15
A lötyögő öltöny

Ilse Benjamin jobb szeretett volna egyedül lenni a pályaudvaron, amikor az ura megérkezik. Korábban kínosan óvakodott tőle, hogy „urának” nevezze; Fricike volt vagy Benjamin. Most az ura lett, s Ilsének joga volna rá, hogy egyedül várja őt. Ámde a PNU-nál azt mondták, lehetetlen, hogy Friedrich Benjamin észrevétlen lopakodjon be Párizsba, visszatérését diadallá akarták avatni, s Ilsének ebbe kénytelen-kelletlen bele kellett törődnie. Így aztán azon a reggelen, amikor Benjamin érkezését várták, nagy tömeg sereglett össze a Gare de l’Esten: riporterek, a baloldali francia pártok küldöttei, fontoskodók, kíváncsiak, filmoperatőrök.

Friedrich Benjamin a kupéja ablakában állt, fején a közismert keménykalappal, szájában a közismert szivarral. De ennél a két jellegzetességnél nem is igen maradt meg több a régi Benjaminból. Arca immár korántse volt az a hajdani szomorú bohócálarc, sovány, sárgásfehér lett, barna, dülledt szeme ijesztően égett; e töprengéstől meggyötört arcról mindenki számára lerítt a fanatizmus és a szenvedés.

Ott állt hát az ablaknál, abban az öltönyben, amelyben elutazott, de ez az öltöny most lötyögött rajta. Régóta nem pihent ugyan olyan kényelmes fekhelyen, mint itt a hálókocsiban, de mégse aludt jól. A szabadulás túl hirtelen érte. Őrzői újból és újból értésére adták, hogy börtönét aligha fogja élve elhagyni, ügyvédet nem engedtek hozzá, mit se hallott azokról az erőfeszítésekről, amelyeket megmentése érdekében a civilizált világ tett, leszámolt sorsával, s csak arra készült fel, hogy a bíróság előtt majd helytálljon, becsületesen és példamutatóan haljon meg. Amikor aztán kihozták börtönéből, és elszállították, már a legrosszabbtól félt, azt gondolta, orvul, tárgyalás nélkül akarják elintézni. S midőn később közölték vele, hogy Svájc földjén áll és szabad, eleinte azt hitte, az egész csak rossz tréfa. Öröm helyett zavarodottság lett úrrá rajta, s amikor végül elhitte, hogy valóban szabad, hirtelen boldogságában rosszul lett.

A hálókocsiban egész éjszaka nem tért magához mélységes csodálkozásából. Jól tudta, milyen ritka a valóságban az a szabadság és igazság, amelyért egész életében harcolt, és még most se bírta elhinni, hogy a szabadság és igazság éppen az ő ügyében győzedelmeskedett.

Innét utazott el hét hónappal ezelőtt, ugyanerről az állomásról, Ilse akkor búcsút intett neki, s azt mondta, ne telefonáljon; ugyanez a keménykalap ült a fején, ugyanígy szivart tartott a szájában, s azt hitte, legkésőbb öt nap múlva érvényes útlevéllel és értékes információkkal tér majd vissza ide. Az öt napból hét hónap lett, s íme, visszatért, igaz, még mindig érvényes útlevél nélkül, de persze sokkal „informáltabban”.

És itt áll Ilse is, az első lény, akit szemével keresett, valójában már mindazóta keresett, hogy a vonat elindult vele. Itt áll, de nem integet neki, csak nézi őt; de milyen szemekkel nézi őt, több ez, mintha egész testével felé rohanna.

Benjamin kissé támolyogva végigmegy a folyosón, a vasúti kocsi lépcsőjének rézfogantyújába kapaszkodik. Sok arc néz fel rá, Benjamin mosolyog, szemérmes, rejtett mosoly ül arcán, és csak egyetlen vágya van: hazamenni. Igen, de voltaképpen hol az otthona? Még mindig az Atlantic szállóban? Az otthona Ilse mellett van, ott, ahol nyugodtan lefekhet, és mélyen, hosszan alhat.

Sok száj kiált fel hozzá, sok kéz nyúlik feléje, s most végre Ilse area is itt van, egészen közel, melyikük ölelte meg a másikat? Benjamin sok emberrel kezet ráz, mond is néhány szót, de nemigen tudja, kinek, a friss levegőtől elbágyad, megrendül. Aztán mindenki a kijárat felé nyo-makodik, Benjamin a fényképezőgépek pergőtüzébe kerül, a filmesek forgatják masinájukat, ezer szem mered rá. Végre a kocsiban ül, Ilse bemond egy címet, Benjamin annyit törte a fejét, hogy milyen címet fog mondani, s most oda se figyel, túlságosan fáradt és kimerült, hogy megkérdezze. Elég, hogy valahová hazamennek, s hamarosan lefekhet és alhat.

Aztán egyedül van Ilsével. Engedelmesen kávét iszik, mert még nem reggelizett, eszik is valamit, de hogy mit, azt nem tudná megmondani. Közben locsog-fecseg. Elmeséli, milyen ábrázata volt az első őrének, a másodiknak, a harmadiknak, s milyen tájszólásban beszéltek. És azt is elmeséli, milyen csalódást okozott neki, hogy nem dolgozhatott; ugyanolyan korán, öt órakor fel kellett kelnie, mint a többieknek, amíg azonban a többiek kivonultak s dolgoztak, neki olyan érzése volt, mintha a nap ólomlábakon járna. De voltaképpen nem is erről akart beszámolni. A magányos cellában, az elviselhetetlenül hosszú órák alatt, amíg a halálra várt, mennyire áhítozott rá, hogy beszélhessen. A szörnyű egyformaság ellenére is tömérdek mondanivalója lett volna, és rettenetesen kínlódott, hogy senkivel se beszélhet. Most van hallgatója, s hozzá épp akit legfájdalmasabban nélkülözött, a legjobb, legszeretettebb hallgatója: Ilse, s mégis csupa jelentéktelen dologról fecseg, a lényeges dolgokról, amelyek pedig teljesen eltöltik, egyetlen szót se szól. Aztán a szavak áradata lassanként el is apad, s végül Benjamin teljesen elnémul.

Ilse ott ül előtte cigarettázva, s Benjamin dülledt, szomorú, szenvedélyes szemével csak nézi, bámulja. Számtalan, végtelenül hosszú órán próbálta maga elé képzelni arcát, de igazán sose sikerült. Bizalmatlansága azt a gyanút sugallta, hogy a cellájának magányában felidézett Ilse túlságosan eszményi. Most azonban a valódi Ilsében mégis van valami a cellájának Ilséjéből, pedig valóság, nem álomkép. Csodálatosan szép, ahogy itt ül előtte, végtelenül szereti, s mélységes hálát érez ez iránt az aszony iránt, aki olyan sokat tett érte, s aki most itt ül előtte, s ajnározza őt. De eközben bizsergető, már-már gyötrő vágyakozással várja, hogy Ilse valamilyen éles, gúnyos szót mondjon neki, ahogy azt korábban szokta. Bármennyire is szereti azt az asszonyt, aki alázatosan itt ül előtte, mégis hiányzik neki az a másik, aki mindig ugratta, rosszul bánt vele – vágyódik az után az Ilse után, akit itt hagyott.

Ilse elgondolkodva nézte a fecsegő férfit, s amikor Benjamin végre elhallgatott, szinte örült, hogy most nyugodtan nézegetheti. Tehát első találkozásukkor az ösztöne nem csalta meg: Fricike rendkívüli ember. Most a sorsa is tanúsítja, hogy benne és körülötte minden rendkívüli. Mert ha nem hitt volna olyan fanatikusan az ügyben, amelyért harcolt, a sors nem rendelte volna arra, hogy ezért az ügyért ennyit szenvedjen. Ilse most új és még mélyebb szeretetet érzett iránta.

De ehhez a szeretethez valami kis idegenség is vegyült. Kétségtelenül nagy szerencse, hogy ez a férfi a férje, ezt azonban előbb meg kell még szoknia. Különös félénksége, bőbeszédűsége, távolisága, zavaros szórakozottsága, hirtelen elnémulása – mindez Ilsét aggodalommal töltötte el. Nem tudta tovább türtőztetni magát. – Jóságos ég – mondta fennhangon, igen szászosan.

És ezek a jól ismert hangok, amelyeket Benjaminnak olyan régóta nélkülöznie kellett, egyszeribe visszaidézték régi meghitt kapcsolatukat, Benjamin előtt felvillant a régi Ilse area, most érezte igazán, hogy otthon van. Hálásan, gyengéden mosolygott Ilsére.

Ekkor azonban újból rettenetes fáradtság fogta el. Ilse látta, hogy a szeme lecsukódik, az ágyhoz vitte őt. Hányszor gyötörte a vágy, hogy vele aludhasson. De most nem is érzett különösebb csalódást, hogy Fricike holtfáradtan fekszik, és szemmel láthatóan nem vágyik másra, csak a pihenésre. Ilse leült mellé, elnézte, várt, amíg a férje a kezét fogva elalszik.

Friedrich Benjamin két nap alatt többé-kevésbé kipihente magát. Attól a képzettől persze még nem tudott szabadulni, hogy a koncentrációs táborban van, a durva csőcselék kényének-kedvének kiszolgáltatva. Újból és újból meg kellett győznie önmagát, hogy – ha akar – ide-oda járkálhat Párizs városában, hogy a maga ura. De nem ment el hazulról, nem akaródzott neki ismerősökkel találkozni, beszélni velük.

Az idegenség, amit Ilsével szemben érzett, lassanként feloldódott, felesége mostani eleven, értő és sokkal határozottabb arca mögött felismerte a hajdani finom hölgy gőgös, fehér arcát, a korábbi szeszélyes, csúfondáros Ilse apránként összeolvadt a maival.

Most, hogy biztonságban érezte magát, s érzelmileg újból összeforrt Ilsével, tovatűnt az első napok ideges bőbeszédűsége, s most már el tudta mondani, úgy, ahogy akarta, a lényegeset és jelentéktelent, ezt is, azt is a maga helyén.

Elmondta, miként feküdt a magánzárkában, miként hallgatta a tábor zajait. Vagy teljesen sötét volt, s ilyenkor a sötétséget iszonyatos látomások népesítették be, s ő fény után sóvárgott, vagy pedig egész éjszaka a lámpa vakító fényében feküdt, és sötétség után epekedett. Kopogtatásokat hallott, jelzéseket, de ő, az ügyetlen, e jelzéseket nem bírta megfejteni. Hallotta az őrség lépéseit, várta, hogy közelednek; közeledtek és elhaladtak a cellája előtt. Ajtócsapódásokat hallott, nyöszörgéseket, távoli sikolyokat.

A magánzárkában majd megőrjítette a vágy mások után. Ha meg másokkal feküdt együtt, egyedüllét után sóvárgott, mert borzalmas volt elnézni azt a sok megkínzott, meggyötört embert, szagolni kipárolgásaikat, átélni gyötrelmeiket, rettegni, hogy őrá is hasonló sors vár.

Mesélt fáradságos lelki felkészüléséről, hogy az utolsó, döntő órában, amely bármely pillanatban kezdetét vehette, megállja a helyét. Kínzói valószínűleg bátornak tartották, mit tudták azok, milyen görcsös erőfeszítésébe került ezt a bátorságot magára kényszeríteni, milyen félelem leselkedett állandóan a bátorság mögött. Ugyanaz a fajta bátorság volt, amelyért annak idején a fronton is dicséretben részesítették, igen-igen nehezen kivívott bátorság. Mesélt a beszélgetésekről, amelyeket önmagával folytatott, hogy legyűrje a várakozás félelmeit, elmesélte, milyen feladatok elé állította szellemét és értelmét, milyen nehéz próbáknak vetette alá emlékezőképességét, hogy a fogság magányában meg ne őrüljön. Elbeszélése közben félbeszakította magát, hogy a bibliában megnézze annak a passzusnak pontos szövegét, amely állandóan a fejében motoszkált: „Reggel azt mondod, ó, bárcsak este lenne, s este azt mondod, ó, bárcsak reggel lenne, a szíved szorongása végett, amely szorongat majd téged.”

De arról a felismerésről nem beszélt, arról a bizonyos felismerésről, amelyre a halálra szántság hónapjaiban jutott. Mert ha idáig a megalkuvás nélküli béke eszméjét vallotta, ha azt kiáltotta és írta „béke, béke” és „soha többé háborút”, úgy ez, most felismerte, semmit se jelentett. Mert ki kell vívni azt az előjogot, hogy valaki a békéért harcolhasson, s ne tegye nevetségessé magát. S hogy valaki sikerrel harcolhasson a békéért, előbb be kell bizonyítania, hogy nem gyávaságból, lógósságból teszi, hanem, ha a szükség úgy kívánja, kész a béke ügyéért meg is halni. El lehet érni a messianizmus állapotát, s kell a világon olyan embereknek lenniök, akik ezt a célt újból és újból meghirdetik. De meghirdetésére csak azok hivatottak, akik magatartásukkal bebizonyították, hogy e célért készek életüket áldozni. Mert mit ér az, ha gyávák tüntetnek a béke mellett? A vélt gyávaság mellett eredményesen csak a bátrak tüntethetnek.

Ezt azonban csupán átérezheti valaki, kimondania nem szabad. Benjamin a maga részéről mindenesetre túl szemérmes volt, hogy kimondja. Épp ha valóban arra hivatott, hogy milliókkal együtt ő is Ézsajás utóda legyen, nem szabad kérkednie. A béke igazi apostolának tisztában kell lennie önmagával, csupán alázatos eszköznek kell lennie, akihez szerénység illik. Amiképpen senki se büszkélkedhetik azzal, hogy lélegzeni tud, azonképpen nem szabad a béke munkásának sem büszkélkednie hivatásával, sőt egy bizonyos magasabb értelemben névtelennek kell maradnia. Friedrich Benjamin a cellájában, szemközt a halállal ezt a kényszerű szerénységet, ezt a néma, alázatos bátorságot tanulta meg.

Erről a felismeréséről tehát nem beszélt. De elhivatottsága tudata rejtve mégis ott csengett a beszámolójában, minden kicsinyest lehántott róla, mondanivalóját jelentőssé tette. Ilse lenyűgözve hallgatta. Szerette férjét azért a komolyságért, szemérmességért, szerénységért, ahogy mesélt neki. Felemelő érzés volt, hogy e férfiért harcolhatott. Most már nemcsak önmagáért szerette, hanem azért a fáradságért is, amelyet rá áldozott.

Amikor Benjamin befejezte elbeszélését, Ilse elgondolkodva, büszkén, kedveskedve megszólalt: – Most majd mindenkinek látnia kell, ki vagy.

– Hogyhogy? – kérdezte Benjamin őszintén meglepődve.

– Hát most megszenvedtél az ügyedért – magyarázta Ilse, s amikor Benjamin, úgy látszott, még mindig nem érti, az asszony már-már türelmetlenül megismételte: – Most mindenkinek látnia kell, hogy ki vagy. – Erre azonban Benjamin heveskedni kezdett, a régi gúnyos, éles hangnembe csapott át. Miért tenné a rendkívüli sors az egyéniséget értékesebbé, kérdezte szenvedélyesen. A mártíromság korántse tesz valakit jelentős emberré. Ha egy buta frátert autószerencsétlenség ér, azért még nem lesz belőle egyszeribe remek fickó, Szent Ilona sem tesz senkit Napóleonná, ő, Friedrich Benjamin tanult egyet s mást a sorsából, de ez csak az ő dolga, előbb még be kell bizonyítania, hogy a tanulságokkal tud is valamit kezdeni, s mindenképpen kikéri magának, hogy héroszt csináljanak belőle. Ha őt a sorsához mérnék, igen siralmasan festene, úgy lötyögne rajta ez a sors, mint lesoványodott testén az öltönye.

Ilse ezt az érvelést nem fogadta el. Nem véletlen, makacskodott, hogy éppen Benjamin esett a nácik kezébe, s menekült meg ilyen példázatos módon. – Érheti az embert olyan nagy szerencsétlenség – jelentette ki meggyőződéssel –, amelyre büszke lehet.

Benjamin annyira összeszedte magát, hogy már foglalkozhatott a kérdéssel, mihez is kezdjen. Azt tanácsolták neki, menjen el egy rövid időre üdülni, hogy megerősödjék. A segélyszervezetek erre a célra pénzt bocsátottak rendelkezésére. De Benjamin erről hallani se akart, nem óhajtotta, hogy még nagyobb mártírt csináljanak belőle. A mindennapi életbe akart alámerülni, ugyanúgy el akarta látni feladatát, mint annak előtte. Kénytelen-kelletlen engedtek neki.

Vegyes érzelmekkel eltelve ment be a szerkesztőségbe. Hálás természetű ember lévén, nyomta a szivét, hogy kollégái a sztrájkkal ővégette egzisztenciájukat tették kockára. Amellett attól is félt, hogy megkülönböztetett figyelmességet tanúsítanak majd iránta, s a feltűnéstől való irtózata már-már betegességig fokozódott. A németek közt sokan voltak, akik nála többet szenvedtek, korántse ő az egyetlen, akit Németországba visszahurcoltak. Ő csupán egy hangya, amelyet tízezer széttaposott hangyával együtt félig széttapostak, miért csinálnának éppen ezzel az egyetlen hangyával olyan nagy felhajtást? Nem akarta, hogy úgy bánjanak vele, mintha valamilyen különleges lény volna. Ez csak zavarná új, mélyen átérzett feladata teljesítésében.

Kissé elfogódottan, de megjátszott egykedvűséggel ment be a szerkesztőségbe. Elhatározta magában, hogy azonnal leül a régi, ütött-kopott íróasztalához, hányszor, de hányszor gondolt sóvárogva erre az íróasztalra. Ám az új helyiségekben nem ismerte ki magát, erre-arra nézelődve kereste az íróasztalt, de nem találta, s már meg akarta kérdezni, hol van. Ekkor azonban ráeszmélt, hogy bizonyára a régi helyiségekben maradt Gingoldnál. Csóválta fejét önmagán, hogy ez nem jutott rögtön az eszébe.

De legalább a kollégái minden nagyobb hűhó és csinnadratta nélkül üdvözölték. Megegyeztek, hogy Benjamin visszatéréséből nem csinálnak nagy ügyet. De egész közömbösen persze mégse tudtak viselkedni. Lopva kíváncsi pillantásokat vetettek rá, akaratuk ellenére úgy kezelték, mint egy lábadozót, jelenlétében szinte lábujjhegyen jártak. Kellemes meglepetéssel vették tudomásul, hogy a korábban oly nagyképű és önfejű férfi milyen szerényen és tapintatosan viselkedik. Első látogatása alkalmával úgy tűnt, mintha az új PNU közösségébe sokkal jobban beilleszkednék, mint annak idején a PH-éba.

De már a következő napokon kiderült, hogy együttműködésük a mindkét oldalon tanúsított jóakarat ellenére se lett zavartalanabb. Friedrich Benjamin ugyan általában barátságosan, előzékenyen, sőt bátortalanul viselkedett, de néha – s hozzá épp olyankor, midőn legkevésbé várták volna – rosszindulatú és ingerlékeny lett.

Egyszer például Weissenbrunn szerkesztő amúgy mellékesen megemlítette, hogy egyik barátja, Jean Vevenelle, a neves író, nekifogott egy regénynek, egy emigráns újságíróról szól, akit a németek elhurcoltak. Benjamin rendkívüli izgalomba jött, olyan éles és határozott hangot ütött meg, amilyet még korábban is csak nagy ritkán tapasztaltak nála. Tiltakozik az ellen, mondta, hogy a sorsa valamilyen regény alapjául szolgáljon. Többi műve alapján ítélve ez az úr bizonyára mindenféle lélektani motívumot magyaráz majd bele a hősébe. – Mondja meg a barátjának – folytatta éles, elcsukló hangon –, hogy ezt kikérem magamnak. A sorsom hordozója teljesen közömbös; akár én vagyok az, akár más. Kár, hogy nincs törvényes mód az ujjara koppintani azoknak a regényfabrikálóknak, akik ilyen arcátlanul beleütik az orrukat mások magánéletébe. Én nem vagyok különleges lény, olyan ember vagyok, mint bárki más, és szeretném, ha békén hagynának.

Weissenbrunn szerkesztő ettől a kitöréstől kissé meghökkent, s megpróbálta tréfával elütni a dolgot. – Ha Vevenelle – válaszolta – túl sokat engedne meg magának, beperelheti rágalmazásért, s ezzel még egy kis pénzt is kereshet.

– Hagyjanak békén – utasította vissza a tréfát Friedrich Benjamin még mindig nagyon bosszúsan. – Csak nem fogok olyan ízléstelenséget elkövetni, hogy felhívjam magamra a figyelmet. Valaha talán hiú voltam, sőt, biztosan hiú voltam. De épp az a legfőbb érték, amit most Németországból magammal hoztam, hogy többé nem vagyok az. – Ez a história teljesen kihozta a sodrából, napokig nem lehetett vele mit kezdeni.

Már ez a kis incidens is megmutatta, hogy Friedrich Benjamin bizonyos különcködéseivel számolni kell, csakhogy hamarosan komolyabb súrlódásokra került sor.

Friedrich Benjamin okos ember volt. Jól tudta, hogy a megalkuvás nélküli béke eszméje éppen ezekben az időkben a legtöbb ember szemében puszta utópiának tűnik, s ezért elhatározta, hogy meggyőződésének csak kerülő úton, a lehető legfurfangosabban fog hangot adni. De olyannyira megszállottja volt ennek az eszmének, hogy az – elővigyázatossága ellenére is – minden írását átitatta, s cikkeinek számos fordulata a kollégáiban és az olvasóiban aggályokat ébresztett.

Benjamin magatartása leginkább a gyakorlatias, éleslátású Peter Dülkent bőszítette fel. A holnap eszményeivel, vélekedett, egyelőre kár foglalkozni, ehelyett minden erőt a ma feladatának megvalósítására, a fasizmus megdöntésére kell összpontosítani. Peter Dülken türelmes ember volt. Felőle – mondta – Friedrich Benjamin az abszolút béke lehetőségéről táplálhat olyan illúziókat, amilyeneket akar; ha óhajtja, elküldheti valamennyi többé-kevésbé befolyásos politikusnak Kant Örök béke című művét, vagy hetente egyszer elmehet az állatkertbe, és megpróbálhatja rávenni a farkast, hogy legeljen együtt a báránnyal. De az ellen Peter Dülken már berzenkedett, hogy Friedrich Benjamin a maga fellengzős erkölcsiségével a PNU ütőerejét megbénítsa. Ha egy olyan eszes ember, mint Friedrich Benjamin, ködös, messianisztikus célokat követ, ha azért, mert csak az erdőt látja, minden fába beleütközik, és véresre sebzi magát, ezt a problémát intézze el önmagával. De az ellen már tenni kell valamit, ha az eszményei iránti görcsös ragaszkodásával a PNU olvasóit az időszerű kérdések megítélésében megzavarja.

Egy szép napon kettőjük közt nyílt kenyértörésre került sor. Azokról a szankciókról volt szó, amelyeket Anglia az Abesszínia elleni agresszió megtorlásaként akart életbe léptetni. Benjamin egy óvatosan mérlegelő cikkben rámutatott a veszélyekre, amelyeket e szankciók alkalmazása a demokráciák számára magában rejt. Pitt szerint az a megszállottság, amellyel Benjamin a végső céljára függeszti szemét, épp ebben a kérdésben megzavarta ítélőképességét. Hosszasan vitáztak egymással. Benjamin nyugodt és udvarias maradt, de attól a nézetétől, amit Pitt magában a „rögeszméjének” nevezett, nem lehetett eltéríteni. Végül is Pitt, ami ritkán esett meg vele, dühbe gurult. Kiváltképpen Benjamin mosolya bőszítette fel. Lehet, hogy Benjamin ismerősei és barátai szerint ez a mosoly valamilyen mély, megingathatatlan belső tudásból fakad, csendes, alázatos, bölcs mosoly. Ám Pitt szemében egy őrült ember mosolya volt, kihozta őt a sodrából, megfeledkezett magáról. Hosszú barna haját hátravetette homlokából, s oly hangon, amely immár korántse volt könnyed és behízelgő, odavágta: – Tudja, Fricike, az a tény, hogy ön koncentrációs táborban volt, még egyáltalán nem bizonyítja, hogy ért a gyakorlati politikához. – Még be sem fejezte a mondatot, máris megbánta, s rögtön bocsánatot kért. Benjamin ugyan azt válaszolta, hogy egyáltalán nem veszi rossz néven ezeket az elhamarkodott szavakat, de mosolya eltorzult, arca clsápadt, s Peter Dülken tiltakozása ellenére visszavonta a cikket.

Ettől fogva ő és Pitt különös óvatosságot tanúsítottak egymás iránt. De ez a rejtett ellenségeskedés mégis megnehezítette a szerkesztőség munkáját. Kiváltképpen Zarnke fájlalta a kettőjük közti egyenetlenkedést, és elhatározta, hogy békés tárgyalás útján elsimítja.

Ravaszul úgy irányította a dolgot, hogy egy napon Pitt és Benjamin véletlenül összetalálkozzanak nála. Így hát kávé, cseresznyepálinka és kalács mellett üldögéltek, s a jogtanácsos óvatosan azokra az elvekre terelte a szót, amely kettőjüket elválasztotta. Friedrich Benjamin ellenfelének úgyszólván minden tézisével egyetértett, csak a végső következtetést tartotta hamisnak. Szerinte minderi megalázkodás, minden kapituláció jobb, mint a háború pokoli élményeinek még gonoszabb formában való megismétlődése. A háború minden rossznál rosszabb. Semmiféle rejtett vagy nyílt gúny nem téríthette el attól a nézettől, hogy az emberhez mégoly méltatlan, de békés állapot jobb, mint a nyílt háború. Peter Dülken viszont úgy vélekedett, hogy egy időszerűtlen igazság rosszabb, mint a legrosszabb hazugság, s előfordulhat, hogy valaki csak azért kapaszkodik bele, s álmodozik a lehetetlenről, mert a lehetséges elől el akar rejtőzni. A lehetséges cél, az ez idő szerint egyedül kívánatos cél a nemzetiszocializmus megdöntése. Ettől az elérhető céltól azonban mind messzebbre kerülnek, ha csakis az örök békét, ezt az egyelőre elérhetetlen célt tartják szem előtt.

Zarnke megpróbált közvetíteni közöttük, de bevált művészete ezúttal csődöt mondott. Peter Dülken és Friedrich Benjamin egyaránt ragaszkodott a maga igazához. Inkább térden állva élni, mint egyenesen állva meghalni, mondta Benjamin. Előbb meg kell próbálni, érvelt Dülken, nem lehet-e egyenesen állva élni. Mindketten számos jó érvet hoztak fel, hisz ilyen érveket mindig könnyű találni, ha valaki őszintén hisz a maga ügyében, s megvalósulását szívből óhajtja.

Zarnke figyelmesen hallgatta a vitázókat. Meghallgatta Benjamin érveit, s meggyőzőknek találta őket. Meghallgatta Dülken érveit, s azokat is meggyőzőknek találta. Nem tudta megállni, hogy ezt meg ne mondja, s ezzel kapcsolatban kedvtelve el ne mesélje a történetet a rabbiról és a borjú körüli viszálykodásról.

A rabbi előtt, mint döntőbíró előtt megjelenik egy szép napon két hitsorsos: reb Mendel és reb Leeser. Reb Mendel azt állítja, hogy a borjú az övé, reb Leeser pedig, hogy az övé. A rabbi részletesen elmondatja az ügyet reb Mendellel, s megállapítja: neked van igazad, reb Mendel. Aztán elmondatja reb Leeserrel a dolgot, s megállapítja: neked van igazad, reb Leeser. Ekkor azonban beavatkozik a dologba Menuchim, a rabbi tanítványa, s így szól: Rabbi, ha reb Mendelnek igaza van, nem lehet reb Leesernek is igaza. Mire a rabbi ráfeleli: ebben viszont, Menuchim neked, van igazad.

De Zarnke jogtanácsosnak e ravaszul kieszelt békítési kísérletéből, ezen az elbeszélésen kívül, nem is lett más öröme. Mert végül ugyan Pitt és Benjamin a legjobb egyetértésben távoztak el, csakhogy a jóravaló Zarnkénak mégis be kellett látnia, hogy e vélemények nem egyszerűen vélemények, hanem e két ember lényének összetevői, s olyan szöges ellentétben állnak egymással, mint a tűz és a víz. Így hát hiábavalóan vesztegette a kávét, a cseresznyepálinkát, a türelmet és a rábeszélőképességét.

Friedrich Benjamin beszámolt Ilsének a Zarnkénál folytatott vitáról. Ilse ismerte férje nézeteit, és egyetértett velük. Ezúttal azonban mégis fellázadt Benjamin szelíd magabiztossága ellen – valószínűleg őt is a mosolya ingerelte fel. – Jóságos ég – mondta, s hangja a szokottnál magasabban, elnyújtottabban, éneklőbben csengett –, ez a Pitt alaposan megadta neked.

Friedrich Benjamin felkapta fejét. Mi volt ez? Ilse egyszeriben megint „szász hölggyé” változott vissza. Bármennyire is vágyódott néha Benjamin a régi Ilse után, most, hogy felbukkant, mégis nagyon fájt neki.

Ilse tüstént témát változtatott, s megkérdezte férjétől, nem szándékozik-e végre Sepp Trautweint felkeresni.

Friedrich Benjamin e kérdés mögött is rosszindulatot sejtett. Már elmondták neki, milyen dühödt akarással karolta fel Sepp az ügyét, milyen áldozatokat hozott érte. Valóban elmehetett volna Sepphez, hogy mindezt megköszönje. De épp hálából és tapintatból habozott őt felkeresni. Mert nemcsak azt tudta, mennyire elmerült Sepp a munkájában, s ezért nem akart odatolakodni, hanem attól is félt, hogy egy olyan harcias ember, mint Sepp, tán még Peter Dülkennél is hevesebben fogja tagadni és helyteleníteni a feltétlen békére irányuló törekvését. El akarta hát kerülni, hogy felizgassa, felbosszantsa azt az embert, akinek olyan sokkal tartozott.

Kereste a szavakat, hogy ezt megmagyarázza Ilsének. Ilse azonban félreértette hallgatását. – Ne felejtsd el – mondta –, hogy ez a Sepp Trautwein csak öt napra s nem hét hónapra vállalta a helyettesítésedet. – Most már csakis a régi Ilse beszélt, aki Benjamin minden gyarlóságát könyörtelenül felfedte és kigúnyolta. Világosan kifejezésre juttatta gyanúját, hogy Benjamin csak azért húzza-halasztja, hogy köszönetet mondjon Seppnek, mert ezt a Seppet soha ki nem állhatta.

Benjamin a feleségére pillantott. Nem volt ínyére, hogy a szász hölgy előtt mentegesse magát. Hallgatott.

Másnap elment Sepphez az Aranjuez szállóba.

Munkába merülve találta őt. Sepp, mióta Benjamin kiszabadult, nem is gondolt rá. Fricike szellemalakja a körülötte lengedező halk, kísérteties muzsikával szétpukkadt, elillant. A valóságos Benjamin, aki szivarral a szájában, a jól ismert keménykalappal a fején beállított hozzá, csak közömbös ismerős, aki munkájában megzavarja.

Sepp arcáról lerítt a bosszúság. Friedrich Benjamin erre érzékenyen reagált, éppen azért, mert előre látta, hogy Sepp nem örül majd a látogatásának. – Csak azért jöttem – mondta sietősen –, hogy köszönetemet fejezzem ki, s hogy egyszer megérdeklődjem, mit csinál.

– Meg kell ennem, amit főztem – válaszolta gorombán Sepp.

– Gondolom, mindnyájunknak – próbált tréfálkozni Friedrich Benjamin.

Sepp már megbánta, hogy ilyen barátságtalanul fogadta látogatóját. Végül is ez az ember sok szenvedésen ment át, s nem az ő hibája, hogy rosszkor jött. – Ne vegye zokon – mondta hát –, de látja, hogy épp dolgozom.

– Nem akarom feltartani – válaszolta Friedrich Benjamin.

– Nem, nem – vágta rá Sepp igyekezve jóvátenni modortalanságát. – Ha már itt van – folytatta kissé gyámoltalanul –, maradjon, kérem, foglaljon helyet.

Elnézte Benjamin sárgásfehér arcát, égő, lázas szemét, és őszintén szánta-bánta, hogy olyan mogorva volt. – Ide figyeljen, Fricike – mondta kedélyesen –, meg kell ünnepelnünk, hogy megint itt van. Az ember zabos lesz, ha kirángatják a munkájából. De ez azért nem jelent semmit, megérti, ugye? – És mielőtt még Benjamin válaszolhatott volna, így folytatta: – Egyébként is revanzsálnom kell magamat. Jöjjön velem ebédelni. De azt megmondom: ezúttal egyikünk se kéri fel a másikat helyettesítésre. – Ragaszkodott a meghíváshoz, s Benjamin végül elfogadta.

– Hová menjünk? – kérdezte Sepp, s anélkül, hogy válaszra várt volna, hozzátette: – A régi Coq d’Argent-unkba?

Ott ültek hát ugyanabban a teremben, ahol annak idején megkötötték az egyezséget. Benjamin a szeme sarkából figyelte vendéglátóját. Sovány, borostás arca, mélyen ülő szeme, hangos viselkedése sose tetszett neki, Sepp lényét mindig idegennek találta. De valami minduntalan arra ösztökélte, hogy épp az előtt az idegen ember előtt kiöntse szívét.

Világosan látja azt az elutasító arcot, amellyel ez a Sepp annak idején, az utolsó, súlyos következményekkel járó beszélgetésük alkalmával a kitárulkozását hallgatta. Jóllehet Sepp utóbb olyan sokat tett érte, mégse szívelik egymást. Furcsa, hogy ennek ellenére most is szeretne ennek az idegennek olyan dolgokat elmondani, amiről senki másnak, még Ilsének se tud beszélni. Talán éppen azért, mert ennyire idegen?

Türtőztetni fogja magát, nem fog beszélni. Nem tárulkozik ki éppen ez előtt az ember előtt, akit nem szível, nem hagyja, hogy belelásson. Ám ha Friedrich Benjamin nem is akart kérkedni, mégis egyre inkább nehezére esett magába fojtani azt az új felismerést, hogy az elhivatottak közé tartozik, s hogy miért tartozik közéjük.

És már folyik is belőle a szó. – Szeretnék magának valamit mondani, Sepp – kezdi –, ha úgy tetszik, bizalmasan. De előzőleg emlékeztetnem kell egy tulajdonságomra, amiről egyébként nem szívesen beszélek. Most azonban beszélnem kell róla, másként félreérthetné mindazt, amit mondani szeretnék, gyenge, azaz gyáva természet megnyilvánulásának tarthatná. Tehát először is: nem vagyok gyáva. Éppen ellenkezőleg. Zsidó s egyszerű közkatona létemre nem kaptam volna meg már 1916-ban a Vaskereszt első fokozatát, ha nem viselkedtem volna bátran. Ez azonban nem velem született bátorság volt, le kellett győznöm önmagamat. A militarizmus iránti undor tett bátorrá, azért viselkedtem bátran, mert jogot akartam nyerni rá, hogy ezzel az átkozott militarizmussal szemben felvehessem a harcot. És most a fogságom idején is bátran viselkedtem. Ezt nem dicsekvésből mondom.

Elvörösödött, és Sepp persze látta, milyen nehezére estek ezek a mondatok. És mégse tudott egyfajta kellemetlen érzést elfojtani magában. Mindig az volt a benyomása, Benjamin életfeladatának tekinti, hogy a háborúból hazahozott gyűlöletét és undorát tovább táplálja, és másokba is elplántálja; ezzel szemben ő a frontszolgálat embertelen élményeivel energikusan egyszer s mindenkorra leszámolt, tudata legmélyére száműzte őket, maradjanak csak ott, nem akart emlékezni rájuk.

De Friedrich Benjamin nem nyugodott. – Persze tisztában vagyok vele – mondta –, hogy bolondnak néznek, mert szerintem az ember háborúzó, romboló ösztöne minden rossz forrása, s mert az a véleményem, hogy mindenekelőtt az ember lényét kell megváltoztatni. Alaposan ismerem azt az elméletet, amely szerint a gazdasági és társadalmi lét határozza meg a tudatot. Én, a magam részéről kitartok a mellett a meggyőződésem mellett, hogy a lakókat, tehát önmagunkat kell megváltoztatni, s nem a házat. Állandóan azt mondogatják nekem, hogy ha a végcélról, az abszolút békéről beszélek, amely egyelőre szükségképpen utópia, ezzel csak ártok a közvetlen célért, vagyis a gazdasági és társadalmi alap megváltoztatásáért vívott harcnak. De erre én rá se hederítek. A szívem nem hallgat ezekre az érvekre. Sose fogom elhinni, hogy ezt az eszményi követelményt, még ha jelenleg nincs is kilátás a megvalósítására, káros, s ezért tilos felállítani.

Nem tette le a kést és villát, igyekezett minél egyszerűbben beszélni. De sárgásfehér arcában dülledt szeme vadul csillogott, pillantása szinte átfúrta Seppet, s e fanatikus szem, Benjamin minden igyekezete ellenére is, patetikussá tette beszédét. – Minden korszakban – folytatta – kell akadniok olyan embereknek, akik vállalják az idiotikus, bolond, hálátlan és veszélyes feladatot, hogy ezt az utópista célt hirdessék. A hegyi beszéd követelményeinek nem tudunk eleget tenni, ezzel mindannyian tisztában vagyunk. Szeresd ellenségeidet, ez emberfeletti, tehát embertelen kívánság. S mégis újból és újból hirdetni kellett és hirdetni kell, ha nem akarjuk, hogy az ember elállatiasodjék. Ugyanígy kell újból és újból meghirdetni az örök béke követelményét, még akkor is, ha azt, aki meghirdeti, agya-lágyultnak, bolondnak, kártevőnek bélyegezik, kigúnyolják és gyűlölik. Ne értsen félre – fejezte be kissé elpirulva, mosolyogva –, nem látok abban semmi különösebb nagyságot, ha valaki ezek közé az emberek közé, a bolondok közé tartozik. Ez igen nehéz hivatás. De nincs választásom. Mit tegyen az az ember, akinek nincs egyebe a világon, mint ez a bolondéria?

Friedrich Benjamin fejtegetéseit Sepp szörnyű idegennek találta. Számára, a józan bajor számára Benjamin mondókája mögött érzelgős, hisztérikus messianizmus rejtőzött. s ez az idegeire ment. De művész lévén, mégis érezte a Benjaminból sugárzó erőt. Seppnek mint művésznek megvolt az az adottsága, hogy egy ember lényét – nézeteitől függetlenül – egyetlen egésznek lássa. Miként az autó fényszórója az éjszakában élesen felvillantja a táj egy darabkáját, úgy villant egy-egy pillanattá lelki szemei elé a mindennapi élet jclentéktelenségéből kiemelkedve Friedrich Benjamin teljes lénye: az egységbe olvadt heroizmus és nevetségesség.

Sepp elgondolkodva hátradőlt székében, lábát modortalanul kinyújtotta. Egy pillanatig arra gondolt, hogy vitába száll Benjaminnal. De aztán rájött, hogy ez úgyis kilátástalan, s így hallgatott.

Ám amíg így hallgatott, lelkéből elillant a Friedrich Benjamin iránti gyűlöletének és szeretetének utolsó foszlánya is. Ha kifizetem az ebédet, mondta magának kisebb fajta csodálkozással és nagy elégedettséggel, egyszer s mindenkorra kvittek leszünk. Amellett ennek a Benjaminnak tulajdonképpen több köszönettel tartozom, mint amennyivel ő nekem tartozik. Ha nem helyettesítettem volna, ha az íróasztala mellett ülve nem éltem volna át mindazt, amit átéltem, sohase írhatnám. meg a Várótermet. Nehéz felfogásom van, s hogy mi a művészet, azt csak az alatt a várakozási idő alatt tanultam meg, amelyhez ő segített hozzá. Tehát fene sok köszönettel tartozom neki. De először is erről neki fogalma sincs, másodszor meg, ha ő hálás természetű is, én nem vagyok az. A jövőben ezt az egész Friedrich Benjamint, a mártíromságával és küldetésével együtt, se nem fogom gyűlölni, se nem fogom szeretni, egyszerűen fütyülni fogok rá.

– Na, egészségére, szomszéd úr – mondta Sepp, s felhajtotta italát.