18
Elefántok a ködben

Sepp Trautwein már jó félórája beszélgetett Erika Beermann-nal. Mindketten más-más szavakkal folyton csak a magukét hajtogatták; Sepp igyekezett az asszonynak tapintatosan beadni, hogy a kézirata nem elégíti ki a PH igényeit, az asszony meg újból és újból elmondta, mennyi munkát fordított a kéziratra, s ki mindenki biztosította őt arról, hogy a regénye jó. Utolsó reménysége, hogy a PH lehozza, s ha Sepp Trautwein most nem fogadja el a művét, nem marad számára más hátra, mint hogy végezzen önmagával.

A regény tisztességes átlagmunka volt, se nem jó, se nem rossz, efelől nem lehetett semmi kétség. A hajdani Németországban bizonyára akadt volna újság, amely folytatásokban lehozza, sőt kiadót is talált volna, mert az efféle átlagregények iránt nagy volt a kereslet. De nekik, ilyen szűk olvasói tábor mellett, s amikor oly roppant tömegű anyag halmozódott fel, efféle középszerűségeket egyszerűen nem szabad kinyomtatniok. Heilbrunnak igaza van, a PH végül is nem jótékonysági intézmény. Sepp magában káromkodik. Píszkosság ettől a Bergertől, hogy ezt az Erika Beermannt a nyakára küldte.

Végre az asszony megtörten távozott. Sepp fellélegezve és mégis rossz érzésekkel eltelve nézte, ahogy meggörnyedve kimegy az ajtón. Többé-kevésbé megszokta már az efféle jeleneteket, de azért mindig szíven ütötte, ha egy ilyen szegény teremtést elutasító válasszal kellett útjára bocsátania.

Visszatért munkájához. Csakhogy Erika Beermann szürke, elgyötört arca nem hagyta nyugodni. Régebbről ismerte az asszonyt, még Berlinből; művészi érzékkel megáldott, kellemes teremtés volt, szívesen elbeszélgetett vele. Németországban Erika Beermann sose gondolt volna rá, hogy regényt írjon, s ilyen gyengécske dolgot el akarjon sózni.

Egyszerre felrémlett benne, hogy az utóbbi időben valaki más arcán is gyakran látott olyasféle kifejezést, mint most Erika Beermannén, s ijedten eszmélt rá, hogy az a másik – Anna. Igen, Annának is olykor ilyen fáradtan, reménytelenül szétziláltak az arcvonásai, ugyanilyen ernyedten hajlik meg a háta, amikor munkával és apró gondokkal tele nap után kimegy a konyhába az edényt elmosni.

Újból nekilátott az előtte fekvő kéziratnak. De gondolatai elkalandoztak. Furdalta a lelkiismeret, hogy az utóbbi időben milyen csúnyán elhanyagolta Annát. Annának nincs könnyű dolga vele. Ezer és ezer apró, kellemetlen feladat hárul rá, ő meg, ahelyett, hogy hálás lenne, mert leveszi a válláról az undorító munkákat, még házsártoskodik, morcosan beszél vele, mintha a száműzetés kellemetlenségeiért Annát hibáztatná.

Nincs értelme ezen tépelődni. Most aztán, a hétszentségit, végre teljes erővel nekiáll ennek a menedékjogról szóló cikknek, még nagyon laposan hangzik; megpróbál megfelelő ízt adni neki. De sehogy se akar sikerülni. Erika Beermann panaszos hangja nem hagyja nyugodni, úgy tűnik neki, mintha az asszony testi mivoltában még mindig ott állna előtte. De hisz ez valójában nem is Erika Beermann, hanem megint csak Anna. Milyen büszke volt őrá és a gyűlésen tartott beszédére, milyen büszke volt a Perzsák-ra; Anna ennyi esztendő után még mindig szerelmes bele, pedig ő már nem fiatal, s milyen slampos, ütött-kopott. Ahogy mindezt felidézi magában, egészen kimelegszik. Egyszerre ezer és ezer, régóta elfelejtett képben villannak fel előtte az együtt átélt évek. Látja Annát, ahogy higgadtan, gondolataiba mélyedve áll a zongoránál, miközben ő eljátssza neki a harminchetedik Horatius-ódát, még fülébe csengenek mondatai, minden szava, minden hanglejtése. Óvatosan mondta el ellenvetéseit, hogy ne bántsa meg őt, de ő akkor mégis mélységesen megsértődött, mert még az alkotás lázában égett. „Nunc et bibendum, nunc pede liberó”, milyen lendületesen hangzott ez, mennyire sikerült neki ezt az érzést elkapnia és felfokoznia, s akkor Anna előáll ezekkel a kifogásokkal. Csak utóbb látta be, milyen jogosak ezek a kifogások. Valóban helytelen volt, hogy a latin szöveget zenésitette meg, Anna ezt azonnal megérezte. És száz és száz más alkalommal is megérezte, ha ő a maga hamisítatlan müncheni konokságával csak azért is tovább akart menni a helytelen úton. Annának bizony sok fáradságába került, hogy meggyőzze, gyakran a lelkét kellett kibeszélnie miatta.

Elmélázva bámul maga elé. Most már meg se próbálja munkára kényszeríteni magát. Ez az infláció idején volt, huszonkettőben vagy huszonháromban, annak idején pocsékul ment nekik, agyonhajszolt volt és letört, még jó, hogy Pointerék egy fél évre odavették a kis Hannsot, ők maguk rettenetesen éheztek. Annak idején Anna javasolta, hogy pénz nélkül is engedélyezzenek maguknak egy kis szabadságot, gyalog kirándultak a Cseh-erdőbe. Sepp látja a szabadban eltöltött éjszaka utáni reggelt, fáztak, dermedtek voltak a hidegtől, de aztán felkelt a nap, a fűben heverésztek, Anna hasára az ágak árnyéka kusza mintázatokat rajzolt.

Igen, Anna remek teremtés, ő, Sepp az, aki az utóbbi hetekben nem úgy viselkedett, ahogy illik, van egy s más jóvátennivalója.

Ahhoz, hogy vele kijöjjön valaki, időre és türelemre van szükség. Anna bebizonyította, hogy van türelme. És ha nincs ideje, nincs annyi ideje, az se Anna hibája. Nem gyönyörűségből dolgozik Wohlgemuthnál, az biztos. Sepp egyszerre teljesen világosan látja, hogy voltaképpen mi is van közte és Anna között. Felismeri, hogy ő mindig többet követelt, mint amennyit adott, s hogy Anna mindig fenntartás nélkül minden tőle telhetőt megadott neki. Ha most kettejük közt nem olyan a viszony, mint amilyennek lennie kellene, ez annak a következménye, hogy Anna nem tud annyit adni, mint annak előtte. A száműzetés következménye. Annát a száműzetés nála súlyosabban érinti, sokkal több jótól fosztotta meg.

Nem helyes, hogy Annával szemben ilyen zárkózott, nem akarja látni a valóságot. A Perzsák rádió-előadásának dolgában sincs igaza. Az előadás sikert aratott, s csúnya dolog tőle, hogy ezt nem hajlandó tudomásul venni. Holott, ha becsületesen végiggondolja, ez a siker még lelkileg is tovább segítette. És az se bűn, hogy Anna a régi széket behúzatta, s új papucsot vett neki. Biztosan nem rosszindulatból tette, s ha egy kívülálló személy ítélne köztük, valószínűleg inkább őt tartaná rosszindulatúnak vagy dilis-nek, amiért a régi papucsot, a régi széket s a nyugalmát jobban szereti. Anna mindenesetre jót akart. Öreg, gondolja magában gyengéden, öreg, s elhatározza, hogy megmutatja neki, alapjában mi se változott, kettejük közt minden úgy van, mint régen. Annával könnyen ki lehet jönni, csak egy-két jó szót kell szólni hozzá, máris szent a béke.

Végleg felhagy a munkával, korábban, mint egyébként, s viharos bűnbánattal eltelve hazamegy az Aranjuez szállóba. Feltételezi, hogy elsőként fog hazaérni, s már előre örül, hogy a meglepett Annát milyen lármás kedélyességgel fogja üdvözölni. Csakhogy Annát már odahaza találja, épp lefeküdni készülődik. Nincs semmi különösebb baja, kissé rosszul érzi magát, menstrual. Nem lett volna szabad elmennie Wohlgemuthhoz, de tudta, mennyi dolog van ott, s Elli Frankelben nem lehet megbízni. Ezért aztán elment. De hamarosan már nem bírt megállni a lábán, haza kellett jönnie. Egyébként pedig, mielőtt rendbe tette magát a lefekvéshez, odakészített valami hideg ételt vacsorára. Sepp megtalálja a konyhában.

Sepp suta szavakkal sajnálkozik. Kár, hogy nem jobb pillanatot választott a szándékához a kibékülésre.

Anna fekszik az ágyban, fájdalmai vannak. Az utóbbi időben ha megjön a havibaja, majdnem mindig rosszul érzi magát. Németországban az első napon kímélte magát, itt még inkább ezt kellene tennie. A sok szaladgálás Wohlgemuthnál, a hosszas álldogálás, lótás-futás nem tesz jót neki. Ha ezeken a napokon nem kíméli magát, hamar megöregszik, márpedig több okból is fontos volna, hogy ne öregedjék meg olyan hamar. Csakhogy nem mer okosan, előrelátóan élni. Mindig csak a pillanatnak él. Gyáva lett. Látja, hogy a doktor sűrűn levelezik Londonnal, igyekszik hát magát nélkülözhetetlenné tenni, nem akarja elrontani az esélyeit, hogy Londonba mehessen vele. Ó, a hajdani magabiztos, életvidám Annából jóformán már semmi se maradt. Seppnek teljesen igaza van, ha a fiatal, egyszerű kis Erna Redlichhel jár együtt. Ostoba önteltség, hogy azt hiszi, méltóságán aluli dolog, ha egy Erna Redlichben vetélytársnőt lát. Erna több mint vetélytársnő, már rég kiütötte őt a nyeregből.

Igaz, Sepp ma különösen igyekszik kedves lenni hozzá. Nemcsak töri magát, hogy vigasztaló, sajnálkozó szavakat találjon számára, hanem még az új papucsot és az új hálókabátot is felvette. De a suta sajnálkozása inkább bosszantja, mint vigasztalja Annát. Egyébként Sepp már levetkőzött, és a hálókabát alatt pizsama van rajta. Be csúnyán néz ki! A nadrágja persze most is felcsúszott, kilátszik szőrös lába. Csuda, milyen lompos, gondolja Anna, szégyenbe hoz az emberek előtt. Mert a lomposságát az én rovásomra írják.

Most itt ül és jár a szája. Hogy neki milyen kedve van, arról persze fogalma sincs. Észre se veszi az apró-cseprő bajoknak és megaláztatásoknak azt az örökös láncát, amelyet neki viselnie kell. Jár a szája. Elmeséli, mit beszélt Hannsszal, hogy bizonyára még jó időbe telik, amíg Moszkvába megy, s hogy Hanns rém okos fiú, egész biztosan ki lehet még verni ezt a bolondériát a fejéből. Beszélgetésüknek minden részletét elmondja, az egész elméleti halandzsát újból végig kell hallgatnia. Mintha nem kívülről ismerné már a politikai katekizmusát, éppúgy, mint a fiúét. Süket duma az egész, amit itt előad. Anna képzeletben maga előtt látja azt a csúnya jelenetet, amikor Hanns pénzzel akarta lekenyerezni. Ennyire eltávolodott már tőlük a fiú, Sepp meg azt hiszi, hogy ha a maga demokratikus zagyvaságát századszor is elmondja Hannsnak, visszatarthatja a Moszkvájától.

Nem, itt már nincs mit csinálni, a kötelékek, amelyek hármukat összefűzték, végleg elszakadtak. Igaz, Anna az óta a csúnya jelenet óta semmit se vethet Hanns szemére. Sőt, ellenkezőleg: a fiú, úgy látszik, megbánta, ahogy akkor viselkedett vele; ha meglátja, igyekszik nagyon tiszteletteljes és szolgálatkész lenni. De kerüli őt, nem mer vele kettesben maradni, s így bizalmas beszélgetésre többé sose kerül sor köztük. Keserves és egyben komikus dolog, ahogy iszkol előle, ahogy megpróbálja kivonni magát a mosogatás alól vagy pedig gyorsan elmosogat, amíg Anna még az asztal leszedéséve! van elfoglalva, csak hogy kibújhasson a közös munka közben a meghitt együttlét alól. Mikor váltottuk az utolsó meghitt szót, töpreng Anna. Három nappal az előtt a pénz-dolog előtt. Akkor megsimogattam a fejét, mire elpirult, mosolygott, meghitt pillanat volt. Igen, kettejük közt ez volt az utolsó meghitt pillanat.

Még nem vagyok öreg, gondolja Anna, s mégis gyakran az az érzésem, hogy ez vagy az az élmény a maga nemében az utolsó volt az életemben. Ahogy akkor megsimogattam Hanns fejét, bizonyára az volt kettőnk közt az utolsó meghitt pillanat. Az a nemigen sikerült kis bankett, amit a rádió-előadás után adtam, az is bizonyára az utolsó eset volt, hogy egy tucat embert vendégül láttam. Mikor fog Sepp utoljára velem aludni? Egyszer eljön az utoljára, mondja egy buta, illetlen kupié. Bármennyire is bosszantanak Sepp szavai és egész lénye, az biztos, azt el kell ismernem, hogy ma szeretné kiönteni előttem a szívét. Egy negyedéve nem mondta annyiszor nekem, hogy „öreg”, mint ma este, s talán ez az utolsó meghitt óra, amit vele töltök.

Micsoda ostoba érzelgősség. Csak azért vagyok ilyen érzelgős, mert nem vagyok jól. Nem szabad elhagynom magam.

Összeszedi magát, s most megint a régi, határozott Anna.

Szerencsés véletlen, hogy Sepp ma a szokottnál megközelíthetőbb, ezt ki kell használnia. Már napokkal ezelőtt feltette magában, hogy figyelmezteti Seppet, a PH-nál valami piszkos dolog van készülőben. Pereyróék mondták neki, hogy a lapnál előreláthatólag változásokra kerül sor, az a bizonyos Gingold kétes figura, jó lesz vigyázni. Annának erre figyelmeztetnie kell Seppet, ma épp megfelelő hangulatban van hozzá.

Anna tehát elmondja neki, amit hallott; Sepp kedélyesen, figyelmesen, békésen hallgatja, de a figyelmeztetését úgy fogadja, mint ahogy egy felnőtt a gyerekek fecsegését. Hogy Pereyróéktól hagyja magát begyullasztani, válaszolja, ez megint Annára vall. Mindenütt rosszat szimatol, micsoda vészmadár. Az a bizonyos Gingold persze ellenszenves alak, s hogy nem bírják egymást, az is igaz. De innét még Monsieur Pereyro rémtörténetéig hosszú az út. Arról locsogni, hogy Gingold a lap politikai irányvonalán változtatni akar, nem egyéb, mint rémeket látni.

Anna ez ellen valójában semmit se tud felhozni. De Pereyróéknak jó szimatjuk van, ő is bízik ösztönös megérzéseikben, s így kitart a figyelmeztetése mellett. Lehet, hogy ebben a figyelmeztetésben van némi önzés is. Ha Sepp nem ül már a PH szerkesztőségében, Anna könnyebben rábírhatja, hogy elmenjen vele Londonba, ha majd arra kerül a sor. És ha egyszer eljön a PH-tól, mindenesetre többet foglalkozik majd a muzsikájával, s kettejük közt is megint szorosabb lesz a kapcsolat. Anna tehát szeretné, ha Sepp felmondana, mielőtt neki felmondanának, s így megismétli figyelmeztetését. Sajnos, épp nincs jó formában, nem elég nyugodt és tárgyilagos. Sepp megsejti rejtett indokait, s ezért lassanként rosszkedvű és harcias lesz. A jó szándékkal megkezdett beszélgetés nem jól végződik.

De Anna figyelmeztetése mégse megy ki a fejéből. Erna Redlichnek is elmeséli a Gingold körüli szóbeszédet. Erna a vártnál komolyabban fogja föl a dolgot. Igaz, Gingold tisztességtelen szándékaira nincsenek konkrét bizonyítékok, tény azonban, hogy mind többet üti bele az orrát a szerkesztőségi ügyekbe, s a szerkesztőket is egyre inkább sikanérozza. Gingold kitűnő kereskedő, a lap jól megy, a példányszám emelkedik, a hirdetési rész is egyre bővül, a szerkesztők tehát nyilvánvalóan kielégítik az olvasók igényeit, miért kell hát Gingoldnak örökké gáncsoskodnia? Milyen sötét szándék rejtőzik emögött?

Sepp elgondolkozott. A PH szűkös apparátusa mellett minden egyes szerkesztőnek teljes erejét bele kell adnia a munkába, tetejébe valamennyien nyakig ülnek a mindennapi gondokban. Kiadójuktól jogosan várhatnának kíméletet, bátorítást, vigasztalást. Ehelyett Gingold értelmetlenül, bosszantóan folyton csak gáncsoskodik. Amellett a lap szemmel láthatóan jobb pénzügyi helyzete ellenére se jut eszébe, hogy a többször is beígért fizetésemelést megadja nekik. Holott tapasztalt kereskedő létére nagyon is jól kellene tudnia, hogy ezzel az akadékoskodással és zsugorisággal éppen az ellenkezőjét éri el annak, amit akar. Erna Redlichnek igaza van; mi oka lehet Gingoldnak erre az örökös sikanérozásra?

Sepp a maga nyílt módján megbeszélte kételyeit Heilbrunnal. Persze a főszerkesztőnek is feltűnt már, hogy Gingold az utóbbi időben a lap irányvonalára még az eddiginél is erősebb befolyást akar gyakorolni. Heilbrun azt gyanította, hogy Gingold mögött egy nagy kereskedelmi konszern áll, amely a lapot bizonyos politikai és gazdasági nézetek lanszírozására akarja felhasználni. Ilyen célokra a kis újságokat gyakran sokkal jobban fel lehet használni, mint a nagyobbakat. Hogy Gingold gáncsoskodik, ez a természetében rejlik, ezt le kell nyelni. Az azonban egyszerűen nevetséges szóbeszéd, hogy Gingold a PH politikai irányvonalának megváltoztatására gondol. Aki ilyenféle híreket terjeszt, azt megfertőzte az általános emigránshisztéria, amely még a legártalmasabb szavak mögött is náci mesterkedéseket szimatol. – Én, Franz Heilbrun – jelentette ki megnyugtatóan, határozottan – semmi esetre se vagyok hajlandó tűrni, hogy Gingold akár csak a legkisebb mértékben is belebeszéljen a politikámba. Ne hagyjon magának, kedves Sepp, semmi butaságot bemesélni – tette hozzá nagyvonalúan. – Egy biztos: előbb megyek el én, semmint hogy önt eleresszem.

Anna az utóbbi időben mind jobban összebarátkozott Gertrud Simmellel. Kifelé mindketten megőrizték a magabiztosság, az úri dámához illő derű látszatát. De egymás közt felengedtek, nem is próbálták titkolni siralmas mindennapi gondjaikat-bajaikat. Ha kettesben voltak, szitkozódtak, panaszkodtak, s néha-néha vigasztalták egymást.

Gertrud Simmelnek nem volt foglalkozása, a sok apró tennivaló mégis teljesen kitöltötte napjait. Bevásárlásait ugyan mindinkább korlátoznia kellett, de Simmelék továbbra is fényűző házat vittek, élénk társadalmi életet éltek. S ez idegőrlő dolog volt. Biztonságot kellett színlelniök, holott ingatag anyagi bázisuk bármelyik percben teljesen összeomolhatott. Simmelék estélyei kellemesek voltak, értelmes és jóízlésű emberekkel lehetett náluk találkozni; muzsikálgattak, tereferéltek, megengedték maguknak, hogy a dolgokat ne a lecsúszott emigránsok egocentrikus perspektívájából, hanem felülről nézzék.

Anna természettől fogva társaságkedvelő volt, jól érezte magát ebben a körben, estéit gyakran töltötte Simmelék-nél. Néha-néha kicsit sajnálta, hogy ő nem csődítheti maga köré a barátait, ahogy azt valaha Németországban tette. De tudta, Gertrud Simmelnek milyen megerőltetésébe kerül ezt a társadalmi életet fenntartania, s olykor Simmelék házában is elfogta az a szinte kitapintható, az az utóbbi hetekben oly gyakori szorongás: vajon ez a mai estély nem lesz-e az utolsó?

Valahányszor Gertrud időt tudott magának szakítani, elment Wohlgemuthhoz Annáért. Néha egy darabig Elli Frankel is velük tartott. Elli Frankel a forrósodó nyárban egyre csinosabb lett, szemvidító lenge ruhácskákban könnyelműen csapongott erre-arra. Új barátja volt, de azért az ellenszenves dr. Wendtheimet se hagyta ott, viszontbiztosította magát. És dr. Wohlgemuthtal is tovább kokettált, caplizni hagyta, úgyhogy a doktor egyre idegesebb lett, egyre rosszabb szóvicceket faragott. Elli még a szokottnál is fejetlenebbül végezte munkáját, s ha valamit elpackázott, rendszerint Anna itta meg a levét. Anna ezt szó nélkül lenyelte, de néha mérgelődött, hogy így bevásárolt, s féltette Londont. Ellinek szerencséje volt, körülötte mindenki lecsúszott, csak neki sikerült feltörnie.

Egyik este Annának a szokottnál tovább kellett Wohlgemuthnál maradnia. A kintlevőségek, a kifizetetlen számlák egyenlegét állította össze, s örült, amikor Gertrud Simmel telefonhívása félbeszakította ezt az unalmas munkát. Gertrud megkérdezte, hogy eljöhet-e érte, valami fontos közölnivalója van.

Így hát eljött Annáért, s miközben a szomszédos Bois-ban sétáltak, elmesélte, mi történt.

Dr. Simmel a vagyonának egy részét egy vállalkozásba fektette be, amely Franciaország egész területén, elsősorban vendéglőkben és kávéházakban játékautomatákat állított fel. Ezekből az automatákból a meglevő pénzdarab bedobása után egy fogantyú ugrott ki, amellyel aztán az ügyes emberek kis daruk és más szerszámok segítségével nyereményeket: parfümös üvegcséket, egy szelet csokoládét és más hasonlót halászhattak ki. De hogy sikerült-e valamit kihalászniok, ez kilencvenkilenc százalékban szerencse és csak egy százalékban ügyesség dolga volt. Mármost a szerencsejáték-automatákat a törvény tiltotta, s ezért Simmelnek szakértői tanúsítványokat kellett beszereznie, hogy e készülékeknél ügyességi s nem szerencsejátékról van szó; csak e tanúsítványok alapján és bőséges dugpénzek árán sikerült a szükséges engedélyt megkapnia. Ez egy ideig ment is. Csakhogy Gaudissart szenátornak is voltak nyilvános helyeken felállított különféle automatái, s a szenátor hamarosan rájött, hogy a Simmel-féle automaták, amelyek egyre népszerűbbé váltak, ártanak az üzletének. Nem sok fáradságába került keresztülvinnie, hogy Simmel készülékeit betiltsák. Mi több: a szenátor befolyásos és bosszúálló ember lévén, nagy korrupciós üggyé fújta fel a dolgot, amely azzal fenyegetett, hogy botránnyá dagad, és Simmel most nemcsak annak a veszélynek volt kitéve, hogy a pénzét elveszíti, hanem hogy az országból is kiutasítják.

Gertrud elbeszélésére nemsok vigasztalót lehetett mondani. A két asszony szótlanul sétált egymás mellett. A levegő nyirkos és nyomott volt, még nem volt késő, de a párás levegőben és az alkonyati fényekben a tárgyak körvonalai elmosódtak. A Bois gyepszőnyegére és fáira ködös búskomorság borult.

Anna nagyon elszomorodott. Nemcsak barátnője balszerencséjén bánkódott; Simmelék estélyei németországi életének utolsó emlékei voltak. Most hát ezek is odalesznek. Egyszer eljön az utoljára.

Tovább sétáltak, eljutottak a kis állatkertbe. Szomorúan ténferegtek, alig-alig szóltak egymáshoz. Már eléggé sűrű homály uralkodott, s a kertnek az a része, ahol most jártak, nem volt kivilágítva.

Az elefántoknál megálltak. Az óriási állatok a párától elmosódottan mint megannyi őskori szörnyeteg álldogált birodalma legszélső határán, az ároknál, amely a külvilágtól elválasztotta őket. Négyen voltak, furcsa egyöntetűséggel emelgették egyik elülső lábukat a semmibe. Tudták, hogy a semmibe lépegetnek, hisz ezt már sok ezerszer kitapasztalták, s mégis kénytelenek voltak újból és újból lábukat abba a semmibe emelni, amely a szabadság felé vezetett. Ütemesen emelgették a lábukat, mindig a jobbat, és különös egyöntetűséggel lengették az ormányukat is. Így hintáztatták magukat ezek a súlyos, óriási állatok, a ködben-párában csak a körvonalaik látszottak, árnyékszerűen, szürke a szürkében. Végtelenül szomorú, reménytelen látvány volt. A két asszony nyomasztó érzésekkel eltelve figyelte az állatokat, s e nyomasztó érzésekkel eltelve ment is haza.

A Perzsák sikere óta Anna abban a hiszemben élt, hogy ezek után legalább anyagi szempontból jobban fog menni a soruk. De most minden megint egy helyben topogott, s az elmúlt napokban Anna aggódva figyelte, hogy Wohlgemuth egyre sűrűbben levelezik Londonnal. Mi több: londoni kollégáját már nem Simpsonnak vagy Sir Jamesnek nevezte, hanem egyszerűen Jimmynek vagy Simpsynek. És aztán egy reggel valóban közölte is Annával, hogy megegyezett Jimmyvel, és szeptemberben Londonba költözik. És amikor az asszony csak egy fáradságos, száraz szerencsekívánatot tudott kinyögni, a doktor köhécselve, minden különösebb nyomaték nélkül megismételte ajánlatát, hogy Anna is jöjjön vele. De Anna világosan látta, hogy reméli, nemet fog mondani, és így ürügyet szolgáltat neki arra, hogy helyette Elli Frankelt vigye magával.

Tehát mégiscsak Seppnek és Hannsnak volt igaza, gondolta magában elkeseredetten Anna, amikor az Aranjuez szállót nem akarták jobb lakásra, és Madame Chaix-t drágább bejárónőre felcserélni. És Seppnek abban is igaza van, hogy foggal-körömmel kapaszkodik a PH-nál levő állásába. Most hát a helyzetük még sokkal cudarabbá válik. Arra lesznek ítélve, hogy mindörökre az Aranjuezben maradjanak. – Megengedi, ugye, hogy néhány napig gondolkozzam az ajánlatán? – kérdezte Anna.

– Persze, persze – recsegte élénken a doktor. – De nagyon hálás volnék, ha minél előbb választ kaphatnék öntől.

Anna csak hazafelé menet ébredt teljesen tudatára, mit is jelent számára Wohlgemuth elhatározása. Az Aranjuez szállóban fognak maradni? Arra lesznek kárhoztatva, hogy ott maradjanak? Valószínűleg még örülhetnek, ha az Aranjuez szállóban maradhatnak. A munkanélküliség egyre fokozódik. Jellemző a helyzetre, hogy Pereyro minden befolyása és jóakarata ellenére se tudott még munkavállalási engedélyt szerezni neki. Nehéz lesz másik álláshoz jutnia s egész biztosan rosszabb fizetést fog kapni, mint a doktornál. Tehát nincs más megoldás: Seppnek mindent el kell követnie, hogy Gingold ármánykodásainak útjából kitérjen, és a PH-nál maradjon. Mert egyelőre a háztartást jóformán teljesen az ő keresetéből kell majd fedezni.

Nem, nem, nem. Ezt nem akarja. Egyszerre ráeszmél, milyen büszke volt rá, hogy Sepp és Hanns eltartásáról eddig ő gondoskodhatott. Egész lénye tiltakozik az ellen, hogy tétlenül üldögéljen itt Párizsban. Ezt nem tudja elviselni. Nem marad más hátra: Londonba kell menniök. Seppnek ezt muszáj belátnia; muszáj beleegyeznie, gondolja Anna, meg kell neki magyaráznom.

A maga higgadt, értelmes módján felsorolja Seppnek az átköltözés mellett szóló érveket. Ha Sepp el is veszíti a PH-tól kapott fizetését, ennél fontosabb, hogy ő, Anna továbbra is keresni fog. Nemcsak azért, mert az ő fizetése nagyobb, hanem mert Wohlgemuth éppoly megbízható munkaadó, mint amilyen megbízhatatlan Gingold. Másként a doktor nem is ajánlotta volna föl neki, hogy magával viszi Londonba.

Miközben ezeket mondja, arra gondol, milyen jó lenne mindkettőjüknek, ha Londonban új életet kezdhetnének. Ott minden jobb volna. Sepp visszatérne a muzsikájához, életük megint összefonódna, minden jóra fordulna.

Ezeket a gondolatait persze nem teregeti ki, nem akar érzelgősséget vegyíteni a beszélgetésbe. De a londoni új, jobb élet reménye erőt kölcsönöz neki, határozottabban, meggyőzőbben beszél. A Perzsák szép sikere után, érvel, még arra is számítani lehet, hogy Sepp a muzsikájával belátható időn belül valamennyiük számára eleget fog keresni. Politikával persze ott nem foglalkozhat, de hát nem ő maga szokta-e mondogatni, hogy jó muzsikát csinálni annyi, mint jól politizálni? Amellett hébe-hóba Londonból is írhatna a PH-nak. egy-egy cikket. Anna mindezt világos, egyszerű szavakkal, nekihevülve, de túlzások nélkül magyarázza.

Sepp az elmúlt napokban is megőrizte engedékenyebb, barátságosabb hangulatát. Most se házsártos, inkább jókedvű, könnyen kezelhető. Na de Londonba menni, erről hallani se akar, nem akar Párizsból elmenni, s ezt csak azért nem mondja meg világosan és félreérthetetlenül, mert tekintettel van Annára, mert irtózik a jelenetektől, mert gyáva.

Persze tudja, hogy Anna nagyon is épkézláb érveket hozott fel. De az az elképzelés, hogy egy új, nagy, idegen városba menjen, nyomasztó érzéssel tölti el, mintha csak ott várna rá az igazi száműzetés. Egykedvűsége, fatalizmusa, a változásoktól való félelme, hajlama, hogy az eseményektől hagyja sodortatni magát, egész münchenies lelki beállítottsága viszolyog attól az erőbedobástól, amit Anna kíván tőle. Újság nélkül hogyan harcoljon tovább Londonban Benjaminért? És egyáltalán hogyan politizálhatna Londonból? Hogy képzeli ezt Anna? És utolsó barátait is elveszítse, Tschernigget, Ringseist, a PH kollégáit, Bergert, Pfeiffert, Weissenbrunnt és a muzikális Peter Dülkent? És egyszerűen cserbenhagyja azokat a politikai szervezeteket, amelyeket itt megteremtett? De mialatt gondolatban összeszedi mindezeket az érveket, nagyon jól tudja, hogy Anna szilárd logikájával szemben nem állják meg a helyüket.

– Rettenetesen sajnálnám, ha el kellene mennem Párizsból – mondja tehát egyszerűen, s nem is bajlódik azzal, hogy érveket soroljon fel.

– De nagy ostobaság volna Párizsban maradni – foglalja össze Anna nyugodtan és tárgyilagosan a maga érveit. Sepp hálás, hogy nem heveskedik, nem noszogatja.

– Majd még végiggondolom a dolgot – ígéri e kitérő válasszal zárva le a beszélgetést –, hisz meg van időnk.

– De nem sok – makacskodik Anna –, a doktor szeretne minél hamarabb választ kapni.

– Ne légy olyan szigorú, öreg – kérleli őt Sepp szívélyesen, szeretetre méltóan, mint egy nebuló, aki tanárától szabadnapot kér. – Vagy tán már ma este igent kell mondanom? Máris? – Átöleli Anna vállát, s aznap este nem folytatják a beszélgetést.