10
Türelem!

Az elmúlt hetek nagyon igénybe vettek Hanns türelmét. Szándékának megfelelően lemondott a bachot-ról, s délelőttönként mint kisegítő egy építő-műszaki irodában dolgozott; ezt azonban csak átmeneti megoldásnak tekintette, egész életét betöltötte a várakozás, hogy mielőbb a Szovjetunióban telepedhessen le. Hosszú, keserves várakozás volt. A szovjet emberek a külföldiekről rossz tapasztalatokat szereztek, s így most minden bekívánkozót alaposan megnéztek, tömérdek irkálásba került, hogy Hannsot felvegyék a moszkvai főiskolára.

Még legjobban Merkle apónál érezte magát. Felhagyott ugyan próbálkozásaival, hogy az öreget lerajzolja – rájött, hogy vágya nincs arányban képességeivel –, s mivel mindketten szűkszavúak voltak, olykor egy negyedóra is elmúlt anélkül, hogy egy szót szóltak volna. Ez azonban Hannsot nem zavarta.

Bármilyen nehezére is esett drága napokat, heteket, hónapokat elüldögélnie ebben a félig holt világban, nem panaszkodott. Azt viszont elmesélte az öreg Merklének, milyen nehéz a sora az örökösen rosszkedvű apjával. Sepp ugyan éppoly szorgalmasan dolgozik a szerkesztőségben, mint annak előtte, de a vak is látja, hogy ez a tevékenység nem elégíti ki. Valószínűleg ráeszmélt, hogy a formális demokrácia, amelyen egész szívével csügg, ostoba komédia, a cél, amelyért harcol, nem éri meg a fáradságot, s így most visszavágyik a muzsikájához. De az üres, túlélt eszményeitől mégsem bír szabadulni. – Amellett Sepp korántsem buta – háborgott Hanns a könyvkötőnek –, sok mindenről igen hatásosan és okosan tud írni. Mindig úgy érzem, lehetetlenség, hogy ne tudjam megmagyarázni neki, amit a legegyszerűbb ember is minden további nélkül megért. És mégse tudom. Kilátástalan dolog. Aki nem akar látni, azon semmiféle világítás, semmiféle szemüveg nem segít – fejezte be rezignáltan.

Merkle apó fel-alá járkált a tágas szobában. Most, hogy az ifjonc elhallgatott, megállt előtte, tiszta, apró szemével egyenesen az arcába nézett, tömött, ősz bajsza alól jóindulatúan mosolygott rá. – Ez a te Sepped bizonyos dolgokat nem is akar látni – mondta. – Megvan rá az oka. Nem adhatja fel a demokráciát anélkül, hogy önmagát fel ne adná.

Újból fel-alá kezdett járkálni, a mondatok lassan, hosszú szünetekkel buggyantak ki belőle. – A te Sepped – elmélkedett – szőröstül-bőröstül a tizenkilencedik századhoz tartozik. A tizenkilencedik században meg lehetett valósítani mindazt, aminek mostanra már csak a neve maradt meg: a tudomány, a gondolat, a sajtó szabadságát, egyszóval azt, amit itt nyugaton általában demokráciának neveznek. Annak idején a feltörekvő polgárságnak, hogy a maga gazdasági formáját a feudalizmus ellenében győzelemre vigye, a szabad verseny elvére, liberális kapitalizmusra és, szükségszerű kiegészítésként, úgynevezett demokratikus szabadságjogokra volt szüksége. De ez egyszeri konstelláció volt, nem lehetett tartós. Mihelyt a liberális kapitalizmust felváltották a trösztök, a monopoltőke, az úgynevezett demokratikus szabadságjogok puszta frázisnak bizonyultak. Most hát amúgy a levegőben lógnak, kiderült róluk, hogy voltaképpen mindig csak puszta ábrándképek voltak. Meg vagyok értve?

– Amit Sepp a demokrácián ért – válaszolta Hanns –, az a tizenkilencedik században lehetséges volt, de csakis a tizenkilencedik században. Ezt akarja, ugye, mondani?

– Pontosan – felelte elégedetten Merkle apó –, nagyon ügyesen fogalmaztad. Manapság a fasiszta országokban a monopoltőke a „demokratikus vívmányokat” egész egyszerűen a szemétdombra lökte, nálunk meg úgy megnyirbálják őket, hogy a végén csak a nevük maradt meg. Ezt persze Monsieur Sepp Trautwein nem akarja megérteni. Hogyan is tehetné? Ami a világnézetét illeti, egész vagyona a demokrácia. S ezt nem adja oda.

Hanns maga elé bámult, tekintetét befelé fordította, olyan szomorúnak, töprengőnek, mogorvának látszott, mint olykor-olykor Sepp. – Németországban – folytatta mondókáját Merkle apó – még három-négy esztendővel ezelőtt is tömegesen akadtak kispolgárok, akik az inflációból megmaradt értéktelen ezermárkásaikat féltve őrizgették-kuporgatták. Egyesületeket alapítottak, gazdagoknak, az ország titkos urainak tartották magukat. Amikor aztán az utolsó pert meg a pénzüket is visszavonhatatlanul elvesztették, sokan közülük öngyilkosságot követtek el. Éppígy hisz még egy egész sereg kispolgári idealista a maga látszatszabadságában. Nem fér a fejükbe, hogy ez a szabadság mindaddig puszta papírrongy, amíg nincs mögötte igazi gazdasági szabadság. Az új, igazi szabadságot nem akarják észrevenni, mert ez túlságosan nagy, sivár, kellemetlen számukra. Vakok akarnak maradni, magánvagyonukat: elporosodott ideológiájukat nem hagyják kisajátítani.

– De hát mit lehet ezekkel az emberekkel csinálni? – kérdezte Hanns.

A könyvkötő egészen közel ment az ifjúhoz, és csontos, szép formájú kezét gyengéden a vállára tette – ez a fajta bizalmasság egyébként nem volt szokása. – Türelemre, türelemre van szükség – válaszolta. Szavai azonban nyilvánvalóan nemcsak Hannsra vonatkoztak, hanem mindannyiunkra, akik ennek az átmenetnek és roppant zűrzavarnak idején sorstársak vagyunk.

Amilyen korlátoltnak találta Hanns az előző nemzedékhez tartozók többségének gondolkodásmódját, annyira könnyen megértette magát a legtöbb vele egyidős fiúval. Az antifasiszta egyesületben sok barátra tett szert, akik mind nagyon ragaszkodtak hozzá. Itt sikerült megteremteni azt az egységfrontot, amely az idősebbek körében nem jött létre.

De azért persze az ifjúsági egyesületben is akadtak olyanok, akik Hannsszal állandó heves háborúságban álltak. Különösen egy közülük ragadott meg minden alkalmat, hogy szembehelyezkedjék vele, egy bizonyos Ignaz Hauseder, Hanns honfitársa, régi, jó ismerőse.

Münchenben egy iskolába jártak, s Hanns, aki már akkor is nagy „embervadász” volt, igyekezett a nehéz Ignaz Hausedert megnyerni magának. Jól el lehetett beszélgetni vele, Ignaz Hauseder sokat olvasott, megvoltak a maga nézetei, s amellett, éppúgy, mint Hanns, a sportok iránt is érdeklődött. Kétségtelenül ő is vonzódott Hannshoz. De magatartásában volt valami dacos, ellentmondást nem tűrő vonás, amely Hannsot bosszantotta, s amilyen váratlanul tanúsított Ignaz Hauseder barátságot iránta, éppoly váratlanul húzódott vissza fennhéjázó zárkózottságába. Már annak idején is gyakran civakodtak egymással. Egyszer Hanns vitorlásán a szabad akaratról vitatkoztak, s annyira belemelegedtek, hogy Hanns a fiút egyik különlegesen pimasz, személyeskedő megjegyzésénél egyszerűen a vízbe hajította. – Takarodj a vitorlásomból, te disznó – kiáltotta akkor Hanns, s ha most visszagondolt erre a dührohamára, elsősorban azt szégyellte, hogy birtokos ragot használt, s ilyen módon megvetésre méltó birtoklási ösztönről tett tanúságot. Egyébként persze azonnal visz-szasegítette Ignazot a vitorlásba, s hamarosan többé-kevésbé ki is békültek.

Hanns álmában se merte remélni, hogy ezt a régi barátját Párizsban viszontláthatja. Amikor Németországban szem elől vesztette, Ignaz egy nemzetibolsevista csoporthoz tartozott, amely imperialista és félig megemésztett szocialista elvek vegyülékét hirdette, s közel állt a hitle-ristákhoz. Csakhogy e csoport tagjait a Harmadik Birodalom gyakorlati tevékenysége ellenzékbe kergette, összeesküvést szőttek a nácik ellen, s amikor azok 1934 júniusában a párt szocialista szárnyának vezetőit lemészárolták, Ignaz tanácsosnak tartotta, hogy elmeneküljön.

Hanns az antifasiszta ifjúsági egyesületben éppoly rendszeresen találkozott Ignazcal, mint régebben az 1879-es tornaegyletben. Ignaz nyomdász volt, s mivel Párizsban keresték a német nyomdászokat, egykettőre kapott munkavállalási engedélyt, jól ment hát a sora. Közte és Hanns közt hamarosan ugyanolyan viszony alakult ki, mint annak idején Münchenben. De most még elkeseredettebben civakodtak egymással. Ignaz éppen idegenben szerfelett dicsőitette a német nemzeti öntudatot, megőrizte pángermán nézeteit, mindent egybevéve több fűzte a nácikhoz, mint amennyi elválasztotta tőlük. Az ifjúsági egyesületben Hanns legveszedelmesebb ellenfele lett. Sokat olvasott, vitaestékre járt, sokféle tudományból felcsípett néhány morzsát, amellyel aztán szívesen kérkedett. Jóképű fiú volt, könnyen folyt szájából a szó, s Hannsnak olykor nagy fáradságába került, hogy egyszerű, egyenes észérvekkel visszaverje pufogó frázisait.

Hanns azonban kötelességének tartotta, hogy ne térjen ki az efféle viták elől. Persze gyakran kellemetlen utóízük volt. Ezt legkönnyebben azzal tudta elűzni, hogy a Szovjetunióról szóló kedves könyveit olvasgatta.

Többek közt Ehrenburg regényét, A második nap-ot. A könyv az első oldalától kezdve lenyűgözte. Hannsnak eredetileg az volt a szándéka, hogy a regény segítségével orosz tudását tökéletesítse, s mivel lényében olyan furcsa módon keveredett a lelkesedés meg a józanság, ezt a szándékát soha nem is vesztette szem elől. Mihelyt végzett egy fejezettel, elölről kezdte, az ismeretlen szavakat kikereste a szótárból, gondosan feljegyezte, elismételgette, módszeresen agyába véste őket. Ezek után harmadszor is elolvasta a fejezetet, most már amúgy „igazán”, nekihevülve, lelkesen.

E könyvet bújva történt egyszer, hogy a józan, higgadt ifjúból, aki voltaképpen mindig inkább körülményesen, tanárosan gondolkozott és beszélt, költő lett. Olyan szavak jutottak eszébe, amelyekre régóta áhítozott, szavak, amelyek neki, a rend és a rendszerezés hívének, íme, mintegy kinyilatkoztatták, hogy valójában kit és mit keres a Szovjetunióban. Mélységes öröm öntötte el, úgy érezte magát, mint annak idején, amikor a vitorlásával az Ammer-tavon száguldott, vagy amikor meglátta a szamothrakéi Niké-szobrot. Fennhangon, lassan, ízlelgetve mondta maga elé ezeket a végre meglelt, drága szavakat, amelyek számára egyszer s mindenkorra megjelölték a szovjet emberek új, legfőbb sajátságát: „A harmadik évezred első emberei.”

Sepp Trautwein zaftos bajor humorából csak szánalmas foszlányok maradtak. Elkeseredetten gubbasztott az olcsó, tucatíróasztalánál, ennél a jellegtelen, történet nélküli bútordarabnál. Elátkozta a feladatot, amelynek rabja lett. A Váróterem hangjai egyre ritkábban, egyre elmosódottabban csengtek a fülében, úgy érezte, muzsikája megsínyli, hogy annyira elmerül szerkesztőségi munkájában, attól félt, az ihlet lassanként teljesen cserbenhagyja. Áhítozott a muzsika után, de az újságíróskodástól mégsem bírt szabadulni. Pedig szörnyűséges gürcölés volt.

Anyagilag a vártnál jobban ment a sora. A rádió-előadás honoráriumából még maradt valami pénz, dr. Wohlgernuth Anna hátralékos fizetéseként tetemes összeget küldött, Hanns is keresett valamit az építő-műszaki irodában, s így most ő is hozzájárult a háztartás költségeihez. Megélhetésük biztosítva volt. De Sepp, aki korábban bármivel beérte, most örökké zsémbeskedett, a dohos Aranjuez, a fukar Monsieur Mercier, a szomszéd „kontár” klimperolása miatt.

Rettenetesen nyűgösen viselkedett. Az ócska, kiszolgált írógép alattomos trükkjei minduntalan éktelen haragra gerjesztették, de amikor Hanns, őszinte igyekezetében, hogy apja mindennapi életét megkönnyítse, új írógépet akart neki vásárolni, hallani se akart róla. És midőn a lurkó Seppnek a szállóra szórt vad szidalmai hallatán noszogatni kezdte, hogy keressenek hát új otthont, ahogy azt már Anna is javasolta, apja mogorván nemet mondott. Holott szívből utálta az Aranjuezt, és most már sajnálta, hogy annak idején nem fogadott szót Annának. Csakhogy – nevetséges atavisztikus kegyeletből, ahogy azt önmagának be is vallotta – mintegy a halottal szemben elkövetett igazságtalanságnak tartotta volna, ha most nélküle átköltöznek. De ezt a valódi okot egyetlen szóval se említette Hannsnak, ehelyett mindenféle képtelen ürügyet hozott fel.

Tudta, hogy ingerültsége nem külső körülményekből, hanem lelkiállapotából fakad. Ez azonban nem akadályozta meg őt, hogy Hannsszal zsémbeskedjen, elengedje magát, hisz tartásra és méltóságra egyébként se adott soha. Így hát örökké zsörtölődött a fiúval, a világ és önmaga iránti keserűségének szabad folyást engedett.

A honvágy is egyre hevesebben gyötörte. A rádiókészüléken estéről estére kikereste Münchent, és boldogan hallgatta a müncheni hangokat. Isar menti tájakról, felső-bajorországi tavakról álmodott, ó, ha csak egy óráig szívhatná azt a levegőt!

Egyszer a rádióban meghallgatta Balthasar Hierlt, a nagy müncheni komikust. Buta, felhígított anekdotát mesélt el, a rezsim Balthasar Hierlnek is lenyesegette a szárnyait, kispolgárok feletti olcsó gúnyolódásra kellett szorítkoznia. Aznap az esernyőről szóló történetet mesélte el.

Unterleitner a városba készülődik. Az égbolt még kék, de nyugaton már felhők gyülekeznek. – Mit gondolsz, anyjuk – kérdezi –, vigyek magammal ernyőt? Úgy látom, tán esni fog. – Hát akkor vigyél ernyőt – válaszolja az asszony. – Csakhogy – morfondírozik Unterleitner – bankba kell mennem, utána a közjegyzőhöz meg Hubert gazdához, s könnyen megeshet, hogy valahol ottfelejtem az ernyőt.

– Hát akkor ne vigyél ernyőt – mondja az asszony. – Csakhogy – morfondírozik tovább Unterieitner – ha aztán mégis esni fog, odalesz a fekete öltönyöm. – Hát akkor vigyél ernyőt – tanácsolja neki az asszony. – Csakhogy – tűnődik Unterleitner – a városban csupa csirkefogó van, ha ottfelejtem az ernyőt, sose látom viszont. – Hát akkor ne vidd magaddal – mondja az asszony. Erre már Unterleitnert elfogja a méreg. – Hogy tőletek, némberektől soha nem lehet egyenes választ kapni – mérgelődik.

Sepp hallgatja a hangot, Balthasar Hierl hőn szeretett müncheni hangját. Gyerekesen örül, boldog, amilyen boldog csak egy müncheni nyárspolgár lehet. Nem hiányzik neki a só és bors, amivel a nagy humorista a vicceit valaha fűszerezte, sőt még ebben a szánalmas anekdotában is filozófiát keres. „II faut qu’une porté soit ouverte ou fermée” – így fejezte ki Musset, amit itt Balthasar Hierl elmesélt, s maga Sepp ez az Unterleitner. Ő is így táncol erre-arra, neki is, mint ennek az Unterleitnernek, egyformán nehezére esik az „igen” is, meg a „nem” is.

Ettől a pillanattól kezdve Sepp újból tudott gúnyolódni önmagán, barátságosabbá vált. Nem lett ugyan olyan beszédes, mint amilyen korábban volt, de most már könnyebben ki lehetett jönni vele.

Elhatározta, nem rágódik tovább egyedül a nagy problémáján, hanem végre nyíltan megbeszéli a lurkóval.

A lurkó okos fiú. Nem az a fajta esze van ugyan, amit Sepp szeret, ez az ész bosszantja őt. De senki se húzhatja az egész világot a saját kaptafájára, s ha nem ért egyet a világgal, azért még nem szabad mindig azt hibáztatnia. Ezt a leckét a száműzetésben már réges-rég meg kellett volna tanulnia. Ha ugyanúgy tudja is, mint annak előtte, hogy a többiek gondolkodásmódja nem mindig helyes, akkor nincs értelme, hogy az ember az egészet elvesse, meg kell próbálnia átvenni belőle mindazt, ami csak valamiképpen megemészthető. Mindenesetre most megkísérli, hogy beszéljen a lurkóval.

A következő esték egyikén, miután megvacsoráztak, és Hanns szokás szerint nekifogott, hogy elmossa az edényeket, Sepp bement hozzá a fürdőszobába – Anna halála óta most először –, és a maga suta módján, már-már kihívóan, úgyhogy látni lehetett rajta, hogy a szó szoros értelmében neki kell gyürkőznie, megkérdezte: – Mondd csak, Hanns, mondd meg kerek perec, tulajdonképpen mi a te véleményed az én újságíróskodásomról, még mindig azt gondolod, hogy egy fabatkát se ér?

Kényes kérdés volt. Hannsnak arra kellett gondolnia, anyja is gyakran az edénymosogatás negyedóráját használta ki, hogy bizalmas dolgokról beszéljen vele, de nem értették meg egymást. Most ki kell használnia Sepp jobb hangulatát, csak nem szabad ügyetlen válasszal elrontania a kedvét. Teljesen megérti, felelte óvatosan, hogy apja ilyen szenvedélyesen belevetette magát a politikába, de őszintén szólva továbbra is az a véleménye, hogy Sepp egy harcos politikai újság számára a legjobb akarat mellett sem megfelelő ember.

Sepp esetlenül üldögélt a fürdőkád szélén, olykor-olykor akkorát rúgott a kád bádogfalába, hogy az döngő hangot hallatott. Úgy is van, válaszolta Sepp keserűen, valóban nem sok jön ki az irkálásaiból, erre közben már ő maga is rájött. De a muzsikájával, folytatta tovább mogorván, mégiscsak viszi majd valamire. És megpróbálta Hannsnak elmagyarázni a Váróterem-ve vonatkozó tervét.

Most első ízben beszélt erről a nagy szimfóniájáról, s belemelegedett a beszédbe. Hanns figyelmesen hallgatta. Ennél a Váróterem-nél az ember hál’ istennek gondolhat is valamire, s hozzá valamilyen politikai témára. Ezt Hanns már jobban meg tudja érteni. És mivel Sepp szemmel láthatóan izzott a vágytól, hogy megírja ezt a Várótermet, ezért Hans félig-meddig meggyőződéssel válaszolta, igen, ezúttal azt hiszi, érti, mire gondol Sepp, s a Váróterem valóban az a téma, amely fekszik neki. Hanns beszéd közben felélénkült, sőt most valami gyakorlati tanács is eszébe jutott. – Váróterem – mondta –, Váróteremszimfónia, ennek nincs jó hangzása. De, ugye, zenedaraboknak előszeretettel adnak francia címeket? Mit szólnál ehhez a címhez: Symphonie de la Salle des Pas-Perdus? – Sepp eltűnődött a javasolt címen. Salle des Pas-Perdus, az elveszett lépések terme, ez nem is hangzik rosszul, a franciáknak igazán szép, sokatmondó, keserű és szomorú szavuk van a váróteremre, erre az oly józan dologra. De neki, ahhoz, amit ő írni akar, ez a név túl szép, túl érzelgős. Ő valami keményet, érthetőt, szigorút és keserűt akar írni.

Ám ezekről az ellenvetéseiről nem szólt a lurkónak. Sőt ellenkezőleg: igen örült, mert azt látta, hogy Hanns őszintén felmelegedett a téma iránt. Hiszen ha sikerült elérnie, hogy Hanns legalább valamilyen halvány fogalmat alkosson magának a készülő Váróterem-ről, akkor a lurkónak azt is be kell látnia, milyen óriási áldozat az ő részéről lemondani a muzsikáról. Sepp pedig éppen arra vágyott, hogy végre egyszer egy olyan emberrel beszélhessen erről, aki közel áll hozzá.

Így hát ravaszul elhallgatta a Symphonie de la Salle des Pas-Perdus címmel szembeni ellenvetéseit, sőt megköszönte a lurkónak a tanácsot, s azt mondta, komolyan megfontolja a dolgot. S aztán rátért arra, ami a szívét nyomta. Persze, mondta, sajnos még jó időbe telik majd, amíg a cím dolgában határoznia kell, mert, mint ahogy ezt előre látta, a szerkesztőségi munkája miatt egyáltalában nem foglalkozhat művészi munkájával. És lábával gépiesen, elfogódottan rugdosva a kád falát, egyszerű, ügyetlen, szégyenlős szavakkal kertelés nélkül kimondta, milyen rettenetesen hiányzik neki a muzsika.

Hanns komolyan bólogatott. Igen, ezt megérti. És Sepp-nek ez a megfontolt bólogatás száz szónál is nagyobb vigaszt nyújtott.

És mégis, folytatta Sepp bizalmasan, tovább kell folytatnia ezt az ostoba szerkesztőségi munkát. De nem a végtelenségig, Isten ments. Célt, határidőt tűzött ki maga elé. És Hanns mondja meg neki őszintén, helyesnek tartja-e, amit ő, Sepp kigondolt magának. – Tehát – mondta s halkra fogta hangját, mintha valamilyen nagy titokról volna szó –, tehát addig kell tovább folytatnom a politizálást, amíg a Benjamin-ügy nincs elintézve. Mert ha egyszer ezt a feladatot magam elé tűztem, nem szabad feladnom. Csak ha már a Benjamin-ügy, így vagy úgy, véglegesen elintéződik, akkor térhetek vissza a muzsikához.

Maga is megijedt, hogy mi csúszott ki a száján: ez a józan, kegyetlen, árulkodó „így vagy úgy”. Győzhet-e még egyáltalán, ha ennyire közömbös neki, hogyan végződik a Benjamin-ügy, ha csak arra vágyik, hogy így vagy úgy elintéződjék? Nem egyértelmű ez máris a dezertálással?

Hanns ebből a csúnya hátsógondolatból, apja önvádjaiból semmit se vesz észre. Csak azt látja, hogy Sepp világos irányvonalat jelölt ki magának. És ez helyes. Sőt maga az irányvonal cseppet se rossz. Sepp csak szerény célt tűzött maga elé, ez tagadhatatlan, de mivel számára, az individualista Sepp számára nincs olyan instancia, amely a nagy egészet áttekintve nagyobb horderejű feladattal bízhatná meg, így hát saját magának kell a feladatát kiválasztania. És amellett eléggé értelmes feladatot választott, s ha ezt teljesíti, nyugodt lelkiismerettel szentelheti majd magát annak a feladatnak, amelyre született, a muzsikának.

Ézt Hanns a maga megszokott, jól megfontolt, kissé pedáns szavaival meg is mondta apjának. – No örülök – jegyezte meg elégedetten Sepp –, hogy igazat adsz nekem. – Most, hogy végre kimondta, ami a szívét nyomta, s a határidőt is világosan megszabta, megkönnyebbült, sőt egyenesen jól érezte magát, elbizakodottá vált, s ízig-vérig bajor lévén, tüstént kedve támadt egy kis marakodásra.

Ugratni kezdte a lurkót. – Örvendetes dolog – mondta harciasan –, hogy legalább ebben az egy kérdésben megértettél.

Csakhogy a zaftos vitára vonatkozó reményei füstbe mentek. Jóllehet apja szavai hallatán Hannsot is elfogta az öröklött kötekedő kedv, de türtőztette magát, azt mondta, most, öregem, most ne vedd fel a kesztyűt, s így csak mosolygott és hallgatott.

Sepp még többször is megpróbálta felingerelni Hannsot, de a lurkó nem vágott vissza, „nem harapott rá”, úgyhogy végül Sepp – dicsérve magát türelmességéért – beletörődött a változhatatlanba.