14
Miért ne legyen gazember?

– Ha nincs ellenére, Corinne, induljunk – mondta Spitzi. Vacsora után voltak, egy környékbeli kerti vendéglőben kényelmesen üldögéltek a szabadban, s tapintatosan halk zene mellett beszélgettek.

– Mi baj? – kérdezte Madame Didier e hirtelen, udvariatlan felszólításon meglepődve.

– Nincs semmi baj, csak kezd hűvösödni – válaszolta Spitzi, s nem is erőltette meg magát, hogy valamilyen jobb kifogást találjon –, és nyitott kocsival vagyunk. De elsősorban – mondta aztán mégis nekirugaszkodva – arra vágyom, hogy magával odahaza lehessek. – És pökhendi szeretetreméltósággal nézett az asszonyra.

Felkerekedtek. Spitzi egész este szórakozott volt, s a visszaúton is gondolataiba merült. Ez a szaros berlini banda, töprengett. Még egy ilyen Fricikével se tudnak elbánni. Egy szikrányi pszichológiájuk sincsen, még mindig nincs fogalmuk ezekről a demokráciákról. Másként nyugodtan fait accomplit teremtettek volna. Egyszer már alaposan meg kellene mondanom a medvének a véleményemet. De mi a csodának? Hisz én már úgyis el vagyok intézve, nekem ehhez semmi közöm, én már nem vagyok bent a buliban.

A szűk, forgalmas utcán torlódás támadt, Spitzi kénytelen volt megállni és várni. – Maga ma nagyon hallgatag, barátom – jegyezte meg elégedetlenül Madame Didier. Pechem van vele, gondolta magában. Mégis szót kellett volna fogadnom a belső uramnak és parancsolómnak. Eleinte Spitzi olyan vidám, eleven és szerelmetes volt, de amióta sikerült vele és önmagámmal idáig jutnom, csak ímmel-ámmal csinálja a dolgot.

„Tényleg mi van velem? – kérdezte magától Spitzi. – Még a rutinom is cserbenhagy, s az asszonyok észreveszik, hogy csak ímmel-ámmal foglalkozom velük. Ez a Corinne a végén még kicsúszik a kezeim közül, éppen most, amikor olyan asszonyra van szükségem, akiben van is valami.”

Összeszedte magát, és megszorította Corinne kezét. – Mondd meg gyorsan – kérte –, mire gondolok?

Az asszony maga elé bámult, igyekezett koncentrálni. De aztán kijelentette: – Most nem megy, nem vagy elég közel hozzám. – Majd mégis megpróbálkozott vele: – Egy folyóra gondolsz – tapogatózott –, partján nagy, fehéresszürke házakkal, talán London. De ha így volna, akkor is csak kitaláltam, nem tudtam.

Spitzi kissé rosszindulatúan felnevetett: – Nem találtad ki.

Végre elindulhattak a kocsival. Az az akkori „teljesítményem”, töprengett Spitzi, nem sok fáradságot igényelt. Igaz, kissé gusztustalan volt, de nem megerőltető, s egykettőre elintéztem. És aztán hosszú éveken át egyszerűen csak csücsültem a babéraimon, nem kellett semmivel se törődnöm, s minden jól ment. Igen, pontosan így volt: amíg szabad folyást engedtem a dolgoknak, minden ment, mint a karikacsapás, de amióta megerőltetem magamat, és tényleg csinálok is valamit, minden balul üt ki. Még a legragyogóbb ötletemért, a „fejedelmi ötletért”, a sajtóbékéért se kaptam köszönetet, sőt egyenesen megfúrták a dolgot. Amikor aztán a Notre-Dame-des-Nazis-nak hirtelen elege lett a mi Wiesenerünkből, és tüntetőleg kiállt ezért a Sepp Trautweinért, a vitorlám megint szelet kapott. De a fuvallat nem bizonyult tartósnak. Micsoda idióták! Szabadon engedik nekem ezt a Benjamint! Ilyen baromságokkal szemben se szerencse, se tehetség nem segít.

Mert Spitzi, amíg Londonban a sajtóbékéért ügyködött, valóban rossz tapasztalatokra tett szert. A párt álnokul elfűrészelte, dezavuálta, hangsúlyozott lagymatagságával újból és újból szabotált minden elért eredményt. Holott a tagtárs, ezt Spitzi tudta, világosan látja, milyen kitűnő az ő terve. Aljasság, hogy a tagtárs Wiesener iránti előszeretétét a Német Birodalom és a párt érdekei fölé helyezi. És az is aljasság, hogy a tagtárs egyszerűen nem veszi tudomásul, Madame de Chassefierre árulása mennyire kompromittálja kegyeltjét. Bezzeg arról nagyon is tudomást vesz majd a tagtárs, hogy a Benjamin-ügy csúfos kimenetele őt, Spitzit mennyire kompromittálja.

Így van ez, s ezen nem lehet segíteni, akárhogy is dúl-fúl mérgében. De mi történne, ha most, amikor a Benjamin-ügy következtében úgyis már jóformán elveszett ember, tekintet nélkül a vízilóra meg a Rue de Penthiévre-re, a párttal dacolva egyszerűen megint Londonba repülne, és személyes kapcsolatait kihasználva a sajtóbéke ügyének újabb lökést adna? Rontani már amúgy se lehet a helyzetén. Minden dolognak két oldala van, gondolta, minden bajban van valami jó is. Akármilyen hülyén végződött a Benjamin-ügy, ennek a felsülésnek is megvannak a maga előnyei. Eddig minden dolgomban kínosan ügyelnem kellett rá, nehogy összebalhézzam valakivel, most azonban ettől a zablától megszabadultam. A vízilóra sem kell többé kacsingatnom. Ha már úgyis kikészülök, miért ne készüljek ki hűhó és pompa közepette. Igen. Megengedem magamnak ezt a kis mulatságot. Londonba megyek.

Ezektől a gondolatoktól felvidult. Hetykén, szeretetre méltóan odafordult a duzzogó Madame Didier-hez: – Ide figyeljen, Corinne, bevallom magának, miért vagyok ma este olyan utálatos. Magának ugyanis, akár kitalálta, akár tudta, mégis igaza volt: valóban Londonba utazom. Egyébként csak néhány napra. És sose gondoltam volna, hogy még ilyen fiatal vagyok, s hogy ilyen rövid időre is nehezemre esik elszakadnom magától. – Corinne a szeme sarkából kétkedőn nézett rá. De Spitzi már visszanyerte egész magabiztos könnyelműségét. Mindent beleadott, s Corinne aggályai eloszlottak: büszke volt rá, hogy Londonnal így eltalálta a dolgot, s örült, hogy Spitzi újból a régi.

Amikor Wiesener megtudta, hogy Friedrich Benjamin kiszabadult, arca a meghökkenéstől szinte bárgyú kifejezést öltött. Sose gondolta volta, hogy ez az ügy ennyire szégyenletesen fog végződni. Miért vallják magukat ilyen nyíltan barbároknak, ha még a kis Svájcnak se merik az öklüket odamutatni?

Eszébe jutott, milyen féktelen harag fogta el, amikor nemrégiben a rádióban ennek a Sepp Trautweinnek egyik szerzeményét hallotta. „Ha csúszna-mászna Walther úr”, dalolta Sepp Trautwein. Ezt a dalt Lea és ez a muzsikus fráter egyenesen neki szemelte ki, neki daloltatták a fülébe. Csakis neki szóló kihívás volt, emellett még Tüverlin gyalázkodása is elhalványul.

Pedig milyen jól mulatott ezen a nyomorúságos zenészprofesszoron. Miért nem marad a muzsikájánál, gúnyolta. Cikkeket ír, ez a pojáca, ez a Don Quijote. Az a rögeszméje, hogy Benjamint, a Fricikét kimenekíti. Egy magányos ember, egy kirúgott zenészprofesszor akar egy hetvenmilliós nép repülőgépeivel, tankjaival, Vezérével szembeszállni. „Ha csúszna-mászna Walther úr”, dalolja fenségesen. Sovány vigasz. Így vigasztalják magukat mindazok, akik semmire se vitték. Ha kudarcot vallottak a valóságban, az életben, ahol a tettek beszélnek, az erkölcs sáncai mögé vonulnak vissza.

Csakhogy ez a Sepp Trautwein, sajnos, nem vallott kudarcot. Nem csúszott-mászott, s mégse vallott kudarcot. Éppen ellenkezőleg: ennek a kiebrudalt zenészprofesszornak és vele együtt Leának igaza lett. A hetvenmilliós nép egész gépezete se bírta a szegény embertől végleg elrabolni a bárányát. A hetvenmilliós népnek repülőgépei és Vezére ellenére ki kell adnia a foglyát. Ez egyszerűen nevetséges, ellentmond a józan észnek. És Trautwein mégis fél kézzel elérte. Zenét szerzett, s közben amúgy fél kézzel kihozta Benjamint, ezt a Fricikét a milliók őrizte börtönből. Dávid ez a Sepp Trautwein, ő maga pedig a nagyszájú Góliát. „Felismerten és megvetetten.”

Wiesener fel-alá járkált szép lakásában; dolgozószobájában, könyvtárában, ebédlőjében. A könyvtárban önkéntelenül megállt Lea portréja előtt. Ostoba mosoly? A sima, magas homlok mögött nincsenek gondolatok? Ó, nagyon is sok gondolat rejtőzik mögötte, sok pimasz, rosszindulatú gondolat. És hogyan kerülhette el a figyelmét, hogy ennél a kis, alig észrevehető mosolynál gőgösebbet el se lehet képzelni? És egyáltalán hogyan tűrhette ilyen sokáig, hogy ez az arcátlan festmény így lenézzen rá? Ez az asszony beléje rúgott, s ő mégis eltűri, hogy a képe ilyen arrogánsán lemosolyogja. Megőrültem, gondolja. Mazochista vagyok?

Nem, nem, kedvesem, mazochista azért még nem vagyok. Leakasztatom a tisztelt képedet.

Arséne odalesz az örömtől. Arséne elégedett, mert az ügyeink az utóbbi hetekben ilyen kedvező fordulatot vettek. Arséne becsvágyó, s ezt a zsidónővel való viszonyt sose nézte jó szemmel.

Nem áltatom magamat, kedvesem, nem bagatellizálom a dolgot. Ma el kellett tűrnöm egy vereséget, egy alapos vereséget. De a játszmának még nincs vége, még kibírunk mi egy ilyen vereséget. Gondolja meg, kérem, hány győzelmet könyveltünk el a közbeeső időben. A tagtárs eláraszt minket kegyeivel. A ránk bízott nehéz feladatot rendkívül ügyesen megoldottuk, s a nyilvánvalóan hamis közleményt a legnagyobb sikerrel lanszíroztuk. Ha egyszer a vezetőség úgy ítéli meg, eljött a napja, hogy az antifasiszta zugsajtó hazugságait kipellengérezze, akkor majd fényben s glóriában fogunk itt állni. És a Beaumarchais is már útban van, a legközelebbi jövőben megjelenik, s biztos sikert arat.

Nem vagyunk túl dölyfösek? Az iskolában mindenfélét tanultunk a hübriszről, s arról, hogy az istenek milyen büntetést szabnak ki érte. Niobé, Xerxész, Napóleon. Ne legyünk dölyfösek, ne engedjünk meg túl sokat magunknak. Még a Vezér se engedhet meg mindent magának: Friedrich Benjamint például ki kellett adnia.

Dölyfös vagyok? Kettőnk közül nem én vagyok-e kedvezőbb helyzetben? Lea kiadta az utamat, de nem okozott-e ezzel önmagának nagyobb fájdalmat, mint nekem? Nekem könnyebb, én vigasztalódhatom, nincs hiány a vigasztalókban, éppen elég kívánatos fehérnép van a kezem ügyében.

Íróasztalán ott feküdt a Beaumarchais kefelevonata, az aznapi postával érkezett. Wiesener megnézte a cím utáni oldalt. Még ott állt szép, tiszta, nagy betűkkel a Madame de Chassefierre-nek szóló ajánlás. Elővette töltőtollát, s egy határozott, vastag vonással áthúzta. Mialatt áthúzta, egyet nyelt, fájdalommal vegyes megkönnyebbülést érzett. A Lea-epizódnak most vége, kihúzta, elintézte.

Újból megállt a portré előtt. Ha már úgyis elintézte ezt az ügyet, minek akasztassa le a képet? Hisz a múltból mindenféle más emléket is megőrzött. Ez a festmény pedig művészi alkotás, szemet gyönyörködtető látvány. Ha leakasztatja, nem fogják-e kedves ellenségei épp akkor megmosolyogni az üres foltot a falon, vagy azt a képet, amelyet helyébe felakaszt?

Elnézi a portrét, merőn, fürkésző szemmel, mintha most látná először. És aztán hirtelen fennhangon beszélni kezd a festményhez. – Ismerlek téged, kedvesem, egészen más alakban is – suttogja édeskésen, alattomosan. – Láttam én az arcodon egészen más vonásokat is, amelyeket rajtam kívül egész biztosan egyetlen férfi sem látott. – És arra gondol, hogy olykor a gyönyörök után milyen édes erőtlenségben látta őt feküdni. – És még foglak is így látni, kedvesem – jósolja neki. Mindent elmond a festménynek, aminek elmondására az élő asszony nem ad többé módot neki. Szidja őt, könyörög neki, bocsánatot kér tőle, fenyegeti, gúnyolja. És e beszélgetés után megkönnyebbül.

Nem, ezt az örömet nem szerezheti meg Arséne-nek: a festmény marad, ahol van. A festménynek élő füle van, mindazt hallja, amit ő el akar mondani Leának. Csak ha a festmény már nincs itt, szakad meg közte és Lea közt végleg a kapcsolat. Amíg a festmény itt van, Lea éppoly kevéssé szabad, mint ő. A festmény itt marad. Nagyon jó helye van itt.

Amellett a festmény örökös, szívesen látott figyelmeztetés. Ön szememre vetette, Madame, hogy csak félig s nem egészen vagyok barbár. Köszönöm e baráti figyelmeztetést. „And therefore I am determined to prove a villain.”^[5]