1
Így kezdődik Sepp Trautwein egy napja

De amikor a fiókból óvatosan papírt és ceruzát kotort elő, hogy felírja a motívumot, amely eszébe jutott, a törékeny, zsúfolt íróasztalról lesodort egy könyvet. Az árgyélusát, Anna biztosan felébredt rá! És máris hallja az ágyból a hangját: – Hány óra van?

– Hat óra huszonhét! – jelenti bűntudatosan, a valóságnak megfelelően. Annát azonban, úgy látszik, nem bántja, amiért ilyen korán felébresztette. Csak tárgyilagosan megállapítja, hogy most már aligha alszik el újra, s így a legjobb lesz, ha a fiúval együtt reggeliznek.

Josef Trautwein tehát a fogai közt halkan maga elé fütyürészve gyorsan, elégedetten felírja a maga néhány taktusát. Aztán visszafekszik az ágyba. Szépnek éppenséggel nem mondható, ahogy így átcsoszog a szobán; sűrű, már őszülő szemöldöke alatt mélyen ülő szemek, csontos arca piszkosan borostás, pizsamájának egyik szára felcsúszott, kilátszik alóla feketésszürke szőrrel borított, vékony lába. Bár Anna a sivár szállodai szobának és berendezésének szegényességét nagyon is jól látja, de az eszébe se jut, hogy Josef Trautwein, az ő Seppje itt, Párizsban, a nyomorúságos emigránséletben nem az a daliás, tekintélyes férfi, aki Münchenben volt, ahol mindenfelől rokonszenv áradt felé. Anna szemében mit se változott. Neki ez a negyvenhat éves, leköszönt zenészprofesszor még ma is éppoly ragyogóan fiatal, mint amikor először találkozott vele, szép, férfias, tele erővel és jókedvvel, s a siker biztos várományosa. Voltaképpen örül, hogy a férje balkezessége miatt felébredt, így legalább Seppet egy félóra hosszat még magáénak mondhatja, amíg a fiú, mielőtt a líceumba indulna, megreggelizik vele.

Miközben a felvirradó nap a zsúfolt szoba szegényességét mindinkább láthatóvá teszi, Josef Trautwein elégedetten dörmögve visszabújik az ágyba. Anna kihasználja az alkalmat, hogy megbeszélje vele aznapi programját. Megkérte Wohlgemuth doktort, hogy pont tizenkettőkor eressze el, mert újból el akar menni Monsieur Pereyróhoz, hogy rávegye, a rádióelőadás ügyét sürgesse meg egy kicsit. Tulajdonképpen piszokság, hogy ennyire halogatják. Hiszen a rádiósok már két hónappal ezelőtt megígérték Monsieur Pereyrónak, hogy bemutatják Sepp Trautwein Perzsák című oratóriumát. Szó se róla, egy ideig eltart, amíg a bürokratikus ellenállást – különösen egy német emigráns esetében – le lehet győzni, de ennyi előkészület után egy kis jóakarattal már tető alá kellett volna hozni a dolgot.

Josef Trautwein nem nagy érdeklődéssel hallgatja szavait. Rosszul esik neki, hogy Anna, aki már amúgy is agyondolgozza magát, ennyit vesződik ezért a rádióelőadásért. Számára az egésznek nincs jelentősége. Nem szereti a rádiót, a rádió pótlék, mindent eltorzít. És a hallgatók amúgy se értenének meg semmit a Perzsák oratóriumból, a tömegnek ilyesmihez még nincs hallása, a rádiósoknak teljesen igazuk van, hogy haboznak. Amellett szerinte az oratórium még nincs is teljesen készen, jó ideig eltart, amíg mindent a legapróbb részletig átcsiszol. Neki jó ez így, neki nem sürgős, örömét leli a munkában. Voltaképpen már most is sajnálkozva gondol az időre, amikor nem lesz többé dolgozgatnivalója rajta.

Miközben az asszony tovább beszél, Josef Trautwein agyán újból keresztülfut az imént kiötlött motívum, az a néhány taktus, amely a hazatérő, megvert perzsák szörnyű jajveszékelését érzékelteti. De ugyanakkor Anna hangját is hallgatja. Nyugodt, kellemes hang, nagyon szereti. Az azonban már kevésbé érdekli, amit a hang mond. Szegény Anna. Bizonyára szívesebben beszélne vele a muzsikájáról; Németországban egész életét ez töltötte ki. Persze Anna is ugyanolyan jól tudja, mint ő, hogy a rádió csak pótlék. De Annának egyszerűen nincs ideje, hogy azokról a dolgokról beszéljen vele, amelyek szegénynek lelkileg éppoly fontosak, mint neki. Valamennyi apró-cseprő mindennapi gond Annát terheli, nem csoda, ha folyton ezekről beszél. Amellett csak monologizál, mert ő ezekhez a dolgokhoz semmit se ért. Egyébként bármilyen bonyolultaknak is látszanak ezek a kis ügyek, a végén, ha az ember kivárja a kellő időt, maguktól elintéződnek. Igaz, Párizsban nincs neve, és nemigen vannak lehetőségei, kissé szűkösen élnek, s förtelmes dolog, hogy Annának néhány száz frank keresetért annál a nehéz embernél, Wohlgemuth doktornál nap nap után agyon kell dolgoznia magát. De hát még így is kevesebb panaszra van okuk, mint a legtöbb emigránsnak. Persze a csinos, kényelmes ház, amelyet Münchenben vissza kellett hagyniok, kellemesebb volt, mint az Aranjuez szálló két sivár szobája, ahol most Annával és a fiával lakik. De együtt vannak, mind a hárman, és egészségesek. A muzsikája itt Párizsban is ugyanúgy megvan, mint Münchenben, íróasztala, sőt zongorája is van, dolgozhat. Természetesen jobb volna, ha egy s más komoly dolgon töprengve, az Isar és nem a Szajna rakpartján szaladhatna végig, de hát végeredményben a Szajna mentén is eszébe juthat az embernek valami, s a legjobb, legegyüttérzőbb hallgatóját: Annát magával hozhatta.

Amellett politikai meggyőződését se adta fel. Sepp Trautwein teljesen apolitikus, ízig-vérig muzsikus, és semmi más. Csakhogy az idők könyörtelen tanítása azt a nézetet ültette el benne, hogy politika nélkül nem lehet muzsikát csinálni. A támadások, amelyeket az utolsó németországi évei során ellene indítottak, mert kiállt a zeneoktatás reformjáért, a nehézségek, amelyeket az útjába gördítettek, amikor a Müncheni Zeneművészeti Akadémián „kultúrbolsevista elméleteket” adott elő, mindez ráébresztette, milyen szorosan összefügg a művészet és a politika. A jó muzsika és a rossz politika nem férnek meg egymással, ez számára már nem nézet – lényének alkateleme lett. Hándelt, Beethovent, sőt Wagnert is már csak forradalmárnak tudja elképzelni, muzsikusi alapbeállítottságukból politikát kellett kovácsolniuk. A politika elől nem lehet megfutamodni, mert ezt az ember művészete sínyli meg. Legalábbis az ő muzsikája megsínyli; ahhoz, hogy zengjen, tiszta levegőre van szüksége. És ha nincs tiszta levegő, meg kell teremteni. Milyen nyomasztó volt számára azokban az utolsó németországi éveiben, hogy mint az Állami akadémia professzora, mint hivatalnok, nem döröghetett úgy, ahogy akart, teli torokból a felnyomakodó barbárság ellen. Itt legalább ezzel a szabadsággal élhet.

Nem, mindent összevéve, sokkal-sokkal rosszabbul is járhattak volna. A szállót, ahol lakik, Aranjueznek hívják, s nemigen jön hozzá látogató anélkül, hogy ne idézze a Schiller-verssort az aranjuezi szép napokról, s ha ilyenkor újból és újból nevetnie kell a maga szegényes Aranjuezén, a nevetés nem keserűségből, hanem derűs szívből fakad.

Anna észreveszi, hogy Sepp nemigen figyel arra, amit a rádióügyről mond neki. Ezt már megszokta. – El kell megint menned Pereyróékhoz – jelenti ki energikusan csengő hangon. – Egy idegen országban nem könnyen talál az ember barátokat, legkevésbé olyanokat, akik hajlandók érte kiállni. Pereyróék befolyásos emberek, és rendesen viselkednek. Nem szabad megbántani őket.

– Tudod – morogja Sepp rosszkedvűen –, mennyire nincs ínyemre „emberekhez” menni. Nem szeretem a mecénásokat. Ha lesz valami a rádióelőadásból, tant mieux. Ha nem, az se lesz tragédia. – De tüstént megbánja morgolódását. – Anna agyonhajszolja magát, hogy tető alá hozza az ügyet, ezt el kell ismernie.

– Ne beszélj butaságokat – vágja rá máris az asszony sértődöttség nélkül, de határozottan –, magad is tudod, milyen csapás volna, ha vízbe esne a dolog. – Persze a tiszteletdíjra is gondol. Sepp engesztelőn mormol valamit, Anna ezt egyetértésnek foghatja fel. De Sepp magában mégis azt gondolja, őneki van igaza; délnémet kedélyességével végső soron valószínűleg többet ér el, mint Anna a maga északnémet rámenősségével.

Egy ideig szótlanul fekszenek. Gyakran előfordul, hogy Sepp ilyen formában ad igazat neki, de Anna tudja, hogy csak kényelemszeretetből tér ki előle, nincs kedve vitatkozni. Ha legközelebb szóba hozza a rádióelőadás ügyét, Sepp ugyanilyen szórakozottan és közönyösen fog felelgetni, mint most. Nem könnyű kijönni vele. Rettenetesen önfejű, igazi konok müncheni, egyszerűen képtelen megérteni, hogy kissé meg kell magát erőltetnie, másként itt nem vetheti meg a lábát.

Pereyróék hamarosan torkig lesznek az örökös kéréseikkel. – I am sick of it – válaszolta egy zsidó lord, amikor nemrégiben az egyik ismerősük a német emigránsok számára immár vagy ezredszer meg akarta pumpolni. Pereyróék kellemes emberek, műértők, rendkívül jóindulatúak. De rettenetesen megrohanják őket, s így nem lehet majd zokon venni tőlük, ha egyszer elegük lesz abból, hogy a bevándorolt antifasisztákért latba vessék befolyásukat. És azt se lehetne zokon venni, ha a zsidókat előnyben részesítenék, márpedig ők, Trautweinék, nem zsidók.

Talán tegnap mégis újra kellett volna festetnie őszülő haját. Pereyróékhoz kicsinosítva kellene elmennie. De pénzügyeik olyan gyatrán állnak, honnét csípjen le harminc frankot? Maga is megfesthetné a haját. De soha nem futja az időből, s az különben se lenne az igazi. Egyébként lehet, hogy annak is megvan a jó oldala, ha Pereyróéknál kissé őszen jelenik meg. Az asszony máris kezd féltékenykedni.

Sepp aligha veszi észre, hogy felesége haja olyan sötétbarna-e, mint amilyennek lennie kell, vagy pedig a választéknál már ősz. Ugyanúgy csügg Annán, mint valaha, de a külseje már nem érdekli. És Anna nem is bánja, hogy Seppnek fel se tűnik, miként mosódnak el széles, feszes arcának vonásai, s hogy a hajdan híres, ragyogó szeme egyre fénytelenebb; de azért kissé mégis bánja.

Mindannyian megöregszünk, ám nagyon rosszkor jön, hogy virágkora épp most ér véget. Münchenben, Berlinben ő, a szépasszony egyet s mást jóvá tudott tenni, amit Sepp elpaccolt, csak egy barátságos mosoly kellett hozzá vagy egy kis flört valamelyik befolyásos személyiséggel. Sepp éppoly élhetetlen, mint amilyen tehetséges, legjobb esélyeit elrontja. Már a politikai kijelentései miatt is mennyi gondjuk-bajuk volt. Mennyit kellett neki futkosnia, hogy elsimítsa, enyhítse a dolgokat. Itt Párizsban még inkább kellene tündökölnie, elbűvölnie az embereket, ha valamit el akar érni az érdekében. Csakhogy a kétesztendei emigráció nem vált előnyére. Jókedvű és nem hagyja legyűrni magát, de néha szörnyű nehéz, hogy az emberek ne vegyék észre, inkább vicsorogna rájuk, semmint barátságosan, úrihölgy módjára mosolyogna.

Sepp szerencsére nem fogja föl tragikusan, hogy életkörülményeik így megváltoztak. A mindennapi nyomorúságot csak akkor érzi, ha közvetlenül érinti. Hogy lecsúszott, semmibe veszi, anyagias becsvágyat nem ismer. Már Münchenben is mindig mulatott rajta, ha professzornak szólították, ahogy kijárt neki.

Itt fekszik, sovány, csontos, borotválatlan arcát felé fordítja, halvány mosollyal, elégedetten. Ahogy Seppet ismeri, Párizsban talán még boldogabb, mint Németországban, itt nincs akkora „hajsza”, több ideje marad a munkára, a muzsikájára. Ezt ő teljesen megérti, hisz a muzsikájában, s meg van róla győződve, hogy az embernek azt kell csinálnia, amire született, még akkor is, ha ez anyagilag nem kifizetődő. De mégis keserves dolog, hogy ez a tehetséges ember, az ő Seppje, most valószínűleg arra van ítélve, hogy a fiókjának dolgozzon. Németországban keresztülverekedte magát még a közönségnél is, a Horatiusi ódákat valamennyi koncertteremben énekelték. Mint „kultúrbolsevistát” hevesen támadták ugyan, de volt néhány fanatikus barátja, köztük igen befolyásos emberek, például Riemann zeneigazgató. Németországban a Perzsák-at is kihozták volna, nagyszerű előadásban, valószínűleg a Filharmonikusoknál. Itt meg örülhet az ember, ha nagy üggyel-bajjal sikerül egy kétes értékű rádióelőadást kierőszakolnia.

Szeretetre méltónak tartja, és imponál neki, hogy Sepp milyen közömbös az életkörülményeikben beállt változás iránt, de azért ezt az egykedvűséget nem könnyű teljesen megérteni. Talán onnét ered, hogy Seppnek szűkös ifjúsága volt, ő viszont vidám, kellemes környezetben nőtt fel. Ha arról beszél neki, mennyire lecsúsztak, barátságosan meghallgatja, de úgy, mint egy felnőtt egy gyereket. Tényleg nem tartja lealázónak, hogy egy Sepp Trautwein a párizsi Zeneakadémia növendékeinek nyomorúságos honorárium ellenében a német énekszólamok kiejtését tanítsa? És hogy még kegynek és jótéteménynek kell tekintenie, ha az emigránsok zuglapjában, a Párizsi Hírek-ben néhány frankért cikkeket írhat?

Minden könnyebb volna, ha legalább úgy, mint valaha, most is részt vehetne a munkájában, a muzsikájában. Németországban Sepp játszott neki, a legapróbb részleteket is megbeszélte vele, s ha nincs is elég képzettsége, hogy mindent felfogjon, ösztöne van, megérti, Sepp mit akar kifejezni, és biztosan nem puszta szerelemből ismételte el százszor is, hogy ő a zenei lelkiismerete. Nem ment mindig súrlódás nélkül, ha bírálgatta műveit. Sepp szörnyű komolyan veszi a munkáját; ám olykor, ha nem hagyott nyugtot neki, ha még mindig elégedetlen volt, és egyre csak piszkálta, hogy egy-egy részt még egyszer csiszoljon át, mint például a tizennegyedik horatiusi ódánál, mégis dühbe gurult, és mérges szavakra került sor. De végül is úgyszólván minden alkalommal újból nekidurálta magát, morogva, s aztán kiderült, hogy nem volt hiábavaló fáradság. Szép órák voltak, amikor együtt dolgozott vele, érezték, mennyire összetartoznak. Most pedig ahelyett, hogy részt venne a munkájában, kénytelen minden délelőtt és délután néhány rongyos frankért Wohlgemuth doktornál robotolni, nyugtatgatni a kellemetlen, szitkozódó pácienseket, időnként asszisztálni a doktornak, rothadó fogakkal tele szájakba nézni, nyúlkálni, s közben állandóan kedvesen mosolyogni. Elmondhatja magáról, hogy nyugodt vérmérsékletű asszony, de azt igazán nem érti, hogyan viselheti el Sepp mindezt ilyen egykedvűen.

A szomszéd szobában a fiú felkel. Anna, ha már egyszer felébredt, voltaképpen szintén felkelhetne. De Pereyróékhoz frissen kell elmennie, s ha még kellő pihenést se engedélyez soha magának, két éven belül öregasszony lesz. Nem, jobb, ha még fekszik egy kicsit.

Hallja, amint a fiú – éppoly makacsul fiúnak nevezi Hannsot, mint ahogy Sepp lurkónak hívja – a kis fürdőszobában lubickol, mosakszik. Biztosan megint rövid alsónadrágot vesz fel, a líceumi pajtásai csak a rövid alsónadrágot tartják sikkesnek, pedig jobb volna, ha lemondana erről a kis sikkességről, mert a végén még megfázik. De elnyomja magában az óhajt, hogy Hannsnak ilyen utasítást adjon. Józan fiú, ha azonban valaki belebeszél a dolgába, tüstént megmakacsolja magát.

Most bejön, Anna arca felragyog, amikor meglátja. Nem magas, de vállas és erős; mélyen ülő szemét, sűrű szemöldökét apjától örökölte, s e vonások valamilyen férfiasságot, éveit meghaladó komolyságot kölcsönöznek neki. Anna kissé szégyenli magát, hogy a fiú Sepp-pel az ágyban fekve találja, s az is zavarja, hogy épp ő, így ősz hajjal, ápolatlanul látja.

Hanns friss és kipihent. Apja ajánlkozását, hogy segít a reggeli elkészítésében, jóindulatúan, fölényesen elutasítja. – Ó, ne fáradj, Sepp – az apja felnőttként kezeli és hagyja, hogy Seppnek hívja –, te inkább akadályozol, mint segítesz. – A reggeli közben aztán a líceum örömeiről és bánatairól csevegnek. Az ifjú emigránsoknak, akik most francia iskolába járnak, leginkább az idegen nyelv nehezíti és keseríti meg az életét. Hanns ezt az akadályt a többieknél gyorsabban győzte le, s ha olykor-olykor éreztetik is vele, hogy idegen, „boche”, mégis mindent összevéve sokkal jobban megy neki a líceumban, mint ahogy kezdetben remélte. Egy jó évet behozott, s amíg eleinte nála két évvel fiatalabb francia fiúkkal kellett egy sorban ülnie, most már annyira jutott, hogy bizonyára nagyon hamarosan, tizennyolc éves korára le tudja tenni az utolsó, az érettségi vizsgát.

Reggelizés közben ennek az érettséginek, vagy ahogy itt hívják: „bachot-nak” előkészületeiről s Hanns kilátásairól beszélgetnek. Az idő gyorsabban múlik, mint ahogy Anna szeretné. Sajnálkozva látja, hogy Hanns felpillant az órára. Egyébként ez az óra, egy szép, nemes fából készült, kis falióra a lakás ékessége. Anna adta férjének valamelyik születésnapjára, és Sepp szereti az órát; olyan egyszerű, s a halk ketyegése Seppnek ihletet kölcsönöz. A közé a néhány tárgy közé tartozik, amit Németországból kimenthettek, maguk után küldethettek.

Igen, itt az idő, Hannsnak mennie kell. Már veszi is a bőrtáskáját. – Láttad, anyám – kérdezi –, hogy eltömítettem az ablakot? Most már biztosan nem fog behúzni a hideg. – Bosszantja, hogy noha már tizennyolc éves, tanulmányai és más, neki fontos dolgok annyira igénybe veszik, hogy a család fenntartásához még néhány sou keresettel sem tud hozzájárulni. De legalább ügyes keze van, kisebb technikai szolgálatokkal megkönnyítheti szülei életét.

Amíg Hanns itt van és fecseg, tizennyolc évének frissessége betölti a szegényes szobát. De alighogy elmegy, a mindennapos élet száz apró-cseprő gondja máris újból rátör Annára. Itt áll az asztal az ételmaradékokkal és a piszkos edényekkel, ám ő, aki különben a rend mintaképe, most hagyja, hadd maradjon úgy, ahogy van. Egy kis tej megmaradt, reméli, Madame Chaix, a bejárónő nem csinál butaságot, nem önti hozzá a frisset. Már háromszor-négyszer szólt emiatt, de a bejárónő még fiatal, csak férfiakon jár az esze, slampos, újból és újból elköveti ugyanazt az ostobaságot. Neki meg egyszerűen nincs ideje, hogy másik bejárónőt keressen és betanítsa. Utálatos dolog, hogy az embernek ilyen semmiségekkel kelljen vesződnie, ahelyett, hogy Sepp muzsikájával törődnék. Anna becsukott szemmel, látszólag békésen fekszik. De fejében kellemetlen gondolatok rajzanak. Bosszantja, hogy a fiúnak ilyen szűkös, nyomorúságos körülményék közt kell felnőnie. Bosszantja, hogy Sepp-pel az ágyban fekve, festetlen hajjal kell mutatkoznia előtte. Harminc frank hajfestés. Mi az: harminc frank? Semmi. De mostanság meg kell gondolnia, hogy öt kiló halat, két kiló vajat, tizenhat kiló kenyeret vehet érte, egy szép szoba egy napi bérét kifizetheti belőle, negyvenszer utazhatik belőle a metrón, és háromszor mehet moziba. Beletörődött ugyan, hogy most másképpen van, mint korábban, sőt még mindig tud és nem is ritkán jókedvűen, szívből nevetni, esze ágában sincs beadni a derekát, de egy sóhajt mégse tud elfojtani, ha arra gondol, hogy Sepp, amíg Münchenben voltak, a szóban forgó harminc frankot egy negyedóra alatt megkereste. Most pedig ő harminc frankért csaknem egy egész napot dolgozik, és két napig törheti a fejét, hol takarítsa meg a harminc frankot, ha utána akarja festetni a haját.

Sepp ezen nem töri a fejét. A száz és száz apró gond, amely Annát nappal kínozza, éjjel pedig néha aludni se hagyja, hozzá nem ér fel. Őt nem érdekli, hogy a világ számára már senki; lélekben maradt, aki volt. De a többiek most, két évvel Hitler hatalomra jutása után már elfelejtették, milyen szerepet játszott Németország zenei életében. Anna nem siratja a múltat, ami elmúlt, elmúlt, ami elveszett, elveszett, de nem is áltatja magát. Seppnek megvan a muzsikája, önmagának és neki írja, egyébként pedig az ember dolgozik, és átvészeli a nehéz időket. De az a rang, amit Sepp Németországban kivívott magának, odavan, és most, hogy itt Párizsban kell megkeresnie a kenyerét, egy fikarcnyi haszna sincs belőle.

Persze Seppnek ennek ellenére igaza volt, hogy Hitler jövetelekor azonnal odadobta hivatalát. Két nap múlva amúgy is elkergették volna. És azt is helyesen és jól tette, hogy külföldre ment. Azok után, hogy már a reakció egyre sűrűsödő levegőjét sem bírta ki, nehezen volt elképzelhető, hogyan élhessen egy olyan államban, ahol egy Hitler az úr. Anna egészen kimelegszik a gondolatra, hogy ez a máskülönben olyan lassú ember milyen eltökélten hagyott ott csapot-papot, milyen lendülettel fogalmazta meg a levelet, amelyben a kultuszminiszterrel a lemondását közölte. Annak idején neki se támadt egyetlen pillanatnyi kételye, hogy ez így jól van.

És azt is megjósolta magának, hogy a számkivetettség nem a hősiesség és pátosz rövid időszaka lesz, hanem hosszú, szívós, lustán tovalopódzó korszak, tele apró kellemetlenséggel. Csakhogy mindehhez még száz és száz olyan ostoba vesződség is járult, amelyről Németországban az embernek fogalma se lehetett. Milyen nehézségeket okoz például már egy olyan buta semmiség, mint a személyazonossági igazolvány. Útlevelük lejárt, a Harmadik Birodalom nem hosszabbítja meg. Mennyi futkosásba kerül, amíg az ember egy pecsétes papirost kap, amelyen igazolják, kicsoda-micsoda. Milyen sokáig kell sorban állni különféle íróasztalok, mogorva, agyondolgozott hivatalnokok előtt, hogyan küldözgetik az embert Monsieur Dupont-tól Monsieur Durand-ig, s aztán Monsieur Durand nem tud semmit, és visszaküldi az embert Monsieur Dupont-hoz, s akkor kezdődik az egész elölről, míg végül kiderül, hogy az akta egy egészen más hivatalban van. Szabályszerű munkavállalási engedélyt teljesen lehetetlen szerezni, Wohlgemuth fogorvosnál feketén, engedély nélkül dolgozik.

Amíg Németországban éltek, nem is tudták, milyen jó soruk van kényelmes házukban, csinos bankszámlájukkal. Anna megszokta, hogy az elvont, filozófiai kérdéseket egyszerű formulákra vezesse vissza, a hindu vagy a schopenhaueri pesszimizmust, amellyel Sepp annyit hadakozott, és amelyről annyit mesélt neki, arra a gyakorlati felismerésre szűkítette le, hogy ha valakinek fáj az ujja, az kellemetlen, de ha nem fáj, attól még nem fogja jól érezni magát. Ezt az érzelgősségmentes pesszimizmust most az események igazolják. Németországban természetesnek tekintette, hogy gazdagok és jól élnek. Nem panaszkodik, hogy ez most másképpen van, de azért lépten-nyomon érzi.

Az ajtón kaparásznak, motoznak, a résen át becsúsztatják a postát a szobába. Trautwein azonnal nekiesik, kinyitja a borítékokat, hümmögve, dünnyögve olvassa a leveleket. Meglehetősen nagy posta, de Anna tudja, kevés van benne, ami Seppet személyesen érintené, többségük politikai gyűlésekre való meghívás lesz, emigránsok pumpoló levelei, kérései, ajánlkozásai, kérelmei. Mert bármilyen rosszul is megy a soruk, még mindig sokan akadnak, akik gazdagnak és szerencsésnek tartják őket.

Trautwein elmerül az olvasásba, teljesen megfeledkezik róla, hogy Anna is ott van. Miután a leveleket elolvasta, az újságokat veszi sorra. A szenvedélyes férfit minden reggel újból és újból elkeseríti és mulattatja, hogyan árad az újsághírekből a világ dőresége. Most is talált valamit. Nyelvével csettint. – Ezt nézd meg, Anna – diadalmaskodik csengő hangon, örömében már-már rikoltva. – Ez mindennek a teteje! – Odanyújtja neki a Berliner Illustrterté-t, rámutat a címoldalon levő fényképre. Ott látni a Német Birodalom vezető férfiait, amint egy koncertet hallgatnak, a zene bűvöletében, arcukon üres, bárgyú, érzelgős kifejezéssel. Nagyszerű fénykép, híven tükrözi ezeknek az embereknek lelkületét, a zene mintegy kifordította őket, egész szegényes lelkivilágukat láthatóvá teszi. Annának nevetnie kell, gyerekesen, szívből kacag. Széles arca nagy, fehér fogaival ragyog, szinte megfiatalodik a nevetéstől. A rangjukat megváltoztathatják – mondja –, de az arcuk azért csak ugyanaz marad. – Sepp Trautwein tovább örvendezik: – Nem bírják annyiba hagyni, mindig maguknak kell nagydobra verniök szégyenüket. Ezt terjeszteni kell, erről írni kell. Írok róla – határozza el magát, kamaszosan, tele buzgalommal és tetterővel. – Hogy is állunk? – kérdezi, mert azonnal nekilátna a munkának. – Van ma időd? Le tudnék neked egy cikket diktálni? – Ez Seppre vall. Ismét elfelejtette, hogy Anna, sajnos, Wohlgemuthnál dolgozik. Amellett Pereyróék-hoz is el kell mennie, a rádióelőadás ügye igen fontos. – Nagyon jó volna – sajnálkozik –, ha lekopogtathatnám a cikket. Újból civódhatnánk, amíg a legdurvább megjegyzéseidet kissé elegyengetem. De itt van Wohlgemuth, Pereyróék – vállat von. Élénk arcáról lerí, mennyire sajnálja. Sepp tüstént, viharosan szánja-bánja kérését: – Persze, ma Pereyróékhoz kell menned. Szégyen, gyalázat, hogy erről megfeledkeztem. – De a következő másodpercben már túl van rajta. – Pompás cikk lesz – örvendezik.

Anna kritikus szemmel nézi az írógépet. A henger már kopott, ki kellene cserélni, s a gépnek egyéb bajai is vannak. Ez mind pénzbe kerül, s amellett a masinát jó néhány napig nélkülözniük kellene.

Sepp közben felkel, a fürdőszobába megy mosakodni, borotválkozni. Nem szeret borotválkozni. Annának sok fáradságába került, amíg rávette, hogy naponta borotválkozzék. Most is nyöszörög. Amilyen optimista és vérmes ember, természetesen megint előbb az arca könnyű felületeit vette munkába. Most pedig a legnehezebbjére, a szája szögletére kerül a sor, itt aztán félre kell húznia az állkapcsát, kificamítania a fejét, és óvatosan kell eljárnia. – Te vacak, te gügye – szidja a borotvát, mert kisebb vágások nélkül nem ússza meg a dolgot. De utána, amikor az arcát szárogatja, már örül a rá váró munkának. – Mindjárt végzek – jelenti elégedetten a fürdőszobából. – Az ötlet, amit a Perzsákhoz találtam, tizenöt oldalt felborít a partitúrában. De a legfontosabbat tető alá hozhatom, amíg még friss, mielőtt a szerkesztőségbe megyek. A cikket majd ott diktálom le. Még idejében nyomdába mehet.

Anna hallgatja, büszke rá, hogy Sepp olyan lelkiismeretesen dolgozik, a legkisebb felületességet sem engedi meg magának, és mindig elölről kezdi a munkát, hacsak a legcsekélyebb lehetőséget látja arra, hogy a céljához valamivel közelebb juthat. Ugyanakkor azonban Anna tisztában van férje vállalkozásának reménytelenségével is. Senki emberfia nem fog törődni azzal, hogy a tizenöt oldal partitúra jobb lesz-e vagy rosszabb, s ha a rádióelőadás nem jön létre, rajta kívül legfeljebb hárman-négyen fogják azt a néhány oldalt látni. Szörnyű pech, hogy ez a tehetséges ember, az ő Seppje, hiábavaló munkára van ítélve. Az arckifejezésekről szóló cikke is, amit most a Hírek-nek ír, bizonyára sikerülni fog, egészen biztosan igen mérges és mulatságos lesz, megérdemelné, hogy ország-világ olvassa, de ó, istenem, a jelenlegi körülmények közt csak két-háromezer olvasó fog néhány futó percnyi örömet találni benne, hogy annak az ocsmány berlini népségnek megadta a magáét, ennyi lesz az egész. Vajon Sepp tudatában van-e ennek? Ha igen, akkor is fütyül rá. Ragyog. Dolgozik, mintha a Perzsák-at még az idén előadnák a Filharmonikusok, mintha a cikke legalábbis a Times-ban jelennék meg.

Most kijön a fürdőszobából. Hálókabát van rajta, lötyög a sovány, magas férfin, mégis jól áll neki. Valaha elegáns hálókabát volt, most már viseltes. Réges-rég újat kellett volna vennie, gondolja magában Anna, de már akkor is csak nagy keservesen lehetett őt rábírni, hogy tisztességesen öltözködjék, amikor még volt pénzük, most pedig a pénztelenség jó kifogás neki, hogy elhanyagolja a ruházkodást.

Leül az ócska, szakadozott viaszosvászon székbe, kényelembe helyezkedik, lábát messzire kinyújtva újból beletemetkezik az újságjaiba. Anna rápillant. Tíz percig még fekhet, aztán elkezdődik az ő napja is, hajszás, megerőltető nap. Ezt a tíz percet még kiélvezi. Kinyújtózik, szótlanul, jóleső érzéssel élvezi az ágy melegét. Igen, ha az ember másokkal hasonlítja össze magát, viszonylag még jó sora van. Mit adna például a barátnője, Elli Frankel azért, ha itt fekhetne ebben az ágyban, kényelmesen, s abban a tudatban, hogy legalább néhány hétig biztonságban van. Berlinben, az összeomlás előtt Ellit rettenetesen elkényeztették, itt Párizsban töri, hajszolja magát, hogy éhen ne haljon. Milyen szánalmasan, hiábavalóan igyekezett a Hirschbergéknél levő állását szépítgetni, holott mindenki tudta, hogy csak cseléd volt náluk. Most pedig még ennek is örülne. Legközelebb megint egyszer össze kell jönni Ellivel.

Sepp Trautwein közben az újságjait olvassa, elmélyedten, hosszú ajkait olyan erősen egymásra préselve, hogy összeszorított szája mesterkéltnek s kissé komikusnak tűnik. Gyorsan változó érzelmeit leplezetlenül kimutatja. Hol morog, mérges kis hangokat hallat, hol a fejét csóválja: – Ezek a hülyék, ezek a gügyék –, hol pedig bólint s teljes meggyőződéssel helyesel: – Óriási. – Egyszerre, hirtelen abbahagyja az olvasást, arcán fény surran át, merev, gyámoltalan léptekkel az íróasztalához fut. s fütyürészve, heves fejbólintásokkal jelezve a taktust, felír valamit, ami épp ekkor eszébe ötlött.

Anna sóhajtva felkel. Nekiáll, hogy a két szobát rendbe tegye. Aztán bemegy a szűk, kicsiny fürdőszobába; konyhául is szolgál, kényelmetlen és gusztustalan dolog, de hiába, nincs más megoldás. Szótlanul, gondosan kifesti, bepúderezi magát. A tükörben homályosan, bizonytalanul látja az arcát, rossz a megvilágítás, de azt mégis ki tudja venni, hogy vonásai összefolynak, szeme fénytelen. Pereyro úr helyében neki ez az Anna bizony nem tetszene. Persze azt sohase lehet tudni, mi tesz hatást egy férfira. Ha Anna jókedvű, nevet, szép, hosszú, fehér fogát villogtatja, még eléggé fiatalnak látszik.

Kész van, felveszi a kabátját. Jó kiállású nő, kissé molett, de friss, s igazi dáma, csak gyakorlott női szem ismerheti fel, mennyi fáradságába került, hogy bundája kopottas részeit eltakarja. – Idejében kell kottapapírt venni – mondja –, arra az esetre, ha a rádióelőadásból lesz valami. Mert a végén még egy ilyen semmiségen feneklik majd meg a dolog. – Sepp egy pillanatra felocsúdik töprengéséből, valami olyasfélét mormol, mint „hm” és „igen, ahogy akarod”. De Anna nem hagyja annyiban, megismétli mondókáját, s tárgyilagosan hozzáteszi: – Elég sokba fog kerülni.

– Majd meggondolom – válaszolja Sepp közönyösen, kissé mogorván.

De Anna eltökélten eldönti a kérdést: – Inkább beszélek Monsieur Pereyróval. Neki ez kicsiség.

Sepp ennek nem örül. – Hát ezért is érdemes? – kérdezi habozva.

– De még mennyire – zárja le határozottan a beszélgetést Anna.

Anna indulni készül. Sepp felnéz, és most veszi csak szemügyre feleségét. – Nagyszerűen nézel ki – dicséri őszinte elismeréssel. – Nem értem, hogy csinálod?!... Ne strapáld le magadat, öreg – figyelmezteti még kedvesen, sovány arcán barátságos aggodalommal. „Öregnek” nevezi őt, erős bajor dialektusban beszél, úgyhogy ez a megszólítás meghitt becézésnek hangzik. – Tán jobb volna nem mondanom – teszi hozzá mosolyogva –, de ha abból a hülye rádióból nem lesz semmi, azt sem fogom balsikernek tekinteni. Hát isten veled, öreg, sok sikert. És üdvözöld Pereyróékat, de csak ha határozottan igent mond.

Mikor Anna elmegy, Sepp nagyon jó hangulatba kerül. Csügg a feleségén. Ha nincs itt, egykettőre hiányzik neki. Szívét melegség önti el a gondolatra, hogy Anna jó és rossz időkben mennyire helytállt, hány órát töltöttek el közös munkában, közös örömben. De hárman vannak a mindössze két szobához, éjjel-nappal jóformán egymás nyakán ülnek, így hát jó dolog egyszer egyedül lenni. Ide-oda szaladgál, helyesebben nem tud szaladgálni a zsúfolt szobában, csak erre-arra tekereg. Teljesen magába gubódzik, sem a szomszédból, sem az utcáról jövő zajok nem zavarják.

Áldott délelőtt, két hosszú órát tölthet még egyedül. Nem időfecsérlés, ha megengedi magának, hogy elmélázzon. Időről időre szüksége van rá, hasznos dolog, enélkül nem is lehet létezni.

Megint elhelyezkedik az ócska viaszosvászon székben, kényelmetlen testtartásban, de neki ez is kényelmes. Halkan ketyeg a Németországból kimentett, szép falióra, az idő szalad, s ő tűnődik. Olykor az embernek lelki leltárt kell felvennie. Természetesen nem pedánsan, a világért sem, nem megfogalmazott szavakkal. Ennek ellenére van valamiféle mércéje: megpróbál számot adni magának, vajon ebben a kétesztendős számkivetettségben fejlődött-e a művészete.

Anna néha azt mondja, úgy tűnik neki, mintha a Perzsák ma kevésbé volna kész, mint két évvel ezelőtt, s bizonyos értelemben igaza van. De Sepp mégis fejlődött. Önmagával szemben még szigorúbb lett, csaknem olyan szigorú, mint Anna; még lassabban dolgozik, de jobban, helyesebben. És a legbecsületesebb önvizsgálat mellett is elmondhatja, hogy legkevésbé sem hatásvadászó, nem a siker kedvéért komponál, hanem csakis a mű kedvéért.

Mosolyog Annán, a rámenősségén, a rádióelőadás végetti iparkodásán. Hiszen Anna is tudja, milyen keveset lehet egy ilyen előadásból kihozni. Amit ő akar, azt még egy jó zenekarral is csak sok-sok próba árán lehet elérni. Hogy tudná ezt kelletlen zenészekből néhány elsietett próbával kicsikarni? De még ha sikerülne is egy félig-meddig tisztességes előadást tető alá hozni: a hallgatóság akkor se fogadná együttérzéssel a muzsikáját. Fülüket és szívüket érzéketlenné tették azok az olcsó, közönséges, érzelgős vagy csinnadrattás melódiák, amelyekkel állandóan elárasztják őket. Hiábavaló fáradság. A jelenlegi körülmények közt tíz hallgatóból nyolc macskanyávogásnak fogja érezni a muzsikáját, egy talán udvariasan igyekszik majd, hogy valamit megértsen belőle, s legfeljebb egy akad, aki igazán átérzi.

Sepp Trautwein az ütött-kopott székben üldögél. Szép volna, ha egyszer valóban, saját fülével hallhatná felcsendülni a muzsikáját. De lélekben már most is hallja, s ezt nem csak képzeli, ez így is van. A ma reggel felötlött motívum benne cseng. Hallja Aiszkhülosz versét és saját muzsikáját, hallja a görögök harsány, dölyfös, merész csatakiáltását, ahogy a tengerben vergődő perzsákat ölik, hallja a haldoklók jajveszékelését, aiai, ululu és oioi kiáltásaikat, ezt az egész egzotikus üvöltést, most nem dolgozik, és mégis rendkívül erősen átérzi, körülötte, benne áramlik. Csak üldögél, révedező tekintettel, elgondolkodva, s amíg füle felfogja a falióra halk ketyegését, feszülten belehallgat önmagába, ebbe a belső áramlásba.

És aztán egy kis kelletlen nyögéssel feláll, az íróasztalhoz ül, módszeresen, lelkiismeretesen, összpontosított figyelemmel dolgozik, hogy nyakaskodó álmát a kottapapír átkozott öt vonalára kényszerítse.