3
Valaki hálókocsin utazik a végzete felé

Aznap este Friedrich Benjamin a hálókocsi ablakánál áll, fején keménykalap, szájában szivar, arcán halvány, kelletlen vigyor, nemigen hasonlít ahhoz a mosolyhoz, amely hébe-hóba megszépíti. A búcsúzkodás nincs ínyére. Gyámoltalanul álldogál a nyitott ablaknál, beáramlik rajta a hűvös márciusi levegő, s ő Ilséhez, a feleségéhez beszél, aki lenn áll az ablak alatt. Aki látja őket, csodálkozik, hogy ez a nem éppen rokonszenves férfi és ez a csinos nő összetartoznak. A férfinak bizonyára sok pénze van.

Pedig nincs. Valójában Benjaminnak kétszer is meg kellett volna gondolnia, megengedheti-e magának, hogy hálókocsin utazzék. De nem gondolkozott rajta, ilyen a természete.

Ilse felnevet rá. Szlávos arcában széles szája kivillantja szép fogait. Vidáman locsog-fecseg, olykor-olykor enyhén kiérezhető megrögződött szászos hanghordozása, felesleges dolgokról locsog: Fricike vigyázzon, nehogy meghűljön, minél gyakrabban táviratozzon, de ne telefonáljon, a telefon mindig rosszkor szólal meg, épp amikor az ember alszik, a fürdőszobában vagy valahol másutt van. A férfi már harmadszor vagy negyedszer ismétli el, hogy vasárnap este, legkésőbb hétfőn reggel idehaza lesz. Szívesen mesélne részletesen a terveiről. Egész lényét betöltik, de feleségének eddig csupán általánosságokat mondott, vagyis hogy találkozik Dittmann-nal, aki útlevelet ígért neki, és most se mond többet, mert Ilsét a részletek nem érdeklik, legfeljebb az érdekli, hogy mikor jön haza. Viszont nincs nagyon jó emlékezőtehetsége, s ezért Benjamin enyhe nyomatékkal megismétli visszaérkezésének pontos idejét. Ilse órarendje meglehetősen zsúfolt, ezt tudja; olykor jobb is, ha nem tudja pontosan, mennyire zsúfolt. Mindenesetre igyekszik, amennyire csak lehet, Ilse agyába vésni, hogy mikor tér vissza Párizsba.

– Jóságos ég – eszmél Ilse, és egyszerre nagyon szászosan beszél –, most jut eszembe, mi az, amit még akartam. Hisz pénteken van a Marlene Dietrich-premier. Gondolhattál volna rá, hogy jegyeket szerezz nekem. Legalább most ne felejtsd el, ha majd útközben a PH-val beszélsz telefonon. Különben mással szereztetek jegyeket – fenyegetőzik.

A vonat végre elindul. Benjamin egy ideig még integet, aztán behúzódik az ablakból. Kedvező előjel, hogy nem kell mással megosztania a fülkét. A kalauznak borravalót ad, hogy ne is kelljen. Aztán az étkezőkocsiba megy. Nincs ugyan túl nagy étvágya, s voltaképpen megtakaríthatná a pénzt, de az étkezőkocsiban lehet a legkellemesebben eltölteni az időt a lefekvésig, s Ilse kinevetné túlzott takarékoskodása miatt.

A vonat hosszú, egyenletes lengésekkei zötyögve halad. Az étkezőkocsi zsúfolt, fojtott lárma tölti meg. Benjamin, mint mindig, most is csodálkozik a pincérek ügyességén hogyan tudnak a mozgó vonaton így tálalni?!

Voltaképpen kellemetlen, hogy el kellett utaznia, vagy mégsem? Kár, hogy a Hírek-nél folytatott munkáját félbe kellett szakítania. Pusztán az útlevél végett nem is utazna Bázelbe. De az anyag, amit Dittmann az útlevéllel együtt kilátásba helyezett, az már megéri a fáradságot, s Benjamin örül, hogy megint egyszer beszélhet Dittmann-nal. Levélben sok mindent nem lehet közölni, sok minden csak szóbeli magyarázat révén válik igazán jelentőssé.

Nem ártana, ha a tyúkot nem sütötték volna meg ennyire. Kedvetlenül vagdossa a combot, s végül a felét otthagyja. Trautwein előtt lekicsinyelte önmagát és tevékenységét. Ezt gyakran megteszi, de csak azért, hogy másokat teljesítménye méltánylására bírjon. Mert vannak teljesítményei, s ha egyszer valaki megírja a weimari köztársaság igazi történetét, nem kerülheti el, hogy az ő érdemeiről megemlékezzék. Hisz elsősorban neki köszönhető, hogy a titkos német fegyverkezést és az ezzel összefüggő politikai gyilkosságokat leleplezték. Sok mindent kellett emiatt kiállnia, a vezérkariak kemény, nagyhatalmú ellenfelek voltak, nem könnyen felejtettek, perekkel és mindenféle zaklatással fáradhatatlanul üldözték. Nem volt csekélység elviselnie, hogy ezer és ezer újságban esztendőkön át „hazaárulónak” bélyegezzék. Elgondolkodva iszogatja a vörös bort.

Akkor volt értelme annak, amit tett: akkor volt értelme harcolnia, hogy a birodalom militarista rendőrállam helyett ipari kultúrország legyen. Ezt csak kevesen vonják kétségbe. De vajon annak van-e értelme, hogy még ma is törje magát, és be akarja bizonyítani, hogy a német vezérkar fegyverkezik? Hisz ezt ország-világ amúgy is tudja. Ez az új német birodalom háborúval és erőszakkal magához akarja ragadni Európában a hegemóniát, de mi haszna van annak, hogy ezt újból és újból olyan szemek elé tárja, amelyek nem akarják látni, olyan füleknek prédikálja, amelyek vonakodnak meghallgatni. Emiatt kapálódzni annyit jelent, mint gépiesen tovább folytatni egy réges-rég értelmét vesztett tevékenységet, hasonlóan ahhoz, ahogy egy döglött béka testéből kioperált szív még órák hosszat tovább ver.

Hülyeség. Akár van értelme, akár nincs, ki kell adnia a mérgét. Négyesztendős frontszolgálatából izzó gyűlöletet hozott magával minden militarista megnyilvánulással szemben. Ez a gyűlölet a legnagyobb élménye, enélkül már el sem tudja képzelni az életét. Ellenfelei azt hangoztatják, hogy feltétlen pacifizmusa, rendíthetetlen antimilitarizmusa épp az ellenkezőjét segíti elő annak, amit akar; a hozzá hasonlók nemhogy feltartóztatnák, hanem inkább még siettetik a háborút. Csakhogy mióta a frontszolgálat szörnyűségeiből visszatért, nem tud úgy élni, hogy ne írjon a militarizmus ellen. E tizenhét esztendő óta élni, és erről írni számára ugyanazt jelenti.

Kis kortyokban iszogatja kávéját. A két „kémnőről” írt cikke jól sikerült, ezt még Trautweinnek is el kellett ismernie, minden belső ellenkezése ellenére. Pedig nagyon kevés anyagot tudott szerezni hozzá. Ó, milyen másképp volt Berlinben, ott mennyivel tájékozottabb volt. Annak, aki úgy ad a pontosságra, mint ő, a hiányos tájékozottság sok keserűséget okoz. Remélhetőleg az az anyag, amit Dittmann hoz neki, valóban megéri a fáradságot. Szeretne megint egy olyan füzetet kiadni a Plattform-ból, aminek minden szaváért helytállhat.

Zsebébe dugja a pénzt, amit a százfrankosából visszakapott. Ez a bázeli utazás nem lesz olcsó dolog. Feláll, a burgunditól kellemesen átmelegedve, s a rohanó vonaton ide-oda zötykölődve visszatér a fülkéjébe.

Közben megvetették az ágyát. Benjamin elreteszeli az ajtót, s élvezi az egyedüllétet. Kinyitja az ablakot, elalvás előtt még egy kis levegőt enged be. Levetkőzik, ügyetlenül matat, hogy elhelyezze levetett ruhadarabjait, megmosakszik, fogat mos. A toalettszekrény három tükrében elnézi az arcát, sárgás, kövérkés, izzadt – nem tetszik neki. De legalább nem ostoba arc, ezt még a német tábornokok, az ellenségei sem állíthatták. Altatót vesz be – enélkül a vonaton nem tud aludni – meg egy piramidont, nehogy másnap reggel fejfájással ébredjen. Bekapcsolja az olvasólámpát, a nagylámpát meg leoltja. Bosszankodik, hogy az ágytakarót megint annyira begyömöszölték az ágy és a fal közé. Kihúzza, kényelmesen kinyújtózik, és bebugyolálja magát.

Így, most jó és kényelmes. Királynő, mégis szép az élet. Csak kissé drága. Ahogy ismeri magát, egyedül az utazás körülbelül négyezer frankba fog kerülni, Dittmann is felszámít a költségeiért két-háromezret, további kétezer rámegy az útlevélre. Sok is, meg kevés is. Berlinben olykor két hét alatt megkeresett ennyit, Gingoldnál ezért három hónapig kell gürcölnie. Ilsének nem szabad megmondania, milyen költséges ez az utazás. Tulajdonképpen meg kellene őt kérnie, hogy a következő hónapokban kissé takarékoskodjék. De erre úgyse tudja majd rászánni magát. Ha arra gondol, mit kellett hallgatnia, mikor a drága Royal szállóból a szerényebb Atlantiéba költöztek át, máris torkán akad a szó.

Kerek tízezer frank. És miért? Egy igazolványért, egy ostoba papírdarabért. Thomas Mannról mondják, hogy egy zürichi ismerősének újszülött gyermeke láttán így kiáltott fel: – Nyolcnapos és máris svájci állampolgár! – Kesernyés vicc. Bettina Lammers, aki általában nem szokott hazudni, azt mesélte, hogy hetvennyolcszor járt a prefektúrán, és még mindig nem kapta meg a papírját.

Most már nem fog olvasni. Eloltja az olvasólámpát, s így már csak az éjjeli lámpa halvány, kék fénye világítja meg a fülkét. Benjamin kinyújtózkodik, kellemes álmosság fogja el. Nem, nem megy neki rosszul. Ha arra gondol, más emigránsok milyen nyomorúságos helyzetben vannak, hála és köszönet Istennek. Milyen furcsa kifejezésbe botlott bele. Nem sokkal elalvás előtt az ember elveszti gondolatai felett az uralmat, gyerekkorában hallott kifejezések merülnek fel az agyában. Igen, hálával és köszönettel tartozik Istennek. Elérte, hogy nap nap után olyasmivel foglalkozzék, ami leginkább vonzza. Nagyszerű mulatság a papírt sokatmondó szavakkal borítani. Kezdetben a papír fehér, üres, néma, aztán egyszerre hangja támad, és pontosan azt mondja el mindenkinek, aki hallani akarja, amit az ember érez és gondol. Ráadásul ezzel a foglalkozással keres is annyit, hogy tűrhetően megél belőle, s kétnaponként még köszönőlevelet is kap egy-egy lelkes olvasójától. Igen, elmondhatja: hála és köszönet Istennek. Vagy azt, amit a nagyapja ismételgetett: „Ez is a javadra van.” És egyszerre újból hallja a héber szavakat, amelyekre vagy harminc esztendeje nem gondolt: „Gam szu letovoh”, s látja a nagyapja, egy testes, öreg ember alakját, ősz fején a sapkát, pirospozsgás – de mindig rosszul borotvált, s ezért szűrős, ősz sörtével borított – arcát.

„Ez is a javadra van.” De csak viszonylagosan. A jelent nem lehet összehasonlítani azzal, ami volt. Milyen jólesett annak idején, négyesztendős frontszolgálat és pofa be után az egész felhalmozódott gyűlöletét kikiáltania a világba. Akkor érezte, hogy százezrek, milliók kiáltanak együtt vele. És később, amikor a német népnek és az egész világnak újból és újból pontos, megcáfolhatatlan adatokkal bebizonyította, hogy az agg tábornokok, akik már egyszer becsapták őket, most megint rászedik a világot; amikor mindezt döntő bizonyítékokkal feltárta, hogy feszültek, hogy vibráltak az idegei! Milyen jóleső kirobbanás volt ez. Midőn az ellenségek, a hatalom birtokosai, dühtől tajtékozva rátámadtak, midőn megélte, hogy minden eszközzel el akarták őt hallgattatni, de hiába – akkor érezte az erejét, akkor élt.

De most, gondolta magában megvetéssel, most minden halott, az egész lendület odavan. Minek élni? Minek dolgozni? Holt nyelven írunk. Akik értik, nem olvashatják, akik olvashatják, amúgy is tudják mindazt, amit mondhatunk nekik.

A kocsi hosszú, egyenletes, álmosító lengésekkel föl-le zötyögött. Így van ez, mondta magában, miközben a kocsi föllendítette. De miközben leengedte, már ezt mondta: – Még sincs így. Igaz, kívülről nézve hiábavaló fáradságnak látszik, amit teszek. Csakhogy már maga a gyűlölet, amellyel ellenségeim cikkeimre válaszolnak, bizonyítja, hogy célba találok, hogy munkámnak igenis van értelme.

Érezte, hogy most egyre inkább erőt vesz rajta az álom. Nincs kellemesebb annál, mint amikor az ember ilyen tudatosan érzi, hogy az ébrenlét rétegei egymás után úgy lebbennek el, mint lassan kialvó lámpák.

„Ez is a javadra van.” Igen, kitűnően egybevág, hogy az útlevélügy elintézése kapcsán találkozhat Dittmann-nal is. A sors kegyes volt hozzá, amikor ezzel a Dittmann-nal összehozta. Szinte gyengédséggel gondol rá. Ez a mi Dittmannunk nem valami jó politikus, de belevaló legény, hihetetlen ügyességgel tud érdekes adatokat felhajszolni.

Szemhéja nehéz, tagjai ólmosak az álmosságtól. A kék éjjeli lámpát is eloltja, kellemes előérzet fogja el, az egész éjszakát jól, mélyen átalussza majd. Jobb oldalára fordul, a párnát a válla és a halántéka közti üregbe gyömöszöli.

Vajon mit csinál most Ilse? Remekül nézett ki, ahogy ott állt a peronon tavaszi kosztümjében, amit ma viselt először, s fölnevetett rá; széles, félig nyitott ajkai mögött hogy villogtak azok a szép fogai. Ez a tiroli kalap, amelyet a nők mostanság hordanak, tulajdonképpen nagyon buta divat, de Ilsének még az ilyen buta holmi is jól áll. Ilsén minden tetszik neki. Különös, hogy valaki még ennyi év után is ilyen végtelenül szerelmes legyen. Nagy-nagy vágyat érez, bárcsak mellette feküdhetne, becézhetné puha, sima bőrét, kis melleit. Ilsének pénz, sok pénz kell. Életmódján a nyomasztó párizsi körülmények ellenére is alig változtatott, esze ágában sincs takarékoskodni, ugyanolyan természetességgel követel tőle pénzt, mint annak idején Berlinben, amikor még a Porosz Újság jól fizetett szerkesztője volt. De nem volna Ilse, és ő nem is tudná úgy szeretni, ha másképp viselkedne. Joga van hozzá, hogy annyi pénzt követeljen tőle, amennyire szüksége van, mert minden pénzt megér, mert kegynek kell tekintenie, hogy tőle követel pénzt, holott másoktól bőségesebben kaphatna.

Megpróbálta elképzelni, hol van most, kivel, s mit csinál. Ül, áll, járkál, nevet, cseveg, eszik, iszik? Szívesen és sokat flörtöl, különösen jóképű férfiakkal, rájuk nevet, s ilyenkor egész, szeretetre méltó, ingerlő, rózsásfehér, szlávos arca nevet. Nem tudja, meddig megy el ezekkel a jóképű férfiakkal, nem is akarja tudni. Bosszantja a gondolat, hogy vajon most miféle férfiakkal van együtt. De az a tudat, hogy ez a szép, elegáns, gazdag – annak idején gazdag – Ilse éppen őhozzá jött feleségül, jótékony ír erre a bosszúságra. Igaz, néha kigúnyolja őt, de ha arra kerül a sor, kiáll mellette, ezt tudja.

Egy rúgással a takaró alsó végét is kiszabadítja, és belebugyolálja magát. Ó, bárcsak több pénze volna Ilse számára. Jó mulatság volna, ha egy jókora számlát nyittathatna neki. Csuda, mennyi mindent varázsol elő abból a pénzből, amit kap tőle. Szíve mélyén – de anélkül, hogy bármikor is szóhoz hagyná jutni – szunnyadozik a gyanú, hogy Ilse ezt a ruháját, azt az ékszerét más pénzéből vásárolta.

De ma, mielőtt ez a gyanú mozgolódni kezdene, felbukkan újra az a „valami”. A „valami” az a nagy csábítás, amit Friedrich Benjamin szándékosan homályban tart, és nem engedi, hogy határozott alakot öltsön, a „valami” egy meglehetősen zsíros kereseti lehetőség. Egy pénzember, kétségtelenül mások megbízásából, pénzt ajánlott fel neki, tekintélyes összeget, hogy a Plattform-ot, a folyóiratot, amelyet most szabálytalan időközökben” jelentet meg, kifejlessze. Kötöttségekről nem beszéltek, de Benjamin sok szó nélkül is tudja, hogy a nagyvonalú finanszírozó mögött olyan emberek állnak, akiknek bizonyos hadiipari érdekeltségeik vannak. Ezek az emberek azt óhajtják, hogy egy rátermett, rangos újságíró egy komoly sajtóorgánumban a német fegyverkezéseket teljes terjedelmükben feltárja, s így a többi ország közvéleményét kellőképp felkészítse arra az esetre, ha majd ezekben az országokban ellenintézkedésként ugyancsak fegyverkezésre kerül a sor. Ő, Friedrich Benjamin feltétlen pacifista, minden fegyverkezés meggyőződéses ellensége, bárki is folytatja. Tehát ezeknek a fegyvergyárosoknak szintén ellensége. De egyelőre, a következő útszakaszon, amely persze rövid is lehet, az érdekei az övékkel azonosak, bármilyen ellentétesek lesznek is a céljaik a későbbiek folyamán.

Vajon ha gyanús emberek a folyóirata kifejlesztéséhez pénzt ajánlanak fel neki anélkül, hogy ezért bármiféle engedményt kellene tennie, köteles-e ezt a pénzt visszautasítani? Vajon indokolt-e, hogy akinek helyes elvei vannak, csak azért ne fogadhasson el teljesítménye fejében megfelelő fizetséget, mert az, aki fizet, ezeket az elveket nem osztja? Ha az ember alaposabban megvizsgálja a dolgot, igenis indokolt. Mert ha elfogadja, ellenfelei e szubvenciót tévesen úgy értelmezik majd, hogy a véleménye megvásárolható, s cikkeit ilyen állításokkal értéküktől és hatásuktól meg fogják fosztani. Tehát esze ágában sincs, hogy elfogadja. De mégis kellemes tudat, hogy a lehetőség fennáll, a pénz elérhető közelségben van, és csak igent kell mondania; a „valami” itt van, ködösen, mert elutasította, de még mindig itt van. És az, hogy elutasította, jóleső érzést ébreszt benne: elvhű, egyenes ember, aki jó lelkiismerettel engedélyezhet magának mindenféle apró élvezeteket kárpótlásul azokért a zsíros falatokért, amelyekről erkölcsi okokból lemond.

Fölhúzza térdét. Úgy fekszik itt, akár egy embrió az anyaméhben. Jó éjszakát kíván magának, és elalszik, ajkán a bölcs, rezignált, önismerő, megszépítő mosollyal. A vonat fel-le zötyögteti, békésen, mélyen alszik, kissé horkol. Így utazik hát az éjszakában, a délkeleti határ, a vélelmezett biztonság, a végzete felé.