8
Louis Gingold úr lelkiismereti konfliktusa

A svájci Churban működött egy „Háztulajdont Értékesítő Társaság”, a lichtensteini Vaduzban egy „Ingatlankölcsönt Folyósító Társaság”, a svédországi Göteborgban egy „Nemzetközi Ingatlanbank”, volt továbbá egy-egy hasonló jellegű társaság Hollandiában, Dániában és Norvégiában is. De ha valaki alaposabban szemügyre vette a dolgot, valamennyi társaság egyetlen személyiséggé zsugorodott össze, nevezetesen Louis Gingold úr személyévé, s e társaságokat abból a célból hozták létre, hogy értékesítsék mindazokat az ingatlanokat, amelyeket Gingold úr az utolsó évtized során Berlinben és más német nagyvárosokban szinte bagóért összevásárolt.

Gingold úr egy meglehetősen jómódú zsidó kereskedő fiaként egy romániai kisvárosban született. Talmudiskolába járt, igen serényen és eredményesen részt vett apja üzleti ügyeiben, fiatalon megházasodott:, és a háború kitöréséig teljes elégedettségben élt hazájában. Sikerült neki a román hadseregben való katonai szolgálat alól kivonnia magát, de a németek aztán megszállták szülővárosát, őt meg arra kényszerítették, hogy a tűzvonalban lövészárkot ásson. A visszavonuló német hadsereg Gingold urat magával rántotta a Német Birodalomba; Berlinben telepedett le, ahová utóbb feleségét és gyerekeit maga után hozatta. Fürge szemmel felmérte a gazdasági élet jövőjét, s ez lehetővé tette számára, hogy rövid időn belül a német föld számottevő darabjának, s rajta jó német házaknak tulajdonosává váljon.

A németek fűt-fát ígértek „kedves zsidajuknak”. Gingold úr azt remélte, hogy őt és az övéit megvédik majd egy antiszemita rezsim elnyomó intézkedéseitől, és ezért szerény erejéhez mérten segített nekik. De hálából e segítségért a nemzetközi jog ellenére katonai szolgálatra, a legnehezebb és legveszedelmesebb munkára fogták be. Nem, Gingold úrnak ezekkel a németekkel szemben nem voltak kötelezettségei, sőt igényei voltak velük szemben, s így nem látott okot rá, miért ne vegye ki részét a biblia eme áldásából: „Olyan házakban fogsz lakni, amelyeket nem magad építették.” A nácik a maguk részéről igyekeztek Gingold úr megszerzett vagyonának egy részét kemény adótörvényekkel és éles deviza-előírásokkal megkaparintani. Ravaszkodásaikra Gingold úr még agyafúrtabb ravaszkodással felelt, ledobta bőrét, „Háztulajdont Értékesítő Társasággá”, „Nemzetközi Ingatlanbankká” és más hasonló, nehezen elkapható külföldi jogi személyekké vedlett át. A Birodalom urai a furfangosságával tehát nem tudtak megbirkózni, s így ahhoz a brutális erőszakhoz folyamodtak, amelyet vele szemben egyszer már alkalmaztak, speciális rendeleteket bocsátottak ki ellene s az övéi ellen, s őt, akit előbb a hadi szolgálatai miatti hálából ígérgetésekkel az országukba csalogattak, most rút szidalmazások közepette kitessékelték onnét, vagyonának jó részét pedig „kisajátították”. De e vagyon nagyobb része azokban a külföldi vállalatokban feküdt, amelyekké Gingold úr átvedlett, s ebben az alakban folytatta most magánháborúját Párizsból a Német Birodalom ellen, hogy pénzéből minél többet ki tudjon hozni.

Itt ül tehát Louis Gingold úr az Avenue de la Grande Armée-i tágas lakásában, egy nagy, csúnya házban, amely mellesleg szólva már Gingold úré. A bőségesen, de összevissza bebútorozott lakás inkább bútorraktárnak látszik, Gingold úr jó néhány németországi lakásból jó néhány bútordarabot mentett ki. Itt ül hát két lányával, a fiával meg a titkárával, reggelizik, s a postáját olvassa. Gyakran kényszerült rá, hogy üzleti tevékenységét a legnehezebb körülmények közt végezze, s így nemigen zavarja őt a posta olvasásában, hogy Ruth lánya zongorázik, Melanie lánya a cselédet hordja le, Sigbert fia hangosan magolja a görög nyelvtan szabályait, Feinberg, a titkárja pedig telefonál.

Gingold úr bonyolult levelezésében – ez magától értetődik – csak az ismerheti ki magát, aki gyors kombinációs képességgel és jó emlékezőtehetséggel rendelkezik. De Louis Gingold úr és Feinberg titkár töviről hegyire ismerik e különféle módokon álcázott üzleti ügyeket, és félszavakkal is megértetik magukat. Rejtjeles nyelven beszélgetnek. Gingold úr recsegő hangon néhány szót dob oda Feinberg úrnak, Feinberg úr az egyik levél margójára néhány gyorsírási jelet biggyeszt, mire aztán bírák és pénzügyi hatóságok lépnek működésbe, sorsok dőlnek el, üzemek nyílnak meg vagy eresztik le redőnyüket, családokat raknak ki lakásukból az utcára.

Itt ül tehát Gingold úr, vaj, méz és pörkölt mandula keverékével megkent, édes kalácsot mártogat a kávéjába, egy kis tojássárgája ráragadt négyszögletes, szürkésfehér szakállára. Kapkodva eszik, zajosan, időnként egy-egy kortyot iszik a csészéjéből, s újra és újra megtörli szalvétájában a kezét, nehogy bepiszkolja a leveleket, amelyeket szemüvege mögül fürkészve átfut. Közben még a gyerekeivel is beszélget, Melanie lányának odavet egy érvet, amit az a cselédlánnyal folyó viszályában felhasználhat, figyelmezteti tizenhat esztendős Sigbert fiát, hogy ne civakodjék a zongorázó Ruthtal, foglalkozzék inkább az iskolás könyveivel. Mindezt nem amúgy közömbösen teszi; hévvel eszik, hévvel iszik, hévvel csámcsog, hévvel korhol, hévvel dicsér, hévvel olvas. Ahogy ez a kemény, csontos arcú, szikár férfi ott ül, a megtestesült vitalitás, s mindig fel van készülve rá, hogy valahonnét valamilyen váratlan veszély tör rá. Táplálkozik, neveli a családját, üzleti tevékenységét folytatja, de mindezt úgy, mint ahogy a macska a tálból nyalakszik: a legkisebb zajra is figyel, újból és újból, biztos, ami biztos, körülkémlel, és bár soha nem feledkezik meg róla, hogy élete csupa veszély, de azért közben élvezi a nyalakodást.

Nachum Feinberg, a titkár, minden figyelmét összpontosítva lesi főnöke száját. Kicsi, vézna, hajlott hátú, nagy fejű, sápadt arcú férfi, szürke szemével szelíden, figyelmesen nézelődik. Sokat és szívesen olvas, s mint a szellem embere csodálja ugyan a tettek embereit, de ehhez a csodálathoz egy csepp megvetés is keveredik, hisz a tettek emberei csak az ő álmait váltják valóra, s hozzá nem is olyan tökéletesen, ahogyan ő megálmodta. Nachum Feinberg tehát vegyes érzelmekkel eltelve pillant Gingold úrra, akiben valamiféle balzaci nagy kereskedőembert lát. Nachum Feinberg azzal a szerencsés megjegyzéssel nyerte el gazdája bizalmát, hogy Gingold úr megtévesztésig hasonlít Abraham Lincoln amerikai elnökre. De a titkárnak ezt a bizalmat naponta újból ki kell érdemelnie – feltétlen odaadásának bizonyítékaival, szakadatlan iparkodással, rendkívüli használhatóságával. A vérmes Gingold úrnak sosincs egy elismerő szava a titkár számára, viszont gyakran szidja őt, mértéktelenül, éppúgy, mint a gyerekeit; nem fizet ugyan rosszul neki, de ezt minden alkalommal az orra alá dörgöli. Nachum Feinberg ennek ellenére tudja, hogy Gingold urat erős szálak kötik hozzá s nemcsak az üzletiek.

Ezúttal is sok posta érkezett, egyre halmozódnak az üres borítékok. A bélyegek körül a szokásos civakodás támad. Melanie szeretne néhányat félretenni a bejárónő számára, Ruth egyet-kettőt az egyik osztálytársnőjének, maga Gingold úr egy pénzügyminisztériumi írnok részére gyűjti a bélyeget, hogy kevesebb borravalót kelljen adnia neki. Nachum Feinbergnek, aki hasonló célokra szeretné a bélyegeket felhasználni, már semmi se esik le.

Postájának jó részét Gingold úr a szokásos módon elintézte. Most egy újabb levelet vesz a kezébe, átfutja. Nachum Feinberg várakozóan néz főnökére. Gingold úr rendszerint egykettőre tudja, mit akar válaszolni; ha nem, heves vitába bocsátkozik Feinberggel. Ezúttal azonban nem adja tovább a levelet, egyetlen megjegyzést se tesz, minden kommentár nélkül félreteszi a levelet, lassú, töprengő pillantást küld utána. A titkárnak feltűnik, hogy Gingold úr a levelezés hátralevő részének elintézésénél nem tanúsítja a szokásos figyelmet, s Feinberg töri a fejét, mi lehet abban a félretett irományban.

A posta végére érnek. – Kezdjen már hozzá a gépeléshez – dörren rá Feinbergre Gingold úr. Ő maga Melanie-val még egy csésze kávét töltet magának és még egy, mézzel vastagon megkent kalácsot mártogat bele. Orvosa szerint valóságos rejtély, hogyan képes Gingold úr ennyi nehezen megemészthető étel elfogyasztása ellenére ilyen sovány maradni.

Gingold úr tehát tovább eszik, iszik, csámcsog, Nachum Feinberg az írógépen kattogtat, Ruth zongorázik, odakintről behallatszik Melanie heves perpatvara a cselédlányai, Sigbert – ujját a fülébe dugva – halkan memorizálja a görög igealakokat, Salselesz, a kanári dalol, Gingold úr pedig töpreng.

A félretett levél a Gellhaus & Co. hirdetővállalattól érkezett.

Gellhaus & Co. jó hírű cég, nagy, szolid, nemzetközi vállalatokat képvisel, elsősorban németeket. Gingold úr feleslegesen elvesztegetett időnek tartotta volna, hogy akár csak egyetlen levéllel is megpróbáljon a PH és a Gellhaus & Co. közt üzleti kapcsolatot teremteni. Annál meglepőbb számára a Gellhaus & Co. cég rendkívül udvarias hangú közlése, amely szerint a cég érdeklődéssel figyeli a PH növekedését, és örömmel felvenné vele a kapcsolatot. Gingold úr volna olyan szíves a cég alulírott képviselőjével közölni, hogy személyes kapcsolatfelvétel céljából felkereshetné-e, s ha igen, hol és mikor. Feltűnő, hogy Gellhaus & Co. nem a PH kiadóhivatalához, hanem személyesen Gingold úrhoz fordult. A levelet a párizsi fiók főnöke, egy bizonyos Gustav Leisegang írta alá.

Gingold úr pontosan tudja, mit érnek és mit nem érnek a hirdetések a PH-ban. Ennek a Leisegang úrnak ajánlata mögött biztosan nem üzleti érdekek, hanem sötét, politikai szándékok rejtőznek. Lehetséges, hogy a levelet a német titkosrendőrség egyik ügynöke sugalmazta, aki személy szerint nála vagy a PH hivatalában spicliskedni akar. De akárhogy áll is a dolog, a levél azt bizonyítja, hogy a másik oldal a PH-t komolyan veszi; s ez Gingold úr sikeres tevékenységének jóleső igazolása.

Gingold úr tisztes kereskedő volt, s a barátai, sőt ő maga se nagyon értette, mi vitte rá, hogy a PH finanszírozását elvállalja. Üzleti szempontból az effajta újság a legkevésbé sem érdekes. Az elérhető nyereség még legjobb esetben sem áll a befektetett tőkével ésszerű arányban, arról már nem is szólva, hogy Gingold úr drága idejének és erejének aránytalanul nagy részét arra kénytelen fordítani, hogy a PH könnyelmű s mértéktelenségekre hajlamos alkalmazottait a politikai és gazdasági túlkapásoktól visszatartsa. Amellett maga Gingold úr a nácik iránti érthető gyűlölete ellenére ami a politikát illeti, teljesen közömbös. Miért áldoz ennyi pénzt, időt, energiát erre az ügyre?

Mindezt az Istennél vezetett magánkontójára való tekintettel teszi. Igen, Gingold úr, a józan, gátlástalan kereskedő hisz Istenben, egy igen egyéni jellegű Istenben, aki valahol kékben és aranyban trónol, pontos könyvet vezet, és annak, aki netán túllépi számlakeretét, nagy-nagy kellemetlenségeket okozhat. Ez az Isten, aki Gingold urat annyi áldásban részesítette, elvárja, hogy Gingold úr a maga részéről jámbor életmóddal, példás családi élettel, jótéteményekkel és különféle más dolgokkal meghálálja ezeket az áldásokat.

Gingold úr szíve titkos könyvelésében a PH finanszírozása ebbe a „különféle” rovatba tartozott. És hogy a PH létrehozatalát joggal könyvelte el ilyen módon, hogy e tettével valóban Istennek tetsző dolgot művelt, arra Leisegang úrnak, a Gellhaus & Co. főnökének e levelében égi bizonyítékot látott. Isten ezen az úton hozta tudomására, hogy egyetért a PH finanszírozásával.

Gingold úr a Gellhaus & Co. levelével a kezében nyomatékosan elismételte magának, hogy a PH finanszírozásával milyen kockázatokat vállalt. A Német Birodalom határain belül levő ingatlanai arra kényszerítették, hogy a nácikkal továbbra is üzleteket kössön, közte és a nácik közt ezer szál húzódott: Gingold úr fenyegetőzött, alkudozott, harcolt, vesztegetett, mint külföldi állampolgár idegen kormányok mögé bújt, mézesmázos volt a náci funkcionáriusokkal, ha helyénvalónak találta, kimutatta karmait, ha ezt tartotta indokoltnak, egyszóval tömérdek kapcsolata volt a nácikkal, ez nem is lehetett másképp. Ráadásul a veje, Benedikt Perles, meg a lánya, Ida, még Berlinben éltek. Ilyen körülmények közt bátorság, jámborság és Istenbe vetett bizalom kellett ahhoz, hogy az emigránsok napilapját finanszírozza.

Gellhaus & Co. levele tehát a szó eredeti értelmében istenküldötte üzenet volt, s Gingold úr már az első pillanatban elhatározta magában, hogy kellő figyelmet szentel neki. Persze óvatosság ajánlatos, s ezért Gingold úr kezdettől fogva óvatosan viselkedett, még a hűséges Nachum Feinbergnek se adta oda elolvasásra a levelet. Ezzel az óvatosságával máris némi előnyre tett szert Leisegang úrral szemben. Gingold úr nem értette, hogy Leisegang úrnak egy ilyen kényes ügyben miért kellett bármit is írásba fektetnie és kiadnia a kezéből? Hát mire való a telefon?

Héber betűkkel lassan felírta Leisegang nevét egy darab papírra. Aztán pedig, mivel a héber írásjelek egyúttal számjegyek is, összeadta az egyes betűk számértékét, utána meg – ez régi, babonás szórakozása volt – olyan szavakat keresett, amelyeknek betűi, mint számjegyek, azonos számértéket képviseltek. Az ily módon megkérdezett jóshely a „pléta” szóval válaszolt. Mármost ez a szó eredeti értelmében „menekülést, menekvést” jelent; Gingold úr ezt jó jelnek fogta fel, felhívta Leisegang urat, s megbeszélt vele egy időpontot, amikorra a lakásában várja őt.

Gustav Leisegang úr szőke, rózsás arcú, apró, kék, ravaszkás szemű, kissé kopaszodó, kövérkés, jól öltözött úrnak bizonyult, amolyan átmenetnek a diplomata és a kocsmáros közt. Szemmel láthatóan nemigen zavarták a különféle zajok, amelyek kívülről, a lakás minden zugából beszüremlettek, Ruth Gingold kisasszony zongorázása, Melanie kisasz-szony zsörtölődése s a többi lárma.

Gustav Leisegangot tehát mit sem zavarta Gingold úr környezetének tarka összevisszasága, mondanivalóját szakadatlan, lágyan csörgedező, kellemes svádával adta elő, A Gellhaus & Co. hirdetési ügynökség, mondotta, abban a helyzetben van, hogy a PH-nak bizonyos körülmények közt jelentős rendeléseket juttathat, s megnevezte a szóba jövő cégeket is. Gingold úr várakozó arckifejezéssel hallgatta látogatóját; természetesen nagyon jól tudta, hogy a rendelések mellékesek, a fődolog azok a bizonyos körülmények. De tanácsosnak tartotta, hogy ezt a bizonyos körülményekre vonatkozó célzást egyelőre elengedje a füle mellett, és recsegő hangon csupán annyit jegyzett meg, hogy számottevő rendelések esetén persze jelentős árengedmények is szóba jöhetnek. Árengedmények természetesen kívánatosak volnának, válaszolta erre Leisegang úr, de ha a megbízók tényleg elhatároznák magukat, hogy a PH-t mint propagandaorgánumot igénybe vegyék, úgy az árengedmény nagyságának voltaképpen nincs is túlzott jelentősége. Sőt a megbízói szemében ezeknek az árengedményeknek végső soron éppoly csekély jelentőségük van, mint egy Gingold úrhoz hasonlóan jómódú ember szemében a PH egész hirdetési bevételének. Miközben ezeket előadta, apró, kék szemével ravaszul, barátságosan nézett Gingold úr szemüveges, barna, fürkésző szemébe.

Az immár igen éber Gingold úr jobbnak tartotta, ha még mindig nem hozakodik elő a kérdéssel, hogy akkor tulajdonképpen a javasolt üzletnek milyen jelentősége van számára. Enélkül is tudta, miről van szó. Azok a nem-gazdasági jellegű engedmények, amelyekre a katonás, kövérkés Gustav Leisegang itt ködös és csábító formában célozgatott, csakis és kizárólag a Perles házaspárnak: vejének, Benediktnek és lányának, Idának berlini tartózkodására vonatkozhattak. E házaspár ugyanis mindaddig, amíg Berlinben élt, és Gingold úr üzleti érdekeit képviselte, svéd állampolgársága ellenére is veszélyben forgott. Valamennyi „nemárja”, aki még kitartott Berlinben, a szó szoros értelmében az oroszlán torkába dugta fejét – Svédország kis ország, a Perles házaspár végett aligha fog a Német Birodalommal háborúskodni, s így az oroszlán kedve szerint bármely pillanatban leharaphatja Perlések fejét. Gingold úr nagyon szerette volna lányát és vejét Berlinből magához rendelni, de Benedikt Perles fanatikusan ragaszkodott ottani ügyleteihez, Idát pedig, aki Berlinben énekelni tanult, semmiképpen se lehetett Danneberg énektanártól elszakítani. Leise-gangnak tehát, amikor ez üzleti kapcsolatból származó, nem-gazdasági természetű előnyökről beszélt, csakis az lebeghetett a szeme előtt, hogy a Benedikt házaspárt majd valamilyen befolyásos személyiség védelemben részesíti. Gingold urat ezért szerfelett érdekelte az ajánlat, ennek ellenére uralkodott magán, csak ült, hallgatott, várt.

Leisegang viszont a maga részéről megvárta amíg Ruth Gingold kisasszony befejez néhány, éppen fortissimo játszott ütemet, aztán folytatta mondókáját. Csakhogy most ő is óvatos lett, s a további mondanivalóját kizárólag mint a Gellhaus & Co. hirdetési ügynökség képviselője kívánta előadni. Bármennyire is szeretnék azok az üzletemberek, jelentette ki, akiknek nevében rendeléseket adhatna fel, hogy hirdetéseik a PH vásárlóképes olvasóihoz is eljussanak, azt mégis aggályosnak tartják, hogy gyártmányaiknak uszító hangú újságokban csináljanak propagandát. Ezeknek a megfontolásoknak hátterében, tette hozzá már-már bocsánatkérő mosollyal, nem annyira politikai, mint inkább esztétikai szempontok húzódnak meg; a vulgáris hangú szitkozódások egyszerűen sértik megbízói ízlését. Gingold úr legyen szíves és fontolja meg ezeket a fejtegetéseit. Ha a PH el tudná határozni magát, hogy ellenzékieskedését mértéktartóbb hangon juttassa kifejezésre, ez esetben létrejöhetnének az említett s véleménye szerint mindkét fél számára gyümölcsöző üzleti kapcsolatok.

Gingold úr természetesnek vélte, hogy a neki teendő engedmények fejében tőle is engedményeket várnak. Leisegang tétova szavaiból arra következtetett, hogy a helyzetét erősnek tartják, következésképpen csekély ellenszolgáltatásokkal is be fogják érni. Szíve mélyén ujjongott, és elhatározta, hogy elfogadja az ajánlatot. A követendő taktika tekintetében viszont még nem tudott határozni. Azt kérdezte magától, vajon így, első nekifutásra gorombán elutasítsa-e a javaslatot vagy csak kitérő választ adjon-e rá. Erősen törte a fejét, mégpedig jiddisül. Mármost a jiddis keverék nyelv, egyötöde héberből, Ézsajás és az Énekek Éneke nyelvéből, négyötöde pedig középfelnémetből, Walther von der Vogelweide meg a Nibelung-ének nyelvéből tevődik össze. Valahányszor Gingold úrnak alaposan meg kellett fontolnia valamit, ezt jiddisül tette, ámbár több más nyelven: románul, franciául és németül is jól értett, és folyékonyan beszélt. Talán éppen mert nehezére esett jiddis gondolatmenetéből Leisegang úr nyelvéhez visszatalálnia, néhány másodpercet még várt, mielőtt válaszolt volna.

Leisegang azonban ezt a hallgatást arra magyarázta, hogy Gingold úrral nyilvánvalóan még mindig nem sikerült világosan megértetnie magát, ezért aztán kiegészítette szavait, megjegyzéseket fűzött hozzájuk. Megbízói, magyarázta, olyan emberek, akiknek a Harmadik Birodalomban nagy befolyásuk van, nyájas urak, elvük: élni és élni hagyni, s készek rá, hogy jó szolgálatokat jó, akár személyes természetű szolgálatokkal háláljanak meg. Gingold úr most már bizonyára érti, miről van szó.

Jóllehet Gingold úr már régen elhatározta magát, hogy megköti az alkut, mégis úgy döntött, egyelőre csak halogató választ ad. Recsegő hangon egy-két semmitmondó megjegyzést tett, az ügyet alaposan meg kell gondolnia, e pillanatban se igent, se nemet nem mondhat és így tovább. Aztán tiszteletre méltó bátorsággal felegyenesedett ültében, igyekezett Abraham Lincoln elnökhöz még hasonlatosabbnak mutatkozni, és harcias hangon kijelentette, remélhetőleg Leisegang úr tisztában van azzal, hogy neki esze ágában sincs üzleti előnyökért meggyőződésbeli áldozatokat hozni. Senkinek nincs szándékában, biztosította őt sietősen Gustav Leisegang, ilyesmit követelni tőle. Megbízói aggályai csak a Párizsi Hírek formájára vonatkoznak; mindaz, amit volt szerencséje Gingold úrnak előadni, elsősorban esztétikai természetű megfontolás. Miután e kérdést így tisztázták, mondta befejezésképpen, az érdekelt ügyfelek az elkövetkező hetekben figyelemmel fogják kísérni a PH magatartását, s ő reméli, hogy ezek után a javasolt üzleti kapcsolat létre fog jönni. Ezzel Leisegang úr eltávozott.

Gingold úr egyedül maradva mély elégedettséget érzett. Fel-alá járkált, egy jiddis dalt zümmögött, odanyújtotta ujját Salselesznek, a kanárimadárnak, hogy megcsipkedhesse, majd kinyitotta a szomszéd szoba ajtaját és bekiáltott: – Játssz csak tovább, Ruth, minek adok ki annyi pénzt a zongoraóráidra, ha nem gyakorolsz? – Gondolatai azonban Gustav Leisegang és a tőle kapott ajánlat körül forogtak.

De mi van akkor, fogta el hirtelen a félelem, mi van akkor, ha ezt a Leisegangot mégsem Isten küldte? A Párizsi Hírek-tétel Isten kontóján van. Ezen a kontón nem szabad semmiféle kétséges feljegyzést, semmiféle pontatlan könyvelést eszközölnie. Ez a PH-ügy azonban nem egyértelmű, sok minden kuszaság van benne, Leisegang ajánlatának különféle arculatai vannak. És most Gingold úr egyszerre megdöbbenten, zavaros érzésekkel eltelve két ellentétes kötelesség kereszttüzében találta magát.

Mert Gingold úrnak kötelességei voltak mind a zsidó közösséggel, mind a családjával szemben. Hogyan áll hát a dolog a PH-val? A PH szubvencionálását csak azért tekintheti Istennek tetsző cselekedetnek, mert ez az újság a zsidó közösséget védelmezi, és részt vesz a nácik, a zsidógyűlölők elleni szent háborúban. A zsidógyűlölet Gingold úr nyelvén „risusz”, a „gonosz” volt, a bajok gyökere, az ősgonosz; a nácik pedig a „resojkn”, az „ősgonoszok” voltak. Az ősgonoszok elleni harcnak szentelnie magát, érdem, e harc alól kivonnia magát, bűn. Vajon ha most Leisegang ajánlata alapján a PH-t megzabolázza, kivonja-e ezzel magát a zsidó közösséggel szembeni kötelessége alól?

Kivonja magát. Nem vonja ki magát. Az „ősgonoszok” elleni harcot hatékonyan, azaz mértéktartóan kell folytatni. A túlságosan heves támadások magukra a zsidókra ütnek vissza, a még Németországban élő zsidókra. Mert az ős-gonoszoknak Németországban túszaik vannak, sok százezer túszuk van, s ha az emigránssajtó kellemetlenkedik nekik, a zsidókon verik el a port.

És itt merül fel a másik kötelessége, az a második, a családjával szembeni. Mert hiába, számolnia kell vele, hogy Benedikt, a veje és Ida, a lánya mindenképpen Németországban akarnak maradni. Bizonyos igényük van rá, nekik is vannak kötelességeik. Ha Isten Benediktet, a vejét kellő ésszel ajándékozta meg ahhoz, hogy az ősgonosz által elorzott javak egy részét visszaszerezze, s elegendő bátorsággal, hogy ebben az előretolt állásban, az ősgonoszok közt kitartson, akkor neki, Gingoldnak nincs joga, hogy ezt az okos, bátor fiút visszarendelje. És ha Isten Idát, a lányát szép hanggal ajándékozta meg, akkor Idának kötelessége, hogy ebből a hangból mindazt kihozza, ami kihozható, s ha ezt csakis Danneberg énektanár segítségével teheti meg, akkor nebich Berlinben kell maradnia. Gingold úr példás családapa volt. Szenvedélyesen korholta gyermekeit, de éppoly szenvedélyesen törekedett arra is, hogy kívánságaiknak eleget tegyen. Az ősgonosz elleni harc, a zsidó közösség védelme a legfontosabb kötelesség, de a lányának és vejének megoltalmazása éppoly fontos. Hogy kivonja-e magát az első kötelesség alól, ha a PH-t megzabolázza, az kérdéses, de ha ezt nem teszi, a második kötelesség alól egész biztosan kivonja magát.

Gingold úr tehát megoldotta e kötelességek közti konfliktusát. Tovább tárgyal Gustav Leiseganggal. A lelkében felmerülő ellenvetéseket sikerült elhallgattatnia.

De mégse sikerült elhallgattatnia. Másnap reggel újult erővel törtek rá. Gingold úr feje és bal karja köré tekerte az imaszíját, úgyhogy a szíve a hitvallást tartalmazó tok alatt verdesett, ott állt összezárt lábakkal, ahogy azt a hagyomány előírja, kelet felé, Jeruzsálem irányába fordulva, és elimádkozta a tizennyolc áldást. Gingold úr immár több mint negyven esztendeje naponta kétszer mindig ebben a pózban gépiesen elhadarta ezt a hosszú imát, olyan sebesen, hogy az egyes szavakat már alig lehetett érteni.

„Óvd meg, Istenem, a nyelvemet a gonosztól és ajkaimat a hamis beszédtől. Azokkal szemben, akik átkoznak, hallgasson a lelkem s a szívem legyen süket minden külső pompa iránt.” Így imádkozott lázas sietséggel, amikor hirtelen rátámadtak a Gustav Leisegang, a nácik és az ajánlatok felőli kétségek. Ha elfogadja az ősgonoszok ajánlatát, nem fogja-e ez az Istennél vezetett kontóját mégis összezavarni? Hiába kiáltotta oda neki a lelkiismerete, hogy eljátssza lelki üdvösségét, ha imádkozás közben másra gondol, sem Gustav Leisegang rózsás arca, sem pedig a fülébe duruzsolt halk, ékesszóló szavai nem mentek ki a fejéből.

„Irgalmaddal táplálod az élőket”, imádkozta, „végtelen könyörületességedben elevenné teszed a holtakat, támogatod az esendőket, meggyógyítod a betegeket, megszabadítod a fogságba esetteket.” A ricsaj, amit a szerkesztői a Friedrich Benjamin-ügy körül csaptak, odavezetett, hogy az ős-gonoszok a fogoly Friedrich Benjaminnak engedélyt adtak a levélírásra; ő, Louis Gingold megmutatta az ősgonoszoknak, hogy nem megvetendő ellenfél. Most az ősgonoszok, mondhatni, fegyverszünetet ajánlanak fel neki. Ez az ajánlat kétségtelenül Isten ujjmutatása. Jutalom azért, hogy ő, Gingold, Friedrich Benjamin ügyét olyan bátran és eredményesen felkarolta.

„Köszönjük neked”, imádkozott s törzsét mélyen meghajtotta, „mert te vagy az Örökkévaló, a mi Istenünk, atyáink Istene, életünk sziklája, üdvösségünk pajzsa nemzedékről nemzedékre.” A nácik saját húsukba vágnak, amikor azt kívánják, hogy a PH mértéktartóbb legyen. Ha eleget tesz kívánságuknak, a PH hatása a jövőben talán nem lesz olyan élesen szembeötlő, s a Friedrich Benjaminéhoz hasonló ügyekben is tán kevesebbet fog elérni. Ezzel szemben Gingold úrnak lehetősége nyílik majd arra, hogy Leisegang úr és annak megbízói útján amúgy suba alatt egy egész sereg más ügyet „rendbe tegyen”. Egy efféle eljárás voltaképpen jobban meg is felel Gingold úr hajlamainak és képességeinek, mint például a PH-s uraknak a Benjamin-ügyben tanúsított féktelen rámenőssége. Amellett így suba alatt nemcsak egyetlenegy embernek lehet majd segítségére, hanem sokaknak. Szerkesztői forrófejű emberek. Nem szabad félúton megállni, mondogatják, olyan harcot kell folytatni, amely az egész rezsim megbuktatásával mindenki számára meghozza a szabadulást. Ő, Louis Gingold erre csak azt mondhatja, köszöni szépen. Hát mi ő, Napóleon? Hogy jön ő, egy szerény zsidó kereskedő ahhoz, hogy az ősgonoszok rezsimjét egymagában meg akarja buktatni? Csak akiknek nincs vesztenivalójuk, a nebichek tartják magukat efféle tettekre elhivatottaknak. Isten óvja tőle, hogy ő, Louis Gingold ilyen dölyfösségre ragadtassa magát, őneki, hál’ istennek, van egy s más vesztenivalója, és az Isten kegyelméből való szerzeményeit nem fogja könnyelműen elprédálni. Ha mértéktartásra int, alkalmazottai azt vetik ellene, hogy csakis a tiszta igazságot nyomtatják ki. De hogy jön épp ő, Gingold ahhoz, hogy ezeket az igazságokat kinyomtassa? És ha igazság is, muszáj mindig a teljes igazságot kinyomtatni? Gyakran hasznosabb, ha csak egy részével állnak elő. Leisegang úr ajánlata tulajdonképpen kapóra jön neki, mert ürügyül használhatja fel, és a szerkesztőit leszállíthatja a magas lóról. A nagy szavakkal, amelyekkel dobálódznak, nem sokra lehet menni. Azzal viszont sokat elér, ha például a pénzének egy részét sikerül Németországból kimentenie. És a jelenlegi új konjunktúrának segítségével ezt most sokkal gyorsabban megteheti. Az ily módon kimentett pénznek nagy részével majd megint jótékonykodik. Bár a vagyonának egytizedét az előírás szerint már eddig is jótékony célokra fordította, zsinagógák, jótékonysági intézmények számára alapítványokat tett, egyénileg is jótékonykodott, de megengedte magának, hogy ezt a tizedet olyan pénznemben rója le, amely a tényleges bankkontója számára a legelőnyösebbnek látszott, s mivel mindig újabb és újabb országok devalválták a pénzüket, így Gingold úr e tized lerovásánál jelentős megtakarításokat érhetett el. A jövőben azonban, fogadkozik, ezt a tizedet mindig fontban vagy dollárban fogja leróni.

 „Aki fent a magasságban békét teremt, az nekünk és egész Izraelnek is békét fog teremteni, s mondjátok rá: ámen”, imádkozott Gingold. Előírásszerűén három lépést tett hátra, majd három lépést tett előre, s mélyen meghajolt.