. Kinevette önmagát, de ez érzés ellen mégse tudott védekezni.

A szerkesztőségben Benjamin íróasztalához ültették. Kopott íróasztal volt, mint millió másik, de az egyébként ilyen érzelmekre korántse hajlamos Trautwein most csaknem babonás tiszteletet érzett az íróasztal iránt. A jelenlevő Benjamin sohase tűnt neki olyan valóságosnak, mint most a távollevő. Amikor íróasztalához ült, úgy érezte, mintha Benjamin szellemi légalakjának helyére ülne. Megpróbálta a valóságos Friedrich Benjamint maga elé képzelni, például ahogy a Coq d’Argent vendéglőben szemben ült vele, evett, a száját törölte – de nem sikerült; még ez az ínyenc módra falatozó Benjamin is testetlenné vált emlékezetében, zöldes fényecske fogta körül, úgy világította meg, mint azokat a szellemeket, amelyeket Trautwein gyermekkorában egyes színdarabokban látott. És ezt a Friedrich Benjamint meg a szavait ugyanolyan halk, ijesztő, kísérteties muzsika lengte körül, mint a Kővendéget.

Trautwein sose szerette Ilse Benjamint, de azt a hangot nem tudta elfelejteni, ahogy az asszony egyre csak ismételgette: – Segítsenek nekem. – Ez a hang újból és újból felserkentette, szánalommal és haraggal töltötte el. Látta az őröket és a rendőröket, amint rávetik magukat Friedrich Benjaminra, ezeket a naiv, nyers parasztokat és külvárosi legényeket, akik most a maguk sötét ösztöneit a gyűlölt emberen végre kiélhetik. Így töprengett és érzett, amikor Gingold felajánlotta neki, hogy lépjen be végleg a szerkesztőségbe Friedrich Benjamin helyére. Ez az ajánlat izgalomba hozta. Tudta, ha elfogadja, muzsikájának hosszú időre befellegzett.

De lelkiismerete tiltakozik az ellen, hogy elutasítsa. Mint a Hírek szerkesztője közelebb lesz a Friedrich Benjaminról befutó értesülések forrásához, gyorsabban beleavatkozhatik a dologba, kapcsolatba léphet a nagy külföldi újságokkal, hogy Benjamin ügyét eredményesebben támogassa. És ez az ügy nem hagyja nyugton. Az elhurcolt, megkínzott Friedrich Benjaminból, az íróasztalából, sőt még a nem éppen kellemes hangjából is, ahogy az még mindig a fülébe cseng, valamilyen varázslat árad felé, amellyel szemben értelmét hiába hívja segítségül.

Trautwein még sose volt ilyen tanácstalan életében: gondolkodási időt kért.

Megbeszélte a dolgot Annával. Heves ellenkezése felkészületlenül érte. – Micsoda? – háborgott Anna. – Végleg be akarnak szippantani abba a nevetséges Hírek-be? Azt kívánják tőled, hogy szögre akaszd a muzsikádat? Tán megvesztek?

Seppet ingerelte ez a hevesség. – Szerkesztői állást ajánlanak fel nekem – válaszolta. – Ez olyan őrült kívánság? Az meg mértéktelen túlzás, hogy emiatt a muzsikámról le kell mondanom. Az akadémiai nyelvóráimról valóban le kell mondanom, de azokért nem kár. A Perzsák számára tömérdek szabad időm marad.

Anna jól ismerte Seppjét, tudta, hogy saját meggyőződése ellen beszél. – Ezt magad se hiszed – állapította meg könyörtelenül. – A Perzsák már épp eleget szenvedett a miatt az ostoba PH miatt. Azt akarod, hogy most már teljesen felfaljon a politika? Erre magad sem gondolhatsz komolyan. A nácik elleni harc jó ügy, elismerem, s a te ügyed. De azzal, hogy eljöttél Németországból, és mindent odadobtál, már elég határozottan hitet tettél mellette. Megtetted a magadét. Nincs szükség rá, hogy ebbe a zuglapba elásd magadat.

Józan ésszel Sepp kénytelen volt igazat adni neki. Arról a belsejében forrongó, vad vágyakozásról, hogy Friedrich Benjamint kiszabadítsa, nem beszélhetett, hisz szinte szégyellte ezeket az érthetetlenül heves érzelmeket. – Nézd csak, öreg – célozgatott óvatosan –, itt van például ez a Benjamin-ügy. Szeretném kiírni magamból. Mert van róla egy s más mondanivalóm.

– De ezt anélkül is megteheted – vágott szavába féktelenül Anna –, hogy szőröstül-bőröstül eladd magadat ennek a PH-nak.

– Csakhogy anyagra van szükségem – jelentette ki Sepp –, első kézből származó anyagra, s ezt csak akkor tudom megszerezni, ha a szerkesztőségben ülök. Ha a Benjamin-ügyben el akarunk érni valamit, a nácik orra alá kell dörgölnünk a hazugságaikat, sorba egyiket a másik után.

– Egyszerűen nem értelek – csóválta fejét Anna. – Valamennyien sajnáljuk Benjamint, és vad dühöt érzünk a nácik iránt. De végeredményben estek már a hitleristák kezébe olyanok is, akik közelebb álltak hozzánk. Szót emeltél, szaladgáltál értük. De arra sose gondoltál, hogy kedvükért az egész életedet odadobd, feladd a muzsikádat. Most mi esett egyszerre beléd?

Sepp maga is tisztában volt vele, hogy áldozatkészsége értelmetlen. Annának igaza van, maga is egyetértett azzal, amit a felesége mondott, de ez nem segített rajta. Annának könnyű őhelyette józanul gondolkodni. Mindig csak mások dolgában tudunk józanul gondolkodni, a magunkéban nagyon ritkán. Hiszen minden második cselekedetet, amit egy úgynevezett értelmes ember végrehajt, a tudatalatti diktálja az értelem ellenében. Ezt világos perceinkben ugyan felismerjük, de a gyakorlatban mégis újra és újra azokra a sötét hangokra hallgatunk, amelyeknek a józan emberi észhez semmi közük.

Mivel semmi okosabb nem jutott eszébe, hát a végén így szólt: – Amellett az se ártana, ha egyszer már valamivel többet adhatnék a háztartáshoz. Nem élősködhetem örökké rajtad. – Meglehetősen otromba megjegyzés volt, még ki se mondta, máris ráébredt. Anna most már komolyan megharagudott.

– Ne beszélj ilyen hülyeségeket – dörrent rá. – Mióta számít neked a pénz? Havi néhány száz frankért feküdni hagynád a Perzsák-at? Egyébként ha sikerül tető alá hoznom a rádióelőadást, ez egymagában többet hozna, mint amennyit te a Gingoldodból egy fél év alatt ki tudsz préselni. Légy okos, Sepp – kérlelte. – Elég bátorság volt tőled, hogy Hitler jövetelekor rögtön a helyes utat választottad. Ezzel sokaknak példát szolgáltattál, s ez fontosabb, mint száz cikk. A mindennapi gyakorlati politikához te úgyse értesz. Engedd ezt át, kérlek, a hivatásos politikusoknak és a hivatásos újságíróknak. Az az ezer kis furfang, amire ott szükség van, nem a te dolgod. Ahhoz te nem vagy elég dörzsölt, ahhoz te túl becsületes vagy. Egy Hitlerrel akarsz te konkurálni? Hogy valaki a jó ügyet győzelemre vigye, hogy a tömegek körében a jó ügyért munkálkodjon, ahhoz manapság egy személyben Krisztusnak és Machiavellinek kell lenni.

Sepp elnevette magát. – Ne gyere nekem, öreg, ilyen aforizmákkal. Számomra elég, hogy pontosan tudjam, mit akarok, és hogy becsületesen írjak.

Anna látta, hogy itt valami mélyebb dologról van szó, s ez ellen észérvekkel hiába harcol. – Könyörögve kérlek – rimánkodott, s szép, tele hangjára melegség öntötte el Sepp szívét –, ne merülj el még mélyebben a politikába. Nemegyszer mondtad már magad is, hogy a jó művészet a legjobb politika. Elég baj, hogy a komoly munkádban nem lehetek többé a segítségedre, ez rettenetesen hiányzik nekem. Ne hagyd, hogy még téged is eltávolítsanak a muzsikádtól. Te arra születtél, hogy komponálj. Nézd csak, Sepp, nekem nincs tehetségem, értem nem kár, ha a doktornál utálatos, alantas munkát végzek. De az szörnyű kár volna, ha te eladnád magadat a Gingoldodnak és a PH-nak, ha olyan munkát végeznél, amit mások jobban el tudnak végezni, a muzsikád helyett, amit csak te tudsz csinálni.

Sepp még magában se akarta elismerni, hogy Anna szavai milyen mély hatást tettek rá. – Ennyire azért mégsem volna szabad az irkafirkáimat alábecsülnöd – szájalt félig tréfából. – Ki mondta neked, hogy az egész csak egy kalap szart ér? És mit fogsz akkor mondani, ha Friedrich Benjamint mégis kiszabadítom?

Anna nem vette át a tréfálkozó hangot. – Ígérd meg nekem – kérlelte –, hogy mielőtt valami végérvényeset teszel, alszol rá egyet. – Trautwein megígérte, s szívében fogadalmat tett, hogy valóban még egyszer és alaposan megfontolja az ügyet. De titokban tudta, mindez nem segít.

Gingoldnak másnap reggelre ígért választ. Eljött az este, s még mindig ugyanolyan tanácstalan volt, mint az első pillanatban. A józan ész diktálta „nemmel” szemben még mindig ott volt az érzelme diktálta „igen”.

Elhatározta, hogy Oskar Tschernigg barátjával beszéli meg a dolgot.

Oskar Tschernigget sokan tartották érdekes embernek, de kevesen vették komolyan. Sepp Trautwein szenvedélyesen vonzódott hozzá, az emberhez és a költészetéhez. Féktelensége, anarchizmusa, nihilizmusa vonzotta. Anna mélyen átérezte verseinek szépségét, de az, ami Seppet Oskar Tschernigghez csábította, benne rossz érzéseket ébresztett. Bosszantotta cigányos természete, lustasága, amellyel kibújt a tehetség rárótta kötelességek alól. Ez a negyvenéves férfi egész életét azzal töltötte, hogy olvasott, zenét hallgatott, képeket nézegetett, sétált, hébe-hóba lefeküdt egy nővel, s mindenkivel mindenről vitatkozott. Hát élet ez? Vajon a tehetség feloldja az embert minden kötelesség alól maga és a világ iránt?

Ha Anna így háborgott, Trautwein csak nevetett. Neki, tán éppen azért, mert ő annyira más volt, Tschernigg tetszett, mindaz, amit mondott és tett, egész élete, magatartása, versei, prózája. Mi több: Sepp úgy érezte, Oskar Tschernigg azok közé a kevesek közé tartozik, akik megértik, mit akar ő, Sepp a muzsikájával. Amellett Tschernigg szigorú, kemény, pökhendi ember volt, Sepp munkájának jó részét megvetően elutasította, csak keveset ismert el belőle igazi zenének, „klasszikusnak, matematikusnak”. – Ópium, professzor – mondogatta, ha Trautwein valamit játszott neki –, csaknem az egész puszta ópium. Olykor szinte Richard Wagnerig süllyed. A tizenkét oldal kottából, amit mutatott nekem, ha sokat mondok, legfeljebb tíz taktus igazi zene. – És miként Trautwein zenéjéről, éppúgy ítélt mindarról, amit Trautwein tett, s ahogy viselkedett.

Németországban Tschernigg cigány módra éldegélt egy kis járadékból, amit rokonai juttattak neki. A száműzetésben ez a járadék annyira összezsugorodott, hogy Tschernigg teljesen nincstelenné vált. Trautwein tőle telhetően támogatta, de sokat nem tehetett érte. Végül is Tschernigg már csak azon a barakkmenhelyen talált szállást, ahol egy bizottság a legszűkösebb körülmények közt tengődő német emigránsokat helyezte el. Tschernigg ezt a legutóbbi sorsfordulatot is sztoikus cinizmussal vette tudomásul, keserű, nihilista életbölcsessége igazolásának tekintette.

Trautweinnek, hogy a barakkokhoz eljusson, egy jó darabot metróval kellett megtennie, s aztán még húszperces gyaloglás várt rá. Vigasztalan külvároson bandukolt át, magas, sivár bérházak és szabad térségek közt, mocskos, elhanyagolt utcán. De mindezt észre se vette, sietősen, szemét többnyire a földre szögezve lépkedett a nyirkos-hideg, barátságtalan márciusi estében. Végre felbukkant előtte a rút barakkok hosszú, alacsony sora. Sokat kellett magyarázkodnia, míg ilyen kései órában végre mogorván, bizalmatlanul beengedték.

Sepp Trautwein eddig még mindig nappal látogatta meg Tschernigget. A terem, amelyben barátja több mint húsz sorstársával összezsúfolva éjt s napot eltöltött, a csupasz villanylámpa éles fényében most először mutatkozott meg előtte teljes vigasztalanságában, s láttára Trautwein, jóllehet az élet külsőségei nemigen érintették, megborzongott. A padlón szorosan egymás mellett matracok hevertek, rajtuk vékony, piszkos, agyonfoltozott takarók, a falakból néhány kampó és szög meredezett elő, amelyekre az ittlakók felakaszthatták ruhadarabjaikat; egyéb holmijuk számára már nem akadt hely. Undorító, fojtó levegő töltötte meg a sivár, széles és mégis szűk, a világosságban kétszeresen siralmas termet.

Tschernigg a matracán feküdt, lustán, fásultan; vörös kezeit a csaknem teljesen kopasz feje mögött összefonva. Amikor meglátta Trautweint, félig felemelkedett fektéből. – Tekeregjen csak ide, professzor – kiáltott oda neki lágy, magas gyerekhangján. Adott rá, hogy mindenkinek, akivel beszélt, megadja a kijáró titulust. – Lépjen csak rá nyugodtan a matracokra, rosszabbak már úgysem lehetnek. Üljön az ágyamra, más ülőalkalmatossággal nem tudok szolgálni.

Trautwein úgy tett, ahogy Tschernigg mondta neki. Kényelmetlenül, hegyes térdeit felhúzva ült a matracon. Tschernigg megint hátradőlt, fakó, puffadt, szeplőkkel borított, rosszul borotvált arcát Trautwein felé fordította, kis orra és a kopasz fejével egybeolvadt hatalmas homloka közt dülledt szeme hunyorgott a villanyfényben. – Kedves magától, professzor – mondta –, hogy megint egyszer meglátogat. Mindjárt meg is kapja érte a jutalmát. Eszembe jutott egynéhány verssor a Perzsák-hoz. Az a három strófa a csataleíráshoz, amellyel ön sose volt megelégedve. – Nem túl hangosan beszélt, valószínűleg a többiek miatt, akik kíváncsian, barátságtalanul méregették Trautweint. Trautweinnek, akármilyen közel ült hozzá, hegyeznie kellett a fülét, hogy megértse. Kényelmetlenül érezte magát.

Tschernigg, aki a Perzsák szövegét Sepp céljaira átdolgozta, s aki művészeti dolgokban a legcsekélyebb hanyagságot se tűrte meg, már évek óta csiszolgatott minden egyes verssort. Ez pontosan megfelelt Trautwein óhajának, s mindig szívből örült, ha Tschernigg-gel a verseiről beszélhetett. Ma azonban az a probléma, amely miatt idejött, annyira lekötötte, hogy alig bírta magát a Perzsák-hoz visszakényszeríteni, amellett a kirívóan sivár környezet megfosztotta kellő koncentráló képességétől.

Egyszerűen nem bírta tovább, hogy itt beszélgessen Tschernigg-gel. – Ide figyeljen – kérte őt –, menjünk el valahová. Itt nem tudok önnel komolyan beszélni.

– Öreg hiba – gúnyolódott lágy hangján Tschernigg. – Nekem például itt komolyan kell élnem, – És amikor Trautwein ragaszkodott hozzá, hogy elmenjenek, hozzátette: – Itt érvényben van valami, amit házirendnek hívnak. Az ember minden helyzetváltozáskor más-más főellenséggel kerül szembe. Itt a főellenség a házirend. Csodálom, professzor, hogy önnek sikerült ebben az órában bejutnia ide. Hét óra után ugyanis sok megpróbáltatásnak kell alávetnie magát az embernek, amíg itt ki- vagy beengedik. – De végül mégis megindultak, és hosszas tárgyalások után sikerült kijutniok az utcára.

Így aztán a két férfi végigment az elhagyatott külvároson, a sáros, elhanyagolt utcán. Tschernigg kopott, rongyos köpenyt viselt, és egy piszkosvörös gyapjúsálat kerített a nyaka köré. A nyirkos, hűvös estében szemmel láthatóan didergett, s Trautwein úgy gondolta, ha komolyan akar beszélni vele, valamilyen meleg helyre kell beülniök. Az egyik házon, amely magasan, egymagában, elveszetten állt az elhagyott térségek közepette, fénybetűkkel a „Kávéház a Jóreménységhez” szavak voltak kiírva. Betértek.

Éles fényben úszó helyiség volt, pálinkaszagú, de meleg. A söntés mellett néhány férfi lármásan beszélgetett a kocsmárossal, az egyik asztalnál egy rikítóan kifestett lány üldögélt egy öregember társaságában, a rádióból tánczene áradt. Trautwein vendége számára forralt bort rendelt, magának meg egy korsó baksört. Üldögéltek, élvezték a rossz szagú meleget, ittak.

Tschernigg úgy kuksolt itt, kopasz fején izzadságcseppekkel, békaszájából ferdén meredező szivarral, mint egy felpuffadt, óriásira felpapiztatott, koraszülött csecsemő, s gőgös, arisztokratikus-nihilista előadást tartott a művészetről. Trautwein hallgatta, mindketten jól érezték magukat. Végül aztán Tschernigg kéziratokat húzott elő, verseket, amelyeket az utóbbi napokban írt, népszerű költeményeket – ahogy mondta –, tele engedményekkel az ostoba tömegnek. És a vendégek zsivaja közepette fejhangon felolvasta Trautweinnek a költeményeket, e megvetéssel, keserűséggel, reménytelenséggel átitatott, vad, iszonyatos strófákat, amelyek a világot ostobasággal, félelemmel, hiúsággal, bujasággal teli, mocskos edénynek festették le.

Tschernigg igyekszik egykedvűnek mutatkozni, de Trautwein tudja, milyen feszült idegállapotban olvassa fel munkáit egyetlen barátjának, aki megérti. A cinikus versekből Trautwein kiérzi a megalázott költő szenvedését, sóvárgását. Tschernigg versei fölkorbácsolják, mindig felkorbácsolják, eredeti hangjuk van, a világ valamennyi verse közt fel lehetne ismerni őket. A férfi piszkosan-foltosan ül előtte, az éles fényben kivehető borotválatlan arcának minden egyes borostája, lélegzete rossz szagú. Körös-körül az emberek, noha csak kevesen vannak, nagy lármát csapnak, s Tschernigg – mert szégyenkezve olvassa fel verseit – egyébként is halk hangját még inkább letompítja, Trautweinnek hegyeznie kell a fülét, hogy egyetlen szót se mulasszon el. Hegyezi a fülét, a versek hallatán olyan emelkedettséget érez, mint amilyet csak egészen nagy művészet ébreszt benne, s amíg a magas, erőltetetten pátoszmentes hangot hallgatja, ráeszmél, hogy itt, a lármás, pálinkabűzös kocsmában melódia, muzsika ébred benne. És tudja, bármenynyire is kigúnyolja őt Tschernigg a nyárspolgársága miatt, mégis mély, hálás kapcsolat fűzi őket egymáshoz.

– Szép – mondja, amikor Tschernigg befejezi az olvasást –, remek.

– Ezt magamtól is tudom – válaszolja lágyan, megfontoltan Tschernigg. – Nem azért olvastam fel önnek, pártfogóm, ezeket a verseket, hogy véleményt mondjon róluk, hanem hogy honoráriumot szerezzen nekem értük. Az utóbbi időben keveset tett az ön hűséges tanítványáért. Sajnos, megint nincs egy vasam se.

Tscherniggnek igaza van. Trautwein kihasználhatta volna a PH-nál folytatott tevékenységét, hogy elhelyezze Tschernigg verseit. Persze nagy igyekezetre volna szükség, hogy ilyen cinikus verseket a többiekkel elfogadtasson, neki meg minden igyekezetét a Benjamin-ügyre kellett összpontosítania. De ha most a felajánlott állandó állást elfogadja, egészen biztosan el tud majd érni valamit Tschernigg részére is. Állandó fizikai jelenléte ebből a szempontból fontosabb, mint Tschernigg verseinek minősége. Ez még egy okkal több, hogy elfogadja Gingold ajánlatát.

– Ha nagy irodalmat akar, professzor – folytatta közben mondókáját Tschernigg –, csak a mi menhelyünkre kell elfáradnia. Igazi irodalom csak ott talál menedéket. Jött hozzánk most egy fiatalember, mindössze tizenkilenc éves, aki a nem túl szép Harry Meisel névre hallgat. Csaknem olyan prózát ír az ifjonc, professzor, mint amilyen verset én.

– Kedves Tschernigg – védekezett Trautwein –, nem kell magának magyaráznom, milyen nehézséget okoz, az ön verseit egy tisztes polgári lapnál keresztülnyomni. Ennek ellenére remélem, hamarosan sikerülni fog többet elérnem az ön részére. – És most elmesélte neki a Hírek-től kapott ajánlatot, s ezzel kapcsolatos vágyait és meggondolásait. Nyíltan beszélt, igen, ezekről a dolgokról Tschernigg-gel még nyíltabban beszélhetett, mint Annával; teljes őszinteséggel feltárta barátja előtt értelmi aggályait, amelyek visszatartják, s érzelmeit, amelyek arra késztetik, hogy elfogadja a PH ajánlatát.

Tschernigg hagyta, hogy kibeszélje magát, nem szakította félbe. Az órák, amelyeket Sepp-pel értelmes beszélgetésben eltöltött, legjobb órái voltak, s előre látta, ha Sepp belép a PH szerkesztőségébe, ezek az amúgy is ritka órák szükségképpen még inkább megritkulnak. Fakó arca egy árnyalattal fakóbb lett. Csakhogy Tschernigg sztoikus volt, cinikus ember: „Elmúlik mind a kín s mind a mámor, / semmi a világ, rá se hederíts” – s így elrejtette izgalmát, amelyet Trautwein közlése ébresztett benne. – Természetesen nagyon örülnék, professzor – jegyezte meg szokott cinikus önzésével –, ha többet keresne. Mert feltételezem, hogy akkor nekem is valamivel több esne le. De egy illúziótól, legyen szíves, óvja magát. Ne képzelje, hogy akad olyan földi hatalom, amely az ön Friedrich Benjaminján segíthetne. Belebocsátkozott az erőszak és az ostobaság elleni harcba, hagyta magát elfogni, tehát el van veszve. Az erőszaknak és ostobaságnak igaza van, hogy nem engedi őt szabadon, hisz ha szabadon engedné, nem volna többé erőszak és ostobaság, s akkor Benjaminnak nem volna igaza. Számtalan papírtiltakozást fognak kikiabálni a világba, s ők a feneküket fogják kitörölni velük. Azok pedig, akik e tiltakozásokat írják, naiv, élettől idegen emberek, akik nem érdemlik meg, hogy hallgassanak rájuk. „Tudd meg, az aljason / bánkódni hiába, / csak övé a hatalom, / ki okos, belátja.” És egyáltalában, mit tudhat itt segíteni, professzor? Gondolja, hogy Hitler úr elengedi Benjamin urat, mert Trautwein úr egy jó cikket ír? Tiszta röhej. Jobban teszi, ha nem ártja bele magát ebbe a dologba. Térjen vissza végre a komoly munkájához, a muzsikájához, már amúgy is elég ostobaságot csinált, elég évet elfecsérelt.

Ezt az utolsó megjegyzést Tschernigg odavetett szavaknak szánta, de nem így sikerültek: a Jóreménységhez címzett, éles fényű kávéház pusztaságában inkább jajkiáltásnak hangzottak. Trautwein a barátjára nézett, s látta, hogy szavai éppúgy szólnak önmagának, mint neki. A nihilista bölcselkedés kulisszája mögött nyilvánvalóan ott rejtőzött a sóvárgás, e sok-sok hajszoltság és hosszú számkivetés után nyugalmat, egy kis biztonságot, szilárd földet, otthont, olyan helyet találni, ahová az ember tartozik.

De még e felismerésnél is inkább felzaklatta Seppet, hogy Tschernigg ugyanazokkal az érvekkel hozakodott elő, mint Anna. Felkavarta, hogy ez az annyira különböző két ember ugyanazt gondolja a problémájáról, ugyanúgy érez.

Felkeltek helyükről, s szótlanul visszamentek a menhelyre. A barakk bejáratánál Trautwein a zsebébe nyúlt, hogy pénzt adjon Tscherniggnek. Legszívesebben mindent odaadna neki, ami a zsebében van. De ezt nem teheti. Keresetének oroszlánrészét Annának adja, a háztartáshoz, s tudja, az is kisebb csoda, hogy Anna kijön vele. A zsebpénzével, amit közlekedésre, egy-egy vendéglői étkezésre és más hasonlóra tart meg magának, óvatosan kell bánnia. Bármilyen kellemetlen is a gesztus, meg kell számolnia, mennyi pénze van még. Kiderül, hogy hetvenkét frank. Némi habozás után negyvenkét frankot Tscherniggnek ad belőle. Könnyelműség, e negyvenkét frank hiányozni fog neki, de mégse hagyhatja, hogy a barátja ilyen pénztelenül menjen vissza a barakkba. Adományának kicsisége még így is szinte testi fájdalmat okoz neki.

Tschernigg elveszi a pénzt, szégyenkezés nélkül megszámolja. – Negyvenkettő – állapítja meg tárgyilagosan, majd gúnyos vigyorral hozzáteszi: – A verébnek megint van mit csipegetni. – És örvendezve csönget a portásnak.

Trautwein hazamegy, az út jó részét gyalog teszi meg. Tschernigg és Anna szavai nem hagyják nyugton. Maga elé képzeli mindazt a csábítót, amit feladni készül, mindazt a kellemetlent, amit magára vállalna. A Perzsák-ra gondol, meg a kicsinyes, terhes, időt rabló iparosmunkára, amely szerkesztőségi tevékenységével együtt járna, és amelyet ráadásul valószínűleg a puszta semmire pocsékolna. Elhatározza, hogy nemet fog mondani.

Elhatározása nem hagyta aludni. A Benjamin-ügy miatt nem jött álom a szemére, s jól tudta, ha nemet mond, a jövőben se bír majd aludni miatta. Nem bír majd se enni, se inni, se dolgozni. Ha elutasítja az ajánlatot, a Friedrich Benjamin körül forgó gondolatai jobban megkeserítik majd az életét, mint a muzsikájára, az életművére vonatkozó gondolatai, ha elfogadja.

Tanácstalan volt. Még amikor Gingold megkérdezte tőle: – Hogy lesz hát, tisztelt professzor úr, belép hozzánk? – még akkor is tanácstalan volt.

De aztán két órai habozás után igent mondott.

A rákövetkező napokban úgy dolgozott, hogy az agya is füstölgött tőle. Az állását, ahogy eltökélte, mindenekelőtt arra használta ki, hogy Benjamin érdekében munkálkodjék. Benjamin sorsa másokat is felrázott, felháborodásuk visszhangra lelt a közvéleményben, az újságokban. Sepp Trautwein minden tőle telhetőt megtett, hogy ezt a felháborodást elevenen tartsa. Szokása ellenére ezúttal vadul tevékeny volt. Felhívta azokat a szervezeteket, amelyek segítségére lehettek, a rendőrségre rohant, szót emelt a Külügyminisztériumnál, a svájci követségen. Tevékenysége jóvoltából a PH néhány napon belül a Friedrich Benjaminért folyó harc központja lett. Trautweintől kértek, Trautweinhez küldtek minden olyan anyagot, amelyet az elhurcolt megmentése érdekében fel lehetett használni. Ö pedig megrostálta, sajtó alá rendezte az anyagot, lázasan dolgozott.

Amikor aztán egy-egy ilyen munkás nap után végre ágyba fekhetett, annyira elcsigázott volt, hogy nem bírt elaludni. Néha-néha e hajsza közepette egészen elmosódva felderengett benne a Perzsák emléke, s ilyenkor keserűen mondogatta magának, milyen furcsa, hogy ő, akit végső soron a muzsika hajtott a politikához, most a politika végett felhagyott a muzsikálással.

Már azon a napon, amikor megtudta, hogy Friedrich Benjamin eltűnt, eltervelte, hogy azt a belső képet, amelyet az eltűntről lelkében hordoz, egy cikkben megörökíti, hogy ország-világ láthassa, ki volt Friedrich Benjamin, és milyen hallatlan igazságtalanságot követtek el vele szemben.

Tehát írt. Nem hagyta magát sürgetni. Hideg fejjel és meleg szívvel dolgozott, egyetlen felesleges szót se hagyott meg a cikkben. Be akarta magának és Annának bizonyítani, hogy nemhiába adta fel művészetét.

A cikk Friedrich Benjaminról, a barátjáról szólt – igen, most már barátjának nevezte –, a barátja tehetségéről és tüzéről, szakadatlan, bátor harcáról az ostobaság és erőszak ellenében, a lidércnyomásos álomról, amely most valósággá vált, ti. hogy miképpen esett ez a jó harcos a barbárok otromba csapdájába, de mindenekelőtt – hisz a cikket muzsikus és művész írta – a világ megzavart harmóniájáról szólt. E megzavart harmónia feletti haraggal akarta felrázni és magával ragadni az olvasót, ez a harag ugyanis nem általános fogalmakban robbant ki: Trautwein észérveket küldött harcba.

Friedrich Benjamin újságíró elhurcolásáról sokat írtak, Trautwein szavai mégis újnak, soha nem hallottnak hangzottak, és a Benjamin-ügy most még fenyegetőbbnek, felháborítóbbnak tűnt. Számos újság közölte utánnyomásban a cikket.

Befolyásos emberek olvasták, nagyiparosok, pénzemberek, egyik-másik talán pillanatnyi megindultságot érzett, aztán megint az üzletükre gondoltak, és a cikket szkeptikusan félretolták. Elolvasták a cikket a Német Birodalommal határos kis, tehetetlen országok államférfiai is, forrt bennük a méreg és felháborodás, de már ebbe a méregbe is belevegyült a gondolat: milyen kínos ügy! Hogyan fogjuk leszerelni az ellenzéket, ha azzal a követeléssel áll majd elő, hogy szálljunk szembe ezekkel a hatalmas németekkel? És olvasták a cikket jogászok is, csóválták a fejüket, kíváncsian, mi fog most történni, de eleve meg voltak győződve róla, hogy semmi se fog történni.

Elolvasták a cikket jóakaratú, naiv pacifisták. – Ezeket az embereket csak a zöld asztalhoz kell ültetni – vélekedtek –, beszélni kell a fejükkel, tárgyalni kell velük, s akkor jobb belátásra térnek. – Elolvasták erkölcsbölcselők, felháborodtak és meggyőződéssel így kiáltottak: – Ilyen kormányzat nem maradhat fenn! – Elolvasták a cikket üzletemberek, és azt mondták: – Borzasztó, hogy ezekkel a hunokkal jóba kell lennünk, de üzleti okokból szükségünk van rájuk. – Elolvasták olyanok, akik a világ romlásának okát abban látták, hogy olyan sok gerinctelen demokrácia és humanitárius ábrándozás létezik, s akik ilyen módon egyes-egyedül a német és olasz fasisztáktól várták a világ megváltását. Félretolták a cikket, és így morfondíroztak: – Először is nem igaz, de ha igaz volna, a németeknek biztosan megvolt rá a jó okuk, s helyesen jártak el. – Trautwein cikkét elolvasta sok asszony, s szemüket a dühtől és szánalomtól elöntötte a könny. Elolvasták fiatalemberek, haragra gerjedtek, és így szóltak: – Mikor fogják végre megengedni nekünk, hogy ezeket a gonosztevőket fegyverrel megsemmisítsük? – Elolvasták az erőszak hívei, és elolvasták a megegyezés hívei; az előbbiek rosszallták, az utóbbiak helyeselték, de a szívükben tudták, hogy sem a rosszallásuk, sem a helyeslésük nem változtat a tényeken.

Sok millió ember olvasta a cikket. A többségük egy percre felháborodott, s a következő percben már el is felejtette Sepp Trautweint és Friedrich Benjamint.