5
A kísértés

Az Anna halála utáni napokon kiderült, hogy Seppnek több barátja van, mint hitte. Monsieur Mercier úrnak szeme-szája elállt a csodálkozástól, milyen sok tisztes külsejű ember tesz részvétlátogatást Trautweinnél. Amellett nagy halom posta érkezett; még Leonhard Riemann is – dacolva a cenzúrával és az államrendőrséggel – őszinte, baráti megrendülésről tanúskodó levelet küldött neki.

Sepp mindezt szinte érzéketlenül vette tudomásul. Szomorúan gubbasztott a karosszékben, amelyet Anna behúzatott számára, lábán a papuccsal, amit vett neki, s így perlekedett magával, a világ iránti haraggal eltelve.

Anna alakját idézgette. Sikerült is felidéznie, testi valóságában látta maga előtt, hallotta szeretett, csengő hangját. Visszaemlékezett arra a csúnya estére, amikor Anna életében először ráripakodott. – Megőrültél – sikoltozta. – Ne törd a politikán azt a buta fejedet. – Olyan tisztán hallotta hangját, hogy megrázta fejét, mint akinek vízcsepp ment a fülébe, s attól akar szabadulni.

De a hang csak nem hallgatott el, s a halott Anna hangja furcsa módon meggyőzőbben szólt hozzá, mint ahogy az élő valaha is szólni tudott. És egyszerre Sepp úgy érezte, mintha most megértené Anna halálának értelmét: azért halt meg, mert nem tudta őt meggyőzni. Nem tudta világossá tenni számára, hogy a politikához csak a jó szándéka van meg, tehetsége nincs hozzá, s így az a kötelessége, hogy visszatérjen a muzsikához. Hogy ezt világossá tegye számára, ezért hozta meg a legnagyobb áldozatot, amit ember valakiért meghozhat: az életét áldozta fel. S a halála csak akkor válna értelmetlenné, ha ő ezt az áldozatot nem fogadja el.

Mihelyt erre ráeszmélt, nagy megkönnyebbülés fogta el: most megkapta az engedélyt, hogy visszatérjen a muzsikához. Mély, őszinte hálát érzett Anna iránt. Igen, most visszatér igazi hivatásához, s behozza a hosszú időpocsékolást. Úgy ígéri ezt meg Annának, mint egy nebuló, aki rossz fát tett a tűzre. – Jöjjön, aminek jönni kell, öreg – mondja fennhangon, s nem tudja, Annához szól-e vagy önmagához –, ezentúl csak muzsikával foglalkozom. És meglátod, olyat csinálok, amire azt mondod, ez igen, ez már döfi. „Isten hozzád, szép tájék” – teszi hozzá az idézetet, s a szép tájékon valószínűleg a PH-t és az egész politikai irkálást érti.

Ez délelőtt volt. Délután beállított Peter Dülken azzal, hogy fontos dolgokat szeretne vele megbeszélni. Sepp vonakodva azt válaszolta, most nincs türelme hivatalos dolgokhoz. Ám Pitt a szokott pomádés, energikus módján ragaszkodott hozzá, hogy Sepp meghallgassa, s részletesen beszámolt neki a szerkesztőségben történtekről.

Seppet előbb nagy, értelmetlen öröm fogta el. Tehát igaza volt: a világban nem csak Gingoldok vannak. Valamennyien, ez a Pitt, a Pfeiffer, a Berger kiálltak mellette, még Heilbrun, az a csirkefogó sem tudott tovább lapulni. Hogy Anna ezt meg nem érhette, gondolta magában. Minden mindig későn jön. Éppen úgy, ahogy Tüverlin levele is későn jött Harry Meiselnek. Ringseisnek igaza van, amikor a várakozás tudományáról prédikál.

– Nem kell, ugye, mondanom magának, Pitt – rikoltotta ki örömét –, hogy ez milyen jólesik nekem. Ha cserbenhagytak volna, azt egész életemben ki nem heverem. Kutyául éreztem magamat. Megmondom őszintén, Heilbrun-ról már azt mondtam magamban: büdös zsidó. Most itt állok megszégyenülten. Ön igazi jóbarát, Pitt, önök mind nagyszerű emberek. – Megragadta és alaposan megszorította Pitt kezét.

Pitt, hogy elkerüljön minden érzelgősséget, a tárgyra terelte a szót. – Azért alapítottuk meg ezt a Párizsi Német Újság-ot – magyarázta –, mert nem akartunk lemondani önről. Szükségünk van önre, muszáj önt megnyernünk. Nem szeretem a nagy szavakat, de az ön neve, ezt nemigen lehet másképpen kifejezni, most aztán igazán zászló lett. Az első számban, a legjobb helyen hozzuk azt a cikkét, amely miatt Gingolddal összerúgta a patkót, azt a koholt Hitler-beszédet Richard Wagnerről.

Sepp elkomorult. Megint butaságot követett el. Nem lett volna szabad ilyen nagy hangon kirikoltania örömét. Pitt most persze azt hiszi, hogy ő, Sepp, mindörökre ott ragad abban a nyomorult szerkesztőségben. De nagyon téved! Sepp kiszáll a buliból. Sepp ezentúl csak muzsikát ír, semmi mással nem foglalkozik. S mivel ez szilárd, visszavonhatatlan elhatározása, ezért ezt most tüstént be is olvassa Pittnek, s hozzá igen határozottan. Inkább legyen két percig goromba fráter, mint hogy egész életére szarban üljön.

– Ide figyeljen, Pitt – kezdte szokatlanul könnyed hangon –, ön igen okos fiú, ért is valamit a zenéhez, önnel őszintén beszélhetek. Persze igen szép önöktől, hogy ilyen szolidárisak velem, de ez tulajdonképpen természetes. – Ha azt hiszitek, gondolta magában, hogy másodszor is átejthettek, másodszor is befoghattok a PH-tokba vagy a PU-tokba, vagy ahogy azt a vacak lapotokat nevezitek, nagyon csalódtok. Másodszor nem fogtok engem megkapni, erre mérget vehettek. – Ezt csak azért mondom – tette hozzá fennhangon, komoran –, nehogy a szerkesztőségben hamis elképzelésekben ringassák magukat. Végül is a PH kedvéért a muzsikámat is sutba dobtam; senkitől nem vártam köszönetet érte, de nem is kaptam. – Elkeseredetten beszélt, s lekicsinylő, münchenies beszédmódja még csak hangsúlyozta keserűségét.

Pitt figyelmesen hallgatta Seppet. Sovány fejét, hegyes orrát kissé lefelé buktatta, nyílt, élénk arcán elfogódottság tükröződött. Sepp máris megbánta, hogy ilyen gorombán nekiesett. Peter Dülken munkáját nem sokra tartotta, alantas munkát végzett, „ha királyok építenek, izzadnak a kubikusok”; de Pitt mégis értett valamit a zenéhez, s bizonyára alaposan meggondolta a dolgot, mielőtt e kívánsággal előhozakodott. Így hát Sepp békésebben, szinte bocsánat-kérően folytatta mondókáját: – Ön moralista, Pitt. Igen udvariasan fejezte ki magát, de végeredményben mégiscsak kiselőadást tartott arról, ami az ön véleménye szerint az én átháríthatatlan kötelességem. Mondjam el önnek, mit jelent egyszerű szavakra lefordítva, amit ön nekem ilyen óvatosan elprédikált? – És ekkor nekiállt, hogy Pitt kívánságát a maga nyelvére fordítsa le: – A világ romlásba dől – rikoltotta –, s ekkor ez a Sepp, ez a hóhányó azt képzeli, hogy ő valami nagy kivétel, neki semmi mást nem kell csinálnia, csak muzsikálni. Mit képzel ez az alak? Hát nem lehet valaki nagy művész úgy, hogy amellett még valódi hivatása is legyen? Hát Goethe, Shakespeare, Gottfried Keller örökké csak írt? Valószínűleg egy egész sereg példát tudna nekem felsorolni. És most jön ez a kis Sepp Trautwein és egyszerűen kijelenti: én dalolok, mint a madár, s minket meg faképnél hagy, hadd gürcöljünk csak egyedül. Valami ehhez hasonlót akart mondani, Pitt, ugye? Ne tagadja.

Peter Dülken még mindig elfogódottan mosolygott; Sepp szemében kamaszosnak tűnt, úgy találta, kissé az ifjú Schillerre hasonlít. Peter Dülken bele tudta élni magát mások lelki világába, és Sepp szavaiból kiérezte egész, indokolt muzsikus-gőgjét. De hát nem adtam-e el végeredményben én magam is a Hándel-kéziratot, futott át az agyán. És ez sem csekélység. Igaz, a technika nagyot fejlődött, fotókópiával is elboldogulok, de azért az eredeti kézirat mégis más, számomra egészen más. Mielőtt a kéziratot elvitte a vevőhöz, sokáig simogatta a megsárgult papírt, azt a papírt, amelyre Handel írt, egész szívével csüggött rajta. Jó, töprengett tovább, Sepp alkotóművész, én meg nem vagyok az. De ha egyszer hallok egy Beethoven-, egy Mozart- vagy egy Haydn-darabot, és észreveszem, hogy itt valami nincs rendben, itt egy-két ostoba írás- vagy sajtóhiba elrontja az eredeti hangzást, s tudom, hogy megtalálnám a hibát, helyreállíthatnám a mű megzavart harmóniáját, visszaállíthatnám eredeti tisztaságába, s ehelyett mégis a szerkesztőségben ülök és gürcölök, ez tán nekem nem fáj? Én is tudom, mit jelent áldozatot hozni. És Seppnek most nem szabad kiszállni, ez egyszerűen lehetetlenség, muszáj az igát tovább húznia. Jogom van hozzá, hogy ezt kívánjam tőle, sőt kötelességem. Egyszerűen bűn volna, ha nem tenném.

– Igen – válaszolta hát magas hangján, s ideges zongoristaujjait hajlítgatta –, valóban valami ilyesmit gondoltam. Csak tán nem ilyen hangnemben; tudom, hogy ön milyen nagy zenész, s át tudom érezni, mit jelent az ön számára lemondani a munkájáról, és helyette a mi siralmas lapocskánknak írni. Nem szeretek tolakodni, s mindez nagy megerőltetésembe került, de hát mégis eljöttem, s arra kérem önt, tartson ki, dolgozzon továbbra is nekünk. – Látta, ahogy Sepp ott ül, komoran, széles ajkait erősen összeszorítja, homlokán mély redők, s úgy érezte, durvaságot követett el. De hát bizonyos esetekben a tapintat nem helyénvaló, s épp az emberiesség érdekében brutálisnak kell lennie. – El tudom képzelni – folytatta –, mit gondol most ön, Sepp, valószínűleg olyasmit, hogy „nyaljátok ki a seggemet”, s én ezt nem is veszem rossz néven öntől. Gondoljon, amit akar, gondoljon valami nagyon bajorosat, nagyon gorombát, de maradjon nálunk. Azt hiszem, ha nem maradna nálunk, nem is érezné jól magát.

Sepp az egész idő alatt már-már kárörömet érzett, hogy Pitt mennyire erőlködik, s valamennyi érve lepergett róla. De ez az utolsó érv, Pittnek az a kijelentése, hogy nem fogja jól érezni magát, ha nem marad a lapnál, elevenébe vágott. Ha Pitt folytatta volna a rábeszélést, Sepp valószínűleg képtelen lett volna tovább ellenállni.

Csakhogy Pittnek többre már nem futotta erejéből. Minden rámenőssége és rábeszélő képessége kimerült. S mivel Sepp hallgatott, most másra terelte a szót. – Pénzünk lesz egy időre – mesélte –, Zarnke jogtanácsos felhajtott százezer frankot, én meg eladtam a Handel-kéziratomat, tudja, az opus 59-et.

Szokásos módján beszélt, hanyagul elnyújtva a szavakat, de Seppet éppen ezek az egyszerű szavak jobban megindították, mint az, amit odáig mondott. Már hajszál híján azt válaszolta: itt a kezem, persze hogy önöknél maradok. De aztán meggondolta magát: hohó, álljon meg a menet, ne csinálj újabb butaságokat! Így hát összeszedte magát, s csak ennyit válaszolt: – Mindenesetre nagyon köszönöm a tanácsát, Pitt.

Amikor Pitt elment, Sepp komoran üldögélt. Micsoda falánk társaság! De nem leszek tovább a paprikajancsijuk, ilyen őrültséget nem csinálok. Azt hiszik, hogy ezzel a kis szolidaritással és bajtársiasságukkal egész életemre befoghatnak. Miért halt meg Anna, ha most még csak meg sem szívlelem a felismerést, amit a halála hozott nekem?

És ha Pitt ezzel a hülye Handel-kéziratával áll elő, ez csak arcátlan blöff, semmi más. Ennek nem dőlök be, az ilyesmi nekem nem imponál. Egy kézirat, egy vacak papír – én meg a hivatásomat, az egész életemet feláldozzam? E kettőt egy kalap alá venni egyenesen szemtelenség.

Sepp dühös elégedettséget érez, hogy nem hagyta magát lerohanni. De a muzsika feletti öröme, az a mély öröm, ami Pitt látogatása előtt eltöltötte, mégis odavan. Annát hívta segítségül. De most már nem tudta alakját olyan híven felidézni. Anna csengő hangja helyett csak Peter Dülken hanyag, kölni hanglejtését hallja. „Én meg eladtam a Handel-kéziratomat, tudja, az opus 59-et.”

Másnap reggel veszi először kézbe a Párizsi Német Újság-ot. PNU, morogja maga elé elkeseredetten, megvetően, de aztán mégis rögtön nekiáll, hogy elolvassa. Eleinte görcsös egykedvűséggel olvas, majd egyre mohóbban, a szakember érdeklődésével. Megnézi a címoldalt, az új lapfejet. Elolvassa a lap címváltozását megindokoló közleményt. Ügyesen fogalmazott cikk, a kiadó és a szerkesztőség közti nézeteltérésekre utal, de nem támadja Gingoldot, nem nyújt semmi alkalmat ellenakcióra. Amellett nincs is feltűnő helyen, úgyhogy csak kevés előfizető veszi majd észre, hogy új lapról van szó. Aztán elolvassa saját cikkét: a „Vezér-beszédet” Richard Wagnerről. A fiúk valóban úgy helyezték el, hogy mindenkinek el kell olvasnia. Így böngészi végig az egész számot, az első betűtől az utolsóig, nem mint olvasó, hanem mint szerkesztő. Belemerül az olvasásba, ahá-zik, nyelvével csettintget, bosszankodik, „disznóság, gügye banda”, „pompás”, „na ezeknek jól megadtuk”, morogja maga elé.

Csak amikor a végére ér, s a lapot visszadobja az íróasztalra, eszmél rá csodálkozva, ijedten, önmegvetéssel, hogy az olvasmány mennyire lekötötte, mennyire belegabalyodott, beleszeretett a szerkesztőségi munkába.

Ez most történt utoljára. Ezzel be van fejezve, egyszer s mindenkorra. Dühösen leül a zongorához.

Az egyik Walther-dalhoz fog. „Ó jaj, mi messze tűntek az ifjú éveim”, így kezdődött a vers, s ez Seppet mélyen megindította. „A régi játszótárs már mind vén és reszkető – folytatódott tovább –, kiirtották az erdőt, a réten dudva nő, csak a patak folyik még, mint egykor csordogált.” Igen, ez nagyon meghatotta Seppet, meg az is, hogy: „Közömbösen köszönt már sok régi jóbarát”, s az a „jaj, mindörökre már”, amellyel a vers befejeződött. A melódiája már régóta a fejében motoszkált, jó melódia, sokkal találóbb és közvetlenebb, mint amilyet annak idején a „tovaszálló évekről” szóló Horatius-ódához írt. De aznap az agya nem engedelmeskedett neki, semmi se „jött”, minden halott és hideg maradt. Szinte örült, amikor a szomszédban valaki ügyetlen ujjakkal egy Mozart-szonátát kezdett klimpírozni, ez ürügyet szolgáltatott neki, hogy a zongora fedelét fellélegezve, nagy dérrel-dúrral becsapja.

Karját tornáztatta; nemet mondott, nem hagyta magát rábeszélni, most már csak muzsikával fog foglalkozni. Ez jó, ez nagyszerű, s ha ez a dal ma reggel nem is sikerült, majd sikerül délután.

De délután sem sikerült, és másnap és harmadnap sem. Az ihlet cserbenhagyta. Sepp újból és újból elismételte magának, milyen boldog, hogy most zenét szerezhet. De valahányszor meglátta a PNU-t, úgy érezte magát, mint egy bliccelő diák.

Ezen a harmadik napon Tschernigg jött el hozzá látogatóba. Tschernigg hűséges barát volt, már többször is járt nála. Sepp eddig hallgatagon, elutasítóan viselkedett vele szemben; aznap izgatott, elkeseredett bőbeszédűséggel fogadta, rajta töltötte ki önmaga feletti haragját, szerette volna felbosszantani. – Ön az egyetlen ember, Tschernigg – mondta neki harciasan –, akinek nincs joga engem sajnálni. Hát nem éppen ön volt az, aki verseiben kigúnyolta a nyomorúságos, nyárspolgári családi kötelékeket és a házastársi kapcsolatok undorító lagymatagságát? Ha most ön sajnálkozik rajtam, mi másnak fogjam fel, mint gúnynak? – És ezzel idézni kezdte Tscherniggnek a saját verseit.

– Dicséretére válik, professzor – ismerte el higgadtan Tschernigg –, hogy kívülről tudja a verseimet. Jómagámnak már idegenek. Nem akarom megtagadni őket, kitűnő versek. De a test valamennyi sejtje, mondja valahol Strindberg, minden hét esztendőben megújul, az ember tetőtől talpig átalakul; én egyszerűen kinőttem a verseimből. Mint tudja, vitalista vagyok – folytatta Sepp előtt önigazolását –, és szerintem aki helyesen akar élni, és abszolút szabadnak kívánja érezni magát, annak minden lehetséges élményt vállalnia kell, a veszélyeket és szakadékokat nemcsak hogy nem szabad elkerülnie, hanem egyenesen fel kell őket keresnie. Ezért vállaltam magamra a vízözönt, és azt a kockázatot, hogy elpusztulok benne. Átéltem, megismertem a vízözönt, de most, hogy egyre inkább öregszem, elegem lett belőle, most már a bárkát is szeretném átélni. Az ember különös keverék: olykor Faust, olykor Mefisztó, olykor Müller úr vagy Schulze úr. Jelenleg Schulze úr vagyok. – És mivel Sepp válasz helyett csak kajánul vigyorogva hallgatott, így folytatta tovább fejtegetéseit: – Manapság kivert állatként kóborolni olyan merészség, amely már-már az ostobasággal határos, mert aki manapság nem áll be a sorba, aligha kerülheti el, hogy a tömegek agyon ne tapossák. Ezt jómagam mindig pontosan tudtam, és mégis volt bátorságom hosszú éveken át individualistaként élni, feltehetőleg én voltam az utolsó individualista. De ezzel végeztem, ez már történelem, túl vagyok rajta. Az ön történelem iránti finom érzékéről tanúskodik, professzor – fejezte be Tschernigg udvariasan a mondókáját –, hogy így csügg az én individualista koromból származó verseimen.

Seppet bosszantotta, hogy Tschernigg ennyire elmerült a polgári kedélyességbe, és ráadásul, úgy látszik, jól is érzi magát benne. Hát ennyire állhatatlan az emberi természet? Hát éppoly kevéssé találkozhatunk másodszor ugyanazzal az emberrel, mint ahogy ugyanabba a folyóba se tudunk másodszor belelépni? De Sepp rosszkedvének titkos oka ennél mélyebben rejlett. Vágyott valakire, aki előtt önmagára panaszkodhatik, hogy aztán szárnyszegettségére, lelki ürességére vigaszt nyerjen. De ennek a Tscherniggnek, aki itt ült előtte, nem tárulkozhatott ki. Ez nem az az ember volt, aki annak idején a Jóreménységhez címzett kávéházban felolvasta neki a verseit. Ezzel a Tschernigg-gel nem érzett semmi közösséget.

A 66. Szonett-ről kezdtek beszélgetni. Sepp nagy elfoglaltsága miatt az egész ügyet Tscherniggre hagyta, így aztán a kiadás olyan lett, amilyennek Tschernigg kívánta, nagy igényű bevezetéssel ellátott, drága kivitelű kötet. Az utóbbi hetek eseményei megakadályozták Seppet, hogy megmondja Tscherniggnek, mennyire nem tetszik neki ez a sok cicoma. Most épp a legmegfelelőbb hangulatban volt, hogy kipakoljon. Elfogultan, rosszindulatúan gúnyolni kezdte a választékos papírt, betűtípusokat, kötést, majd szőrszálhasogatóan ízekre szedte szét Tschernigg bevezető esszéjét. Elkeseredésében igen sértő szavakat használt. Tschernigg eleinte türelmesen válaszolgatott, de aztán ő maga is dühbe gurult, s fájó pontján akarta találni Seppet. – Ez a kaján hang – mondta és igen halkra fogta magas gyerekhangját – nem illik önhöz, professzor. Ön természettől fogva jóindulatú, de ha egyszer rosszindulatúvá válik, meghökkentően elfogult lesz. Ön már réges-rég nem is az esszémről beszél, a kifogásai az egész mai Oskar Tschernigg ellen irányulnak. És ezt a Tschernigget is sajnálatra méltó egyoldalúsággal szemléli. De csak azért szemléli őt ilyen rosszaka-ratúan, mert önmagával olyan kevéssé ért egyet. Már egyszer említettem önnek, milyen különös, hogy az ember a változó életkörülményei közt mindig más-más ellenséges elvet tart a legrosszabbnak. Annak idején a menhely házirendjében láttam a legnagyobb ellenségemet. Most rájöttem, hogy az ősellenség nem valami külső dologban rejlik, hanem mindig önmagunkban. Legelkeseredettebb ellenségem nem Hitler és az ostobaság, önmagam legelkeseredettebb ellensége én magam vagyok. És ami ma önnek úgy az idegeire megy, kedves professzorom, az nem Oskar Tschernigg és nem az ő kiváló esszéje Harry Meiselről, hanem egyes-egyedül ön saját maga.

Tschernigg szavai Sepp elevenére tapintottak, s még barátja távozása után is sokáig benne kavarogtak. Dacosan teleitta magát Tschernigg verseinek édes mérgével, azokkal a versekkel, amelyek iránt maga a költő már közömbössé vált; s a mai Seppet csaknem ugyanolyan ellenszenvesnek találta, mint a mai Tschernigget.

Aztán leült a zongorához, és újból megpróbálta e két elmúlt esztendő feletti rosszkedvét, e két meggondolatlan, elpocsékolt év feletti kedvetlenségét a Walther-versbe beletölteni. „Ó jaj, mi messze tűntek az ifjú éveim.” De nem támadt benne visszhang, minden halott maradt. Éppúgy kontárkodom, gondolta, mint az a klimpírozó ott a szomszédban. Kiírtam magam, nekem már befellegzett.

Ezen az estén találkozott Anna halála óta először Erna Redlichhel. Vágyott rá, hogy kibeszélje magát vele, úgy, ahogyan ezt annak előtte tette. Erna mindig figyelmesen hallgatta; amellett – ahogy ezt Trautwein Peter Dülkentől tudta –, bátran, bár nem épp korrekten, s persze az ő, Sepp kedvéért, elemelte a PH előfizetőinek jegyzékét, s ebből kifolyóan a hatóságokkal bizonyára kellemetlenségei támadtak. Erna hűséges barátnő, aki előtt kitárulkozhat, akinek elpanaszolhatja, hogy úgy érzi, tehetsége kiapadt, s a politikai irkálásainak a művészete adta meg az árát. Remélte, hogy megszabadulhat félelmeitől, ha nevén nevezi őket.

Csakhogy amikor Erna a valóságban szemtől szemben ült vele, Seppnek torkán akadt a szó. Most valahogy hiányzott az a meghitt érzés, amely korábban kettőjüket összefűzte. Mintha a halott Anna óhajainak nagyobb hatalma lett volna felette, mint amilyen hatalma az élőnek valaha is volt. Seppnek nem ment a fejébe, hogyan is önthette ki korábban Anna helyett ez előtt a kicsi, bolond lány előtt a szívét, s így aztán fagyos estét töltöttek együtt.